Konkordista értelmezésnek szokták nevezni a Genezisnek azt a magyarázatát, amelyik a tudományos konszenzus és a bibliai beszámoló közötti harmóniára törekszik. Tévedés lenne azt gondolni, hogy kizárólag a konkordista értelmezés próbál hidat verni a Biblia és a tudomány között, hiszen a „fiatal” világegyetemet feltételező kreacionista magyarázatok is igyekeznek a maguk oldalára állítani a tudományt, csak az ő esetükben mintha inkább egy törpe kisebbség vívna reménytelen harcot a tudományos közvéleménnyel. A tudomány és a Genezis összehangolása régóta izgatja a hívőket. Van, ahol mindig az éppen aktuális tudományos konszenzushoz próbálják igazítani a Biblia értelmezését, más keresztény körökben inkább a bibliai szöveg egy bizonyos értelmezéséhez keresik a tudományos igazolásokat. És vannak olyanok is, akik mind a bibliaértelmezésre, mind a világ eredetét kutató tudományra önálló disciplinákként tekintenek, és nem próbálják mindenáron feloldani a feszültséget a kettő között. Vajon nekik van igazuk, vagy azoknak, akik már most felvázolnak modelleket, amelyek egyszerre tesznek eleget a tudomány követelményeinek és a Biblia igazságigényének?

Tovább olvasom »

A bibliai eredettörténet sajátos kapcsolatban áll az ókori közel-keleti mítoszokkal. Hasonló kérdésekre ad választ, mint a többi eredettörténet, de a válaszai gyökeresen eltérőek. Ebből néha azt a következtetést vonták le, hogy a mózesi teremtéstörténet eleve polemikus éllel íródott: a korabeli mítoszokkal száll vitába. A bibliai történetben leggyakrabban az Enuma Elis eredetmítoszával összevetve fedezték fel a vitatkozó jelleget, de az Athrahaszísz-eposz és a sumér Enki és Eridu eposza is alapot szolgáltatott az összehasonlításra. Mostanában inkább az utóbbi kettő. Egyáltalán nem eldöntött kérdés, hogy mi a kapcsolat a Genezis és az ókori kelet mítoszai között, de engem most nem is ez érdekel. Inkább az, hogy milyen értelemben nevezhető vitairatnak a bibliai eredettörténet, és milyen tanulságot szűrhetünk le a válaszunkból.

Tovább olvasom »

„Ha megerőszakolnak egy szűzet, legalább kiáltson!” – emlékeztetett az ószövetségi parancsra az egyik kisegyház lelkésze az Evangéliumi Egyházak Fóruma legutóbbi találkozóján. Azzal kapcsolatban hangzott ez el, hogy nagyon úgy tűnik, a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) által támogatott harminchét evangéliumi kisegyház egyike sem (!) tarthatja meg egyházi státuszát. A parlament illetékes bizottsága annak ellenére elutasította gyakorlatilag az összes jogfolytonossági kérelmet, hogy a kisegyházak jelentős része megfelelt a szigorított törvényi követelményeknek (pl. száz év nemzetközi vagy húsz év hazai működés). Indoklás nem volt, hacsak az nem, amit a bizottság elnöke mondott, hogy az egyházi státusz mostantól „nem jog, hanem kegy”. Ezt a kegyet tehát nem kaptuk meg.

Tovább olvasom »

Vajon tekinthetjük-e a Genezist történeti beszámolónak? A dilemmát gyakran két lehetőségre redukálják: a mózesi eredettörténet vagy történeti leírás, vagy nem az. Pedig érdemes lenne rákérdezni, hogy mit is értünk a Genezis történetisége alatt. A kérdés nyilván nem az, hogy a Genezis történet-e, hanem az, hogy a szöveg milyen kapcsolatban áll a valódi történésekkel, vagyis hogy van-e történeti referencialitása. Az, hogy a Genezis történet, nem jelent semmit, hiszen a Bhagavad-Gíta és a Szilmarilok is az, mégsem használjuk egyiket sem történeti forrásként. Azt kell eldöntenünk, hogy tekinthetjük-e a mózesi teremtéstörténetet valódi történelemnek, és ha igen, milyen értelemben.

Tovább olvasom »

Hogyan olvassuk az ószövetségi történeteket úgy, hogy megértsük az üzenetüket? Ószövetséges teológusok ebben nem mindig nyújtanak valódi segítséget. Egészen a közelmúltig a történeti-kritikai módszerrel dolgozó Ószövetség-kutatók a bibliai történetek kapcsán legszívesebben vélt szerkesztőkről és egymásra rakódott hagyományrétegről beszéltek, a téziseik csak abban különböztek egymástól, hogy hány redaktort és hány réteget azonosítottak, és mely részleteket mely réteghez soroltak, valamint a különböző rétegekben melyik szerkesztő utólagos simításainak a nyomait vélték felfedezni. Az átlag hívő pedig ezeket hallva vagy a bibliai szövegtől idegenedett el, vagy a szöveget darabokra szedő teológusoktól. Jogos a kérdés: vajon megérthetjük-e valaha a bibliai szerzők üzenetét, ha a történetek sokszorosan szerkesztett szövegek, melyek ellentmondó szerzői és szerkesztői szándékokból állnak össze? Vagy az ószövetségi elbeszélések kutatása néhány egymás írásaira reflektáló tudós sajátos kirakósjátéka, melyhez az egyszerű hívő még a megértés szintjén sem juthat közel?

Tovább olvasom »

Csak ritkán érdemes gúnyolódók tükrébe nézni. Voltaire szerint a megsemmisítés ősi eszköze a nevetségessé tétel, hiszen ha valami nevetségessé válik, azt nehéz többé komolyan venni. Ha Voltaire-nek igaza van, a kereszténységet leghatásosabban nem az észak-koreai diktátorok és az iszlám fundamentalisták pusztítják, hanem azok az írók, publicisták, művészek és filmrendezők, akik képesek nevetségessé tenni. Főleg, ha Jézus követői okot is adnak erre. Márpedig adnak okot bőven. Megérezve a veszélyt sok éleselméjű keresztény inkább maga áll az egyházkritika élére, nehogy ezeknek a gúnyolódóknak a céltáblájává váljon. Úgy gondolkodnak, hogy ha egyébként nekik maguknak is rengeteg bajuk van a kereszténységgel, minek védjék a védhetetlent, védik ehelyett azt, ami még a jó ízlésű emberek előtt is vállalható. Felgyújtják maguk körül a prérit, beállnak a gúnyolódók közé, hátha megakadályozhatják, hogy a tűz eleméssze a házaikat.

Tovább olvasom »

Azt ígértem, hogy külön cikkben válaszolok az egyik hozzászóló érdeklődésére, hogy személy szerint én mit gondolok a pokolról. Olyasmit érzek most, mint John Stott, aki hasonló helyzetben így kezdte a válaszát: „Vonakodva és nehéz szívvel beszélek erről a témáról.” Nem is fogok tudni most határozott választ adni. Nem azért, mert nem szeretnék, vagy ne tettem volna korábban, hanem azért, mert éppen egy gondolkodási folyamat közepén vagyok. A szeptemberi MEKDSZ apologetika táborban Dányi-Nagy Márióval beszélgettem, és szóba került a pokol témája. Akkor azt mondtam neki, hogy szerintem exegetikai alapon az örök tudatos gyötrelem látszik az elfogadhatóbb nézetnek. Ezt vallja az általam nagyra tartott teológusok (endi szavaival „nagyhíres, nagykülföldi nagyírók”) többsége is, köztük volt professzorom, Robert A. Peterson, aki több könyvet írt és szerkesztett a témáról. Régebben én is úgy tanítottam a pokolról, hogy az vég nélküli tudatos gyötrelem. Elmondom, miért nehéz most mégis egyértelmű választ adnom a hozzám intézett kérdésre.

Tovább olvasom »

Az elmúlt napokban kisebb vita kerekedett egy korábbi cikkem alatt a pokol mibenlétéről. A hozzászólások mély érzésekről tanúskodnak, ami teljesen jogos és érthető egy ilyen borús téma kapcsán. Én sem tudok érzelmek nélkül gondolkodni a gyehenna ítéletéről. Néha egyáltalán nem is tudok gondolkodni róla, annyira súlyos ez a batyu a hitem számára. Hálás vagyok ezért a kis vitáért, mert ez most engem is felkavart és elgondolkoztatott. Hozzá akartam szólni, de minden alkalommal eltántorított valami attól, hogy véleményt mondjak. Inkább a kezembe vettem néhány könyvet, és olvasni kezdtem. Szombat reggel óta imádkozom és kisebb megszakításokkal folyamatosan olvasok. Végigolvastam Edward W. Fudge és Robert A. Peterson közös tanulmányát – Two Views of Hell: A Biblical & Theological Dialogue (IVP, 2000) –, majd átböngésztem négy-öt másik könyvet, számos tanulmányt, és a Biblia szövegét is sokat lapozgattam. Foglalkoztam már régebben ezzel a témával, sőt, tanítottam is róla (egyszer öt héten át!), de azt hiszem, valami most átértékelődött bennem. Még nem vagyok biztos abban, hogy eljutottam valahova, csak azt tudom, hogy az iszap felkavarodott a lelkemben, és az ilyen időszakok általában termékenyek.

Tovább olvasom »

Még egy rövid bejegyzés Athanaszioszról és a „homousziosz” formula iránti elkötelezettségéről. Ariusz presbiter Krisztusról írta Nikomédiai Euszebiosznak: „Keletkezése vagy megteremtése előtt, vagy mielőtt elhatároztatott volna, vagy mielőtt megalapoztatott volna, nem volt ő, mert nem volt keletkezésnélküli… A Fiúnak van kezdete, az Isten viszont kezdetnélküli.” (Szent Athanasziosz művei, 560) Athanasziosz megvizsgálta Ariusz érveit, és számos könyvben válaszolt rájuk. Szerintem figyelemreméltóak és meggyőzőek Athanasziosz ellenérvei, mert alaposabb és körültekintőbb magyarázatot ad a bibliai hivatkozásokra, mint teológiai ellenfelei. Ezek közül most egyet szeretnék megmutatni.

Tovább olvasom »

Mi volt a Krisztus istenségéért vívott harc tétje Athanasziosz számára? Első látásra úgy tűnhet, hogy a Niceai zsinat tekintélye. Athanasziosznak fontos volt ez a zsinat, szóvá is tette, hogy az ariánusok hogy szólhatnak egy ilyen „tekintélyes” zsinat ellen. A Niceai zsinat tekintélye azonban önmagában nem biztos, hogy foglalkoztatta volna Athanaszioszt, ha a zsinat nem az apostoli tanítást rögzítette volna a „homousziosz” kifejezés használatával. De vajon miért tartotta Athanasziosz ennyire fontos kérdésnek azt, hogy a Fiú öröktől létezett-e, vagy csak az idők előttől, hogy Isten Fia nemzetett-e, vagy csak teremtetett, hogy egylényegű-e az Atyával, vagy csak hasonló hozzá? Athanasziosz számára a Logosz természete és eredete nem pusztán egy Isten lényét érintő filozófiai vita volt, bár a kérdésnek nyilván ezt a vetületét sem tekintette lényegtelennek. Az alexandriai egyházatya szemében a „homousziosz” kifejezésért vívott harc legnagyobb tétje az volt, hogy üdvözülhet-e egyáltalán a bűn és a halál fogságába került ember. Pontosabban: átistenülhet-e.

Tovább olvasom »

Bár Athanasziosz a „homousziosz” (egylényegű) kifejezés védelmezőjeként vált ismertté, biblikus gondolkodása pedig a reformátorok biblicizmusával is vetekedett, az alexandriai püspök tisztában volt azzal, hogy az evangéliumi, apostoli hit iránti hűség nem pusztán bibliai szavak szajkózásából áll. Egyrészt azért nem, mert teológiai ellenfelei, a Krisztus örök istenségét tagadó ariánusok is használtak bibliai szavakat, csak éppen egészen mást értettek alattuk. Másrészt azért nem, mert bibliai igazságokat ő is csak nem-bibliai kifejezésekkel tudott megvédeni, amikor ellenfelei bibliai kifejezéseket használtak eltérő tartalom megjelölésére. Harmadrészt: Athanasziosz felismerte, hogy más-más terminológia mögött viszont időnként ugyanaz a meggyőződés áll.

Tovább olvasom »

Athanasziosz könyveit olvasva valószínűleg protestánsok is és katolikusok is meglepődnek az egyházatya biblicizmusán. Protestánsok azért, mert nemigen számítanak ilyesmire a reformáció előtti korban. Katolikusok meg azért, mert Athanasziosz érvelési módszere a reformátorok biblikus észjárására emlékezteti őket. Athanasziosz írásainak legnagyobb része igeversek magyarázata. Elkezdtem megjelölni a könyveiben azokat a mondatokat, amelyekben a „sugalmazott” Szentírásra hivatkozik, de egy idő után abbahagytam, annyira általános ez nála. Vanyó László katolikus teológus is szóvá teszi Athanasziosz biblikusságát, amikor összehasonlítja egy korábbi alexandriai teológussal, Origenésszel: „Ha nem is olyan átgondolt, rendszerező elme, mint Origenész, de igen sokszor mélyebb, hitelesebben biblikus teológus.” (Az ókeresztény egyház és irodalma, 33) Athanasziosz exegetikai fejtegetéseinél gyakran olyan érzésem volt, mintha nem is őt, hanem Kálvint olvasnám.

Tovább olvasom »

Múlt vasárnap Athanasziosz negyedik századi egyházatyáról tartottam előadást a gyülekezetemben. Minden évben kiválasztok egy személyt az egyház történetéből, aki valami miatt nagy hatással volt rám. Tavaly Kálvinról beszéltem, korábbi években pedig Lloyd-Jones, Stott, Spurgeon, Whitefield, Bonhoeffer, Kierkegaard és Schaeffer voltak a témáim. Azt próbálom ezekben az életrajzi előadásokban elmondani, hogy mit kaptam ezektől az emberektől, konkrétan miért látom követhetőnek a példájukat, és szerintem mit tanulhatunk az életükből és a gondolataikból. Athanasziosz régi nagy kedvencem, most is szívesen beszéltem róla. Nagyjából egy évtizede ő ihlette a Küzdelem a Szentháromságért c. írásomat, azóta is sokszor merítettem bátorítást a személyéből és az ortodox hitért vívott harcából.

Tovább olvasom »

Ha előkerül a nemi szerepek kérdése, a téma garantáltan érzelmektől fűtött, heves vitákat eredményez. Nehéz úgy beszélni a férfiasságról és a nőiességről, hogy a véleményünk – akármi is az – ne ütközzön erős félelmekbe, előítéletekbe, meggyőződésekbe és kulturális tabukba. Megosztó témáról van szó: nagyon nem mindegy, hogy sibbóletet vagy szibbóletet mondunk-e (vö. Bír 12,6). Bárhogy foglalunk állást, lesznek társaságok, ahol utána meghidegül és elfogy körülöttünk a levegő. A témát mégsem kerülhetjük ki, hiszen nem a kvantumfizikáról vagy a Jelenések könyve értelmezéséről van szó, hanem egy gyakorlati területről, melyet valahogyan mégiscsak meg kell élnünk. Ha nincs véleményünk, zsigerből fogunk cselekedni, ami az állásfoglalás egyik legfelelőtlenebb formája.

Tovább olvasom »

Mi a művészet célja? Elképzelem, hogy némelyek már a kérdéstől is lúdbőrösek lesznek. Miért kell, hogy célja legyen a művészetnek? És ha nincs célja? Van, aki szereti a világot felhúzott órához hasonlítani, de ez ma már kevesek szubkulturális életérzése. A többség nem akar mindenestül funkcionális világban élni. Felszabadult a modernitás utilitarizmusa alól, és nem akar újból rabjává válni. Nem akarja Giacometti szobrait vagy Mikszáth novelláit úgy osztályozni, mint környezetismeret órán a hasznos és a kártevő bogarakat. Már nem hiszi, hogy mindig az lenne a jó, ami hasznos. Egyre több ember meggyőződése, hogy a jó valójában az, ami élvezetes, nem az, aminek célja van. Melyikünk szeretett gyerekként inkább az iskolapadban céltudatosan figyelni, mint a vidámparkban céltalanul szórakozni? Na ugye. Milyen életidegen megfontolásból akarnak némelyek felnőttként mindenből iskolapadot csinálni, mikor létezhetnek a dolgok vidámparkként is? Miért legyen minden olyan célszerű és fegyelmezett, mint Torma Gedeon, ha egyszer Abigél sokkal szerethetőbb és izgalmasabb nála?

Tovább olvasom »

Amióta elkezdtem ezt a blogot, és a mindennapi.hu felületén is sok cikkem megjelent, azt vettem észre, hogy a legtöbb ellenvetés az írásaimmal kapcsolatban a metaforikus nyelvezet nem értéséből fakadt. Leginkább a Harry Potter könyvek kapcsán éreztem ezt, de máskor is megdöbbentem, mennyire nehezen érthető némelyek számára a képes beszéd és a metaforák által jelölt valóság közötti kapcsolat. Pedig a Biblia tele van szóképekkel, elég ha csak a példázatokra vagy az apokaliptikus irodalomra gondolunk. Nemrég találtam egy idézetet C. S. Lewistól, melyben enyhe iróniával mutat rá az általam is érzékelt jelenségre. Az idézetből nyilvánvalóvá válik, hogy Lewis ezzel a nehézséggel nem csak hívők között találkozott. A probléma általános, és ha Lewisnak igaza van, részben a lelki fejlődés megrekedésének a tünete.

Tovább olvasom »

Régi film kérdésfelvetéséről szeretném elmondani a gondolataimat. Szenteste ki tudja hányadszor megint levetítették a tévében Fábri Zoltán Az ötödik pecsét c. alkotását. A rendező 1976-ban Sánta Ferenc hasonló című regényét vitte vászonra, felejthetetlen szereposztással (Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Márkus László, Horváth Sándor, Bencze Ferenc, Dégi István). Mivel nincs tévénk, csak most, az elmúlt napokban töltöttem le a filmet az MTV archívumából, miután megkérdezték róla a véleményemet. Bár részleteket láttam már a filmből, eddig valahogy soha nem sikerült végignéznem, és így természetesen azt sem értettem, hogy miről szól. Most viszont kétszer is végignéztem. Nehezen tudna mostantól bárki meggyőzni engem arról, hogy jó filmhez gazdag producerek kellenek. Sok rossz filmet unatkoztam végig az elmúlt években, amelyek költségvetése külön-külön talán a magyar államháztartás egy-egy szegmensét is rendbe tehetné. Fábri Zoltán bebizonyítja, hogy az igényes alkotás elsősorban nem a pénzen múlik. Egy jó forgatókönyv, egy jó rendező és néhány kiváló színész csodákra képes.

Tovább olvasom »

Karácsony előtt felvázoltam lehetséges megoldásokat a Jézus két nemzetségtáblázata (Máté 1,1-17 és Lukács 3,23-38) közti feltűnő különbség problémájára. A három lehetséges megoldás közül azt a második századi felvetést tartottam legvalószínűbbnek, mely Julius Africanus nevéhez fűződik. Eszerint mindkét nemzetségtáblázat Józsefé, de az egyik a tényleges vér szerinti vonalat követi, a másik viszont a jogi vonalat, melyet valószínűleg a levirátus intézménye indokolt. Ha ezt a megoldást választjuk, felvetődik azonban egy újabb kérdés: ha Mária szűzként termékenyült meg a Szentlélektől (ahogy az evangéliumokban olvassuk), a nemzetségtáblázatok viszont József (jogi vagy vér szerinti) vonalát követik, nem Máriáét, milyen alapon állítjuk, hogy Jézus Dávid házából származott? A próféciák alapján a Messiás Dávid utóda, de vajon a názáreti Jézust joggal mondjuk-e Dávid fiának?

Tovább olvasom »

Athanasziosz írásainak korszerűségére szeretnék egy másik példát is hozni. Az egy igaz Istenben hívő keresztények számára a globalizáció hatására egyre nyilvánvalóbb vallási sokszínűség komoly kihívást jelent. Gyakran emlékeztetnek bennünket az álláspontunk sérülékenységére: „Tényleg azt gondoljátok, hogy a számos vallás közül éppen a tiétek az igazi?” Sok keresztény ilyenkor megszeppen, és belecsúszik a vallásközi párbeszéd cuppogós szinkretista mocsarába. Pedig nincs a pluralizmusban semmilyen új kihívás. Sőt, Athanasziosz írásaiból éppen az derül ki, hogy eredetileg nem a vallási sokszínűség jelentett problémát a kereszténység monoteizmusa számára, hanem a kereszténység monoteizmusa jelentett megoldást a vallási pluralizmus problémájára.

Tovább olvasom »

A könyvek mindig sokat adtak nekem. Másodikos koromban toporzékoltam, hogy el kell olvasnom a Bogáncsot, de aztán nagyon tetszett, azt hiszem, akkor szerettem meg az olvasást. Azóta minden könyv egy-egy ablak, mely izgalmas, új világokat nyit meg előttem. A nehéz olvasmányokat kihívásként fogom fel. Ha elkezdek egy könyvet, ritkán fordul elő, hogy nem fejezem be. Szeretem a mély gondolatokat, talán emiatt fárasztanak viszont a túlzottan gyakorlatias könyvek, melyeknek nem látom az elméleti megalapozottságát. Az olvasás egyébként is időigényes, ezért imádkozva választom ki az olvasmányaimat. Próbálok egészséges étrendet kialakítani, melyben van helye a tanulásnak, a szolgálatnak, a lelki épülésnek és a pihenésnek. Összeszedtem azokat a könyveket a teológia, a spiritualitás és a kultúra területéről, melyek 2011-ben a legjobban tetszettek.

Tovább olvasom »

Mostanában Athanasziosz írásait olvasgatom, és döbbenetes számomra, hogy mennyire korszerű mindaz, amit ír, például a világ keletkezéséről szóló vitákkal kapcsolatban. N. T. Wright Stephen Hawking egy idei nyilatkozata kapcsán rámutatott, hogy a történelem ismerete megelőzhet néhány arrogáns megállapítást. Wright emlékeztette a tudóst, hogy a modern ateizmus egyik alaptétele, miszerint a világegyetem örökkévalósága az Isten-hipotézis nélkül is megmagyarázza a világegyetem létezését, egyáltalán nem újkeletű. „Azon töröm a fejem, vajon Hawking tudja-e, hogy pusztán a régi epikureus felfogás egy változatát kelti életre… Nyomasztó, hogy Hawking úgy tűnik, nincs tudatában ennek, ezért nem is gondolkodott el azon, hogy az epikureus felfogásnak lehetnek rendkívül szofisztikált ókori és modern kritikái, melyeket meg kellene vizsgálnia. Többek között a keresztény kritikát, amely, ahogy már említettem, Jézusban összpontosul.” (Részlet The Washington Post cikkéből)

Tovább olvasom »

Nehézségek között lévő keresztényektől érdemes ünnepek idején is tanulni. Amikor 1943-es letartóztatása után Dietrich Bonhoeffer első ádventjét és karácsonyát töltötte a berlini Tegel börtönben, több levélben írta meg a gondolatait és az érzéseit. Eleinte nem volt biztos abban, hogy az ünnepet is a börtön falai közt kell-e töltenie, de amikor ez egyértelművé vált számára, megpróbálta végiggondolni és átélni a karácsony jelentőségét. Összeállítottam egy rövid válogatást Bonhoeffer szüleinek, menyasszonyának (M.-nek) és barátjának (Eberhard Bethge) írt leveleiből. Az idézeteket Dietrich Bonhoeffer Börtölevelek (Harmat, 1999) c. könyvéből vettem.

Tovább olvasom »

Máté evangélista is (1,1-17) és Lukács evangélista is (3,23-38) közreadja Jézus nemzetségtáblázatát. A két nemzetségtáblázat sok tekintetben eltér egymástól (pl. a két lista sorrendje fordított, Máté Ábrahámig, Lukács Ádámig megy vissza, a két listában a nemzetségek száma Ábrahám után jelentősen eltér, Dávid után pedig szinte semmi nem egyezik), de én most csak egyetlen különbségről szeretnék írni, mely az egyszerű bibliaolvasónak is azonnal feltűnik: Máténál József Jákób fia, aki Mattáné, aki Eleázáré, aki Elihudé stb., Lukácsnál viszont József Éli fia, aki Mattáté, aki Lévié, aki Melkié stb. Vajon miért különbözik József közvetlen felmenőinek azonossága a két evangélista által közreadott genealógiákban?

Tovább olvasom »

Ebben a bejegyzésben most pedig szeretnék odaállni Cristopher Hitchens mellé, hogy csak a kegyelem különböztessen meg tőle. William Lane Craig keresztény filozófussal folytatott nyilvános vitájában Hitchens őszintén elmondta, hogy mi zavarja leginkább az istenhitben, és mi motiválja a teizmus elleni harcában. Mindig az emberi szabadság volt számára a tét. Hitchens önmagát is és másokat is egy képzelt mennyei diktátor uralma alól akarta felszabadítani. Ha van Isten, érvelt Hitchens, akkor jobbágyok vagyunk, nem szabad emberek. Hitchens antiteizmusa egzisztenciális szabadságharc volt egy vélt totalitárius rezsim vélt vezetőjének minden más diktatúránál megnyomorítóbb valóságos kultusza alól. Ha van Isten, akkor Hitchens szerint nem lehetünk szabadok. Nem gondolkodhatunk szabadon, nem választhatunk szabadon, nem lehet saját életprogramunk. Hitchens talán a nyersebb fogalmazást sem bánná: ha van Isten, nem ihatunk, nem dohányozhatunk, nem szexelhetünk úgy, akkor, azzal és annyit, ahogy szeretnénk. Ehelyett egy természetfeletti zsarnok ízlése alapján kell berendeznünk az életünket. Az ilyen sors mélyen sérti az emberi méltóságot.

Tovább olvasom »

Christopher Hitchens halála kapcsán azon gondolkoztam, vajon szabad-e ítéletet mondanunk bárki felett, vagy jobb csendben maradni, és meghagyni a véleményalkotást az örökkévalóságnak. Gyakran hallom a józan figyelmeztetést, hogy nem mondhatunk ítéletet egy másik emberről, és tulajdonképpen egyet is értek ezzel a gondolattal. Az ítélet Istené, nem a miénk. Nem vagyunk bírái embertársainknak. Az utolsó napon mindenkinek Isten előtt kell megállnia. Egyedül a Teremtőnknek leszünk kötelesek választ adni. Ő ismer mindenkit úgy, ahogy egy igaz bírónak ismernie kell, csak ő mondhatja majd ki egy ember életéről, hogy az mennyit ért. Logikus a következtetés: nincs jogunk ítéletet mondani még az olyan nyilvánvalóan istenkáromló embertársunk felett sem, mint Christopher Hitchens.

Tovább olvasom »

Tegnapelőtt arról olvastam, hogy a rák megtámadta Christopher Hitchens végtagjait is, és könnyen lehet, soha többet nem tud már írni. Hitchens azt mondta, ha ez bekövetkezik, nem biztos, hogy lesz kedve tovább élni, bár vonzódik ahhoz a kemény, harcos életszemlélethez, melyet Nietsche a stärker, a jiddis nyelv pedig a shtarker szóval jelölt, és nem adja fel a küzdelmet. Ma reggel arról olvastam, hogy Hitchens meghalt. Nem szeretnék szó nélkül elmenni emellett a szomorú, tragikus esemény mellett. Nem Hitchens írásai fognak hiányozni. Nem is Hitchens. Azért tragikus a halála, mert olyan ember halt meg, akiről semmi okunk feltételezni, hogy az örökkévalóságot jó helyen tölti.

Tovább olvasom »

Van egy másik (kisebb) kupac írásom, mely Az Apolló-templom árnyékában elmélkedéseihez hasonlóan eddig talán rejtve maradt az olvasók előtt. Öt rövid igemagyarázat található itt az Isten országa titkairól, mindegyik a Máté evangéliuma 13. részében összegyűjtött példázatokra támaszkodik. A cikkeimre nagy hatással volt az a megközelítés, melyet George Eldon Ladd (a Fuller Seminary újszövetséges professzora) képviselt, többek között a The Gospel of the Kingdom (Eerdmans, 1959), The Presence of the Future (Eerdmans, 1996) és A Theology of the New Testament (Eerdmans, 1974) c. könyveiben. Ladd magyarázatait olvasva tapasztaltam először azt, hogy Jézus példázatait valaki hittel, de az eredeti történeti kontextus fényében értelmezi, és az értelmezését meggyőzőnek és lényeglátónak találom. Rengetegszer elmélkedtem azóta Máté evangéliuma 13. részén, és még mindig úgy érzem, hogy Ladd megközelítése alapvetően megállja a helyét. A következtetéseimért viszont természetesen enyém a felelősség.

Miután Jézus elmondta a magvető példázatát, a tanítványok megkérdezték tőle: „Miért beszélsz nekik példázatokban?” Jézus ezt válaszolta: „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.” (Mt 13,11-13) A példázatokat Jézus tehát kettős céllal használta. Azokhoz, akiknek „volt”, azzal a céllal beszélt példázatokban, hogy még többjük legyen. Azokhoz, akiknek „nem volt”, azzal a céllal beszélt példázatokban, hogy még amijük volt, az is elvétessen tőlük. Jézus Ézsaiást idézve teszi nyilvánvalóvá, hogy lelki hozzáállásra – belső látásra és értésre – gondolt: „Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (15)

Tovább olvasom »

Szeretném felhívni a figyelmet a honlap statikus részében (felső menüsor) található régebbi írásaim közül Az Apolló-templom árnyékában cím alatt futó elmélkedésekre. Nem csodálkoznék, ha ezek az írások néhány olvasó elől eddig rejtve maradtak volna, mert a kurzort rá kell húzni a Spiritualitás „gomb” alatti Elmélkedések menüpontra, hogy megjelenjenek a cikkek választási lehetőségként. Rövid gondolatmenetek ezek Pál korinthusi levelezésének egy-egy morzsájáról. Egyik terjedelme sem haladja meg egy rövidebb blogbejegyzés hosszát. Összesen hatvan elmélkedésről van szó, ami így lehet akár két hónapra beosztott áhítatoskönyv is, ha valaki úgy dönt, hogy naponta elolvas közülük egyet.

Cheryl Forbes írónő szerint „A szövegírók, költők, írók esetében azt élvezzük, hogy ügyesen használják a metaforákat (akkor is, ha legtöbben közülünk azt sem tudják, hogy ezeket a szóképeket metaforáknak nevezik).” (Imagination, 35) Arisztotelész úgy gondolta, hogy a metaforák mesteri használata a született zseni jele. Mindannyian használunk metaforákat, de a zseni a metaforák igazi mestere. Zseninek lenni nem csak kiváltság, de nagy teher is. A zseni általában tudja, mit kapott, ezért tudja azt is, hogy mit veszíthet (vagy vesztegethet) el. Én nem vagyok zseni, ezért nem hordozom ennek a kiváltságnak a terhét, de Jézus követőjeként tisztában vagyok azzal, hogy a zseni még a lelkét és az örökkévalóságot is elveszítheti. A zseni nem szent, de azzá válhat (ugyanazon a szoros kapun és keskeny úton át, ahogy bárki más). A zseni nem azért kapta a tehetségét, hogy imádják, nem is azért, hogy tehetségét a gonosz szolgálatába állítsa, hanem azért, hogy Isten megajándékozza általa a világot. Az egyik legszebb ajándék, amit Isten a zsenin keresztül a világnak adhat, a metaforák izgalmas használata.

Tovább olvasom »