Tertullianus a 2-3. század fordulóján élt egyházatya, akitől jelentős mennyiségű írás maradt fenn, és aki a római egyházzal való szakítása és a montanista mozgalommal való kacérkodása ellenére éppen montanista időszakában írta több kiváló könyvét az egyetemes keresztény hit védelmében (például Markion tanításai ellen írt négy könyvét). Tertullianust csodálta Cyprianus és Augusztinusz, Lerinumi Vince a legkiválóbbnak tartotta a latin és görög szerzők között. Tertullianus számos témát ölel fel az apostoli hagyománytól a keresztségen és az imádkozáson át a keresztény asszonyoktól elvárt viselkedésig, Krisztus váltsághalála nem tartozott az általa részletesen tárgyalt témák közé. Ennek ellenére több alkalommal bepillantást nyerhetünk abba, hogy a karthágói egyházatya hogyan értette Krisztus halálát, és az alábbi idézetekből láthatjuk, hogy azt helyettes bűnhődésnek tartotta: Krisztus a mi bűneink átkát vette magára, amikor az Atya mint igaz Bíró általa békélt meg velünk, törvényszegőkkel.

Tovább olvasom »

Egy pillanatra megszakítom a helyettes bűnhődésről szóló sorozatot, hogy néhány általánosabb tanulságra irányítsam a figyelmet az atyák kapcsán. Aki már unja a témát, azt hadd biztassam arra, hogy adjon mégis esélyt ezeknek a posztoknak, mert fontosabbak, mint aminek látszanak. Van idő, amikor az a helyes, ha nem akarunk másról tudni, csak Jézus Krisztusról, róla is mint Megfeszítettről (vö. 1Kor 2,2). Az összegyűjtött idézetekben az atyák újból és újból ugyanazt mondják el, amit egyszerűen nem unhatunk meg: Jézus Krisztus elszenvedte helyettünk a bűneink jogos büntetését! Az igazságos Isten annyira szeretett minket, hogy magára vette a bűneinket és helyettünk bűnhődött. Ez óriási hír, az elképzelhető legfelszabadítóbb üzenet! Örök életünk lehet, ha hiszünk benne! Ezt nem lehet elégszer hallani. Fontos, hogy lássuk ennek általános elfogadottságát is a korai egyházban. Arra buzdítok tehát mindenkit, hogy olvassa el a sorozat eddigi és ezután következő posztjait. De van egy másik oka is annak, amiért érdemes követni a sorozatot.

Tovább olvasom »

Lyoni (Lugdunumi) Irenaeus a korai egyház egyik legismertebb teológusa és apologétája. Polükarposz tanítványa volt, aki ismerte János apostolt, így mindössze két generációnyi távolság választotta el az apostoloktól. Legismertebb műve Az eretnekek ellen (Advesus Haereses), amelyben a gnoszticizmus tanaival szemben képviseli az apostoli hagyományt. A megváltás leírására Irenaeus használta először a recapitulatio kifejezést. A kifejezés arra utal, hogy Isten Krisztussal (a második Ádámmal) újrakezdte, amit (az első) Ádám elrontott, a megváltásban Krisztus engedelmessége hozza helyre az első ember engedetlenségét. Ezt a megváltás-felfogást időnként szembeállítják a helyettes bűnhődés tanával, de a szembeállítás nem csak felesleges, hanem Irenaeus esetében tökéletesen téves is, hiszen a lyoni püspök egyértelműen hitt abban, hogy Jézus a mi bűneink büntetését szenvedte el, engesztelő áldozatként, amely megbékéltet bennünket Istennel.

Tovább olvasom »

Szardeszi Melitón gondolatai következnek a helyettes bűnhődésről. Szardesz városának keresztény gyülekezetéről már a Jelenések könyvében is olvasunk, ez az a gyülekezet, amelynek Krisztus azt mondja: „Ébredj fel!” (Jel 3,2) Ennek a „haldokló” gyülekezetnek volt néhány évtizeddel később püspöke Melitón, aki a fennmaradt írásai alapján kiváló retorikai képességgel hirdette az evangéliumot és buzdította gyülekezetét Krisztus követésére. Fontos a témánk szempontjából, hogy legismertebb műve, a Kr. u. 166 körül született Húsvéti homíliája, a Krisztus általi megváltást a zsidó páskaünnep képeivel mondja el. Az 1940-ben megtalált igehirdetés (és egyéb fennmaradt töredékek) azt igazolják, hogy Melitón – az eddig megvizsgált korai egyházatyákhoz hasonlóan – Krisztus váltsághalálát helyettes bűnhődésként értelmezte. Nézzünk meg néhány idézetet ennek alátámasztására.

Tovább olvasom »

Hogy a helyettes bűnhődés megfelelő leírása-e Krisztus megváltó munkájának, azt a Szentírásnak kell eldöntenie. Véleményem szerint a tan nem csak biblikus, de a vele szembeni kétely az evangélium központi igazságát kérdőjelezi meg. Ebben a sorozatban azonban nem a tan szentírási alapjait akarom megmutatni, hanem csak azt szeretném bizonyítani, hogy a helyettes bűnhődésben az egyházatyák is hittek, vagyis nem igaz, hogy a tan Anzelm vagy a reformátorok teológiai újítása lett volna. Jusztinosszal folytatom a sort, aki Rómában élő filozófus volt, keresztény hitre tért, és Kr. u. 165-ben mártírhalált halt a hitéért. Három műve maradt fenn: két Apológia, amelyeket a keresztény hit védelmében vetett papír(usz)ra, és egy dialógusként megírt mű, a Párbeszéd a zsidó Trifónnal. Utóbbi írásában egyértelmű igazolást látunk arra, hogy a második századi keresztény filozófus a bűneink átkaként elszenvedett helyettes bűnhődésként értelmezte Jézus váltsághalálát.

Tovább olvasom »

A Kr. u. 2. század keresztény irodalmának egyik gyöngyszeme a Diognétoszhoz írt levél. A szerzője egy bizonyos Mathetesz; a neve egyszerűen Tanítványt jelent, egyébként semmit nem tudunk róla. A levél egy Diognétosz nevű embernek szól, aki szerette volna megismerni a keresztények vallását: „miféle istenben hisznek, őt hogyan szolgálják”, és „miért nem azonos a keresztény vallás a zsidókéval”. Ebből a levélből származik a híres részlet, amely úgy kezdődik: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől.” A keresztények egyéb módon megmutatkozó másságát hangsúlyozó levélből – sok más értékes részlet mellett – az is kiderül, hogy a Tanítvány Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezte.

Tovább olvasom »

Bár elterjedt nézet, mégis egyértelmű tévedés, hogy a helyettes bűnhődés tana Anzelm vagy a reformátorok újítása volna. A rendkívül szűkös források ellenére jó okkal hihetjük, ahogy az előző posztokban megmutattam, hogy a helyettes bűnhődésben hitt Római Kelemen, Antiókhiai Ignatiosz és Szmirnai Polükarposz, három ismert apostoli atya. A sort folytatva Barnabás levelében is ugyanezt fogjuk most látni (és még messze a sor vége!). A Barnabás-levél egy valamikor Kr. u. 70-135 között született írás, amely a korai keresztények között nagy népszerűségnek örvendett. Barnabás neve alatt maradt fenn, de kutatók szerint inkább egy alexandriai zsidó szerzőtől származik, aki azt igyekszik számtalan példával igazolni, hogy az Ószövetség Krisztusról szól. Az időnként elrugaszkodott allegorizálásba is hajló fejtegetések a szerző szándéka szerint azt illusztrálják, hogy a zsidók nem értették meg az áldozatok, az étkezési törvények, a körülmetélkedés és a szombat valódi jelentését, hiszen ezek Krisztusra mutatnak. Ahogy a levél szerzője az Ószövetség tipológiai jelentőségének példáit veszi sorra, nyilvánvalóvá válik, hogy a megváltást Krisztus helyettes bűnhődéseként értelmezi. Két hosszabb szakaszt nézzünk meg, ahol ezt láthatjuk.

Tovább olvasom »

Azt kérem, hogy most minden olvasóm figyeljen, mert a lényegről lesz szó. Hitünk misztériumáról, a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthaláláról. Hagyományosan, évszázadokon keresztül úgy értettük Jézus halálát, hogy ő a mi bűneink jogos büntetését kapta meg, hogy nekünk Istennel békességünk lehessen. Ezt nevezik a helyettes bűnhődés tanának. A helyettes bűnhődés tana az evangélium szíve, a tannal szembeni kétely azonban újra és újra felüti a fejét. A helyettes bűnhődéssel szemben az egyik legfőbb ellenvetés a mai korban az, hogy a megváltásnak ez a magyarázata Istent „vérszomjas szörnyetegnek” mutatja, aki saját Fiát „kínozza”, holott az Atya meg tudna bocsátani vérontás nélkül is; neki nincs szüksége elégtételre, hiszen ő a szeretet. Egy régen megcáfolt, de Gustaf Aulén Christus Victor c. könyve óta sokak által felmelegített feloldása a „problémának” az, hogy Isten valójában a Sátánnak fizetett váltságdíjat, nem saját igazságának. Isten arcát csúfítja el – mondják nekünk –, ha úgy ábrázoljuk a szeretet Istenét, mint akinek elégtételre van szüksége, és ezt éppen a Fián veszi rajtunk. Nem, Isten szeretet, Isten nem vár elégtételt! – halljuk egy ideje liberális és progresszív teológusoktól, és időnként már az evangéliumi mozgalmon belül is. Mit felelhetünk erre?

Tovább olvasom »

A megváltásban mint helyettes bűnhődésben hitt Polükarposz, szmirnai püspök is. Polükarposz nem csak ismerte Antiókhiai Ignatioszt, akitől az előző posztban idéztem, de Ignatiosz az egyik levelét éppen neki írta. A szmirnai püspök is mártírhalált halt, a prokonzul jelenlétében máglyán égették meg valamikor a Kr. u. 2. sz. közepén, 86 éves korában. Polükarposz minden valószínűség szerint ismerte János apostolt is, aki az első század végén halhatott meg. A vértanúságáról fennmaradt aktában Polükarposz azt mondja az őt elítélő kormányzónak: „Ideig-óráig égő és rövid idő multán kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár.” (Vanyó L.: Vértanúakták és szenvedéstörténetek, 49.) Polükarposz hitt Isten büntető ítéletében, és abban is, hogy Krisztus éppen azért szenvedett, hogy a benne való hit által ne kelljen a bűneinkért nekünk elszenvedni ezt a büntetést.

Tovább olvasom »

A helyettes bűnhődés tana (tehát az, hogy Jézus a kereszten a bűneink jogos büntetését szenvedte el) markánsan jelen van az egyházatyák írásaiban. Előző posztomban Római Kelemen korinthusiaknak írt levelével támasztottam ezt alá, ebben a posztban egy másik apostoli atya következik: Antiókhiai Ignatiosz. Ignatiosz az antiókhiai gyülekezet püspöke volt, Kr. u. 112-ben szenvedett mártírhalált Trajanus római császár uralkodása tizennegyedik évében. Fogságba vitele közben írta hét levelét, amelyek fennmaradtak tőle. Ezekben elsősorban a közösségi élettel kapcsolatos kérdésekben tanácsolja a megszólított gyülekezeteket (illetve az egyik levélben személyesen Polükarposz szmirnai püspököt). Amikor érintőlegesen a megváltás témája is szóba kerül, láthatjuk, hogy Ignatiosz hitt a helyettes bűnhődés tanában.

Tovább olvasom »

Evangéliumi hívők szerint a helyettes bűnhődés tana az evangélium központi igazsága. Halált érdemlő bűnösök vagyunk, akik helyett Jézus Krisztus kapta meg a büntetést, amikor Poncius Pilátus helytartósága alatt keresztre feszítették őt. Jézus a mi bűneinket vitte fel a keresztfára, Isten igazságos ítéletét szenvedte el, hogy mi megigazulva örökké élhessünk. Ez az evangélium szíve. Azonban sokan – különböző okokból és motivációkkal – megkérdőjelezik ma ezt a tant, illetve azt, hogy a helyettes bűnhődés megfelelő leírása-e a megváltásnak. Az egyik ellenvetés szerint ez a tan Anzelm vagy a reformátori teológia újítása, késői teológiai fejlemény, amely mögött egyetlen komolyabb tekintély sem áll az egyház történetének első évszázadaiban. A döntő kérdés persze az, hogy a Szentírás tanítja-e ezt a tant (idővel ezt is szeretném megvizsgálni), de most elindítok egy sorozatot, amelyben kizárólag azt bizonyítom, hogy a helyettes bűnhődés tana kezdettől markánsan jelen van az egyházatyák teológiájában. Római Kelemennel kezdem a sort.

Tovább olvasom »

A fundamentalista teológiai mozgalom egyik jellegzetessége a bibliai szövegek szó szerinti értelmezésére való törekvés. Igazságtalanok lennénk, ha a fundamentalizmust azzal vádolnánk, hogy teljesen érzéketlen a Szentírás költői részeinek megértésére, azonban valóban jellemzi a mozgalmat az az elköteleződés, hogy a szó szerinti értelmezést kell elsődlegesnek venni az átvitt értelmezésekkel szemben. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány az antiókhiai egyházatyák és a reformátorok értelmezési hagyományában gyökerezik (szemben mondjuk az alexandriai és késő középkori allegorikus értelmezési hagyományokkal), de nem egészen ez a helyzet. A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző. Hadd világítsam meg a problémát közelebbről.

Tovább olvasom »

„Jaj a mihaszna pásztornak!” c. posztomban egy héttel ezelőtt arról írtam, hogy vezetők bűnei mekkora rombolást tudnak végezni az egyházban. A cikkel az volt a célom, hogy magunkat, evangéliumi vezetőket figyelmeztessem a felelősségünkre és arra, hogy van okunk az istenfélelemre és az önmagunkkal szembeni bizalmatlanságra. Bár a cikkben szexuális bűnökről volt szó, egyáltalán nem gondolom, hogy csak ezek fenyegetnék a keresztény vezetőket. Földesi Barnabás barátom tegnap elküldte nekem néhány gondolatát a vezetői bűnökkel kapcsolatban. Az ő engedélyével szeretném leközölni a levele legfontosabb részleteit, mert olyan irányba viszik tovább a vezetői bűnökről való diskurzust, amerre ritkán megyünk, de az egyház egészsége szempontjából elengedhetetlen, hogy erről is legyen szó.

Tovább olvasom »

Megnyílt az Evangéliumi Fórum 2018-as találkozójának regisztrációs felülete! Az EF 2018-ra olyan protestáns keresztény vezetőket és potenciális vezetőket várunk, akik szeretnének más felekezetű, de az evangélium központi üzenetéhez és a Biblia tekintélyéhez ragaszkodó hívőkkel együtt megerősödni a bibliai örömhír hiteles képviseletében. A találkozó november 14-17 között lesz, a harkányi Thermal Hotelben. Az Evangéliumi Fórum műhelyekre épül, ami kifejezi azt a szándékunkat, hogy evangéliumi nézőpontból szeretnénk az élet különböző területein jelentkező kihívásokról együtt gondolkodni. Idén hét műhelyben folyik a munka: apologetika, bibliaértelmezés, művészet, pszichológus, teológus, tanítványnevelés és vezetői műhelyek. Az új pszichológus műhelybe pszichológiai illetve mentálhigiénés szakterületen államilag akkreditált intézményben végzett vagy hamarosan végző, evangéliumi meggyőződésű hívőket várunk.

Tovább olvasom »

Semmi és senki nem tud annyit ártani a kereszténység ügyének, mint saját vezetői. Sokkoló, amikor keresztény vezetőkről súlyos erkölcstelenségek derülnek ki, időnként olyanok, amelyek világi szemmel nézve is riasztóak. Szolgálatom elején rövid időn belül három lelkésztársamról hallottam, hogy súlyos szexuális bűnben elbukott. Mélyen megrendültem, és Istenhez fohászkodtam, hogy őrizzen meg a hasonló hűtlenségtől, hiszen én sem vagyok kevésbé kísérthető náluk. A szomorú történetek mély, de azt gondolom, egészséges bizalmatlanságot építettek fel bennem saját magammal szemben, és hasznos félelmet attól, hogy bizonyos határokat átlépjek, akár olyanokat is, amelyek önmagukban még ártatlannak tűnnek. Mert mi, keresztény vezetők, éppen a felelősségünk miatt fogunk nagyobb ítéletben részesülni. Szolgálatunk áldás lehet sokaknak, de bukásunk is sokakat ránt magával, és jaj annak, aki a kicsinyeket megbotránkoztatja.

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum