A ‘Elmélkedések’ kategória archívuma

„Jaj a mihaszna pásztornak!” c. posztomban egy héttel ezelőtt arról írtam, hogy vezetők bűnei mekkora rombolást tudnak végezni az egyházban. A cikkel az volt a célom, hogy magunkat, evangéliumi vezetőket figyelmeztessem a felelősségünkre és arra, hogy van okunk az istenfélelemre és az önmagunkkal szembeni bizalmatlanságra. Bár a cikkben szexuális bűnökről volt szó, egyáltalán nem gondolom, hogy csak ezek fenyegetnék a keresztény vezetőket. Földesi Barnabás barátom tegnap elküldte nekem néhány gondolatát a vezetői bűnökkel kapcsolatban. Az ő engedélyével szeretném leközölni a levele legfontosabb részleteit, mert olyan irányba viszik tovább a vezetői bűnökről való diskurzust, amerre ritkán megyünk, de az egyház egészsége szempontjából elengedhetetlen, hogy erről is legyen szó.

Tovább a teljes cikkre »

Semmi és senki nem tud annyit ártani a kereszténység ügyének, mint saját vezetői. Sokkoló, amikor keresztény vezetőkről súlyos erkölcstelenségek derülnek ki, időnként olyanok, amelyek világi szemmel nézve is riasztóak. Szolgálatom elején rövid időn belül három lelkésztársamról hallottam, hogy súlyos szexuális bűnben elbukott. Mélyen megrendültem, és Istenhez fohászkodtam, hogy őrizzen meg a hasonló hűtlenségtől, hiszen én sem vagyok kevésbé kísérthető náluk. A szomorú történetek mély, de azt gondolom, egészséges bizalmatlanságot építettek fel bennem saját magammal szemben, és hasznos félelmet attól, hogy bizonyos határokat átlépjek, akár olyanokat is, amelyek önmagukban még ártatlannak tűnnek. Mert mi, keresztény vezetők, éppen a felelősségünk miatt fogunk nagyobb ítéletben részesülni. Szolgálatunk áldás lehet sokaknak, de bukásunk is sokakat ránt magával, és jaj annak, aki a kicsinyeket megbotránkoztatja.

Tovább a teljes cikkre »

A gonosz problémájának leegyszerűbb megfogalmazása így szól: ha Isten jó és mindenható, hogyan lehet gonosz a világban? Az egyik hagyományos feloldása a problémának pedig az, hogy Isten valamilyen nagyobb jó érdekében engedi meg, hogy legyen gonosz a világban. „Felix culpa” teodiceának is nevezik ezt, mert az érv szerint nem jöhetett volna létre valami nagyobb jó (pl. Krisztus megváltóként való megdicsőülése, Isten kegyelme gazdagságának megmutatása), ha nem következik be a bűnbeesés (ó, boldog bűn!). A molinisták által alkalmazott szabadakarati védelemmel szemben augusztiniánus vagy kálvinista teológusok általában ezt a teodiceát alkalmazzák a gonosz problémája kapcsán. Erre van precedens a Szentírásban is. A bibliai József egyetlen mondatban foglalja össze ezt az érvet, amikor testvérei vétkének az értelmére mutat rá: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50,20) Ha jól értjük a mondatot, a „felix culpa” érv minden fontos eleme benne van.

Tovább a teljes cikkre »

Olvasok egy könyvet, amelyben a szerző az egyháztörténet fontosságát hangsúlyozza, és azt írja: „egyszerű tény, hogy nem mi vagyunk az első, és biztosan nem a legbölcsebb generáció, amely a Szentírás tanításán gondolkodik”. A mondat második felére szeretném irányítani a figyelmet. Sokszor hangsúlyoztam én is, hogy a Szentírást az egyház közösségében kell olvasnunk, és ezt kronológai értelemben is értettem: olvassunk régi kommentárokat és régi keresztény irodalmat! Sokszor leírtam én is, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik a Bibliát olvassák, és érdemes meghallgatnunk korábbi generációk magyarázatait is. De most azt a gondolatot is ízlelgessük, hogy nem csak nem az első bibliaolvasó generáció vagyunk, de nem is feltétlenül a legbölcsebb bibliaolvasó generáció. Ha ebbe az egyszerű ténybe belegondolunk, egészséges bizalmatlanság épül fel bennünk minden teológiai újdonsággal szemben, amely korábbi korok hívei számára ismeretlen maradt.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy poszt erejéig a Pride témájánál és Balavány Gyuri cikkénél maradok, mert egy fontos gondolatot szeretnék megfogalmazni a Pride és a szégyen kapcsolatáról. A szégyenérzet az egyik kulcsa a jelenség megértésének, és annak, miért rendkívül káros az, ha a homoszexuális vágyakkal élőket azonosítjuk a vágyaikkal. A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy a szégyen esetében a jellemhibánkat a személyiségünk részének gondoljuk, ahelyett hogy azt éppen a személyiségünket romboló, attól valahogy idegen erőnek tartanánk. A szégyent azért nehéz feloldani, mert az teljes egészében rólunk szól. Ha én vagyok szégyellnivaló, nem a bűnöm, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs kiút. Illetve van: átforgathatom a szégyent büszkeséggé. Lelkigondozók előtt ismert jelenség, hogy az az ember, aki huzamosabb ideig szégyent él át, egy ponton úgy dönthet, hogy a szégyent büszkeséggé alakítja és ellentámadásba megy át. Felvállalja a szégyenét és azokat szégyeníti meg, akik őt megszégyenítették.

Tovább a teljes cikkre »

Van az angol nyelvben egy remek kifejezés, amire érdemes odafigyelni. Ez a „virtue signalling”. Szó szerint azt jelenti: „erényjelzés”. Mint mikor egy jelzőlámpa pirosra vált, jelezve, hogy ott az autónak meg kell állnia, vagy mint mikor a rádióban megszólal a híreket jelző szignál. Csak ebben az esetben azt jelzik nekünk, hogy „erény következik”. „Virtue signalling” az, amikor Svédországban LMBT-stadion épül. Bizony, olyan stadion, amelyben minden szexuális értelemben vett másság jól érezheti magát és még a dolgozók is erre vannak érzékenyítve. „Virtue signalling” az, amikor Macron elnök közös fényképen pózol a transzvesztita fekete együttes tagjaival, akiket az elnöki palotába hívott. „Virtue signalling” az, amikor Párizs egyik negyedében maga a polgármester avatja fel a Pride idejére a szivárványos zebrát, és jelzi, hogy az bizony ott is marad az idők végezetéig. Mert ő az erény – no meg a történelem jó – oldalán áll. És „virtue signalling” az is, amikor az amerikai episzkopális vagy valamelyik skandináv egyház ugyanezt a zászlót cipeli. Vagy amikor a Pride idején „evangéliumi keresztények” jelzik: ők megtértek a homofóbiából.

Tovább a teljes cikkre »

Néha érdemes összeszedni egészen egyszerű szavakkal, hogy mit kínál Jézus Krisztus evangéliuma az embereknek, mert a kereszténységgel kapcsolatban sokféle elképzelés uralja a közbeszédet, ami egészen másról szól. Mostanában különösen erős az a változat, amely a kereszténység kulturális jelentőségét hangsúlyozza a rohamosan elvilágiasodó vagy éppen iszlamizálódó nyugati társadalmakban, vagy amelyik pont a befogadás és az irgalom erkölcsi kötelességét tekinti a kereszténység lényegének, vagy amelyik a kereszténységet a progresszív ideológia ellenpólusaként tartja számon egy megháborodott korban. Bármit is gondolunk ezekről a hangsúlyokról, könnyen elhomályosíthatják az evangéliumot, amely a kereszténység központi és legfontosabb üzenete a világnak. De mit kínál az evangélium az embereknek?

Tovább a teljes cikkre »

Másnak is feltűnt ezen a világbajnokságon a felesleges statisztikai adatok burjánzása? Y. N. Harari Homo Deus c. könyvében beszél a dataizmusról, amely „azt hirdeti, hogy az univerzum adatfolyamokból áll, és minden jelenség vagy entitás értékét az határozza meg, mennyiben járul hozzá az adatok feldolgozásához” (316). Nos úgy tűnik, a foci vébé kiváló lehetőség a dataizmusnak a világuralom megszerzésére, hiszen a szerencsétlen közvetítők elé (ők meg elénk) páratlan mennyiségben tolják számítógépes algoritmusok a feldolgozott adatokat. Például olyanokat, mint az, hogy az aktuálisan játszó csapatok edzőinek életkora meghaladja az 1934-ben ugyanekkor játszó csapatok edzőinek életkorát, hogy XY játékos a harmincezredik európai csatár, akit piros mezben cserélnek le, vagy hogy ezen a világbajnokságon már ötven (!) játékos dobott be pontosan a tizenhatossal egyvonalban, C. Ronaldo vagy Messi pedig megdöntötte a szögletzászlótól való legkisebb távolságból gólrúgás csúcsát is. Jó, ezeket éppen nem, de szakmányban hallok ugyanilyen felesleges időkitöltő stupiditásokat minden mérkőzésen.

Tovább a teljes cikkre »

Sok vezető belesétál abba a csapdába, amit a jó teljesítmény idéz elő. Tegyük fel, hogy egy lelkipásztorról elterjed a hír, hogy jó igehirdető és képes közvetlen kapcsolatot kialakítani az emberekkel. Mivel nagy hiány van az ilyen vezetőkből, egyszer-egyszer meghívják máshová is, hogy prédikáljon. Aztán egyre több meghívást kap, mert tényleg jól prédikál és tényleg közvetlen az emberekkel. Konferenciákon is felkérik előadónak, hogy tanítson a pásztori szolgálatról. Egyre kedveltebb lesz, egyre többen ismerik, egyre több helyre hívják. Nagyon szeretik, mert jók a prédikációi és a lénye olyanok felé is közvetlenséget sugároz, akikkel életében először találkozik. Hiteles és meggyőző, ezért sokan akarnak részesülni a gyümölcseiből. Végre egy vezető – gondolják –, akinek van üzenete, és aki nem a felhők közül szól a néphez!

Tovább a teljes cikkre »

A rendszerváltás idején még friss hívőként jelentkeztem, hogy én is szívesen tartok kapcsolatot a Billy Graham evangélizáción megtért emberekkel. Egy tízéves fiú címét kaptam meg, aki előre ment az evangélizáción és jelezte, hogy befogadta Jézust a szívébe. Első látogatásomkor kiderült, hogy a srácot sokkal jobban érdekli minden más, az édesanyja viszont igencsak érdekelt abban, hogy a fiának legyen idősebb hívő barátja. Buta és nyomasztó helyzetbe kerültem, amit csak az tett még nyomasztóbbá, amikor az édesanya a lelkiismeretem húrjain táncolt, ha hosszabb ideje nem látogattam meg a fiát. Akkoriban egy tanításban azt hallottam, hogy ha Isten beszélni akar velünk valamiről, addig felesleges vele másról beszélni, amíg azt a dolgot nem tisztáztuk vele. Nekem imádság közben mindig az jutott eszembe, hogy régóta nem látogattam meg a patronáltamat. Ezen kis híján gajra ment alig kezdődött imaéletem.

Tovább a teljes cikkre »

Kétszeresen is nehéz ügy az emailezés. Nehéz, mert túl sokat kapunk belőle, és nehéz, mert nem mindig jön reakció az elküldött levelünkre. „Még csak válaszra sem méltatott” – hallom időnként a keserű mondatot, legtöbbször valamilyen vezető pozícióban lévő személyről. Én is átéltem már, hogy nem sikerült elérnem egy embert, akinek számítottam a véleményére, vagy nem kaptam választ valakitől, akinek több emailt is írtam. Hivatalos helyről is tapasztaltam teljes némaságot a megkeresésem után. Frusztráló, amikor szükségünk lenne egy visszajelzésre, de azt sem tudjuk, hogy a másik oldalon megkapták-e egyáltalán az üzenetünket. Mindenki tud fejlődni a kommunikáció terén, nekem is tanulnom kell ezt, de hadd fogalmazzak meg most néhány gondolatot azok védelmében, akikre haragudni szoktunk, amikor nem válaszolnak a megkeresésünkre.

Tovább a teljes cikkre »

Jézus követőiként az eljövendő világ népe vagyunk, hiszen miénk lesz a mennyek országa és örökölni fogjuk a földet. Erről szól a hitünk és a reménységünk. Martyn Lloyd-Jones szerint a problémáink fele mégis abból a gyakorlati feltételezésből fakad, hogy ez az élet az egyetlen életünk és ez a világ az egyetlen világunk. Ha megkérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e az utolsó ítéletben és az eljövendő országban, igent mondunk, de ez a hitünk sokszor egyáltalán nem befolyásolja azt, ahogy a mindennapi életünket éljük. Pedig Jézus szerint az ő követésének az a kiindulópontja, hogy mindent az Isten eljövendő országára teszünk fel és annak a szemszögéből élünk meg (Mt 5,3-12; 6,33). Pál szerint is úgy kellene élnünk a jelen világ dolgaival, mintha azok máris múlnának, mint ahogy valóban el is múlnak (1Kor 7,29-31). De valóban úgy élünk, mint akik számára az eljövendő világ élő reménység?

Tovább a teljes cikkre »

Egyszer úgy magyarázták el nekünk, miért nem ártatlan játék csupán a szex, hogy a kezünkbe adtak egy piros és egy zöld gyurmagolyót, majd arra kértek, először gyúrjuk őket össze, majd szedjük őket szét úgy, hogy a piros gyurmában ne legyen zöld gyurmadarab, a zöldben pedig ne legyen piros. Bárki kipróbálhatja, szinte lehetetlen a feladat. A szex is ilyen – mondta a tanító –, nem marad nyom nélkül az élmény. A példa Pál apostol tanítását illusztrálta, aki szerint a paráznaság (a házasságon kívüli szexuális kapcsolat) olyan egyesülés, amelynek során saját testünk ellen is vétünk, mert ahogy az Úrral egyesülve egy Lélek leszünk ővele (amit a házassági egység jelképez), úgy a paráznaság során egy másik személlyel gabalyodunk egybe, megszentségtelenítve a testünket (1Kor 6,13-20). Nos úgy tűnik, tudományos kutatások igazolják, hogy sem Pál figyelmeztetése, sem a gyurmás hasonlat nem életszerűtlen keresztény fikció, hanem maga a fizikai valóság.

Tovább a teljes cikkre »

(A Félelem és reszketésben a hitet kívülről fürkésző Johannes De Silentio négy változatban gondolja végig Ábrahám és Izsák drámáját. Ez az V. az én hívő változatom.)

Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megfogta Sára öreg kezét, csókot nyomott az arcára, majd némán útnak indult Izsákkal. Sára az ablakból utánuk nézett, és ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint fiatal feleségként Ur-Kaszdimban. Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét. Három napig lovagoltak szótlanul, apa és fia. Mórija hegyéhez érve Ábrahám verejtékezett, sóhajtozott és Istenhez könyörgött, hogy akármi is lesz, tegye Izsákot hívővé. Amikor előhúzta a kést, Izsákból hangtalan, kétségbeesett kiáltás szakadt ki, hogy apja Istene mentse meg őt. Ekkor látták meg mindketten a kost. Ábrahám soha olyan gyorsan nem végzett állattal, mint ott fent a hegyen. Izsák pedig soha nem felejtette el, hogy a kés aznap nem rá, hanem a bárányra sújtott le. Hívő lett és amikor felnőtt, az Isten báránya képét véste anyja sátrának tartócölöpébe. Haláláig félénk ember maradt, gyűlölte a konfliktusokat és többre becsülte az élet apróbb dolgait a nagy drámáknál.

Tovább a teljes cikkre »

A vallástalanság a nép ópiuma. Elfeledteti a nyomasztó gondolatot, hogy van valaki felettünk, akinek engedelmességgel tartozunk, és csillapítja a lelkiismeretfurdalást, hogy nem adunk neki hálát. Elhiteti velünk, hogy mindenben egyenlőek vagyunk, holott számtalan különbség és hierarchia járja át a valóságot. Könnyebbé teszi a kozmikus lázadást. Abba az álomba ringat, hogy magunknak szabhatunk törvényt, eldönthetjük, mi a jó és mi a rossz, holott ez már rég el van döntve, és egyáltalán nem tőlünk függ. Mákonyos utópiaként tár elénk soha meg nem valósuló jövőt – nevezzük azt kommunizmusnak, igazságos társadalomnak vagy akárminek –, amely azzal a meleg érzéssel tölt el, hogy haladunk valamerre és jobbak vagyunk, mint az elődeink. Kétszáz éve született Karl Marx, aki ezt az ópiumot adta a nép kezébe. A szer a százmillió áldozat és egyéb mellékhatások ellenére még mindig kelendő és hat. Ez mindennél többet elmond a modern emberről.

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum