A ‘Elmélkedések’ kategória archívuma

Bár a hal a kereszténység egyik legrégebbi jelképe, és már az óvodában is hal volt a jelem (tényleg!), ismerőseim valószínűleg ironikusnak tartják, hogy a bibliaolvasást a halevéssel hozom most összefüggésbe, mert tudják, hogy a legjámborabb pillanataimban sem bírom lenyelni a halat. Ha vendégségbe megyek, előre szoktam szólni, hogy a mindenkinek kínos helyzet elkerülése végett halat semmiképpen ne süssenek nekem. Nagyon rossz viccnek élném meg, ha a mennyek országában Jézus engem is egy hallal fogadna, mint feltámadása után a Tibériás-tónál a tanítványokat. Úgyhogy a címben szereplő hasonlatot nem én találtam ki, és csak a benne rejlő bölcsesség miatt idézem.

Tovább a teljes cikkre »

Korunk egyik betegsége, hogy minden erényt magának tulajdonít, miközben minden rosszat a múltba vetít, hangsúlyozva, hogy azt ő már meghaladta és felvilágosult hévvel helyreigazította. Látványosan igaz ez a nemi szerepekkel kapcsolatban. Korunk önhitten azt gondolja, hogy a nők felszabadítását ő végezte el, a patriarchális zsarnokságnak ő vetett véget, a nők értékét ő mutatta fel először a történelemben, igazolva, hogy a haladás nem légből kapott fogalom, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. Ha a jogok és szerepek kiegyenlítését értjük felszabadítás és érték alatt, ebben van is némi igazság. Időről időre mégis kétségek támadnak bennem, hogy történelmi távlatokban ez a kép így helytálló-e.

Tovább a teljes cikkre »

Köszönöm, hogy apám voltál.

Köszönöm, hogy felneveltél bennünket, és mindig – a konfliktusainkban is – tudtam, hogy szeretsz.

Köszönöm, hogy a hibáid és tökéletlenségeid ellenére Jézusra mutattál
…vagy talán éppen azok miatt.

Köszönöm, hogy megmutattad, hol találom a bűneimre a bocsánatot
…hogy tudtál őszintén bocsánatot kérni – tőlünk és Istentől
…és tudtál maradéktalanul megbocsátani.

Tovább a teljes cikkre »

Néha hétköznapi történések emlékeztetnek arra, hogy más-más nézőpontból látjuk a világot. A minap egy konyhai kuka előtt álltam megbabonázottan, mert soha nem láttam még elektromosan működő szemetest. Alighogy odaálltam elé, a fedele halk zizzenéssel kinyílt előttem, majd a megfelelő pillanatban becsukódott. Odavittem a használt teás filtert, a szemetes felnyílt, én bedobtam a zacskót, majd a kuka hangtalan becsukódott, lecsöppenő barna foltok nélkül nyelve el a zsákmányát. Aztán megint odaálltam elé egy üres műanyag dobozzal, a szemetes kitárta a száját, én érintés nélkül bedobtam a dobozt, a fedél engedelmesen lezáródott.

Tovább a teljes cikkre »

Megint Cambridge-ben vagyok, hogy a disszertációmon dolgozzak, amelynek témája az apostoli tekintély és az egyház legkorábbi hagyományának kapcsolata. A Tyndale House-tól kaptam lehetőséget arra, hogy a doktori tanulmányaim alatt néhányszor a világ egyik legjobban felszerelt teológiai könyvtárában kutathassak. Van egy szobám meg egy állandó íróasztalom, meg milliónyi könyv és folyóirat kéznyújtásnyira tőlem. A Tyndale House annak idején azért született, hogy támogassák igényes evangéliumi teológiai munkák megszületését – elsősorban a biblikum (ószövetségi és újszövetségi teológia) területén. Mivel a Tyndale House sok szálon kapcsolódik a Cambridge-i Egyetemhez, az egyetemi könyvtárrendszerhez is hozzáférést nyújt. De leginkább paradicsomi hely a hozzám hasonló introvertált könyvmolyok számára.

Tovább a teljes cikkre »

Kierkegaard szerint az egzisztenciális döntést hozó ember hetvenezer öl mélységű víz felett lebeg, ezért magabiztosságot csak a tudatlan vagy a hívő érezhet. Eszerint tudatlan vagy hívő voltam (vagy mindkettő), amikor húsz éve tanúk előtt habozás nélkül életre szóló esküt tettem. „Esküszöm az élő Istenre…” – mondtam. Esküszöm, hogy „akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem”. Esküszöm, hogy „szeretetből veszem el őt Isten törvénye szerint, feleségül.” Esküszöm, hogy „hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek.” „Isten engem úgy segítsen. Ámen.”

Tovább a teljes cikkre »

Otthagytam a kátét az éjjeliszekrényen. Talán butaság volt, mert ilyenkor a beteg a toxikus gyomornedvekkel vív reménytelen csatát, nem felfoghatatlan, elvont igazságokról gondolkodik. Ezzel persze tisztában voltam, de a féltés ösztönösen cselekszik, kapkod, azonnali oldást és kötést keres. Nekem kellett a vigasztalás, hogy neki is van vigasztalása. Húsz éve beszélgetünk az ötszáz éves kérdésről. Tudni akartam, hogy biztosan tudja a választ. Vajon kicsúsztak-e gondolatai a testet-lelket egy helyre rántó görcsök szorításából, hogy legalább egy pillanatra megpihenjenek a válaszon? Nem tudom, azt sem, hogy ennek van-e jelentősége. Reggel ott árválkodott a káté a táskájában, ahova a nővérek tették, mellette a narancssárga vödörke és a többi, amit hazahoztunk. Az orvos szerint álmában ment el. Az arcán nem látszott gyötrelem.

Tovább a teljes cikkre »

Olvastam hosszú filozófiai fejtegetéseket a gonosz problémájáról, melyek érdekesek és hasznosak voltak, tanultam belőlük, de van két anekdota, ami többet mond mindegyiknél. Azért szeretem őket, mert nem próbálják feloldani a dilemmát, viszont új perspektívában találjuk magunkat, és a meglepetés mélyebb feloldást ad, mint a logikai érvek. Hirtelen elnémulunk, valahogy úgy, mint Jób, aki annak idején nem magyarázatot kapott, hanem olyan kérdéseket, melyekre ő nem tudta a választ. Velem legalábbis ez történt. És elhallgatni jobb, mint válaszokat kapni, mert a válaszokban csak az értelmem nyer kielégülést, a hallgatásban viszont meggyógyulhat a kapcsolat.  A most következő két jelenet kiegészíti egymást.

Tovább a teljes cikkre »

A Miatyánk következik most – az én megfogalmazásomban. Nem véletlen, hogy a Miatyánk különböző változatokban maradt fenn az evangéliumokban: Kr. u. 70 előtt a zsidók őszintétlennek tartották, ha valaki változtatás nélkül mond el egy ismert imádságot. (Ha a zsidók szó szerint meg akartak őrizni egy szöveget, megvoltak arra a technikáik, amikor nem ezt tették, arra meg megvolt az okuk.) „Ti pedig így imádkozzatok…” – mondta Jézus, amikor a tanítványoknak adta azt a keretimádságot, amit mi „Miatyánk” néven ismerünk. Ezt a keretimádságot tartottam szem előtt, amikor megfogalmaztam a saját imádságomat. Ezt az imát részenként közöltem már, most egyben is közzéteszem. Nem azzal a céllal, hogy bárki ismételgetni kezdje, hanem azért, hogy mást is inspiráljak arra, hogy a Miatyánk alapján a maga imádságát fogalmazza meg (újra és újra).

Tovább a teljes cikkre »

Van egy közel kétórás videó, ami The Last Reformation címmel kering az interneten. Többen felhívták rá a figyelmemet, ezért megnéztem a filmet. Úgy tűnik, ez valamiért most berobbant a köztudatba, és mivel a Felház kapcsán is előtérbe került újra a betegekért való imádkozás bátrabb, közvetlenebb formája (és az erről való vita), és mivel féltő rokonszenvvel figyelem a Felházat, és szeretném, ha haszna lenne az egyház számára, nem pedig kára, elmondom a filmről a véleményemet. Szubjektív előzetesnek csak annyit, hogy nyitottan és érdeklődéssel kezdtem nézni, de szemben a felfrissüléssel és örömmel, amivel a múlt csütörtöki Felház első feléről jöttem haza, és ami azóta is bennem van, ez a videó kifejezetten nyomasztó volt számomra, és egyre inkább az lett, a végén szabályosan émelygett tőle a gyomrom. De kezdjük inkább az elején.

Tovább a teljes cikkre »

„Nevetés – el tudjuk képzelni, hogy ez áll a liturgiában? Nagyon remélem, istentiszteleteinken időnként felhangozhat ez is. De már jóval kérdésesebb volna a rendtartás egyik pontjaként: ’Most nevessetek!’

Az óegyházban – s a keleti egyházban még később is – különös szokást gyakoroltak húsvét vasárnapjára virradó éjszaka. Éjfél közeledtekor a gyülekezet mély hallgatásban ült együtt. Halotti csend honolt. Azokra a napokra és órákra emlékeztek, amikor Jézus a sírban feküdt. Ám az éjfél pillanatában hangos, boldog nevetés robbant bele a némaságba. Ez a kacagás egyfajta ördögűzésként hatott: harcnak a sötét erők és démonok ellen. Egyik karácsonyi énekünkben szerepel e sor: ’Ördögöt hadd ölje szégyen’ – neki nincs miért nevetnie, annál inkább van rá okunk nekünk, keresztyéneknek.

Tovább a teljes cikkre »

Az Ószövetség egyik méltatlanul elfeledett királya Jótám. Jótám huszonöt éves volt, amikor király lett Júdában és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben. A Királyok könyve és a Krónikák könyve is beszámol uralkodásáról. Jótám „azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá tette” (2Kir 15,34). Sőt, jobban is, mert nem követte el a hibát, amit apja, aki jogosulatlanul ment be az Isten házába (2Krón 27,2). Uzzijjá istenfélő király volt, de amikor megerősödött, felfuvalkodott és vétkezett Isten ellen. Jótám tanult ebből. Átvette apja hitét, de alázatban maradt akkor is, amikor Isten hatalmassá tette őt. Az istenfélelem „gyermeke” (a jólét) az ő esetében nem falta fel a „szülőt” (az istenfélelmet). (vö. Cotton Mather: “Religion begot prosperity, and the daughter devoured the mother.”)

Tovább a teljes cikkre »

Puzsér Róbert a magyar ugar komor tekintetű Keresztelő Jánosa. Bőrruhában, loboncos hajjal feddi a népet bűnei miatt. Verbális ostorcsapásai legkevésbé a Heródeseket, szeretőiket, és azt a kultúrát kímélik, melyben a félszívű vallás és a csillogó-villogó, de belül üres és gonosz celebkultusz parázna táncot járhat egymással. Talán nem volt még olyan szereplő ezen a táncparketten, akinek ne kellett volna meghallania a „próféta” dörgedelmes, megtérésre hívó hangját. Puzsér még az El Camino zarándokútját is szálanként tépte darabokra. Mondhatnánk, hogy előtte semmi sem szent, de éppen azt akarom most elújságolni, hogy valami mégiscsak az. És ez nagy szó.

Tovább a teljes cikkre »

Fiatal hívőként némiképp tamáskodva hallgattam Wim Malgo holland prédikátort, aki egy magnófelvételen azt magyarázta, miért Mihail Gorbacsov az Antikrisztus. Azt hiszem, a fején lévő májfolt volt a döntő érv, de ebben már nem vagyok biztos. Az az igazság, hogy jobb versenyzőnek gondoltam akkor a pápát, a VICARIUS FILII DEI felirat miatt, aminek az értékeit összeadva pontosan az a bizonyos 666 jön ki. II. János Pál pápa – aki katolikus főpapként eleve nagy esélyekkel indult – erre csak ráerősített, hiszen a IOANES PAVLVS SECVNDO összege szintén 666. Gorbacsovnál Hitler is jobb jelöltnek tűnt (leszámítva persze, hogy már meghalt), nem csak a zsidók elleni gonosz terve miatt, hanem azért is, mert ha az A értékét 100-nak vesszük, a B-t 101-nek, a C-t 102-nek (stb), akkor a Hitler név pont 666-ot tesz ki. A „Néró császár” héberbe átültetve szintén kiadja a 666-ot. Ronald Wilson Reagan – akivel a szovjet pártfőtitkár többször parolázott – mindhárom nevében éppen hat betű sorakozott, ő sem állt minden gyanú felett.

Tovább a teljes cikkre »

Krisztus keresztje megmutatta, hogy az igazság és az irgalom egyaránt fontos a Biblia Istenének. Ő könyörületes és irgalmas Isten, aki megbocsátja a bűnt, de soha nem hagyja azt büntetlenül. Istenben az igazság és az irgalom együtt van jelen. Vannak azonban a Szentírásban olyan történetek, melyekből furcsa mód az derül ki, hogy az igaz cselekedet nem mindig a könyörület, és olyan történetek is, melyekből viszont az látszik, hogy az Isten által helyesnek tartott irgalom időnként mintha felülírná az igazság elvét. Szeretnék megmutatni mindkettőre egy-egy példát. Először lássunk egy epizódot, amelyből az látszik, hogy az igazság nem minden.

Tovább a teljes cikkre »

Semmilyen reprezentatív felméréssel alá nem támasztott megfigyelésem szerint kétféle ember létezik. Az emberek egyik fajtája nem képes meghallani az igazságot addig, amíg nem tapasztalja az irgalmat. Az emberek másik fajtája nem tud az irgalomra gondolni addig, amíg nincs kimondva az igazság. Ez a kétféle ember kritikus helyzetekben nehezen ért szót egymással, mert mindketten máshonnan akarják kezdeni a beszélgetést. Aki az irgalomtól indulna, irgalmatlannak érzékeli azt, aki az igazság kimondása után akar könyörülni. Aki viszont a helyzet tisztázásával kezdené a beszélgetést, hazugnak látja az igazság kimondása nélküli irgalmat. Ez a kétféle ember ezért általában elbeszél egymás mellett és a másikat vádolja irgalmatlansággal vagy hamissággal. És aztán a széthúzás következtében (vagy más okból) bele is esnek az irgalmatlanság vagy a hamisság bűnébe. A kommunikációs zavart hadd szemléltessem két égető társadalmi vitán keresztül.

Tovább a teljes cikkre »

Isten különleges sabbattal ajándékozott meg. Lágyéksérvvel műtöttek a zirci kórházban, most otthon lábadozom, tanulom, hogy kell fájdalommentesen lefeküdni, felkelni, ülni, járni, így életem egyik legsűrűbb időszakában lelkiismeret furdalás nélkül léphettem ki mások életéből. Kikapcsoltam a telefonomat, egy hete nem olvasok emaileket, és még a Divinity ötödik évfordulóját is azzal ünnepeltem, hogy nem jelent meg egyetlen cikk sem. Örülök, hogy a világ megy tovább nélkülem, és azoké is, akikre hatással vagyok. Hinnem kell, hogy a termés magától is tud növekedni, míg a magvető alszik (vö. Mk 4,26-29). És hogy bennem is növekednie kell. Nemsokára újból jelentkezem. Most csak vagyok a Vagyokkal, és annak örülök, hogy a nevem fel van írva a mennyekben. Jó érzés.

Városok nekem leginkább emberek miatt tudnak fontosakká válni. Veszprémet ezer okból szeretem, de főleg azok miatt az emberek miatt különleges nekem, akikkel Isten összekötötte az életemet. Egészen más lett volna a viszonyom ezzel a várossal, ha nem lett volna egy gyülekezet, mely a kapcsolati hálómat kezdettől megszőtte és engem is megtartott benne. Lenyűgöző, gyönyörű, pezsgő városok válnak jelentéktelenné, és középszerű vagy akár csúnya városok értékelődnek fel a szememben attól függően, hogy milyen emberi kapcsolatokat jelenítenek meg számomra. Barátságok, testvéri kötelékek kiemelnek városokat a többi közül, míg ezek hiánya a legkülönlegesebb turista-célpontok meglátogatását is nyomasztó emlékekké tudja silányítani. Két amerikai városról szeretnék most írni, melyek számomra a kapcsolatok miatt lettek fontosak.

Tovább a teljes cikkre »

Bobb Biehl vezetőket mentoráló tanácsadó egyike a nyugati világ kortárs bölcseinek (hangsúlyosan nyugati és kortárs szemlélettel). Nem hibátlan, de rendkívül inspiráló személyiség, nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben a legmagasabb szinteken vették igénybe tanácsadói szolgálatait, köztük ismert keresztény cégtulajdonosok és non-profit szervezetek is. Bobb Biehl tagadhatatlanul amerikai figura, amerikai tapasztalatokkal, de amerikai tapasztalatai által mélyen megismerkedett az emberi természettel, ezért megfigyelései gyakran illeszkednek az európai tapasztalatainkhoz is. Kicsit könnyedebb témaként kiadás előtt álló új segédanyagából teszek most közzé néhány idézetet.

Tovább a teljes cikkre »

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy kedvelem az új szavakat, egyáltalán nem zavar a nyelv változása. Élvezettel hallgatom a régi szófordulatokat is és a születő újakat is, mert egyaránt az élő nyelv heurisztikus erejét mutatják. Örökre hálás leszek Gyula bácsinak, akitől az „eldőlt benne a borjú” meg a „megy, mint disznó a vetésbe” szólásokat kaptam, és aki beszélgetéseinkben a legnagyobb természetességgel hozza elő a paraszti nyelv elfeledett kincseit. Ugyanígy hálás vagyok egy-egy találó szlengért, amit a fiaim hoznak haza az iskolából. Ők sem csak elhasználják a nyelvet, jól is használják, teremtenek is általa.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum