A Mózes első könyve 6. részében ezt olvassuk: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is -, óriások (nefilim) éltek a földön. Ők azok a vitézkedők (gibbórim), akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” (4) Az apokrif Énok könyve által népszerűsített értelmezés szerint a nefilim óriások voltak, gonosz szellemek, akik az angyalok és az emberek leányai közötti házasságból születtek. Ezerháromszáz méternél is magasabbak voltak, az emberek ellen fordultak, felfalták őket, rengeteg vérontást és igazságtalanságot hoztak a földre. Az özönvíz is ennek a következménye volt. Ez az értelmezés jól tükrözte a hellenizmus korának mítoszait és legendáit, amelyekben az istenek lejöttek az emberek leányaihoz, hogy velük háljanak, és félistenek meg egyszemű óriások grasszáltak a földön. De vajon illeszkedik-e ez a mitikus értelmezés az eredeti történethez? Kik voltak a nefilim?

Tovább olvasom »

Az 1 Mózes 6-ban szereplő „istenfiak” angyalokkal való azonosítása mellett az egyik legerősebb érv Júdás levele. Az érv lényege a következő. Júdás nyilvánvalóan ismerte Énok könyvét, hiszen idéz is belőle (14-15). Énok könyve az „istenfiakat” angyalokként ábrázolja (pl. I.6ff), akik az emberek leányaival léptek szexuális kapcsolatba. A pszeudepigráf irat szerint kétszáz angyal bukott így el, és gonosz szellemek születtek az emberek leányaival való kapcsolatból, akik háromezer könyök (kb. 1320 méter) magas óriások voltak (I.7.2). Amikor Júdás az angyalok vétkéről ír, mintha Sodoma és Gomora bűnét hasonlítaná a bukásukhoz: „ezekhez hasonló módon paráználkodtak” (ὅμοιον τρόπον τούτοις ἐκπορνεύσασαι). Ha a 7. versben olvasható „ezekhez” (τούτοις) szó valóban az angyalokra utal vissza, könnyen összeáll a kép: Júdás az Énok könyvében található értelmezést veszi alapul, és annak megfelelően használja az angyalok bukását példaként arra, hogy Isten meg fogja bünteti az istentelenséget népe között is.

Tovább olvasom »

Óriás ment el megint közülünk. Cseri Kálmán (vagy „Kálmán bácsi”, ahogy a feleségem beszél róla) egy nemzedék számára testesítette meg az evangélium tiszta üzenetét. Szigorú volt, nyíltan beszélt a bűnről, a megtérésről, az újjászületésről, Jézus Krisztus keresztjéről. Az evangélium dolgában nem ismert kompromisszumot. Néha másban sem, amiben talán lehetett volna. Mégis, aki meg tudta ragadni azt a Krisztust, akit hirdetett, annak a vállairól a legjobb helyen hullottak le a terhek. Cseri Kálmán igehirdető evangélista volt. Szavait precízem megválogatta, és bár erősen raccsolt, ékesszólását kritikusai is elismerték, különösen mert olyan egyszerűséggel társult a beszéde, amilyenre minden rétor vágyik. Az értelmiségitől a falusi emberig egyszerre szólított meg mindenkit. Az 56-os villamos gyanúsan tömve volt, amikor ő tartott evangélizációs hetet a pasaréti református templomban. Könyvei évtizedek óta keresztény bestsellerek. Nem kellett „Kálmán bácsival” mindenben egyetérteni ahhoz, hogy személye és szolgálata tiszteletet ébresszen. Evangéliumi ikon volt. Nem ment el nyomtalanul.

A konklúzióm röviden: nem tudom. Elmondom viszont, milyen lehetőségek állnak előttünk, és milyen megfontolásokat érdemes figyelembe vennünk a történet értelmezésekor. Arról van ugye szó, amikor az özönvíz előtt az „istenfiak” (בְנֵי־הָאֱלֹהִים) bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik (1Móz 6,1-4). (Hogy ezek a gyermekek azonosak-e a „nefilimmel”, akik akkoriban éltek, azt most nem vizsgálom, a szöveg ezt nem mondja, de minimum nyitva hagyja a kérdést.) Az „istenfiak” azonosításában alapvetően három irányba indulhatunk el. Az egyik értelmezés szerint az „istenfiak” angyalok, akik összeházasodtak az emberekkel. A másik értelmezés uralkodóknak, bíróknak, vagy hatalmasoknak veszi őket. A harmadik értelmezés szerint az „istenfiak” Sét leszármazottai, akik Káin vonalával vegyültek. Dióhéjban megmutatom a három értelmezés mellett és ellen szóló legfontosabb érveket.

Tovább olvasom »

Occam borotvája hasznos elv a természettudományokban, ahol a regularitásokat vizsgáljuk. Az elv lényege az, hogy részesítsük előnyben azokat a hipotéziseket, amelyekhez kevesebbet kell feltételeznünk, azokhoz a hipotézisekhez képest, amelyek érvényességéhez többet kell feltételeznünk. Vagyis az egyszerűbb, elegánsabb magyarázatok jobbak, mint az összetett, kacifántosabb magyarázatok. A hétköznapi életben is néha alkalmazható ez az elv. Ha hazamegyünk és azt látjuk, hogy a hűtő előtt a földön tejcseppek vannak, azt is feltételezhetjük, hogy mikor legutóbb kivettük a tejet, a flakon oldaláról lecseppent a tej, és azt is feltételezhetjük, hogy valaki kísérletet végzett a konyhában a gravitációval és a tej viszkozitásával. Nyilván az utóbbi a bonyolultabb és több ismeretlent feltételező magyarázat (főleg, ha senki sem kísérletező szellem a családunkban), ezért hacsak nincs nyomós okunk azt elfogadni, ésszerűbb az első verziót előnyben részesíteni.

Tovább olvasom »

Ha a Szentírás – amit Isten ihletett és igaz igéjének tartok – azt mondja, hogy az ÚRisten csodát tett a bárkával és az állatokkal, vagy azt mondja, hogy Isten az özönvíz után újra megteremtett fajokat, amelyek a bárkán kívül rekedtek és elpusztultak, kételkedés nélkül elhiszem. Ahogy az első cikkben is leszögeztem, a Biblia minden csodáját elhiszem, mert mi lehetne nagyobb csoda magánál a teremtésnél és Jézus feltámadásánál! Ha ezt a kettőt hiszem, akkor a világképem szükségszerűen nyitott Isten szokatlan cselekedeteire. A bárkáról szóló bibliai beszámoló azonban nem tesz említést csodáról, sőt, azt hangsúlyozza, hogy Noé építette a bárkát, Noé szedte össze az állatokat, ahogy az ÚR Noénak megparancsolta (1Móz 7,5). Amikor a szöveg azt mondja, hogy bementek az állatok Noéhoz a bárkába, akkor is hozzáteszi, hogy „ahogyan megparancsolta Isten Noénak” (7,9). Isten nem az állatoknak parancsolt, hanem Noénak, így kerültek ők a bárkába. Noé által.

Tovább olvasom »

Két állítást szeretnék tenni. Az egyik állításom az, hogy mindannyian teológusok vagyunk. A másik az, hogy nem mindannyian vagyunk jó teológusok. Kezdem az első állítással. Mindannyian teológusok vagyunk, mert a teológia az Istenről való beszéd (theosz + logosz). Aki Istenről gondolkodik, és róla állít valamit, az teológus. Richard Dawkins is teológus: ő azt állítja, hogy Isten nem létezik. Ez is egyfajta teológia. Teológus az is, aki a „Jóistenkéhez” babonásan viszonyul, és az is teológus, aki az arisztotelészi logika kategóriáival, latinul is meg tudja fogalmazni Isten ontológiáját. Teológus Jürgen Moltmann, Karl Barth, Aquinói Szent Tamás, Luther és Kálvin, meg teológus Gyuszi bácsi és Gizi néni Dabasról. Valamilyen véleménye mindenkinek van Istenről, akkor is, ha az csak intuitív, hagyományon alapuló, vagy szimpla tagadás.

Tovább olvasom »

Az előző bejegyzésben azt próbáltam elmondani, hogy az egyszerű hívők oldalán állok. Gyermeki hittel akarok hinni, és azokhoz tartozom, akik szintén így hisznek. Kommentelők ezt néha elvitatják tőlem, és azzal vádolnak, hogy teológusként lenézem az egyszerű hívőket. Megmondom őszintén, számomra a Divinity egész történetében ez a leginkább zavarba ejtő bírálat. Újból és újból előkerül, és azt hiszem, nem sikerült még igazán jó választ találnom rá. Visszadobhatnám a labdát, hogy ne olvassa a blogot, akinek túl magas, amiről írok, vagy tanuljon, hogy megértse, de ezzel csak olajat öntenék a tűzre és értelemszerűen azt igazolnám, hogy lenézem az egyszerű hívőket. Maga a különbségtétel egyébként nem tőlem származik, egyes hozzászólók kezdtek engem szembeállítani önmagukkal, az „egyszerű hívőkkel”. „Ne foglalkozz vele!” – mondta egy barátom (kicsit más szavakkal), és valószínűleg igaza van, engem valamiért mégis bánt ez a dolog.

Tovább olvasom »

Az előző két-három cikk alatt egész sok indulat jelent meg velem és a blogom „irányával” szemben, ezért úgy döntöttem, külön posztban reflektálok ezekre az indulatokra. Kezdem azzal, ami nem lepett meg. Nem lepett meg a Hovindról és Wyattről írt cikkre érkezett sok kiábrándult komment, mert tisztában voltam azzal, hogy a tudománnyal vívott harcával Hovind sok hívő számára menedék lett, egyfajta szellemi hófogó, amely védelmet ígér a tudományos hitetlenség hóviharai elől. Megértem azokat, akik úgy érzik, hogy a hófogó elmozdításával védelem nélkül maradnak. Csak szerintem ez nem így van. Hovind nem ad valódi védelmet, inkább védhetetlenné teszi a hitünket. Wyatt bírálata is nehéz ügy, hiszen ha továbbítottuk már mi is anyagait, nyilván nem szeretnénk hiszékenynek látszani, inkább azt reméljük, hogy Wyatt talán mégsem csaló. Számítottam tehát a haragos reakciókra.

Tovább olvasom »

Mi a közös Kent Hovindban és a néhány éve elhunyt Ron Wyattben? Mindketten a Biblia (vagy az általuk bibliainak hitt igazságok) védelmében jeleskedtek. Mindketten remek kommunikátorok. Az interneten terjesztett anyagaikkal mindketten népszerűek lettek keresztény körökben. Mindketten fantasztikus dolgokat állítottak. Hovind kidolgozta a „Hovind-elméletet”, amely szerint a dinoszauruszok Noé bárkájában vészelték át az özönvizet és együtt éltek az emberrel. Wyatt megtalálta Sodoma és Gomora helyét, a fáraó szekereit a Vörös-tengerben, Jézus vérét Jeruzsálemben, a frigyládát, a Tízparancsolat kőtábláit, az aranyborjút, Góliát kardját, és természetesen Noé bárkáját, no meg tucatnyi olyan dolgot, amelyek közül egy is világhírűvé tenne bármely régészt.

Tovább olvasom »

A most következő felvetéseket gondolatkísérletnek szánom. Nem fogok részletes és mélyreható bizonyításba kezdeni, sem végérvényes kijelentéseket tenni, mert magam is tele vagyok kérdésekkel. Ebben a bejegyzésben egyszerűen csak egy harmadik utat keresek a fundamentalista értelmezés Szküllája és a mitológiai értelmezés Kharübdisze között. Jelenlegi tudásommal azt feltételezem, hogy ha a bibliai özönvíz történetiségét vizsgáljuk, más perspektívából kell megközelítenünk az elbeszélést, mint amit megszoktunk, és ebben számomra az az egyik vezérfonal, hogy az ókori ember az életét érintő logisztikai kérdésekben nem volt ostobább, mint a mai olvasók. Tévút, ha abból indulunk ki, hogy az ókori ember nem tudta, mennyi állat és takarmány mekkora helyen fér el. Egy hároméves gyerek is tisztában van azzal, hány plüssmackó fér fel a dömperére. Két kérdés kapcsán szeretnék új szemmel ránézni a bibliai szövegre: 1) mekkora volt az özönvíz kiterjedése? 2) ki vagy mi maradt a bárkán kívül?

Tovább olvasom »

Sok álmatlan órát okozott már a bibliai özönvíz története azoknak a bibliaolvasóknak, akik sem a fejüket nem akarták homokba dugni, sem a Bibliát nem akarták a mesekönyvek közé a polcra tenni. A problémák számosak, de közülük is kimagaslik az állatokkal kapcsolatos logisztikai rémálom. Ha azt feltételezzük, hogy a szöveg szerint Noé az összes élőlényből (kivéve mondjuk a tengeri halakat) vitt két-két példányt a bárkába, akkor a legóvatosabb becslésekkel is jóval túl vagyunk az emberileg lehetetlen határán. Jelenlegi ismereteink szerint a szárazföldön nagyjából 8,7 millió faj él (a baktériumokat nem számítva). Linné 1758-ban 4235 állatfajt kategorizált, azóta egymillió fölé emelkedett az ismert fajok száma. Ha azt feltételezzük, hogy Noé valamiféle „ősfajokat” menekített a bárkába, amelyektől származnak a mai ismert fajok, és az akkori szám inkább az ezres vagy a százas tartományban volt, a szám akkor is óriási. Hihetünk-e józan ésszel ebben a történetben?

Tovább olvasom »

Tizennegyedik alkalommal tartottam életrajzi előadást a gyülekezetemben. Idei témám John Bunyan volt, a 17. századi puritán üstfoltozó, akinek A zarándok útja c. regényét a The Guardian c. brit baloldali napilap 2013-ban a 100 valaha írt legjobb regény között első helyen említette. Ahogy a 19. századi irodalomtörténész Macaulay mondta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Bunyan meghatározó hatással volt a gondolkozásomra, egyszerűsége és lenyűgöző bölcsessége örök példa a számomra. Itt lehet meghallgatni az előadást (legörgetve az utolsó). Aki végighallgatja a többi életrajzi előadást is, átfogó képet kaphat lelki formálódásom elmúlt évtizedeiről.

Hogyan érhetjük el az egyházon és a gyülekezeteinken belüli egységet és békességet? Bunyan a következő tanácsokat adja ehhez.

1. Ha egységben és békességben akarunk élni, imádkoznunk kell érte. Pál apostol is imádkozik a gyülekezetekben lévő békéért, és hogy a békesség és a kegyelem sokasodjék közöttük.

2. Ha egységre és békességre akarunk törekedni a gyülekezetekben, ügyelnünk kell arra, hogy kiknek a gondjaira bízzuk a gyülekezetek felügyeletét.

Tovább olvasom »

Miután elmondta, miben áll az egyházon belüli egység és békesség, Bunyan négy pontban sorolja fel az egység gyümölcseit és áldásait.

1. Az egység és békesség olyan kötelesség, melyben a békesség Istene gyönyörködik. A Szentlélek öröme van ott, ahol egység van a hívők között, a viszálykodás viszont megszomorítja a Szentlelket.

2. Az egység és békesség örömet szerez a hívőknek is. A menny jön le hozzánk, amikor a testvérekkel egységben élünk, és az Isten országának öröme tölti el a hívők lelkét, amikor békesség van köztük.

Tovább olvasom »

Sokan éltünk már át szomorú viszályokat és szakadásokat az egyházainkon, gyülekezeteinken belül. Több évtizedes tapasztalataim alapján bátran mondhatom: kevés dolog okoz nagyobb károkat az evangélium ügyének, mint a hívők közötti viszálykodás. Ez nem új jelenség, az újszövetségi levelek és az apostoli atyák (pl. Ignatiosz, Kelemen) írásai bizonyítják, hogy az egyház kezdettől vétkes ebben. Az egyház megváltott, de bűnös emberekből áll, akiket nem mindig az egymás iránti szeretet mozgat. Az egységre és békességre törekvés ezért elengedhetetlen az egyház jóléte, sőt, időnként léte szempontjából. John Bunyan Exhortation to Unity and Peace (Buzdítás egységre és békességre) c. könyvecskéjében számos megfontolandó és bölcs gondolatot mond erről a témáról, ezekből válogattam össze három bejegyzésre valót.

Tovább olvasom »

A shoeshine csapata csinált egy ötperces videót az idei Evangéliumi Fórumról. Részlet: „Én egy nagyon egyszerű, hiteles, valódi hittel megáldott életet szeretnék élni, és azt szeretném másoknak is nyújtani, mint lelkész. De azt vettem észre, hogy nagyon sokszor valami megakadályozza ezt. És ezeknek a problémáknak egy része nem a szívemhez köthető, hanem a fejemben van… Ott kezdődnek olyan kételyek, olyan gondolatok, olyan elcsúszások, amik miatt képtelen vagyok azt élni, amire igazából mandátumom van… Tehát nem az a cél, hogy itt okos emberek legyenek… a cél továbbra is az, amit nagyon keresztény szóval kegyességnek lehet hívni: egy ember élvezi Istennel az életet és megéli annak a teljességét, változik ebben, felnőtté válik… és ez a világra pozitívan hat… A szív a cél, de sajnos a fejünkben is vannak útakadályok, és ezeknek az elgördítéséhez a fejben kell dolgozni.” (Hamar Dávid)

Néhány szó következik a blogomon zajló kommentelésről. Az internet világában a korábbiakkal ellentétes trendként egyre több felületen szüntetik meg a hozzászólás lehetőségét, vagy szervezik ki azt a facebookra vagy más közösségi fórumokra. Érzékelhetően 2013-ban kezdődött ez a tendencia, azóta több tucat hírportál zárta le a komment szekcióját, és egyre több blogon is ez történik. Az ok szinte mindig ugyanaz: moderálás nélkül elvadul és pusztítóvá válik a kommentfelület, viszont nincs idő és energia az igényes moderálásra. Bevallom, egy pillanatig elgondolkoztam én is azon, hogy kövessem-e az új trendet, de egyelőre még határozottan ellene döntöttem. Viszont elmondom, hat év távlatában hogyan látom a blogomon zajló kommentelést és kommentelőket.

Tovább olvasom »

Mások gondolatait olvasva én is változom. Ahogy a szavakat, mondatokat, bekezdéseket ízlelgetem, lecsillapodik, kisimul a lelkem, kontúrossá válik az elmém, és régi érzések bukkannak elő, amelyek a napi taposómalomban elrejtőznek, ha egyfajta lelki sabbatként nem szánok rendszeresen időt elmélyült olvasásra. Szeretek olvasni, szeretek elmélkedni az olvasmányaimon, és szeretek írni arról, ami megragadja a figyelmemet. De nem csak szeretem ezt csinálni, e nélkül mást sem tudok jól csinálni. Az olvasás az egyik legfontosabb alapja szinte minden tevékenységemnek, amit eddig gyümölcsözőnek találtam. Tudatosan szánok rá időt, akkor is, ha nincs. Megint a legjobb olvasmányaimból következik egy év végi válogatás.

Tovább olvasom »

Jézus igencsak zavarba hozta a farizeusokat, amikor a 110. zsoltárra utalva megkérdezte tőlük: „Miképpen lehet Dávid fia a Messiás, ha Dávid urának nevezi őt?” (Mt 22,45) Mindhárom szinoptikus evangéliumban megtaláljuk ezt a kérdést, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a keresztény hit kulcsát kapjuk a kezünkbe, ha Jézus feladványára válaszolni tudunk. Jézus hagyta, hogy a farizeusok töprengjenek a válaszon, ők azonban „nem tudtak felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva” (Mt 22,46). A rejtvény megfejtése ugyanis alapjaiban rendítette volna meg, ahogy a Semát értelmezték, és ami még fontosabb: a Jézushoz való viszonyukat is gyökeresen megváltoztatta volna. Erre nem voltak nyitottak.

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum