A rendszerváltás idején még friss hívőként jelentkeztem, hogy én is szívesen tartok kapcsolatot a Billy Graham evangélizáción megtért emberekkel. Egy tízéves fiú címét kaptam meg, aki előre ment az evangélizáción és jelezte, hogy befogadta Jézust a szívébe. Első látogatásomkor kiderült, hogy a srácot sokkal jobban érdekli minden más, az édesanyja viszont igencsak érdekelt abban, hogy a fiának legyen idősebb hívő barátja. Buta és nyomasztó helyzetbe kerültem, amit csak az tett még nyomasztóbbá, amikor az édesanya a lelkiismeretem húrjain táncolt, ha hosszabb ideje nem látogattam meg a fiát. Akkoriban egy tanításban azt hallottam, hogy ha Isten beszélni akar velünk valamiről, addig felesleges vele másról beszélni, amíg azt a dolgot nem tisztáztuk vele. Nekem imádság közben mindig az jutott eszembe, hogy régóta nem látogattam meg a patronáltamat. Ezen kis híján gajra ment alig kezdődött imaéletem.

Tovább olvasom »

Kétszeresen is nehéz ügy az emailezés. Nehéz, mert túl sokat kapunk belőle, és nehéz, mert nem mindig jön reakció az elküldött levelünkre. „Még csak válaszra sem méltatott” – hallom időnként a keserű mondatot, legtöbbször valamilyen vezető pozícióban lévő személyről. Én is átéltem már, hogy nem sikerült elérnem egy embert, akinek számítottam a véleményére, vagy nem kaptam választ valakitől, akinek több emailt is írtam. Hivatalos helyről is tapasztaltam teljes némaságot a megkeresésem után. Frusztráló, amikor szükségünk lenne egy visszajelzésre, de azt sem tudjuk, hogy a másik oldalon megkapták-e egyáltalán az üzenetünket. Mindenki tud fejlődni a kommunikáció terén, nekem is tanulnom kell ezt, de hadd fogalmazzak meg most néhány gondolatot azok védelmében, akikre haragudni szoktunk, amikor nem válaszolnak a megkeresésünkre.

Tovább olvasom »

Jézus követőiként az eljövendő világ népe vagyunk, hiszen miénk lesz a mennyek országa és örökölni fogjuk a földet. Erről szól a hitünk és a reménységünk. Martyn Lloyd-Jones szerint a problémáink fele mégis abból a gyakorlati feltételezésből fakad, hogy ez az élet az egyetlen életünk és ez a világ az egyetlen világunk. Ha megkérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e az utolsó ítéletben és az eljövendő országban, igent mondunk, de ez a hitünk sokszor egyáltalán nem befolyásolja azt, ahogy a mindennapi életünket éljük. Pedig Jézus szerint az ő követésének az a kiindulópontja, hogy mindent az Isten eljövendő országára teszünk fel és annak a szemszögéből élünk meg (Mt 5,3-12; 6,33). Pál szerint is úgy kellene élnünk a jelen világ dolgaival, mintha azok máris múlnának, mint ahogy valóban el is múlnak (1Kor 7,29-31). De valóban úgy élünk, mint akik számára az eljövendő világ élő reménység?

Tovább olvasom »

Egyszer úgy magyarázták el nekünk, miért nem ártatlan játék csupán a szex, hogy a kezünkbe adtak egy piros és egy zöld gyurmagolyót, majd arra kértek, először gyúrjuk őket össze, majd szedjük őket szét úgy, hogy a piros gyurmában ne legyen zöld gyurmadarab, a zöldben pedig ne legyen piros. Bárki kipróbálhatja, szinte lehetetlen a feladat. A szex is ilyen – mondta a tanító –, nem marad nyom nélkül az élmény. A példa Pál apostol tanítását illusztrálta, aki szerint a paráznaság (a házasságon kívüli szexuális kapcsolat) olyan egyesülés, amelynek során saját testünk ellen is vétünk, mert ahogy az Úrral egyesülve egy Lélek leszünk ővele (amit a házassági egység jelképez), úgy a paráznaság során egy másik személlyel gabalyodunk egybe, megszentségtelenítve a testünket (1Kor 6,13-20). Nos úgy tűnik, tudományos kutatások igazolják, hogy sem Pál figyelmeztetése, sem a gyurmás hasonlat nem életszerűtlen keresztény fikció, hanem maga a fizikai valóság.

Tovább olvasom »

A család kérdésében a kultúránkkal való vitánkat jelentős részben az okozza, hogy egészen mást gondolunk a valóság természetéről, mint nem keresztény felebarátaink. A mi világképünkben az apa, az anya és a család nem pusztán evolúciós hordalékok és/vagy szociális konstrukciók, hanem jelentéssel bíró ikonjai annak, amilyen a valóság legmélyebb természete. Ezt annak is érdemes megfontolnia, aki kívülállóként próbálja megérteni a keresztény családképet és annak világnézeti hátterét. Május elején a Centrál Kávéházban tartottam előadást „A család misztériuma” címmel. Az előadásban négy kérdést vizsgálok meg: 1. Miért van család? 2. Miért van apa? 3. Miért van anya? 4. Kik Isten gyermekei? Az előadást ajánlom mindazoknak, akik szeretnék jobban érteni a család fogalmának keresztény világnézeti hátterét. Elsősorban nem arról beszélek, hogy mi Isten véleménye a családról, hanem arról mondom el a gondolataimat, hogy a család (apa, anya, gyermekek) hogyan mutat Istenre és a vele való kapcsolatunkra. A felvétel itt vagy itt megtekinthető.

Tovább olvasom »

Ha Isten agapé, vajon szeret bennünket erosszal? A szeretet azon fogalmak egyike, amelyekről mindenki azt gondolja, tudja, mi az, de ha elkezdünk róla beszélgetni, hamar kiderül, hogy egészen eltérő dolgokat értünk alatta. A szeretet zavaros fogalomként létezik köztünk. Nem csak azért, mert amikor szóba kerül, az egyik ember szerelemre gondol, a másik vágyakozásra, a harmadik pedig önfeláldozásra (bár már ez is sejteti a fogalom mélyén lévő ambivalenciákat), hanem azért is, mert a szeretetfogalomban két egymással ellentétes irányú mozgást tartunk össze: a felemelkedést és az alászállást, a vonzást és az önátadást. Az előbbit hagyományosan az erosz szó jelöli, a másikat az agapé, noha etimológiailag ez a jelölés sem teljesen problémamentes. Az erosz és agapé motívumok különbségéről és egységéről írtam évekkel ezelőtt egy cikksorozatot, de most (olvasóim számára némiképp meglepő módon) egy pápai enciklikát szeretnék segítségül hívni, mielőtt a címben feltett kérdésre válaszolok.

Tovább olvasom »

Hat évet kellett várni, hogy kiderüljön, létezik-e a Dan Wallace által bejelentett első századi Márk-kézirat. 2012 márciusában írtam először a bejelentésről, majd egy évvel később újra, és rövid kommentekben azóta többször is. Közben egymásnak ellentmondó, aggasztó pletykák kezdtek terjedni a kézirat eladásáról, meg arról, hogy kinek volt lehetősége megnézni, hol találták meg, és hogy mik a publikálás halogatásának okai. Az ügy egyre kínosabbá vált, amit csak mélyített, hogy Dan Wallace a kézirat megtekintéséért cserébe olyan szerződést írt alá, amely őt a publikálásig hallgatásra kényszerítette. Ahogy az lenni szokott, a hallgatás jó táptalajává vált a rossz nyelveknek és az alaptalan összeesküvés-elméleteknek. Ezeket eddig senki nem tudta megerősíteni vagy cáfolni. Most viszont végre vége a találgatásoknak, örömmel jelentem, hogy az ominózus kéziratot publikálták, Wallace is megtörte a csendet, és lassan szinte mindent tudunk, amit az ügyben tudnunk kell.

Tovább olvasom »

William Righter szerint „az allegória a didakticizmus hagyományos eszköze” (in Clifford: The Transformation of Allegory, vi.). Ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy – Gay Clifford szavaival – a forma „kiment a divatból”, hiszen a mi korunk talán soha nem látott bizalmatlanságot mutat a művészet tanító céljával szemben. A horatiusi dulce et utile (vagy prodesse et delectare) kettősségéből korunkat az édes és gyönyörködtető érdekli, a hasznos és nevelő célzat inkább idegesíti. Az allegóriával szembeni bizalmatlanság azonban részben a didaktikus szándék félreértéséből, vagy rossz értelmezéséből fakad. Az előző posztban írtam arról, hogy az allegória metaforikus irodalmi forma, amelyben elkülönül egymástól a „hordozóeszköz” és a „rakomány”, a jel és a jelölt, és akkor válik erőtlenné és hatástalanná, ha ezt a különbséget nem tartjuk tiszteletben. Erről szeretnék most többet mondani.

Tovább olvasom »

Angol irodalomból írt diplomamunkámban két középkori allegorikus művet hasonlítottam össze egymással. Mikor beadtam a témajavaslatot, leendő témavezetőm visszakérdezett, hogy biztosan ezzel akarok-e foglalkozni, mert a 20. század végi ember nem igazán lelkesedik már az allegorikus művekért. Mivel engem viszont lelkesített a dolog, elvállalta a témavezetést, de a modern ember ízlését illetően igaza volt. A 19-20. századi regények (mondjuk a modernizmus fénytelen időszakát leszámítva) sokkal olvasmányosabbak, mint a hozzájuk képest darabos és didaktikus allegóriák, amelyek jelentéséhez sem biztos, hogy végül hozzájutunk. Azt ma is elismerik, hogy a középkorban és a reneszánsz idején volt ereje ennek az irodalmi formának, azonban hozzáteszik: a modern ember már nem ismeri azokat a világnézeti kereteket, amelyekben az allegóriák értelmezhetők, és idegenkedik azoktól a hierarchikus társadalmi viszonyoktól, amelyeket ezek a művek tükröznek. Vagy ahogy Gay Clifford irodalomkritikus egyszerűbben fogalmaz: az allegória „kiment a divatból”.

Tovább olvasom »

A poszt címe a 444.hu nemrég megjelent cikkének teljesen logikus és helyes konklúziója. A cikk az ún. „incel” (saját akaratukon kívül cölibátusban élő) férfiakról szól, illetve arról a nemrég született felvetésről (és annak kritikájáról), hogy „a szex újraelosztására” lenne szükség. Ha valaki most jobbra meg balra néz, hogy ugyan kinek jut eszébe ilyen eget rengető hülyeség, annak ébresztő: bizony olyan világban élünk, ahol ilyesmit időnként felvetnek és egészen komolyan meg is vitatnak. Aztán többnyire el is vetnek, mint a 444.hu cikk szerzője, de az ilyen felvetések jellemzően csak úgy halnak el, mint a bretagne-i hullám, amelynek most épp nem sikerült újabb darabot leszakítania a parti sziklából. Én nem megvitatni akarom az ominózus kérdést, hanem csak rámutatni arra az ellentmondásra, amit a 444.hu cikk konklúziója jelez.

Tovább olvasom »

Ötvenéves a huszadik század messze legjelentősebb társadalmi fordulata, az 1968-as diáklázadásokban testet öltő kulturális forradalom. Ez a forradalom gyökeresebben átalakította a nyugati társadalmakat, mint bármely más korábbi lázadás az azt megelőző évszázadokban. Politikai értelemben csak bolhacsípés volt a polgári berendezkedésnek, főleg ha a Nagy Francia vagy a Nagy Októberi forradalom radikális társadalommérnökösködésével vetjük egybe, amely nem egyetemek néhány hétig tartó elfoglalásáról szólt, hanem a tulajdonviszonyok teljes átalakításáról és egész társadalmi rétegek likvidálásáról. A 68-as mozgalom mégis mélyebben nyúlt bele az emberi létezés szöveteibe, mint a korábbi lázadások bármelyike. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a 68-ban felszínre törő kulturális forradalom három M betűje, amit a nyugati egyetemek falára rajzoltak. Három M, három kulturális ikon: Marx, Mao, Marcuse. Ebből a harmadik a legfontosabb.

Tovább olvasom »

Megy a második évad, és A szolgálólány meséje továbbra is elképesztően izgalmas. Progresszív. Propaganda. Nem, nem úgy, mint az evangéliumi keresztény filmek. Az evangéliumi filmek zöme úgy propaganda, hogy az csak annak nem nyilvánvaló, aki ezt is várja el az evangéliumi filmektől. A szolgálólány meséje egyáltalán nem nyilvánvaló propaganda, mert a forgatókönyvírók és a rendezők értenek ahhoz, hogyan kell szimbólumokkal bánni és jó filmet csinálni. (Várom, mikor értik meg végre a pragmatikusan gondolkodó amerikai keresztény producerek, hogy akár propagandát is meg lehet jól csinálni.) A szolgálólány meséjében a kívülállóknak is átélhető a progresszív gondolkodás összes hiedelme, félelme, projekciója és tévedése, és mivel filmesztétikailag jó a sorozat, ezek a hiedelmek, félelmek, projekciók és tévedések erőteljesen hatnak. Szemben az ügyetlenül összebarkácsolt evangéliumi filmekkel, amelyek a kívülállókra nem hatnak, sőt kíváncsivá sem teszik őket.

Tovább olvasom »

(A Félelem és reszketésben a hitet kívülről fürkésző Johannes De Silentio négy változatban gondolja végig Ábrahám és Izsák drámáját. Ez az V. az én hívő változatom.)

Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megfogta Sára öreg kezét, csókot nyomott az arcára, majd némán útnak indult Izsákkal. Sára az ablakból utánuk nézett, és ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint fiatal feleségként Ur-Kaszdimban. Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét. Három napig lovagoltak szótlanul, apa és fia. Mórija hegyéhez érve Ábrahám verejtékezett, sóhajtozott és Istenhez könyörgött, hogy akármi is lesz, tegye Izsákot hívővé. Amikor előhúzta a kést, Izsákból hangtalan, kétségbeesett kiáltás szakadt ki, hogy apja Istene mentse meg őt. Ekkor látták meg mindketten a kost. Ábrahám soha olyan gyorsan nem végzett állattal, mint ott fent a hegyen. Izsák pedig soha nem felejtette el, hogy a kés aznap nem rá, hanem a bárányra sújtott le. Hívő lett és amikor felnőtt, az Isten báránya képét véste anyja sátrának tartócölöpébe. Haláláig félénk ember maradt, gyűlölte a konfliktusokat és többre becsülte az élet apróbb dolgait a nagy drámáknál.

Tovább olvasom »

A vallástalanság a nép ópiuma. Elfeledteti a nyomasztó gondolatot, hogy van valaki felettünk, akinek engedelmességgel tartozunk, és csillapítja a lelkiismeretfurdalást, hogy nem adunk neki hálát. Elhiteti velünk, hogy mindenben egyenlőek vagyunk, holott számtalan különbség és hierarchia járja át a valóságot. Könnyebbé teszi a kozmikus lázadást. Abba az álomba ringat, hogy magunknak szabhatunk törvényt, eldönthetjük, mi a jó és mi a rossz, holott ez már rég el van döntve, és egyáltalán nem tőlünk függ. Mákonyos utópiaként tár elénk soha meg nem valósuló jövőt – nevezzük azt kommunizmusnak, igazságos társadalomnak vagy akárminek –, amely azzal a meleg érzéssel tölt el, hogy haladunk valamerre és jobbak vagyunk, mint az elődeink. Kétszáz éve született Karl Marx, aki ezt az ópiumot adta a nép kezébe. A szer a százmillió áldozat és egyéb mellékhatások ellenére még mindig kelendő és hat. Ez mindennél többet elmond a modern emberről.

Tavaly ősszel sokan, sok helyen, sokféleképpen ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját. Én is írtam róla egy egész hónapon át tartó cikksorozatot (kezdve itt). A reformáció lényegét tekintve azonban nem emlék, hanem az egyház mindenkori lehetősége és kötelessége, és nem is a katolicizmussal való harcról szól, hanem Isten igéjéről és az evangéliumról. Az Evangéliumi Fórum honlapjára felkerült az az előadás, amit tavaly novemberben a reformáció erejéről tartottam. Ezt az előadást az egyik legfontosabb előadásomnak tartom azok közül, amelyeket valaha tartottam. Azt a meggyőződésemet mondom el, hogy a reformáció ereje ma is megváltoztathatja Európát, sőt, a saját szívünket is, mert az Isten igéjénél és az evangéliumnál nincsen nagyobb és tisztább erő. Ha valaki végignézni (vagy meghallgatja) az előadásomat, megismerheti, mi mozgat engem legbelül. Itt lehet megnézni (itt pedig meghallgatni).

Tovább olvasom »

A művészet, a tudomány és a filozófia különböző nyelveket használ a világ megértéséhez. A tudomány megfigyeléseket végez, hipotéziseket állít fel a megfigyelések magyarázataként, majd leellenőrzi ezeket a hipotéziseket és levonja a következtetéseit. Szigorú és szabályozott folyamat. A filozófia a logika segítségével gondolja végig a valóság szerkezetét vagy annak egyes vetületeit, és ehhez alkalmaz matematikai dedukciót is. Ez is többnyire szigorúan szabályozott folyamat. A művészet fő eszköze a képzelet és az intuíció. Megfigyel és következtet, de másfajta észleléssel, másfajta szintézist végez el, mint a tudomány és a filozófia, miközben ugyanannak a valóságnak az érzékelésére és megismerésére vállalkozik. A maga módján ez is szigorú és szabályozott, de egyben csapongó és szárnyaló is. A teológia, amely a bibliai kinyilatkoztatásból indul ki és ezért a legmesszebb lát, támaszkodhat mindháromra, amikor a kinyilatkoztatás fényében igyekszik megérteni a valóság szerkezetét, de a művészi képzelet néha jobban megragadja a kinyilatkoztatást, mint az induktív vagy a deduktív logika. Erre egy példa az ainuk muzsikája.

Tovább olvasom »

Mi köze a filozófiának a tudományhoz? – teszi fel a kérdést J. P. Moreland amerikai keresztény filozófus ebben a rövid videóban. Ezt a kérdést nekem is többször feltették már, amikor a hit és a tudomány kapcsolatáról vitázva a tudományfilozófia dilemmáira mutattam rá. Sokan gondolják azt, hogy a tudomány és a filozófia két külön terület, amelyeknek nem kell szükségszerűen találkozniuk egymással. Szerintük a tudomány a filozófia nélkül is végezheti a megfigyeléseit, a filozófia pedig a tudomány nélkül is gondolkodhat, noha nyilván az a jobb, ha a filozófia figyelembe veszi a tudomány „objektív igazságait”. Moreland szerint fontos megérteni, hogy a tudománynak is szüksége van a filozófiára, legalább két okból.

Tovább olvasom »

Szalai András barátom hívta fel a figyelmemet egy szokatlanul színvonalas apologetikai jellegű videósorozatra, amely az istentkeresem.hu oldalán található. A rövid (2-4 perces) videókat Bódi Mátyás készítette, akinek a hangja sokunk számára ismerős lehet, mert egy ideig narrációk készítésével, hangalámondással és műsorvezetéssel foglalkozott. Most azonban saját projekttel jelentkezett, amely nemzetközi összehasonlításban is az egyik legszínvonalasabban elkészített apologetikai anyag, amivel eddig találkoztam. Az istentkeresem.hu oldalon jelenleg nyolc rövid videó van fent, amelyek az Isten létezése melletti érveket mutatják be rendkívül szuggesztív módon. Gratulálok a videókhoz, gyönyörűek, professzionálisak, érthetőek, lényegretörőek, meggyőzőek. Nézzétek meg és osszátok őket ti is!

Tovább olvasom »

Ateisták gyakran úgy gondolják, hogy az Isten létével kapcsolatos bizonyítás terhe a teisták vállát nyomja. Antony Flew 1976-ban „The Presumption of Atheism” (Az ateizmus vélelme) c. nagy hatású esszéjében adott például hangot annak a meggyőződésének, hogy az ateizmus az alapállapot, ezért csak erős ellenérvek alapján hihet valaki Isten létében. Flew szerint az ateizmus a biztos talaj, Isten létében hinni viszont kockázatos intellektuális pozíció. Biztonságos abban hinni, hogy vannak a világban emberek, kutyák, macskák, oroszlánok, tigrisek, fák és virágok. Abban is biztonságos hinni, hogy vannak elektronok, protonok és apróbb részecskék. Ahhoz azonban, hogy nem megfigyelhető lényekben higgyünk, mint a jeti vagy a Loch Ness-i szörny, több bizonyítékra van szükségünk, mint ami rendelkezésre áll. Mivel ateisták Istent is olyan lénynek gondolják a világegyetemben, amit nem tudunk megfigyelni, teistáktól várják a bizonyítékokat rá, és amíg ezeket a bizonyítékokat nem látják, biztonságosabbnak vélik, hogy ne higgyenek Isten létében. Ha van Isten, azt szerintük a teistáknak kell bebizonyítaniuk.

Tovább olvasom »

A társadalomban zajló folyamatokról írva engem elsősorban mindig az érdekel, hogy keresztény emberekként hogyan viszonyuljunk azokhoz. Az első azonban a megértés és csak utána következik a reakció. Mikor Peter Druckert a vezetők legfontosabb feladatáról kérdezték, azt válaszolta: a vezetésben első és legfontosabb a valóság leírása (description of reality). Ha helytelen a vezető valóságértékelése, az iránymutatása is félre fog siklani. Mivel a magam szűkös eszközeivel keresem a keresztények útját a mai társadalomban, próbálom én is megérteni a bennünket körülvevő valóságot. Azt a társadalmat és kultúrát, amelyben élünk és amelyben Krisztus tanúi akarunk lenni. Ebben a cikkben a választások kapcsán, de a választásoknál mélyebb jelenségről osztom meg a gondolatomat. A tézisem egy mondatban a következő: a lázadások korában csak akkor tudunk Isten igéjéről tanúskodni, ha megőrizzük belső függetlenségünket.

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum