A fundamentalista teológiai mozgalom egyik jellegzetessége a bibliai szövegek szó szerinti értelmezésére való törekvés. Igazságtalanok lennénk, ha a fundamentalizmust azzal vádolnánk, hogy teljesen érzéketlen a Szentírás költői részeinek megértésére, azonban valóban jellemzi a mozgalmat az az elköteleződés, hogy a szó szerinti értelmezést kell elsődlegesnek venni az átvitt értelmezésekkel szemben. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány az antiókhiai egyházatyák és a reformátorok értelmezési hagyományában gyökerezik (szemben mondjuk az alexandriai és késő középkori allegorikus értelmezési hagyományokkal), de nem egészen ez a helyzet. A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző. Hadd világítsam meg a problémát közelebbről.

Tovább olvasom »

„Jaj a mihaszna pásztornak!” c. posztomban egy héttel ezelőtt arról írtam, hogy vezetők bűnei mekkora rombolást tudnak végezni az egyházban. A cikkel az volt a célom, hogy magunkat, evangéliumi vezetőket figyelmeztessem a felelősségünkre és arra, hogy van okunk az istenfélelemre és az önmagunkkal szembeni bizalmatlanságra. Bár a cikkben szexuális bűnökről volt szó, egyáltalán nem gondolom, hogy csak ezek fenyegetnék a keresztény vezetőket. Földesi Barnabás barátom tegnap elküldte nekem néhány gondolatát a vezetői bűnökkel kapcsolatban. Az ő engedélyével szeretném leközölni a levele legfontosabb részleteit, mert olyan irányba viszik tovább a vezetői bűnökről való diskurzust, amerre ritkán megyünk, de az egyház egészsége szempontjából elengedhetetlen, hogy erről is legyen szó.

Tovább olvasom »

Megnyílt az Evangéliumi Fórum 2018-as találkozójának regisztrációs felülete! Az EF 2018-ra olyan protestáns keresztény vezetőket és potenciális vezetőket várunk, akik szeretnének más felekezetű, de az evangélium központi üzenetéhez és a Biblia tekintélyéhez ragaszkodó hívőkkel együtt megerősödni a bibliai örömhír hiteles képviseletében. A találkozó november 14-17 között lesz, a harkányi Thermal Hotelben. Az Evangéliumi Fórum műhelyekre épül, ami kifejezi azt a szándékunkat, hogy evangéliumi nézőpontból szeretnénk az élet különböző területein jelentkező kihívásokról együtt gondolkodni. Idén hét műhelyben folyik a munka: apologetika, bibliaértelmezés, művészet, pszichológus, teológus, tanítványnevelés és vezetői műhelyek. Az új pszichológus műhelybe pszichológiai illetve mentálhigiénés szakterületen államilag akkreditált intézményben végzett vagy hamarosan végző, evangéliumi meggyőződésű hívőket várunk.

Tovább olvasom »

Semmi és senki nem tud annyit ártani a kereszténység ügyének, mint saját vezetői. Sokkoló, amikor keresztény vezetőkről súlyos erkölcstelenségek derülnek ki, időnként olyanok, amelyek világi szemmel nézve is riasztóak. Szolgálatom elején rövid időn belül három lelkésztársamról hallottam, hogy súlyos szexuális bűnben elbukott. Mélyen megrendültem, és Istenhez fohászkodtam, hogy őrizzen meg a hasonló hűtlenségtől, hiszen én sem vagyok kevésbé kísérthető náluk. A szomorú történetek mély, de azt gondolom, egészséges bizalmatlanságot építettek fel bennem saját magammal szemben, és hasznos félelmet attól, hogy bizonyos határokat átlépjek, akár olyanokat is, amelyek önmagukban még ártatlannak tűnnek. Mert mi, keresztény vezetők, éppen a felelősségünk miatt fogunk nagyobb ítéletben részesülni. Szolgálatunk áldás lehet sokaknak, de bukásunk is sokakat ránt magával, és jaj annak, aki a kicsinyeket megbotránkoztatja.

Tovább olvasom »

Két Kr. e. 8. századi mű volt a nyári olvasmányaim fénypontja: az egyik Homérosztól az Odüsszeia, a másik Hóseás könyve a Szentírásból. Tavaly az Iliászt olvastam végig, erre a nyárra az Odüsszeiát terveztem. Amint elkezdődtek a tikkasztó, forró napok, nagy élvezettel vetettem magam újra Homérosz napsütötte, antik világába. Eközben a gyülekezetemben pedig arra kértek, hogy vegyek részt a Hóseás könyvéről szóló sorozat tanításában. A könyv hét fejezetéről prédikáltam én, és hogy jobban értsem a szöveget, újraolvastam hozzá Czanik Péter kommentárját is. Homérosz és Hóseás voltak tehát a nyári beszélgetőtársaim, és ez arra is lehetőséget adott, hogy összehasonlítsam az istenektől nyüzsgő mediterraneumban és az asszírok által szorongatott ókori Izráelben szerzett élményeimet.

Tovább olvasom »

A gonosz problémájának leegyszerűbb megfogalmazása így szól: ha Isten jó és mindenható, hogyan lehet gonosz a világban? Az egyik hagyományos feloldása a problémának pedig az, hogy Isten valamilyen nagyobb jó érdekében engedi meg, hogy legyen gonosz a világban. „Felix culpa” teodiceának is nevezik ezt, mert az érv szerint nem jöhetett volna létre valami nagyobb jó (pl. Krisztus megváltóként való megdicsőülése, Isten kegyelme gazdagságának megmutatása), ha nem következik be a bűnbeesés (ó, boldog bűn!). A molinisták által alkalmazott szabadakarati védelemmel szemben augusztiniánus vagy kálvinista teológusok általában ezt a teodiceát alkalmazzák a gonosz problémája kapcsán. Erre van precedens a Szentírásban is. A bibliai József egyetlen mondatban foglalja össze ezt az érvet, amikor testvérei vétkének az értelmére mutat rá: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50,20) Ha jól értjük a mondatot, a „felix culpa” érv minden fontos eleme benne van.

Tovább olvasom »

Ha szeretnénk megismerni Isten legmélyebb indulatait a gonosz kapcsán, az egyik bölcs dolog, amit tehetünk az, hogy a kezünkbe vesszük és végigolvassuk az Ószövetség egyik legrövidebb költeményét, a Jeremiás siralmairól szóló könyvet. A könyv az ún. ünnepi tekercsek (Megillót) egyike, mert négy másik rövid könyvvel együtt a jeles ünnepeken olvasták fel a zsidók. Jeremiás siralmai Jeruzsálem Kr. e. 587-es pusztulását siratja. Felfoghatatlan tragédia volt ez Izráel népének. Az emberveszteség, az ellenség brutalitása, a nép szenvedése az ostrom alatt és után önmagában is leírhatatlanul szörnyű élmény volt. Azonban ennél is mélyebb seb volt látni a szent város lerombolását, és a Templomét, amely Isten jelenlétét jelképezte népe között. Jeruzsálem eleste azt jelezte, hogy mindennek vége: vége a szövetségnek, az ígéreteknek, a reménynek, az életnek. Jeruzsálem pusztulása után nem lehet többé létezni.

Tovább olvasom »

A molinizmus egy keresztény teológiai-filozófiai irányzat, amely Isten előrelátását és az emberi akarat szabadságát igyekszik egyetlen logikai rendszerbe foglalni. A nevét Luis de Molina jezsuita hittudósról kapta, aki a dominikánus teológusokkal vitázva hangsúlyozta, hogy Istennek a világ aktuális létéről való előzetes ismeretét megelőzte az ún. kontrafaktuálisokról való ismerete, vagyis az a tudás, hogy a ténylegesen létező világon kívül milyen más világok jöhettek volna még létre. Amikor Isten úgy döntött, hogy megteremti a világot, Molina szerint Isten az összes lehetséges világ közül teremtette meg azt, amelyiket isteni jósága alapján a legalkalmasabbnak gondolt. A molinisták úgy vélik, hogy ez a nézet egy köztes ismeret (a kontrafaktuálisok előzetes ismerete) révén feloldja a feszültséget, amely Isten előrelátása és a szabad akarat között húzódik, és Istent a gonosz szerzőjévé sem teszi. Ebben a cikkben azt szeretném elmondani, miért nem osztom ezt az álláspontot.

Tovább olvasom »

A keresztény teológiai és filozófiai hagyományban a szabad akarat többféle értelmezését különböztetik meg egymástól, amelyek a köznyelvben mégis rendre összekeverednek, kilátástalanul kuszává téve a témáról szóló párbeszédet. Mikor arról vitatkozunk, hogy van-e szabad akarata az embernek, vagy nincsen, hogy a kálvinistáknak vagy az arminiánusoknak, az augusztiniánusoknak vagy a molinistáknak, a deterministáknak vagy az indeterministáknak van-e igazuk, időnként észre sem vesszük, hogy egészen eltérő értelemben használjuk a szabad akarat fogalmát. Ebben a bejegyzésben azzal szeretném segíteni a témával kapcsolatos párbeszédet és az összekeveredett fogalmak szétszálazását, hogy két – a teológiatörténetben ismert – megkülönböztetésre irányítom a figyelmet.

Tovább olvasom »

Az egész világsajtót bejárta a tragikus hír, hogy a tadzsik-afgán határ közelében megöltek egy kerékpározó amerikai párt. A gyilkosságot az ISIS vállalta magára. A húszas éveik végén járó Jay Austin és Lauren Geoghegan 2017 júliusában egy éves szabadságot vettek ki, hogy biciklivel beutazzák a világot. Útjuk Európa és Afrika után Közép-Ázsiába vezetett, ahol aztán a tragédia bekövetkezett. Egy amatőr videófelvételen látszik, hogy a merénylő szándékosan fordult meg az úton, hogy szemből a nyugati kinézetű kerékpárosoknak hajtson és átgázoljon rajtuk. A merényletben az amerikai pár mellett egy svájci és egy holland kerékpáros is az életét vesztette. A történetben azonban nem ez az igazán hajmeresztő.

Tovább olvasom »

A fáraó szívének megkeményítéséről szóló mondat maga is kemény dió, hiszen látszólag feszültségben áll olyan bibliai tanításokkal, mint az, hogy Isten jósága az ember megtérését munkálja, vagy az, hogy Istenben nincsen semmi gonoszság. Zavarba ejtő, amikor Pál ezt írja a rómaiaknak: „Mert így szól az Írás a fáraóhoz: ’Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.’ Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.” Hogy keményíthet meg bárkit is egy jó Isten, akiben nincsen gonoszság? Ezen a régiek is sokat töprengtek, és nem is gyümölcstelenül. A szolgai akarat c. könyvében Luther Márton például Rotterdami Erasmusszal vitatkozva kitér a fáraó megkeményítésének esetére, és a következőképpen magyarázza azt.

Tovább olvasom »

Jánost úgy ismerte a korai egyház, mint a szeretet apostolát. Ő volt a tanítvány, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20): a „szeretett tanítvány”. De ő volt az is, aki azt írta: „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). Jánostól tudjuk, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ő mondta azt is: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1) Meg ezt: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk.” (1Jn 3,18-19) Mikor már nagyon öreg volt, állítólag mások vitték őt be a gyülekezetbe, és megkérték, szóljon az egybegyűltekhez. Ő intett a kezével, mire csönd lett, és ő csak annyit mondott: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez volt a prédikációja.

Tovább olvasom »

Nem szeretem a nők és a férfiak kapcsolatát a hatalom aspektusában szemlélni, mert a hatalmi aspektus túlhangsúlyozása szinte biztosan megbetegíti a két nem közötti dinamikát és olyan mezőbe tolja, ahol az egymás különbözőségében való gyönyörködést felváltja az egymással való versengés. Ez a bajom a feminizmussal is, különösen annak második és harmadik hullámával. A feminizmus második hulláma már nem a nők választójogáért és a férfiakkal egyenlő lehetőségeiért harcolt, hanem a nemi szerepek eltörléséért, a férfi és női szerepek megszüntetéséért, a nők hatalommal való felruházásáért. A feminizmus harmadik hulláma valamikor az 1990-es évek elejétől a hatalmi harcot megint új szintre emelte, oda, ahol maguk a nemek szűnnek meg, illetve ahol az egyén kapja meg a jogot, hogy teljesen önmagát határozhassa meg. A feminizmus második hulláma a férfivel akarta minden tekintetben egyenlővé tenni a nőt, a feminizmus harmadik hulláma arra szabadította fel, hogy ha akar, férfivá legyen. Az eredményt néhány hete hirdették ki Spanyolországban: a férfiak végleg legyőzték a nőket.

Tovább olvasom »

Fogalmam sincs, a kormány tagjai és a Fidesz vezetői közül hányan tartják magukat gyakorló keresztényeknek, és közülük vajon hányan ténylegesen azok. Azért nem lényeges ez, mert nem a keresztény egyházak vannak kormányon, hanem csak egy olyan szekuláris politikai erő, amely több fontos területen bennünket tart bölcsebbnek, nem világnézeti ellenfeleinket, de legalábbis a kereszténység társadalomra gyakorolt múltbeli hatását akarja őrizni, védeni. Nem azonos velünk, csak tőlünk kölcsönöz iránytűként szolgáló gondolatokat. Ez viszont bennünket is reflektorfénybe állít és megszólalásra késztet. Helyesnek és fontosnak tartom a „keresztény hitelvek” és a „keresztény kultúrából kisarjadó létformák” megkülönböztetését, mert enélkül sérül a keresztény hit integritása és egy politikai rendszer kellékévé silányul. Ezért üdvözöltem a minap Orbán Viktor tisztázó szavait. A keresztény kultúra azonban továbbra is nagyon tág és rugalmas kategória, amibe szinte mindenki mást érthet bele, vágyainak, félelmeinek és történeti ismereteinek megfelelően. Fontos kérdés tehát, hogy aki a keresztény kultúrára hivatkozik, mit emel ki a kereszténység társadalomformáló hatásából, és mit hagy ki belőle.

Tovább olvasom »

Tamás Gáspár Miklós Keresztyén demokratáknak c. tegnapi cikkében mond igaz dolgokat a kereszténységről, de olyan butaságokat is, amelyek miatt rövid elemzése használhatatlan és irreleváns mind a keresztény hit, mind a kereszténydemokrata politizálás megértéséhez. Ezt a választ én viszont nem a kereszténydemokrata politizálás, hanem a keresztény hit védelmében írom. Orbán Viktornak igaza van akkor, amikor megkülönbözteti egymástól a keresztény hitelveket és a keresztény kultúrát (függetlenül attól, hogy a keresztény kultúra alatt pontosan mit ért, illetve hogy a megkülönböztetés a gyakorlatban jól működik-e), TGM pedig téved, amikor ugyanolyan zavaros képet fest a kettő kapcsolatáról, mint magáról a keresztény hitről. Ezt sem Orbán Viktor védelmében írom, hanem a keresztény hit védelmében, amelynek integritását ugyanúgy védeni szükséges TGM szemi-gnosztikus kereszténység-képétől, mint a keresztény kultúrával való káros azonosítástól.

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum