A fáraó szívének megkeményítéséről szóló mondat maga is kemény dió, hiszen látszólag feszültségben áll olyan bibliai tanításokkal, mint az, hogy Isten jósága az ember megtérését munkálja, vagy az, hogy Istenben nincsen semmi gonoszság. Zavarba ejtő, amikor Pál ezt írja a rómaiaknak: „Mert így szól az Írás a fáraóhoz: ’Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.’ Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.” Hogy keményíthet meg bárkit is egy jó Isten, akiben nincsen gonoszság? Ezen a régiek is sokat töprengtek, és nem is gyümölcstelenül. A szolgai akarat c. könyvében Luther Márton például Rotterdami Erasmusszal vitatkozva kitér a fáraó megkeményítésének esetére, és a következőképpen magyarázza azt.

Tovább olvasom »

Jánost úgy ismerte a korai egyház, mint a szeretet apostolát. Ő volt a tanítvány, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20): a „szeretett tanítvány”. De ő volt az is, aki azt írta: „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). Jánostól tudjuk, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ő mondta azt is: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1) Meg ezt: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk.” (1Jn 3,18-19) Mikor már nagyon öreg volt, állítólag mások vitték őt be a gyülekezetbe, és megkérték, szóljon az egybegyűltekhez. Ő intett a kezével, mire csönd lett, és ő csak annyit mondott: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez volt a prédikációja.

Tovább olvasom »

Nem szeretem a nők és a férfiak kapcsolatát a hatalom aspektusában szemlélni, mert a hatalmi aspektus túlhangsúlyozása szinte biztosan megbetegíti a két nem közötti dinamikát és olyan mezőbe tolja, ahol az egymás különbözőségében való gyönyörködést felváltja az egymással való versengés. Ez a bajom a feminizmussal is, különösen annak második és harmadik hullámával. A feminizmus második hulláma már nem a nők választójogáért és a férfiakkal egyenlő lehetőségeiért harcolt, hanem a nemi szerepek eltörléséért, a férfi és női szerepek megszüntetéséért, a nők hatalommal való felruházásáért. A feminizmus harmadik hulláma valamikor az 1990-es évek elejétől a hatalmi harcot megint új szintre emelte, oda, ahol maguk a nemek szűnnek meg, illetve ahol az egyén kapja meg a jogot, hogy teljesen önmagát határozhassa meg. A feminizmus második hulláma a férfivel akarta minden tekintetben egyenlővé tenni a nőt, a feminizmus harmadik hulláma arra szabadította fel, hogy ha akar, férfivá legyen. Az eredményt néhány hete hirdették ki Spanyolországban: a férfiak végleg legyőzték a nőket.

Tovább olvasom »

Fogalmam sincs, a kormány tagjai és a Fidesz vezetői közül hányan tartják magukat gyakorló keresztényeknek, és közülük vajon hányan ténylegesen azok. Azért nem lényeges ez, mert nem a keresztény egyházak vannak kormányon, hanem csak egy olyan szekuláris politikai erő, amely több fontos területen bennünket tart bölcsebbnek, nem világnézeti ellenfeleinket, de legalábbis a kereszténység társadalomra gyakorolt múltbeli hatását akarja őrizni, védeni. Nem azonos velünk, csak tőlünk kölcsönöz iránytűként szolgáló gondolatokat. Ez viszont bennünket is reflektorfénybe állít és megszólalásra késztet. Helyesnek és fontosnak tartom a „keresztény hitelvek” és a „keresztény kultúrából kisarjadó létformák” megkülönböztetését, mert enélkül sérül a keresztény hit integritása és egy politikai rendszer kellékévé silányul. Ezért üdvözöltem a minap Orbán Viktor tisztázó szavait. A keresztény kultúra azonban továbbra is nagyon tág és rugalmas kategória, amibe szinte mindenki mást érthet bele, vágyainak, félelmeinek és történeti ismereteinek megfelelően. Fontos kérdés tehát, hogy aki a keresztény kultúrára hivatkozik, mit emel ki a kereszténység társadalomformáló hatásából, és mit hagy ki belőle.

Tovább olvasom »

Tamás Gáspár Miklós Keresztyén demokratáknak c. tegnapi cikkében mond igaz dolgokat a kereszténységről, de olyan butaságokat is, amelyek miatt rövid elemzése használhatatlan és irreleváns mind a keresztény hit, mind a kereszténydemokrata politizálás megértéséhez. Ezt a választ én viszont nem a kereszténydemokrata politizálás, hanem a keresztény hit védelmében írom. Orbán Viktornak igaza van akkor, amikor megkülönbözteti egymástól a keresztény hitelveket és a keresztény kultúrát (függetlenül attól, hogy a keresztény kultúra alatt pontosan mit ért, illetve hogy a megkülönböztetés a gyakorlatban jól működik-e), TGM pedig téved, amikor ugyanolyan zavaros képet fest a kettő kapcsolatáról, mint magáról a keresztény hitről. Ezt sem Orbán Viktor védelmében írom, hanem a keresztény hit védelmében, amelynek integritását ugyanúgy védeni szükséges TGM szemi-gnosztikus kereszténység-képétől, mint a keresztény kultúrával való káros azonosítástól.

Tovább olvasom »

Az elmúlt években sokan, sokféleképpen kritizáltuk Orbán Viktor és kormánya politikájában, hogy a keresztény hittartalom egyfajta krisztianizáló nemzeti barokk kellékévé válik, a kormánnyal kapcsolatos jogos kritikák pedig a megfelelő distinkciók híján visszaütnek a tényleges kereszténységre is. A társadalom többsége a potens kormányzásért cserébe az árukapcsolást elfogadta, bár nem szívből, inkább a kereszténységgel szembeni gyanakvással, aminél csak az alternatívával szembeni cinizmusa a nagyobb. Aki szereti az evangéliumot, az ebben akkor is óriási kockázatokat lát, ha egyébként rokonszenvezik Orbán politikai tevékenységével. A miniszterelnök tusványosi beszédében azonban most egészen világosan és félreérthetetlenül kimondta, hogy különbséget tesz a „keresztény hitelvek” és a „keresztény kultúrából kisarjadó létformák” között, és azt is, hogy politikusként csak az utóbbiak érvényesüléséért küzd(het). Ezt keresztény gondolkodóként időszerű, fontos és üdvözlendő különbségtételnek tartom, ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy a tisztánlátás érdekében még kontúrosabbá tegyem.

Tovább olvasom »

A második világháború vége óta rengeteget beszélünk emberi jogokról. Emberi jognak nevezzük az élethez való jogot. Emberi jog a szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. A művelődéshez való jog. A magántulajdonhoz való jog. A kulturális életben való részvételhez való jog. Emberi jog az, hogy ne lehessen senkit kínzásnak és kegyetlen bánásmódnak alávetni. Ahogy az is, hogy szabadon gondolkodhassunk és a véleményünket szabadon kifejezhessük. Az emberi jogokat 1948 óta egyetemes nyilatkozat rögzíti. Kevesen kérdőjelezik meg az emberi jogok létezését, a viták inkább arról szólnak, hogy melyek pontosan ezek a jogok és hol védelmezik ezeket megfelelően. Érdemes azonban bibliai nézőpontból kicsit a mélyére nézni ennek a kérdésnek, mert nem csak a gyakorlatban, hanem már fogalmi szinten is gondok vannak az emberi jogok értelmezésével.

Tovább olvasom »

Az elmúlt hónapban földrengésként rázták meg a pszichológia tudományát a Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérletét és a Milgram-kísérletet ért kritikák. Aki nem tudja, miről van szó, annak ajánlom ezt vagy ezt a cikket. A két világhírű kísérlet annak idején azt támasztotta alá, hogy a hatalmi alá-fölérendeltség mindenkit – világnézetétől, értékrendjétől függetlenül – képes olyan dolgok megcselekvésére rávenni, amit más kontextusban ő maga is elképzelhetetlennek tartana. Például, hogy börtönőrként kínozza a rabokat vagy vallatóként nagy áramerősségű sokkot adjon a hibázónak, ha ezt várják el tőle. A két klasszikus kísérlet óriási jelentőséggel bírt a második világháború utáni nyugati világban, amely próbálta megérteni és feldolgozni annak a mérhetetlen gonoszságnak az okait, amely Európa kellős közepén a koncentrációs táborokban öltött testet. Viszont most váratlanul ennek a két kísérletnek a következtetései kérdőjeleződtek meg.

Tovább olvasom »

Olvasok egy könyvet, amelyben a szerző az egyháztörténet fontosságát hangsúlyozza, és azt írja: „egyszerű tény, hogy nem mi vagyunk az első, és biztosan nem a legbölcsebb generáció, amely a Szentírás tanításán gondolkodik”. A mondat második felére szeretném irányítani a figyelmet. Sokszor hangsúlyoztam én is, hogy a Szentírást az egyház közösségében kell olvasnunk, és ezt kronológai értelemben is értettem: olvassunk régi kommentárokat és régi keresztény irodalmat! Sokszor leírtam én is, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik a Bibliát olvassák, és érdemes meghallgatnunk korábbi generációk magyarázatait is. De most azt a gondolatot is ízlelgessük, hogy nem csak nem az első bibliaolvasó generáció vagyunk, de nem is feltétlenül a legbölcsebb bibliaolvasó generáció. Ha ebbe az egyszerű ténybe belegondolunk, egészséges bizalmatlanság épül fel bennünk minden teológiai újdonsággal szemben, amely korábbi korok hívei számára ismeretlen maradt.

Tovább olvasom »

Még egy poszt erejéig a Pride témájánál és Balavány Gyuri cikkénél maradok, mert egy fontos gondolatot szeretnék megfogalmazni a Pride és a szégyen kapcsolatáról. A szégyenérzet az egyik kulcsa a jelenség megértésének, és annak, miért rendkívül káros az, ha a homoszexuális vágyakkal élőket azonosítjuk a vágyaikkal. A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy a szégyen esetében a jellemhibánkat a személyiségünk részének gondoljuk, ahelyett hogy azt éppen a személyiségünket romboló, attól valahogy idegen erőnek tartanánk. A szégyent azért nehéz feloldani, mert az teljes egészében rólunk szól. Ha én vagyok szégyellnivaló, nem a bűnöm, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs kiút. Illetve van: átforgathatom a szégyent büszkeséggé. Lelkigondozók előtt ismert jelenség, hogy az az ember, aki huzamosabb ideig szégyent él át, egy ponton úgy dönthet, hogy a szégyent büszkeséggé alakítja és ellentámadásba megy át. Felvállalja a szégyenét és azokat szégyeníti meg, akik őt megszégyenítették.

Tovább olvasom »

(Hamar Dávid barátom, az Agóra Corvin gyülekezet lelkésze, pár napja a Pride kapcsán küldte nekem az alábbi írását. Változtatás nélkül közlöm.)

Talán többen is láttátok azt a képet, amin egy kifeszített, fekete molinó hirdeti az idei Pride felvonulóinak, hogy „Bűn nem lehet büszkeség tárgya“. Összeszorult a szívem, ugyanis a szöveg mellett ott volt egy hatalmas kereszt is. Azt éreztem, itt most megcsúfolják Krisztust és meggyalázzák a művét és a keresztény hit üzenetét. Olyan volt, mintha az Iszlám Állam fekete alapon fehér feliratos zászlójának keresztény változatát látnám. Arra gondoltam, hogy ha erre a feliratra egy ott vonuló fiatal felnéz, akkor érthető módon zárja le magában a kérdést egy életre: „Oké, hát ennyi az üzenetük a keresztényeknek“. És ez borzalmas: a szeretet helyett az undort és a megvetést üzenik emberek a kereszt árnyékában. A cselekedetből teljesen hiányzik Krisztus lelkülete, aki tényleg és valóban szereti a homoszexuálisokat és leszbikusokat. Hol van ez az üzenet? Hogy meri valaki a keresztet, ami a szívembe annyi szeretetet és megértést hozott el az embertársaim iránt, valaki ilyen szemét dologra használni?

Tovább olvasom »

„Ha Isten azért nem szeretne, amilyenné teremtett, akkor nem gondoskodó atya volna, hanem egy korlátolt, sötét bunkó. És tök jó, hogy nem az.” Nehéz ezzel a tételmondattal vitatkozni, mégis megteszem, mert Balavány Gyuri (egykori barátom) július 7-i cikke olyan ponton támadja a kereszténységet (igen, a kereszténységet), ahol az a szexuális forradalom után felépült új erkölcsi rendben rendkívül sérülékennyé vált. Azt kérdőjelezi meg, hogy a hagyományos kereszténység üzenete a szeretetet hordozza-e. A cikket Gyuri a facebook oldalán „coming out” bevezetéssel tette fel, jelezve, hogy a véleménye olyasfajta bátorságot igényel, mint mikor egy saját neméhez vonzódó ember mások előtt is felvállalja szexuális orientációját. Gyuri azt vállalja föl, hogy a homoszexualitás kérdésében megváltozott a véleménye, a hozzáállása, és az most már más, mint amit a keresztények, sőt, az evangéliumiak többsége gondol. Gyuri maga adja a kezünkbe az írásához a hermeneutikai kulcsot, és én most ezt használni is fogom: cikkét vélemény-„coming out”-ként kezelem és ennek megfelelően válaszolok is rá.

Tovább olvasom »

Van az angol nyelvben egy remek kifejezés, amire érdemes odafigyelni. Ez a „virtue signalling”. Szó szerint azt jelenti: „erényjelzés”. Mint mikor egy jelzőlámpa pirosra vált, jelezve, hogy ott az autónak meg kell állnia, vagy mint mikor a rádióban megszólal a híreket jelző szignál. Csak ebben az esetben azt jelzik nekünk, hogy „erény következik”. „Virtue signalling” az, amikor Svédországban LMBT-stadion épül. Bizony, olyan stadion, amelyben minden szexuális értelemben vett másság jól érezheti magát és még a dolgozók is erre vannak érzékenyítve. „Virtue signalling” az, amikor Macron elnök közös fényképen pózol a transzvesztita fekete együttes tagjaival, akiket az elnöki palotába hívott. „Virtue signalling” az, amikor Párizs egyik negyedében maga a polgármester avatja fel a Pride idejére a szivárványos zebrát, és jelzi, hogy az bizony ott is marad az idők végezetéig. Mert ő az erény – no meg a történelem jó – oldalán áll. És „virtue signalling” az is, amikor az amerikai episzkopális vagy valamelyik skandináv egyház ugyanezt a zászlót cipeli. Vagy amikor a Pride idején „evangéliumi keresztények” jelzik: ők megtértek a homofóbiából.

Tovább olvasom »

Néha érdemes összeszedni egészen egyszerű szavakkal, hogy mit kínál Jézus Krisztus evangéliuma az embereknek, mert a kereszténységgel kapcsolatban sokféle elképzelés uralja a közbeszédet, ami egészen másról szól. Mostanában különösen erős az a változat, amely a kereszténység kulturális jelentőségét hangsúlyozza a rohamosan elvilágiasodó vagy éppen iszlamizálódó nyugati társadalmakban, vagy amelyik pont a befogadás és az irgalom erkölcsi kötelességét tekinti a kereszténység lényegének, vagy amelyik a kereszténységet a progresszív ideológia ellenpólusaként tartja számon egy megháborodott korban. Bármit is gondolunk ezekről a hangsúlyokról, könnyen elhomályosíthatják az evangéliumot, amely a kereszténység központi és legfontosabb üzenete a világnak. De mit kínál az evangélium az embereknek?

Tovább olvasom »

Másnak is feltűnt ezen a világbajnokságon a felesleges statisztikai adatok burjánzása? Y. N. Harari Homo Deus c. könyvében beszél a dataizmusról, amely „azt hirdeti, hogy az univerzum adatfolyamokból áll, és minden jelenség vagy entitás értékét az határozza meg, mennyiben járul hozzá az adatok feldolgozásához” (316). Nos úgy tűnik, a foci vébé kiváló lehetőség a dataizmusnak a világuralom megszerzésére, hiszen a szerencsétlen közvetítők elé (ők meg elénk) páratlan mennyiségben tolják számítógépes algoritmusok a feldolgozott adatokat. Például olyanokat, mint az, hogy az aktuálisan játszó csapatok edzőinek életkora meghaladja az 1934-ben ugyanekkor játszó csapatok edzőinek életkorát, hogy XY játékos a harmincezredik európai csatár, akit piros mezben cserélnek le, vagy hogy ezen a világbajnokságon már ötven (!) játékos dobott be pontosan a tizenhatossal egyvonalban, C. Ronaldo vagy Messi pedig megdöntötte a szögletzászlótól való legkisebb távolságból gólrúgás csúcsát is. Jó, ezeket éppen nem, de szakmányban hallok ugyanilyen felesleges időkitöltő stupiditásokat minden mérkőzésen.

Tovább olvasom »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum