Az idei European Leadership Forum reggeli igehirdetéseit megint John Lennox tartja. Az oxfordi matematika és tudományfilozófia professzor (aki egyben „laikus” igehirdető is, mint egykor Faraday volt) és a keresztény hit meggyőző és integrált képviseletét zászlóra tűző ELF az évek során összenőttek: Lennox kezdettől szívvel-lélekkel támogatja ezt a kezdeményezést, és sokunk számára testesíti meg, hogyan lehet egyszerre keresztényként és tudósként létezni. Tapasztalatom szerint a tudomány iránti szenvedélyét talán csak a Biblia iránti szenvedélye übereli, de valahogy úgy tudja ezt a kettőt integrálni, hogy a szükséges pontokon mindig meg is különbözteti őket egymástól. Lennoxt hallgatva megértettem, miért éppen a kereszténység talajából nőtt ki a tudomány, és azt is, miért felszabadító és boldogító a teista tudós dolga.

Tovább olvasom »

Nietzsche a gazdája annak a posztmodern-progresszív gondolatnak, hogy az igazság valójában a hatalom eszköze. Nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak van igazsága – tanította Nietzsche. Mindig a győztesek írják a történelmet, az igazság tehát a győztesek igazsága. Ebből az következik, hogy az igazság helyett a hatalmat kell akarnunk, és ha a hatalom a miénk, akkor lesz igazságunk is. A világ az erős emberé. A természet által kiválasztotté és a kultúra által nemesítetté. A gyengeség ünneplése nem csak meghaladott, de ízléstelen is – mondta Nietzsche. A gyengeséget felmagasztaló kereszténységnek tehát már csak ízléstelensége okán is ki kell múlnia és át kell adnia a helyét az Übermenschnek, amely aztán majd létrehozza saját apollói igazságát.

Tovább olvasom »

Az irgalom megértésében segíthet, ha összehasonlítjuk a kegyelemmel. John Stott a hegyi beszédről írt kommentárjában idézi a lutheránus Richard Lenskit: „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.” (A hegyi beszéd. Harmat, 42) Ez a különbségtétel megvilágíthatja, miért nem várjuk el a bűnbánatot ahhoz, hogy segítségére siessünk egy embernek, aki nagy bajba került. Az irgalom nem függ sem a hittől, sem a bűnbánattól, és pont ez a kereszténység egyik különlegessége.

Tovább olvasom »

Amikor a társadalom morális tartópillérei omladoznak, és sokan tudatosan is dolgoznak azon, hogy a korábban jó okkal elhelyezett támfalakat lebontsák, keresztényként abba a pozícióba kényszerülünk, hogy az igazság, a bölcsesség, a korlátok, a korábbi morális megfontolások védelmében lépjünk fel. Mint Chesterton szerzetese, aki mielőtt leütötték, azt próbálta elmondani, hogy a lámpaoszlop okkal van ott, ahova tették. Kényelmetlen és népszerűtlen ez a szerep, mert a Jeremiásokat és Savonarolákat soha nem szerették, mégis elkerülhetetlen, hogy valaki kimondja: „Emberek, tényleg nem kellene elmozdítani azt onnan!” Ezt a bejegyzést most mégsem azért írom, hogy a határok és morális korlátok helyessége mellett érveljek. Azért írok, hogy önmagunkat figyelmeztessem: az evangélium nem a határokról, hanem az irgalomról szól.

Tovább olvasom »

Sokszor írtam már arról, hogy az apostoli igehirdetésben az evangélium és az evangéliumból következő etika elválaszthatatlanok egymástól (pl. itt vagy itt). Mivel a kegyelemről szóló evangélium (amit én is teljes szívemből hiszek), és az egyedül hit által való megigazulás tana (a reformáció egyik dogmatikai sarokköve, amit szintén hiszek) könnyen azt a benyomást keltheti (és magától Páltól tudjuk, hogy már kezdetektől keltette is – pl. Róm 6,1), hogy az etika és Isten törvénye nem lényeges, szükségesnek tartom újból és újból hangsúlyozni, hogy aki megismerte Krisztust, az az apostoli tanítás szerint nem élhet már úgy, hogy figyelmen kívül hagyja Isten életszentségre vonatkozó akaratát. Néhány napja olvastam Pál Agrippa király előtt elmondott beszédét, ahol a következőképpen fogalmazza meg apostoli küldetését:

Tovább olvasom »

Mindig tanulságos, amikor kívülállók mondanak véleményt a keresztényekről, de különösen izgalmas, amikor ezt egy objektív ítéletre törekvő állami hivatalnok teszi. Néhány rövid megjegyzéssel ellátva bemásolom ide ifjabb Plinius (Caius Plinius Caecilius Secundus) és Traianus római császár levélváltásának a keresztényekkel kapcsolatos bánásmódról szóló részletét. Ifjabb Plinius a Kr. u. 110-es évek elején legátus volt Bithüniában, amikor a keresztények ügye elé került. A keresztények nem akartak áldozatot bemutatni a császárnak, ezért összeütközésbe kerültek az elvárt állami ideológiával. Traianusnak írt leveléből kiderül, Plinius hogyan próbálta megoldani a kérdést, és az is, hogy kívülállóként mit tudott meg a keresztények viselkedéséről. Ez utóbbit tartom igazán érdekesnek, ehhez kapcsolódnak a bejegyzés végén a megjegyzéseim. Lássuk először a levélváltást!

Tovább olvasom »

Amikor azon gondolkodom, hogy vajon mi tette Darwin elméletét annyira népszerűvé a huszadik században, annak ellenére, hogy kezdettől rendkívül erős bírálat érte az elmélet empirikus alapjait, újból és újból a filozófiánál kötök ki. Minél többet olvasok a darwinizmusról és az abból született eredetelméletekről, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem az empirikus tudomány választja el egymástól a darwinizmus híveit és kritikusait, hanem a metafizika. Nem tudományos, hanem tudományfilozófiai vitával van dolgunk. Azt, hogy a Föld nem lapos, egyetlen tudós sem vitatja, mert empirikus alapon bizonyítható, hogy a Föld nem lapos. Azt, hogy a relativitáselmélet igaz, egyetlen tudós sem vitatja ma már, mert empirikus alapon bizonyított, hogy igaz. Az evolúcióelméletek viszont heves és szűnni nem akaró vitát váltanak ki a mai napig, mert empirikus alapon nem bizonyítható (vagy legalábbis nem bizonyított), hogy a darwinizmus igaz. Az ok nyilvánvaló: az adatok értelmezése függ a metafizikai előfelvetevéseinktől.

Tovább olvasom »

Ahogy követtem az Intelligent Design (Értelmes Tervezettség) körüli vitákat, újból és újból belefutottam abba az ellenérvbe, hogy ha az élet folyamatai valóban tervezettek, akkor miért észlelünk olyan dolgokat a természetben, amelyek azt mutatják, hogy a „terv” messze nem optimális. Példának elő szokott kerülni az ember fogazata, csípője, gerince, szemretinája, vakbele, farokcsontja, DNS-ében felhalmozott „hulladék” gének, vagy az, ahogy egyes növények hasznosítják a napfényt, és más jelenségek, amelyek (az érvelők szerint) lehetnének jobbak is, ha valóban egy tökéletes Isten tervezte őket. Kicsit meghökkent ez az érvelés, mert a nem teljesen optimális tervezés a tervezést egyáltalán nem cáfolja, legfeljebb azt a lehetőséget veti fel, hogy a tervező vagy nem volt tökéletes, vagy nem volt jóságos. A „nem optimális” tervből levezetett cáfolat alapvetően teológiai, nem pedig tudományos érv, teológiai érvként pedig szerintem kifejezetten gyenge. Összeszedtem néhány gondolatomat, amelyek segítséget nyújthatnak azoknak, akiket őszintén izgat ez a kérdés.

Tovább olvasom »

A nyolcvanas évek elején édesapám egyik nap egy Goombay Dance Band bakelit lemezzel jött haza. A következő években karcosra hallgattam. Ezt most azért merem bevallani, mert divatba jött megint a nyolcvanas évek zenéje, és kevésbé ciki leírni, hogy ez a muzsika fontos része volt az életemnek. Nemrég tudtam meg, hogy német (!) együttesről van szó, mint a Boney M (arról se tudtam, hogy német, de most már értem, miért nem hallottak róla amerikai ismerőseim). A „Gúmbédenszbend” nekem az Eldorádó, a jamaicai nap, a Marakesh meg a Robinson Crusoe szigete utáni romantikus vágyakozást jelentette. Gyerekkoromban a szívem közepét találta el, és még most is ráismerek a keserédes, bús, meleg érzésre, amit a lemezjátszó mellett éreztem egy-egy esős délutánon. Édesapám emléke szakította fel bennem ezt a régi sebet. (Tegnapelőtt volt a hagyatéki tárgyalás.)

Tovább olvasom »

„Húsvét? Mi bizony inkább a meghalást látjuk, mint a halált. Hogy miként kezeljük a meghalást, az fontosabb nekünk a halál legyőzésénél. Szókratész legyőzte a meghalást, Krisztus viszont a halált győzte le mint  ἔσχατος ἐχθρὸς–t [1] (1Kor 15,26). A meghalás legyőzése még nem azonos a halál legyőzésével: a meghalás legyőzése az emberi lehetőségek körébe tartozik, a halál legyőzése viszont a feltámadás. Nem az ars moriendi-ből [2], hanem Krisztus feltámadásából fújhat friss, tisztító szél a mai világba. Itt van a válasz. Arkhimédész mondására: δῶς μοι πᾶ στῶ καὶ τὰν γᾶν κινάσω [3]. Sok minden megváltozna, ha ezt valóban hinnék néhányan, és földi ténykedésükben ehhez igazodnának! Hiszen a húsvét azt jelenti, hogy a feltámadás fényében élünk.

Tovább olvasom »

„A Krisztus szenvedését akkor szemléljük helyesen, ha rá figyelve megrémülünk, és lelkiismeretünk kétségbe ejt. Mindez abból ered, hogy Isten haragjának a bűn és a bűnösök elleni engesztelhetetlen szigorát és komolyságát látjuk meg abban, hogy ő egyetlen, legkedvesebb Fiát nem szabadította ki a bűnösök kezéből, hanem helyettük őt sújtotta szörnyű büntetéssel, miként Ézsiás próféta mondja: ‘Népem bűne miatt őt sújtottam’ (Ézs 53,5). Mi történik majd a bűnösökkel, ha szeretett Fiát így sújtja? A bűnösök ítélete kimondhatatlanul és elviselhetetlenül súlyos kell, hogy legyen, ha egy ilyen nagy és fenséges személynek, Isten Fiának kell szembeszállnia vele, sőt szenvednie és meghalnia miatta. Ha igazán mélyen megfontolod, hogy Isten Fia, az Atya örök Bölcsessége maga szenvedi ezt el, akkor bizonyosan megrémülsz, sőt egyre nagyobb és nagyobb rémületbe esel.

Tovább olvasom »

Ha valamit a kereszténység története megtanított az emberiségnek, az az, hogy politikai eszközökkel nem lehet eszméket legyőzni. A kereszténység az üldöztetések ellenére terjedt el az egész Római birodalomban egyetlen generáció alatt. Az egyház Kínában az után nőtt korábbi méretének sokszorosára, hogy a kommunista hatalom kiűzte az országból a misszionáriusokat, a gyülekezeti vezetőket pedig bebörtönözte vagy kivégezte. Iránban jelenleg a síita diktatúra és az akasztógépek árnyékában él át robbanásszerű növekedést a kereszténység. Mi tanítottuk meg a világnak, hogy a legerősebb eszmék nem függnek a politikai akarattól, sőt, időnként éppen akkor válnak kiirthatatlanná, amikor megpróbálják kiirtani őket. Sokszor elmondtuk, hogy a mártírok az egyház magvetése. Eszmék ellen csak eszmékkel lehet harcolni, ezért amikor egy eszme politikai eszközökkel küzd egy másik eszme ellen, gyengének látszik, ellenfele pedig erősnek.

Tovább olvasom »

A középkori egyetemeken a teológia volt az, amely minden más diszciplína rendezőelveként a tudományok kiindulópontját, célját és értelmét adta. A többi tudomány feltételezte a teológiát, és Isten dicsőséges tetteinek a természetben való kikutatását tartotta legfontosabb céljának. A modernizmus és a szekularizáció megfordította a sorrendet: mint mindent, a teológiát is az autonóm értelemnek vetette alá. Az ész és a tapasztalat lett a kiindulópont. A folyamat fontos állomását jelentette, amikor a nyugati egyetemeken a teológia tanszékek helyét fokozatosan átvették a vallástudományi tanszékek. Ez sokszor puszta névváltoztatás volt, hiszen a tartalmi változás korábban lezajlott már, de az új név tökéletesen kifejezte a perspektívaváltást. A teológiából vallástudomány lett. Az isteniből emberi. Sokak szerint ez egy szekuláris környezetben helyes és szükséges folyamat volt, és a teológia tudományának is jót tett. Akár így van, akár nem (szerintem inkább nem), magamat teológusnak tartom, nem vallástudósnak.

Tovább olvasom »

Herman Dooyeweerd talán legérdekesebb gondolata az, amit a nyugati kultúra alapmotívumairól mond. A valóság különböző aspektusai szuverén szférák, amelyeket bálványimádásra való hajlamunk miatt rendre abszolutizálunk, a szféra-szuverenitást szféra-univerzalitásra cserélve. Dooyeweerd hangsúlyozza, hogy a valóság aspektusait azonban soha nem önmagukban észleljük, hanem mindig alapmotívumok mentén. Képzeljük el a tizenöt szférát tizenöt háromszögként, melyek egymással érintőlegesen, alapszáruk csúcsainál kapcsolódnak, mint egy fűrész fogazata. Most egészítsük ki a fejünkben ezt a fogazatot alul egy téglalappal, amelyben a háromszögek egybenyílnak, és inkább úgy néznek ki együtt, mint egy korona. Ez a szemléltetés – ha sikerült átadnom – abban segít, hogy megértsük: a valóság szuverén szféráit alapmotívumok mentén értelmezzük és éljük meg. Az alapmotívumok mindegyik szférára hatnak.

Tovább olvasom »

Az előző bejegyzésben azt mutattam meg, hogy Herman Dooyeweerd holland társadalomfilozófus szerint a teremtésből fakadó kulturális küldetésünk egyik megvalósulása az, amikor nem az emberi hagyományok sodrásában élünk, hanem (a teremtés határainak tiszteletben tartásával) felfedezzük a valóság egymástól különböző és szuverén aspektusait. A tizenöt aspektus, amit Dooyeweerd megnevez: a számok, a tér, a mozgás, és a fizika aspektusa, a biológiai aspektus, az érzelmi aspektus, az analitikus aspektus, a történeti változás aspektusa, a nyelv aspektusa, a szociális aspektus, a gazdasági aspektus, az esztétikai aspektus, a jogi aspektus, az etikai aspektus és a hit aspektusa. A valóság aspektusainak megkülönböztetése a differenciálódás, autonómiájuk és milyenségük tiszteletben tartása pedig a szféra-szuverenitás elve. Most azt mutatom meg, mi történik Dooyeweerd szerint akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet.

Tovább olvasom »

Nehéz lenne megneveznem még egy keresztény gondolkodót (talán F. Schaeffer, S. Kierkegaard, L. Newbigin és R. Niebuhr közelítik meg), akitől annyira hasznos fogalmakat kaptam volna a hit és a kultúra kapcsolatának megértéséhez, mint Herman Dooyeeweerd holland filozófustól. Dooyeweerd (1894-1977) a kuyperi kálvinista hagyományban állva a nyugati kultúra teoretikus kritikáját fejtette ki több művében is. Egyik legérdekesebb írása egy esszégyűjtemény, amelyet angol nyelven The Roots of Western Culture (A nyugati kultúra gyökerei) címen adtak ki. Ez a könyv összefoglalja és áttekinthetővé teszi Dooyeweerd filozófiai kritikájának legfontosabb elemeit. Dooyeweerd analízise azért rendkívül értékes, mert alapvető kérdéseket vet fel a nyugati kultúra gyökereivel kapcsolatban, és rendszerbe foglalja a kultúránkkal – és úgy egyáltalán a kultúrával – kapcsolatos tapasztalatainkat. Megpróbálom néhány bejegyzésben összeszedni azokat a fogalmakat, amelyeket ebben a művében a leghasznosabbaknak találtam. Az első ezek közül a differenciálódás fogalma. Kérlek, tartsatok velem, megéri!

Tovább olvasom »

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább olvasom »

A melegházassággal szembeni egyik érv az, hogy a házasság definíció szerint egy férfi és egy nő közötti szövetség, ezért ha szabadon újraalkotjuk a házasság definícióját, lényegében megszüntetjük azt. A melegházasság ellenzői hangsúlyozzák, hogy a házasság egy jog előtti – a természetjogból származó – intézmény, ezért nem a jogalkotók feladata, hogy annak definícióját megkreálják. A társadalmi jog a múltban is csak védte ezt az intézményt, nem megalkotta. Ha a jog megalkothatja a házasság definícióját, akkor már nem védi, hanem inkább lebontja azt. És akkor jöhet a melegházasság után a poliamoróz házasság (több férfi és nő házassága), vagy akár a szülő-gyermek házasság is, hiszen nem marad olyan érvényes definíció a kezünkben, amit nem a jog alkot meg. A jog pedig adott esetben így bármit megalkothat.

Tovább olvasom »

Másfél hónapja szeretnék írni egy élményemről, de csak most jutottam oda, hogy ezt a posztot szavakba öntsem. Januárban megnéztem a keresztény Jákim Stúdió előadásában A Karamazov Testvéreket. Közvetlenül az előadás után még ketté tudtam volna választani a bemutatott darabot és a bennem formálódó érzéseket, hogy objektívebb véleményt mondjak, ma már csak elhalványodó emlékekre tudok támaszkodni, amelyekben – mint egy rántottában a fehérje és a sárgája – eggyé váltak az előadás részletei és a belső reflexióim. De talán hiba is volna objektív ítéletre törekedni, és izgalmasabb, hogy mi marad meg ennyi idő után egy színházi élményből. Megpróbálom összeszedni és elmondani, mert ritka értéknek tartom a társulat munkáját.

Tovább olvasom »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum