Nagy izgalommal várom a ma kezdődő 2012-es European Leadership Forumot, azt az evangéliumi vezetőknek rendezett megatalálkozót, melyre Isten különös gondviseléséből megint Magyarországon, Egerben kerül sor. Véleményem szerint az ELF jelenleg az az evangéliumi protestáns kezdeményezés, melyre Európában leginkább érdemes odafigyelni. A kontinens szinte minden országából évente többszáz felelős keresztény vezető találkozik, hogy gondolatokat cseréljenek, bátorítsák egymást, rendelkezésre bocsássák egymás számára lelki-szellemi erőforrásaikat. Elképesztő pezsgés és intellektuális kavalkád valósul meg ezeken a találkozókon. Sok helyen jártam már, sok konferencián vettem részt, de azt hiszem, sehol másutt nem éltem át hasonlót. A találkozók sikerét mutatja, hogy az ELF hatására az elmúlt években új kezdeményezések és szolgálatok százai indultak útjukra.

Tovább olvasom »

Az egyik legidegesítőbb módszertani divat, amivel az elmúlt években találkoztam, az ún. team teaching gyakorlata. Őszintén szólva, nem értem, miért erőltetik manapság ezt az oktatási formát. Azt értem, hogy a módszer kigondolói a kooperációt igyekeznek elősegíteni, és a frontális oktatás látszólagos egyoldalúságát és monotonitását próbálják feloldani, de nem értem, miért nem veszik észre a módszer fájdalmas mellékhatásait. A team teaching lényege az, hogy egy témáról két vagy három ember (általában csak kettő) közösen, ugyanazon előadás keretében, egymást váltogatva adják elő, amit tudnak. Most nem arra a kötelező iskolai gyakorlatra gondolok, amikor diákoknak kell valamilyen témából felkészülniük, hanem azokra a szituációkra, amikor felkészült oktatók teszik ugyanezt, miközben tanítói-előadói feladatukat látják el. Engem is többször próbáltak ilyesmibe bevonni, de mivel hallgatóként rendkívül rossz tapasztalataim vannak az oktatásnak erről a formájáról, általában igyekeztem elkerülni ezeket a helyzeteket.

Tovább olvasom »

Az előző bejegyzésemben a blogolással kapcsolatos kételyeim megszellőztetése közben azt is megvallottam, hogy a műfajban ugyanakkor szeretem, hogy kizárólag önmagamhoz igazodhatok, önmagamat képviselhetem. Erre nincs mód sem a közös alkotás folyamatában, sem azoknak a nyomtatott termékeknek az esetében, melyeket szerkesztők őriznek félelmetes virtuális ollóikat csattogtatva. Belátom, hogy ezekre az ollókra szükség lehet (ahogy jó lelkületű, egészséges habitusú szerkesztőkre is), a szellemi műhelyek hasznát is látom, de nem rejtem véka alá, hogy szeretem az önálló munkát, szeretem azt, amikor nem kell máshoz igazodnom. Szándékosan nem tisztáztam viszont a bejegyzésben, hogy mit értek az „önmagamhoz igazodni” és az „önmagam képviselete” szavak alatt, bíztam abban, hogy az olvasók nem fognak félreérteni. Néhány magyarázó megjegyzés talán mégsem árt.

Tovább olvasom »

Mielőtt a gondjaimra rátérek, le akarom szögezni, hogy szeretek blogolni. A blogolás az írás gyors és hatékony formája, sokkal egyszerűbb, mint a nyomtatott sajtó, vagy a szerkesztőkkel való egyezkedés körülményes – és időnként bosszantó – folyamata. A blog esetében én döntöm el, hogy mikor, miről, mit, és hogyan akarok elmondani. A blog műfaja elfogadhatóvá teszi, hogy kizárólag önmagamhoz igazodjak, és ez bevallom, engem lelkesít. Gyakori tapasztalatom ugyanis, hogy amikor több szerző közösen próbál valamilyen ügyet képviselni, az ügy profilja a résztvevők eltérő szemlélete miatt a kívülállók számára zavaros és érthetetlen lesz. Van, aki szereti az effajta intellektuális masszákat, engem inkább elkedvetlenítenek.

Tovább olvasom »

Amikor az Úristen megteremtette az eget és a földet, és mindent, ami azt betölti, hat napon át dolgozott, a hetediken pedig megpihent. Ezt adta mintául a képmására teremtett alkotó embernek is: a képmás számára legyen az élet helyes ritmusa hat nap munka, egy nap pihenés. A szombatnap morális parancsát Krisztus óta a Lélek szabadságában éljük meg (Róm 14,5-6; Kol 2,16-17), de a parancs lényegét keresztényekként sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az alkotás és a pihenés egymást feltételezik. A teremtéstörténetben azonban van egy másik ritmus is, mely hasonlít a szombat elvére. Amikor az Úristen az ég és a föld teremtésén dolgozott, minden nap volt este és reggel, közte pedig éjszaka. Az éjszaka választotta el egymástól Isten munkanapjait. Az Úristen ezt is mintául adta az embernek. Ahogy a munkás hét a szombat után indul útnak, az egyes munkanapok minden esetben az éjszakai megnyugvással kezdődnek. Az Úristen rendelte úgy, hogy ne legyen alkotás pihenés nélkül. Az alvás morális kötelesség, megszegése ugyanúgy következményekkel jár, mint a szombat figyelmen kívül hagyása.

Tovább olvasom »

A huszonegyedik századi nyugati kultúra irtózik a hierarchikus szerepektől. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati társadalmakban nincsenek alá-fölérendelt viszonyok, de a nyugati ember zsigereiben, ösztöneiben, saját maga által választott szokásaiban ha lehet, kerüli a kapcsolataiban a hierarchiát, és nem is csak akkor, ha neki kell alul lennie. Ezen az életérzésen a gyakorlatban persze sokszor felülkerekedik a hatalom akarása, a nyugati kultúra egalitarizmusa mégis egészen nyilvánvaló, ha akár az iszlám világ patriarchális berendezkedésével, akár a Távol-Kelet erős tekintélytiszteletre és mintakövetésre épülő kultúráival hasonlítjuk össze. Aki azt gondolja, hogy a nyugati világban (melyhez most Magyarországot is nyugodtan sorolhatjuk) ez csak múló divathullám, lehet, hogy jól gondolja, de ezek a hullámok éppen nagyon magasra csapnak. Tényként kezelhetjük, hogy a hierarchiát és az engedelmességet mifelénk egyre kevesebben tudják összeegyeztetni az egészséges kapcsolatokkal.

Tovább olvasom »

Nehéz engedelmeskedni, amikor nem látjuk az engedelmesség értelmét. Különösen igaz ez tiltás esetében. Ha eltiltanak bennünket valamitől, és nem értjük a tiltás okát, lázadni kezdünk. Nem kellene lázadnunk, de nekünk ez a természetes, amióta az első emberpár a lázadást választotta. Ők sem értették a tiltást, és miután a kígyó bizalmatlanságot csepegtetett a szívükbe, értetlenségüknek lázadással adtak hangot. Szakítottak annak a fának a gyümölcséből, amelyiket Isten eltiltotta előlük. Mi is ezt tesszük szinte minden nap, csak a mi tetteink nem rántják már magukkal az egész földet. Nehéz engedelmeskedni, ha nem értjük a tiltást, és szinte lehetetlen jó lelkülettel elfogadni a tiltást, ha nem bízunk abban, aki a parancsot adta. Pedig az engedelmesség lényege és gyönyörűsége igazán akkor mutatkozik meg, amikor a tiltás értelmét nem látjuk, de tudjuk, hogy Isten áll a parancs mögött, és bízunk a szeretetében.

Tovább olvasom »

„Lelkiismeretes humorista humorban nem ismer tréfát” – mondta annakidején Karinthy. A humorról sokan azt gondolják, hogy súlytalan, pedig egyáltalán nem az, ha tudatosan alkalmazzuk, és különösen nem az, ha Jézus Krisztus szemszögéből nézzük. Immár hagyomány, hogy minden évben április 1-jéhez kapcsolódóan Körvinkli címmel humoros képzőművészeti kiállítást rendeznek a Kondor Béla Közösségi Házban. Kortárs képzőművészek (többek között Huller Ágoston, Árvay Zolta, Szentgyörgyi József, Lőrincze Miklós, Varga Zsófi) mutatják be tréfás témájú alkotásaikat. A 2012-es tárlatot Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg. Nem a kiállításnak teremtek most reklámot, hiszen az már véget ért, hanem Feledy Balázs egyik gondolatával kapcsolatban szeretném megfogalmazni azt, ami hívő emberként engem foglalkoztat. Feledy a megnyitó beszédben szóvá tette, hogy a magyar kortárs művészetben humorral nagyon ritkán találkozunk, iróniával viszont annál gyakrabban; pedig talán soha nem volt annyira nagy szükségünk a humorra, mint manapság. A Feledy által említett distinkciót hallatlanul fontosnak tartom. És hogy a humor miért is fontos, azt talán csak Jézus követőiként érthetjük meg teljes mélységében.

Tovább olvasom »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább olvasom »

A Biblia nem csak emberi szerzők szava, hanem Isten szava is, ezért az előző bejegyzésben megfogalmazott gondolatokat más szempontból is meg kell vizsgálnunk. Emberi szerzők esetében a kommunikáció igazságigénye az illokúcióban és a szöveg szintjén található. Különösen igaz ez a narratív szövegekre, melyekben a történet igazságát és a kommunikációs szándékot magában a történetben – a történet egészében – találjuk, az illokúció a cselekmény dramaturgiájából, finom utalásokból, arányokból és árnyalatokból, ismétlésekből, szembeállításokból, valamint a végkifejletből derül ki. Tehát emberi szerzők esetében a szöveg igazságigényét a szerző szándéka (az illokúció) határozza meg, ezt a szándékot pedig a szöveg szintjén ismerjük meg. A Bibliával kapcsolatban azonban szóba kell hoznunk egy másik dimenziót is. Ha a Biblia szerzője az emberi szerzők mögött végső soron maga Isten, vajon hol jelentkezik Isten illokúciós cselekedete?

Tovább olvasom »

Egy korábbi bejegyzésben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a Biblia vajon Isten szava-e, egy másik bejegyzésben pedig azt a kérdést feszegettem, hogy a Biblia mindig igazat mond-e. Az első kérdésre egyértelmű igen volt a válaszom: a Bibliát Isten lehelte ki, ezért az emberi szerzőkön keresztül ő maga szól hozzánk. A második kérdéssel kapcsolatban azt hangsúlyoztam, hogy a Biblia igazat mond, amikor állít valamit, de a Biblia igazságigénye mindig ott van, ahol a szerző és az olvasók közötti valódi kommunikáció zajlik, ez pedig a szöveg és a kánon szintje. Innen szeretnék most továbbmenni. Ebben és a következő bejegyzésben két dolgot fogok az eddigiekhez hozzátenni: 1. a Biblia szövegének igazságigénye nem a szöveg formai igazsága, hanem a kommunikációban betöltött szerepe; 2. a Bibliában az emberi kommunikáció elsősorban a szöveg szintjén, az isteni kommunikáció viszont a szöveg és a kánon szintjén valósul meg.

Tovább olvasom »

A cinikus emberrel könnyű együtt nevetni, de nehéz vele valódi kapcsolatot ápolni. Ennek fő oka az, hogy a cinikus ember identitásának nincs világosan behatárolható középpontja, és mivel ezt ő maga is tudja, szorong, és belső ürességét mindenáron leplezni akarja. Akár azon az áron is, hogy mások identitását rombolja. James Houston (a kanadai Regent College alapítója) tökéletes leírását adja a cinikus ember lelkivilágának: „Tudjátok kik a cinikus emberek?” – kérdezi egy lelkiségről szóló előadásában. „Azok, akiknek az identitásából hiányzik a középpont. Ezek az emberek félnek attól, hogy kinyissák Pandora dobozát, és megmutassák: nincs szilárd identitásuk. Inkább parazitaként élnek, és mások értékeit pusztítják. Beteges humorral ködfelhőt fújnak maguk köré, hogy távol tartsák maguktól az embereket.”

Tovább olvasom »

„Van egy időszak a gyermek életében, amikor nem tudja egymástól elválasztani a karácsony, illetve a húsvét vallásos és ünnepi jellegét. Hallottam egy igen fiatal és kegyes kisfiúról, aki húsvét reggelén a következő, maga által költött verset mormolta magában: ’Feltámadt Jézus és a csokitojások’. Az én szememben a fiúcska korához képest ez csodálatra méltó költészet és hitbuzgalom. Ám hamarosan eljön az idő, amikor a gyermek nem tudja minden erőfeszítés nélkül és spontán módon élvezni ezt az egységet. Képessé válik arra, hogy elválassza egymástól a húsvét spirituális és szertartásos, ünnepi oldalát: a csokitojás többé nem lesz szentség a számára. S miután e kettőt elkülönítette, egyiket a másik elé kell hogy helyezze. Ha a spiritualitást teszi az első helyre, a húsvét ízét valamennyire mindig érezni fogja a csokitojásban. Ha a tojást teszi az első helyre, akkor az hamarosan semmiben nem fog különbözni más édességektől. Önálló, és épp ezért rövid idő alatt elhervadó életre kelnek.”

Tovább olvasom »

„Hát tekints rá még egyszer, a megalázott Krisztusra! Milyen hatást vált ki belőled a látvány: nemde arra indít, hogy így vagy úgy, de hozzá hasonlóan akarj szenvedni, vagyis hogy tanúskodni akarj az igazságról, akár a szenvedést is kockáztatva? Ha lehet, felejtsd el egy pillanatra mindazt, amit tudsz róla, szakítsd ki magad abból a mégiscsak renyhe szokásból, ahogyan tudomással bírsz róla: tégy úgy, mintha megaláztatása történetét első ízben hallanád. Vagy azt gondolod, hogy képtelen vagy rá? Nos rendben, akkor máshogy segítünk magunkon: egy olyan gyermeket hívunk segítségül, akit még nem rontottak meg azzal, hogy mint valami egyszerű tananyagot, betaníttattak vele egy mondókát Jézus Krisztus szenvedéséről és haláláról, egy olyan gyereket, aki minderről most hall először, és figyeljük meg, milyen hatást vált ki belőle, ha vázoljuk neki a történetet.

Tovább olvasom »

Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke ma szégyenteljes körülmények között lemondott elnöki posztjáról. A lemondása hátterében egy doktori cím áll, melyet annakidején úgy szerzett meg, hogy – fogalmazzunk irgalmasan – nem dolgozott meg rendesen érte. Erről a háttérről rengetegen elmondták már a gondolataikat, az ügy tulajdonképpen el is ért a végkifejlethez, a lemondáshoz. Engem ebben a történetben most is inkább az érdekel, ami a hittel és a lelkiséggel kapcsolatos. Az ügy hátterének hátteréről szeretnék beszélni, ami szerintem nem más, mint a hiúság. Egy ártatlannak látszó bűn, ami pusztító erejű időzített bombává vált. Olyan bűn, amit többnyire mi is simán megtűrünk az életünkben, anélkül, hogy számolnánk a kockázataival. Schmitt Pál saját bevallása szerint a szüleinek, önmagának és a világnak akarta bebizonyítani, hogy meg tudja szerezni a doktori címet. Erről kiderült, hogy csak csalással sikerült neki. Sokat elárul a motivációiról, hogy a célja a bukás után is ugyanaz maradt: a bizonyítás. Ha elvették tőle a címet, most bebizonyítja, hogy hetvenévesen – immár szigorított körülmények között is – képes azt visszaszerezni. Ez hiúsági kérdés számára. Mindig is az volt.

Tovább olvasom »

Sokan arra számítottak, hogy tegnap este Schmitt Pál a lemondását fogja bejelenteni, miután a Semmelweis Egyetem plágium miatt megfosztotta kisdoktori címétől. Szomorú volt látni Magyarország realitásérzékét vesztett elnökét. Schmitt Pál az interjúban újabb bizonyságát adta annak, hogy nagyobb feladatot vállalt, mint amire a képességei alkalmassá teszik. Az egykori olimpiai bajnok felfelé bukott. Ez azért félelmetes, mert mindannyiunkkal előfordulhat. Nem az, hogy államelnökök leszünk, hanem az, hogy alkalmatlannak bizonyulunk. Azt hiszem, a szívem mélyén sajnálom ezt az embert.

Tovább olvasom »

A dolgok alakulását figyelve úgy látom, hiába hivatkozik az új Alaptörvény a kereszténység nemzetmegtartó szerepére, Magyarországból nem lesz keresztény ország. A széles utat egyébként sem lehet egyik napról a másikra lezárni a nagyközönség elől (ehhez majd kozmikus csodára lesz szükség), úgy meg semmiképpen nem fog ez menni, hogy a kereszténységükkel kérkedő politikusok akarják szentkoronás szalagkorlátok között terelgetni a néptömegeket a szoros kapu felé. Márpedig az Alapítótól tudjuk, hogy a valódi kereszténység a szoros kapunál kezdődik, és a keskeny úton át vezet az örök életre. A valódi kereszténység nem népboldogító rezsimek állványzata, hanem önkéntes létforma: Jézus Krisztus követése. És nem mellesleg nagyon nagy isteni kegyelem. Az állam a legjobb szándékkal is csak keresztény kurzust tud csinálni, tanítványságra a Szentlélek hív el. Magyarország állami úton való kereszténnyé tétele mindig céltévesztett vállalkozás volt, most is az.

Tovább olvasom »

Egy rádióadásban hallottam a korlátozott könnyek tanáról. Amikor az Egyesült Államokban laktunk, St. Louis belső autópályáin vezetve gyakran bekapcsoltam a rádiót. Amerika autós kultúra, hatalmasak a távolságok, St. Louisban is mindenhova kocsival lehet csak eljutni. Keresztény adót könnyű volt találni, néha az volt az érzésem, hogy nincs is más az éterben. Nem mindegyiket tartottam hallgathatónak, de egyik-másik kifejezetten színvonalas programokat sugárzott. A KSIV-n például nagyon szerettem Ravi Zacharias előadásait és R. C. Sproul műsorát. A stúdió-beszélgetések is időnként érdekesek voltak. Az egyik ilyen beszélgetésben James Dobsontól hallottam életemben először (és utoljára) a korlátozott könnyek tanáról. Teológiai tankönyvekben nem is fogunk ezzel a tannal találkozni, mert nem igazán tan, inkább olyasfajta életbölcsesség, ami Isten embereinek a szájából csiszolt gyémántként pottyan néhanapján az ölünkbe.

Tovább olvasom »

Aki foglalkozott már az Újszövetség megbízhatóságának a kérdésével, az a következő mondat hallatán vagy végtelenül szkeptikus lesz, vagy feláll a számítógépe mellől, izgatottan fel- alá járkál, iszik egy kávét, esetleg megtömködi a pipáját, majd visszaül és lázasan további információk után kezd kutatni a neten. A mondat, amit le akarok írni, így hangzik: Nagy valószínűséggel minden eddiginél régebbi újszövetségi kéziratok kerültek elő, melyek soha nem látott közelségbe hozzák a Jézus körüli eseményeket az azokról szóló beszámolók legkorábbi másolataihoz. Konkrétan hét új kéziratról van szó, melyekből hat valószínűleg a második századból származik, a hetedik pedig (Márk evangéliumának egy részlete) az első századból. Ha ez a hír igaz, akkor az evangéliumok és az általuk leírt események közötti időtávolság olyan minimálisra csökken, hogy a rés szinte teljesen bezáródik. Ókori dokumentum esetében ez egészen rendkívüli, és ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy magának a kereszténységnek az eredetéről van szó, a felfedezés jelentőségét nehéz úgy körülírni, hogy a „szenzációs” jelző ne legyen a mondatban.

Tovább olvasom »

Valahogy úgy alakult, hogy néhány nap különbséggel jutott el hozzám a Kisfiúkat kasztráltatott a holland egyház c. döbbenetes újsághír, valamint Márfi Gyula veszprémi érsek David Baer texasi teológia- és filozófiaprofesszornak írt válaszlevele, melyben a katolikus egyházi vezető többek között a kisegyházak nyilvántartásba vételével kapcsolatban mondja el általánosító és súlyosan megbélyegző véleményét. Hogy nem csak nekem tűnt fel az egyháztörvény katolikus kezelése és a holland pedofilbotrány közötti elképesztő disszonancia, azt bizonyítja a kereszténységgel szemben régóta nyilvánvaló gyűlölettel viseltető Tóta W. Árpád ezúttal érthető felháborodásból született cikke. Hadd állítsam most ezt a három írást egymás mellé.

Tovább olvasom »