Angol irodalomból írt diplomamunkámban két középkori allegorikus művet hasonlítottam össze egymással. Mikor beadtam a témajavaslatot, leendő témavezetőm visszakérdezett, hogy biztosan ezzel akarok-e foglalkozni, mert a 20. század végi ember nem igazán lelkesedik már az allegorikus művekért. Mivel engem viszont lelkesített a dolog, elvállalta a témavezetést, de a modern ember ízlését illetően igaza volt. A 19-20. századi regények (mondjuk a modernizmus fénytelen időszakát leszámítva) sokkal olvasmányosabbak, mint a hozzájuk képest darabos és didaktikus allegóriák, amelyek jelentéséhez sem biztos, hogy végül hozzájutunk. Azt ma is elismerik, hogy a középkorban és a reneszánsz idején volt ereje ennek az irodalmi formának, azonban hozzáteszik: a modern ember már nem ismeri azokat a világnézeti kereteket, amelyekben az allegóriák értelmezhetők, és idegenkedik azoktól a hierarchikus társadalmi viszonyoktól, amelyeket ezek a művek tükröznek. Vagy ahogy Gay Clifford irodalomkritikus egyszerűbben fogalmaz: az allegória „kiment a divatból”.

Tovább olvasom »

A poszt címe a 444.hu nemrég megjelent cikkének teljesen logikus és helyes konklúziója. A cikk az ún. „incel” (saját akaratukon kívül cölibátusban élő) férfiakról szól, illetve arról a nemrég született felvetésről (és annak kritikájáról), hogy „a szex újraelosztására” lenne szükség. Ha valaki most jobbra meg balra néz, hogy ugyan kinek jut eszébe ilyen eget rengető hülyeség, annak ébresztő: bizony olyan világban élünk, ahol ilyesmit időnként felvetnek és egészen komolyan meg is vitatnak. Aztán többnyire el is vetnek, mint a 444.hu cikk szerzője, de az ilyen felvetések jellemzően csak úgy halnak el, mint a bretagne-i hullám, amelynek most épp nem sikerült újabb darabot leszakítania a parti sziklából. Én nem megvitatni akarom az ominózus kérdést, hanem csak rámutatni arra az ellentmondásra, amit a 444.hu cikk konklúziója jelez.

Tovább olvasom »

Ötvenéves a huszadik század messze legjelentősebb társadalmi fordulata, az 1968-as diáklázadásokban testet öltő kulturális forradalom. Ez a forradalom gyökeresebben átalakította a nyugati társadalmakat, mint bármely más korábbi lázadás az azt megelőző évszázadokban. Politikai értelemben csak bolhacsípés volt a polgári berendezkedésnek, főleg ha a Nagy Francia vagy a Nagy Októberi forradalom radikális társadalommérnökösködésével vetjük egybe, amely nem egyetemek néhány hétig tartó elfoglalásáról szólt, hanem a tulajdonviszonyok teljes átalakításáról és egész társadalmi rétegek likvidálásáról. A 68-as mozgalom mégis mélyebben nyúlt bele az emberi létezés szöveteibe, mint a korábbi lázadások bármelyike. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a 68-ban felszínre törő kulturális forradalom három M betűje, amit a nyugati egyetemek falára rajzoltak. Három M, három kulturális ikon: Marx, Mao, Marcuse. Ebből a harmadik a legfontosabb.

Tovább olvasom »

Megy a második évad, és A szolgálólány meséje továbbra is elképesztően izgalmas. Progresszív. Propaganda. Nem, nem úgy, mint az evangéliumi keresztény filmek. Az evangéliumi filmek zöme úgy propaganda, hogy az csak annak nem nyilvánvaló, aki ezt is várja el az evangéliumi filmektől. A szolgálólány meséje egyáltalán nem nyilvánvaló propaganda, mert a forgatókönyvírók és a rendezők értenek ahhoz, hogyan kell szimbólumokkal bánni és jó filmet csinálni. (Várom, mikor értik meg végre a pragmatikusan gondolkodó amerikai keresztény producerek, hogy akár propagandát is meg lehet jól csinálni.) A szolgálólány meséjében a kívülállóknak is átélhető a progresszív gondolkodás összes hiedelme, félelme, projekciója és tévedése, és mivel filmesztétikailag jó a sorozat, ezek a hiedelmek, félelmek, projekciók és tévedések erőteljesen hatnak. Szemben az ügyetlenül összebarkácsolt evangéliumi filmekkel, amelyek a kívülállókra nem hatnak, sőt kíváncsivá sem teszik őket.

Tovább olvasom »

(A Félelem és reszketésben a hitet kívülről fürkésző Johannes De Silentio négy változatban gondolja végig Ábrahám és Izsák drámáját. Ez az V. az én hívő változatom.)

Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megfogta Sára öreg kezét, csókot nyomott az arcára, majd némán útnak indult Izsákkal. Sára az ablakból utánuk nézett, és ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint fiatal feleségként Ur-Kaszdimban. Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét. Három napig lovagoltak szótlanul, apa és fia. Mórija hegyéhez érve Ábrahám verejtékezett, sóhajtozott és Istenhez könyörgött, hogy akármi is lesz, tegye Izsákot hívővé. Amikor előhúzta a kést, Izsákból hangtalan, kétségbeesett kiáltás szakadt ki, hogy apja Istene mentse meg őt. Ekkor látták meg mindketten a kost. Ábrahám soha olyan gyorsan nem végzett állattal, mint ott fent a hegyen. Izsák pedig soha nem felejtette el, hogy a kés aznap nem rá, hanem a bárányra sújtott le. Hívő lett és amikor felnőtt, az Isten báránya képét véste anyja sátrának tartócölöpébe. Haláláig félénk ember maradt, gyűlölte a konfliktusokat és többre becsülte az élet apróbb dolgait a nagy drámáknál.

Tovább olvasom »

A vallástalanság a nép ópiuma. Elfeledteti a nyomasztó gondolatot, hogy van valaki felettünk, akinek engedelmességgel tartozunk, és csillapítja a lelkiismeretfurdalást, hogy nem adunk neki hálát. Elhiteti velünk, hogy mindenben egyenlőek vagyunk, holott számtalan különbség és hierarchia járja át a valóságot. Könnyebbé teszi a kozmikus lázadást. Abba az álomba ringat, hogy magunknak szabhatunk törvényt, eldönthetjük, mi a jó és mi a rossz, holott ez már rég el van döntve, és egyáltalán nem tőlünk függ. Mákonyos utópiaként tár elénk soha meg nem valósuló jövőt – nevezzük azt kommunizmusnak, igazságos társadalomnak vagy akárminek –, amely azzal a meleg érzéssel tölt el, hogy haladunk valamerre és jobbak vagyunk, mint az elődeink. Kétszáz éve született Karl Marx, aki ezt az ópiumot adta a nép kezébe. A szer a százmillió áldozat és egyéb mellékhatások ellenére még mindig kelendő és hat. Ez mindennél többet elmond a modern emberről.

Tavaly ősszel sokan, sok helyen, sokféleképpen ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját. Én is írtam róla egy egész hónapon át tartó cikksorozatot (kezdve itt). A reformáció lényegét tekintve azonban nem emlék, hanem az egyház mindenkori lehetősége és kötelessége, és nem is a katolicizmussal való harcról szól, hanem Isten igéjéről és az evangéliumról. Az Evangéliumi Fórum honlapjára felkerült az az előadás, amit tavaly novemberben a reformáció erejéről tartottam. Ezt az előadást az egyik legfontosabb előadásomnak tartom azok közül, amelyeket valaha tartottam. Azt a meggyőződésemet mondom el, hogy a reformáció ereje ma is megváltoztathatja Európát, sőt, a saját szívünket is, mert az Isten igéjénél és az evangéliumnál nincsen nagyobb és tisztább erő. Ha valaki végignézni (vagy meghallgatja) az előadásomat, megismerheti, mi mozgat engem legbelül. Itt lehet megnézni (itt pedig meghallgatni).

Tovább olvasom »

A művészet, a tudomány és a filozófia különböző nyelveket használ a világ megértéséhez. A tudomány megfigyeléseket végez, hipotéziseket állít fel a megfigyelések magyarázataként, majd leellenőrzi ezeket a hipotéziseket és levonja a következtetéseit. Szigorú és szabályozott folyamat. A filozófia a logika segítségével gondolja végig a valóság szerkezetét vagy annak egyes vetületeit, és ehhez alkalmaz matematikai dedukciót is. Ez is többnyire szigorúan szabályozott folyamat. A művészet fő eszköze a képzelet és az intuíció. Megfigyel és következtet, de másfajta észleléssel, másfajta szintézist végez el, mint a tudomány és a filozófia, miközben ugyanannak a valóságnak az érzékelésére és megismerésére vállalkozik. A maga módján ez is szigorú és szabályozott, de egyben csapongó és szárnyaló is. A teológia, amely a bibliai kinyilatkoztatásból indul ki és ezért a legmesszebb lát, támaszkodhat mindháromra, amikor a kinyilatkoztatás fényében igyekszik megérteni a valóság szerkezetét, de a művészi képzelet néha jobban megragadja a kinyilatkoztatást, mint az induktív vagy a deduktív logika. Erre egy példa az ainuk muzsikája.

Tovább olvasom »

Mi köze a filozófiának a tudományhoz? – teszi fel a kérdést J. P. Moreland amerikai keresztény filozófus ebben a rövid videóban. Ezt a kérdést nekem is többször feltették már, amikor a hit és a tudomány kapcsolatáról vitázva a tudományfilozófia dilemmáira mutattam rá. Sokan gondolják azt, hogy a tudomány és a filozófia két külön terület, amelyeknek nem kell szükségszerűen találkozniuk egymással. Szerintük a tudomány a filozófia nélkül is végezheti a megfigyeléseit, a filozófia pedig a tudomány nélkül is gondolkodhat, noha nyilván az a jobb, ha a filozófia figyelembe veszi a tudomány „objektív igazságait”. Moreland szerint fontos megérteni, hogy a tudománynak is szüksége van a filozófiára, legalább két okból.

Tovább olvasom »

Szalai András barátom hívta fel a figyelmemet egy szokatlanul színvonalas apologetikai jellegű videósorozatra, amely az istentkeresem.hu oldalán található. A rövid (2-4 perces) videókat Bódi Mátyás készítette, akinek a hangja sokunk számára ismerős lehet, mert egy ideig narrációk készítésével, hangalámondással és műsorvezetéssel foglalkozott. Most azonban saját projekttel jelentkezett, amely nemzetközi összehasonlításban is az egyik legszínvonalasabban elkészített apologetikai anyag, amivel eddig találkoztam. Az istentkeresem.hu oldalon jelenleg nyolc rövid videó van fent, amelyek az Isten létezése melletti érveket mutatják be rendkívül szuggesztív módon. Gratulálok a videókhoz, gyönyörűek, professzionálisak, érthetőek, lényegretörőek, meggyőzőek. Nézzétek meg és osszátok őket ti is!

Tovább olvasom »

Ateisták gyakran úgy gondolják, hogy az Isten létével kapcsolatos bizonyítás terhe a teisták vállát nyomja. Antony Flew 1976-ban „The Presumption of Atheism” (Az ateizmus vélelme) c. nagy hatású esszéjében adott például hangot annak a meggyőződésének, hogy az ateizmus az alapállapot, ezért csak erős ellenérvek alapján hihet valaki Isten létében. Flew szerint az ateizmus a biztos talaj, Isten létében hinni viszont kockázatos intellektuális pozíció. Biztonságos abban hinni, hogy vannak a világban emberek, kutyák, macskák, oroszlánok, tigrisek, fák és virágok. Abban is biztonságos hinni, hogy vannak elektronok, protonok és apróbb részecskék. Ahhoz azonban, hogy nem megfigyelhető lényekben higgyünk, mint a jeti vagy a Loch Ness-i szörny, több bizonyítékra van szükségünk, mint ami rendelkezésre áll. Mivel ateisták Istent is olyan lénynek gondolják a világegyetemben, amit nem tudunk megfigyelni, teistáktól várják a bizonyítékokat rá, és amíg ezeket a bizonyítékokat nem látják, biztonságosabbnak vélik, hogy ne higgyenek Isten létében. Ha van Isten, azt szerintük a teistáknak kell bebizonyítaniuk.

Tovább olvasom »

A társadalomban zajló folyamatokról írva engem elsősorban mindig az érdekel, hogy keresztény emberekként hogyan viszonyuljunk azokhoz. Az első azonban a megértés és csak utána következik a reakció. Mikor Peter Druckert a vezetők legfontosabb feladatáról kérdezték, azt válaszolta: a vezetésben első és legfontosabb a valóság leírása (description of reality). Ha helytelen a vezető valóságértékelése, az iránymutatása is félre fog siklani. Mivel a magam szűkös eszközeivel keresem a keresztények útját a mai társadalomban, próbálom én is megérteni a bennünket körülvevő valóságot. Azt a társadalmat és kultúrát, amelyben élünk és amelyben Krisztus tanúi akarunk lenni. Ebben a cikkben a választások kapcsán, de a választásoknál mélyebb jelenségről osztom meg a gondolatomat. A tézisem egy mondatban a következő: a lázadások korában csak akkor tudunk Isten igéjéről tanúskodni, ha megőrizzük belső függetlenségünket.

Tovább olvasom »

Jó két évtizede missziológiai trend Magyarországon, hogy ha a fiatalokat meg akarjuk szólítani, posztmodernül és progresszíven kell gondolkodnunk és kommunikálnunk. Abból indulunk ki, hogy vannak a régivágású, konzervatív vagy szocialista idősebbek, meg a nyugatias, liberális, progresszív fiatalok. Ha haladni akarunk a korral, akkor az utóbbiakat kell megnyernünk, utóbbiakhoz kell alkalmazkodnunk, hiszen ők a jövő nemzedéke. Én is gondolkodtam így, én is tanítottam így. A mostani választásoknak azonban van egy érdekessége, ami akkor is megfontolandó, ha esetleg berzenkedünk ellene vagy ellentmond a személyes tapasztalatainknak. A Medián 3000 fős nagymintával készített felmérése szerint a magyarországi fiatalok 68 százaléka a Fideszre és a Jobbikra szavazott. Ez talán sokakat meglep, de a Mediánra most illik odafigyelni, mert a közvéleménykutatók közül ők jelezték egyedül a Fidesz kétharmados győzelmét. A kutatás, amiből idézek, ráadásul a legutolsó napokban készült előrejelzésből származik, amelyik a kétharmadhoz képest kissé alacsonyabb támogatást mért.

Tovább olvasom »

A Fidesz nyert kétharmaddal. Harmadszor is. Demokrációban illik elfogadni az eredményt, de sokan gyászolnak most, ahogy 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban gyászoltak a polgári oldal hívei is. Soha nem fogom elfelejteni a bevörösödött térképet Horn Gyula sajtótájékoztatójával, 2002 estéjét Kovács Lászlóval, 2006 csalódását és az öszödi beszéd utáni heteket. Ott voltam a Kossuth téren a 2002-es választások két fordulója közt, ott voltam 2006-ban az Astoriánál, amikor elindult a rendőri roham, emlékszem, milyen mérhetetlen szomorúság ült a lelkemre, ha arra gondoltam, hogy kik fogják az országomat irányítani. Akkor nem védtem a szívemet eléggé, ma már talán bölcsebb vagyok, de most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy ha valakinek, a Fidesz táborának és vezetőinek van személyes élménye arról, hogy mit élnek át ezekben a napokban a másik oldalon, ha nem is mindenben ugyanaz az élmény. Hosszú évtizedekre eldöntheti az ország hangulatát, hogy hogyan viszonyulnak a legyőzöttekhez. Azokhoz, akik 2010-zel és 2014-gyel ellentétben most reménykedtek, hogy az ő szándékuk valósul meg, ezért a vereségük ezúttal sokkal fájdalmasabb.

Tovább olvasom »

Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

Tovább olvasom »

Az Orbán Viktorra és az Orbán Viktor ellen szavazók egy dologban valószínűleg egyetértenek: a Nyugat itt, Magyarországon ér véget. Ennek a meggyőződésnek történelmi távlatokban is régi hagyománya van: voltunk már Kompország, a Nyugat védőbástyája, a legnyugati(asa)bb kelet-európai ország, Köztes-Európa. De akár a Nyugathoz, akár a Kelethez tartoztunk, mindig mi képeztük a két világ határát. Szimbolikus, hogy a nyugati szél is itt kezd elfáradni, hogy lerakja országokon át cipelt hordalékát, majd Magyarországot elhagyva ráfeküdjön a kitáguló nagy kelet-európai sztyeppére, amely már egy tőlünk különböző, másik világ. Mi itt vagyunk középen, és tudjuk, hogy nyugatról fúj a szél, de érzékeljük azt is, amikor megfordul a széljárás. Ez azért fontos, mert a választásokat elsősorban az döntötte el, hogy ma hogyan határozzuk meg magunkat a Nyugathoz – a Nyugat változó arcához – képest. Kezdem azokkal, akik Orbán Viktor ellen szavaztak.

Tovább olvasom »

Ha úgy keltél ma fel, hogy zúg a fejed és kétségbe vagy esve, mert győzött a politikai erő, ami ellen szavaztál, van egy jó hírem számodra: továbbra is Isten az Úr! Ha úgy keltél ma fel, hogy zúg a fejed, de mosolyog a szíved, mert győzött a politikai erő, amit támogattál, van egy kijózanító hírem a számodra: továbbra is Isten az Úr! Abdiás könyve a legrövidebb prófétai könyv a Bibliában. Edóm pusztulásáról és Jeruzsálem megmeneküléséről szól. Isten azt ígéri, hogy megalázza az erőszakos és dölyfös Edómot és az idők végén Sion hegye menedék lesz a hívő nép számára. „Azután az ÚR fog uralkodni.” Így fejeződik be a legkisebb kispróféta könyve. Bármi is történt tegnap, bárhogy is érezzük most magunkat emiatt, vigasztaljon, bátorítson vagy figyelmeztessen bennünket, hogy továbbra is Isten az Úr. Nincs olyan történelmi jelentőségű esemény, amelynél ne lenne fontosabb ez a tény. Akár örülünk most, akár szomorkodunk.

Tovább olvasom »

Olyan poszt következik most, ami szinte senkinek nem fog tetszeni. Talán még nekem sem, mert nem teljesen illeszkedik a szívem jelenlegi hőfokához, ahogy talán senki máséhoz sem. Mégis megírom, mert sokféle cikk közül, amit megfogalmazhatnék (és szívesen meg is fogalmaznék), ezt gondolom a leginkább helyénvalónak. A szívünkről – vagyis legbelső motivációs énünkről, életünk motorjáról – lesz szó. Bölcs Salamon arra figyelmeztet, hogy minden féltve őrzött dolognál jobban óvjuk szívünket, mert onnan indul ki az élet (Péld 4,23). A szívünk választások idején is őrzésre szorul, ennél talán csak akkor van nagyobb veszélyben, amikor a szerelem rángatja jobbra vagy balra. De hogyan vigyázzunk a szívünkre április 8-án? Hadd adjak egyetlen tippet.

Tovább olvasom »

Az, akinek ma a feltámadását ünnepeljük, előre tudta, hogy fel fog támadni, és általa mi is fel fogunk támadni. A kérdés az, hogy ítéletre támadunk-e fel, vagy vele azonosulva átmegyünk az ítéleten, hogy örök életre támadjunk fel. Jézus úgy tanította a tanítványokat, hogy üzenetébe előre beépítette a feltámadás perspektíváját. Érdemes végigolvasni például a hegyi beszédet: semminek nincs értelme benne, ha nem a feltámadás fényében olvassuk. A hegyi beszéd nem a békés keresztény társadalom programja, ahol mindenki a másiknak adja a kabátját és senki nem ítélkezik. A hegyi beszéd arról szól, hogy Jézus követőinek a feltámadást szem előtt tartva kell újragondolniuk az életüket.

Tovább olvasom »

Nehéz elgondolnunk Istenről, hogy egyszerre képes lenne haragudni és könyörülni. Mivel bennünk ez a két indulat legtöbbször elválik egymástól (ha haragszunk, nem érzünk irgalmat, ha irgalmat érzünk, nem haragszunk), Istenről is azt feltételezzük, hogy vagy haragszik, vagy könyörületes, de a két indulat egyszerre nem lehetséges benne. Vagy a haragvó Isten létezik, vagy az irgalmas Isten; a kettő együtt azonban nem. Pedig de, és ezt Jézus halálára emlékezve különösen fontos megértenünk. Pál apostol az efézusiaknak írt levelében ezt a két indulatot – a haragot és az irgalmat – tulajdonítja Istennek, amikor arról ír, hogy bár a harag fiai voltunk, Isten megkönyörült rajtunk. Bár haragudott, megkönyörült. Az Efézusi levél 2. részének elejéről következik egy idézet:

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum