A ‘Filozófia’ kategória archívuma

Holmes Rolston III amerikai filozófustól származik az a gondolat, hogy a világegyetem történetében nem egy, hanem három „nagy bummról” beszélhetünk. Three Big Bangs: Matter-Energy, Life, Mind (Columbia University Press, 2011) c. könyvében azt a véleményét fejti ki, hogy amikor tudósok magyarázatot keresnek a körülöttünk lévő világ eredetére, valójában nem egy, hanem három nagy robbanást kell megmagyarázniuk. Az első „robbanás” az anyag és az energia eredete, amely a négy alapvető erő (elektromágneses erő, gyenge és erős nukleáris erő, valamint a gravitáció) által lehetővé teszi a másik két eseményt, amely magyarázatra szorul. A második „bumm” az élet megjelenése, az az információs robbanás, amelynek következtében milliónyi faj létezik ma a Földön. A harmadik „nagy bumm” az emberi elme, amely felelős a nyelvért, a kultúráért, valamint gondolatok és eszmék továbbadásáért. Rolston szerint ez a három „robbanás”[1] elég ok arra, hogy telve legyünk csodálkozással, és feltegyük a kérdést: hol vagyunk, kik vagyunk, mi a dolgunk a világban?

Tovább a teljes cikkre »

Mivel a természettudomány a jelenségek világára (természet) koncentrál, keresztény tudósok számára is magától értetődő, hogy a természettudománynak nem feladata, hogy magát Istent vizsgálja. Pontosabban: nem a természettudomány feladata ez. A természettudományt régen természeti filozófiának hívták, megkülönböztetve a metafizikától, amely a természeten túlira is figyel. A természettudomány nem azért nem vizsgálja Istent, mert Isten ne lenne létező és megismerhető valóság, hanem azért, mert Isten nem része a természetnek, amire a természettudomány figyelme irányul. Azt csak a pozitivista tudományfelfogás gondolja, hogy az ismeret egyetlen hiteles forrása a tudomány, meg hogy csak a természet létezik és azt egyedül a tudomány képes megbízható módon vizsgálni. A pozitivizmus azonban – ahogy sokan rámutattak – az észszerűség alapján önmagát rombolja le, hiszen pont az az alapvetése, hogy az empirikus tudomány képes csak megbízható ismeretet adni a valóságról, nem empirikus megfigyelésből származik, hanem előzetes filozófiai megállapítás.

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

Tim Keller Hit és kételkedés c. nagyszerű könyvében körüljár néhány ellenvetést, ami a keresztény hittel szemben manapság gyakran előkerül. Az egyik ilyen ellenvetés azzal kapcsolatos, hogy a Szentírás erkölcsét a mostani nyugati kultúra több ponton kifejezetten erkölcstelennek tartja (olyan területeken, mint például a női egyenjogúság, a háborúk, a homoszexualitás, a kizárólagosság, vagy a bűn és ítélet kérdése). Miért kövessük olyan könyv erkölcsi útmutatásait, amelynek nyilvánvalóan hibásak az erkölcsi ítéletei? – szól az ellenvetés. Vajon mit lehet erre válaszolni, különösen, ha zsigerileg mi magunk is esetleg azonosulunk saját kultúránk Bibliával kapcsolatos morális kritikájával?

Tovább a teljes cikkre »

Az idei European Leadership Forum reggeli igehirdetéseit megint John Lennox tartja. Az oxfordi matematika és tudományfilozófia professzor (aki egyben „laikus” igehirdető is, mint egykor Faraday volt) és a keresztény hit meggyőző és integrált képviseletét zászlóra tűző ELF az évek során összenőttek: Lennox kezdettől szívvel-lélekkel támogatja ezt a kezdeményezést, és sokunk számára testesíti meg, hogyan lehet egyszerre keresztényként és tudósként létezni. Tapasztalatom szerint a tudomány iránti szenvedélyét talán csak a Biblia iránti szenvedélye übereli, de valahogy úgy tudja ezt a kettőt integrálni, hogy a szükséges pontokon mindig meg is különbözteti őket egymástól. Lennoxt hallgatva megértettem, miért éppen a kereszténység talajából nőtt ki a tudomány, és azt is, miért felszabadító és boldogító a teista tudós dolga.

Tovább a teljes cikkre »

Nietzsche a gazdája annak a posztmodern-progresszív gondolatnak, hogy az igazság valójában a hatalom eszköze. Nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak van igazsága – tanította Nietzsche. Mindig a győztesek írják a történelmet, az igazság tehát a győztesek igazsága. Ebből az következik, hogy az igazság helyett a hatalmat kell akarnunk, és ha a hatalom a miénk, akkor lesz igazságunk is. A világ az erős emberé. A természet által kiválasztotté és a kultúra által nemesítetté. A gyengeség ünneplése nem csak meghaladott, de ízléstelen is – mondta Nietzsche. A gyengeséget felmagasztaló kereszténységnek tehát már csak ízléstelensége okán is ki kell múlnia és át kell adnia a helyét az Übermenschnek, amely aztán majd létrehozza saját apollói igazságát.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor azon gondolkodom, hogy vajon mi tette Darwin elméletét annyira népszerűvé a huszadik században, annak ellenére, hogy kezdettől rendkívül erős bírálat érte az elmélet empirikus alapjait, újból és újból a filozófiánál kötök ki. Minél többet olvasok a darwinizmusról és az abból született eredetelméletekről, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem az empirikus tudomány választja el egymástól a darwinizmus híveit és kritikusait, hanem a metafizika. Nem tudományos, hanem tudományfilozófiai vitával van dolgunk. Azt, hogy a Föld nem lapos, egyetlen tudós sem vitatja, mert empirikus alapon bizonyítható, hogy a Föld nem lapos. Azt, hogy a relativitáselmélet igaz, egyetlen tudós sem vitatja ma már, mert empirikus alapon bizonyított, hogy igaz. Az evolúcióelméletek viszont heves és szűnni nem akaró vitát váltanak ki a mai napig, mert empirikus alapon nem bizonyítható (vagy legalábbis nem bizonyított), hogy a darwinizmus igaz. Az ok nyilvánvaló: az adatok értelmezése függ a metafizikai előfelvetevéseinktől.

Tovább a teljes cikkre »

Herman Dooyeweerd talán legérdekesebb gondolata az, amit a nyugati kultúra alapmotívumairól mond. A valóság különböző aspektusai szuverén szférák, amelyeket bálványimádásra való hajlamunk miatt rendre abszolutizálunk, a szféra-szuverenitást szféra-univerzalitásra cserélve. Dooyeweerd hangsúlyozza, hogy a valóság aspektusait azonban soha nem önmagukban észleljük, hanem mindig alapmotívumok mentén. Képzeljük el a tizenöt szférát tizenöt háromszögként, melyek egymással érintőlegesen, alapszáruk csúcsainál kapcsolódnak, mint egy fűrész fogazata. Most egészítsük ki a fejünkben ezt a fogazatot alul egy téglalappal, amelyben a háromszögek egybenyílnak, és inkább úgy néznek ki együtt, mint egy korona. Ez a szemléltetés – ha sikerült átadnom – abban segít, hogy megértsük: a valóság szuverén szféráit alapmotívumok mentén értelmezzük és éljük meg. Az alapmotívumok mindegyik szférára hatnak.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt mutattam meg, hogy Herman Dooyeweerd holland társadalomfilozófus szerint a teremtésből fakadó kulturális küldetésünk egyik megvalósulása az, amikor nem az emberi hagyományok sodrásában élünk, hanem (a teremtés határainak tiszteletben tartásával) felfedezzük a valóság egymástól különböző és szuverén aspektusait. A tizenöt aspektus, amit Dooyeweerd megnevez: a számok, a tér, a mozgás, és a fizika aspektusa, a biológiai aspektus, az érzelmi aspektus, az analitikus aspektus, a történeti változás aspektusa, a nyelv aspektusa, a szociális aspektus, a gazdasági aspektus, az esztétikai aspektus, a jogi aspektus, az etikai aspektus és a hit aspektusa. A valóság aspektusainak megkülönböztetése a differenciálódás, autonómiájuk és milyenségük tiszteletben tartása pedig a szféra-szuverenitás elve. Most azt mutatom meg, mi történik Dooyeweerd szerint akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz lenne megneveznem még egy keresztény gondolkodót (talán F. Schaeffer, S. Kierkegaard, L. Newbigin és R. Niebuhr közelítik meg), akitől annyira hasznos fogalmakat kaptam volna a hit és a kultúra kapcsolatának megértéséhez, mint Herman Dooyeeweerd holland filozófustól. Dooyeweerd (1894-1977) a kuyperi kálvinista hagyományban állva a nyugati kultúra teoretikus kritikáját fejtette ki több művében is. Egyik legérdekesebb írása egy esszégyűjtemény, amelyet angol nyelven The Roots of Western Culture (A nyugati kultúra gyökerei) címen adtak ki. Ez a könyv összefoglalja és áttekinthetővé teszi Dooyeweerd filozófiai kritikájának legfontosabb elemeit. Dooyeweerd analízise azért rendkívül értékes, mert alapvető kérdéseket vet fel a nyugati kultúra gyökereivel kapcsolatban, és rendszerbe foglalja a kultúránkkal – és úgy egyáltalán a kultúrával – kapcsolatos tapasztalatainkat. Megpróbálom néhány bejegyzésben összeszedni azokat a fogalmakat, amelyeket ebben a művében a leghasznosabbaknak találtam. Az első ezek közül a differenciálódás fogalma. Kérlek, tartsatok velem, megéri!

Tovább a teljes cikkre »

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Mi a gond a most következő felsorolással: nők, feketék, latinók, zsidók, cigányok, melegek? Az elfogadott narratíva szerint olyan kisebbségekről (nők esetében többségről) van szó, amelyeket az elmúlt évszázadok során igazságtalanságok értek a többségi (vagy domináns) társadalom részéről. Ezek a kisebbségek jogfosztottak voltak, de a különböző felszabadítási és polgárjogi mozgalmak fokozatosan felszámolták vagy éppen most számolják fel az elnyomás jogi struktúráit. Obama elnökké választása annak idején azt jelezte, hogy Amerikában a feketék hosszú utat tettek meg a rabszolgaságtól a jogegyenlőségig, és Hillary Clintonnak is majdnem sikerült az álom, hogy Amerika első női elnöke legyen. (Ted Cruz vagy Marco Rubio ugyanez lehetett volna a latinók számára.) Obama alatt a melegházasság is keresztülment az amerikai társadalom jogrendjén, és szinte új „elnyomott kisebbség” után kellett nézni, hogy az identitáspolitika ne maradjon „ügy” nélkül. Ezzel vette kezdetét a transzneműekért vívott harc és az öltözőháború.

Tovább a teljes cikkre »

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább a teljes cikkre »

A májusi European Leadership Forumon készült ez a közel háromnegyed órás angol nyelvű interjú. Peter Saunders, a Christian Medical Fellowship igazgatója kérdezett a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról. A beszélgetésben olyan kérdéseket jártunk körül, mint a kultúra fogalma, miért szükséges, hogy keresztények megértsék a kultúrájukat, milyen modellek léteznek a hit és a kultúra kapcsolatára, hogyan segít a Biblia és a keresztény filozófiai gondolkodás a kapcsolat megértésében, és milyen hibákat követtek el a keresztények ebben a viszonyban az évszázadok során. Örömmel fogadok minden építő reakciót az elhangzottakkal kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

A sorozat előző bejegyzésében János első leveléből mutattam meg egy mondatot, amely Isten bizonyságtételének episztemológiai jelentőségéről szólt. Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tesz Fiáról, Jézus Krisztusról, erősebb, mint az emberek bizonyságtétele. Most ugyanezt a gondolatot két további példával szeretném alátámasztani. A levél kétszer is félreérthetetlenül kimondja, hogy az Istennel való egységünkről onnan szerzünk tudomást és bizonyosságot, hogy a Szentlélek van bennünk. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Elmondom, miért fontos ez a gondolat.

Tovább a teljes cikkre »

János első levele több olyan mondatot tartalmaz, amelynek ismeretelméleti jelentősége van. Ilyen mondat például az, amikor János kétféle bizonyságtételről beszél, amelyek által bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Az egyik az apostoli bizonyságtétel, a másik a Lélek bizonyságtétele. Az egyik emberek bizonyságtétele, a másik Istené. János szerint az utóbbi az erősebb. „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” (1Jn 5,9) Isten tehát maga tesz bizonyságot a Fiáról, közvetlenül, nem csak emberek által, és ez a két bizonyságtétel közül az erősebb.

Tovább a teljes cikkre »

Az igazság és a hazugság megkülönböztetéséhez, valamint az igazság mélyebb megértéséhez gyakorlatra van szükségünk. A gyakorlat episztemológiai jelentőségét hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,11-14)

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán. (Első rész itt.)

II. TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNELEM

Bár a deizmus angol szellemi talajból nőtt ki, Baird szerint az angolszász Újszövetség-kutatás – részben a deizmus negatív tapasztalata miatt – hosszú időre rezisztenssé vált a racionalizmus iránt, átadva azt a kontinens teológusainak (156-7). A felvilágosodás forradalma azonban több volt a racionalizmusnál, és egyes irányzatai éppen a racionalizmus hegemóniájával szemben jelentek meg. Legfontosabb ezek közül a tapasztalatokat hangsúlyozó empirizmus, melynek zászlóját Locke emelte magasra, és az értelem és tapasztalat között szintézist kereső német idealizmus, melynek Kant és Hegel volt a két óriása. Ezek – csakúgy, mint a racionalizmus – hatással voltak az Újszövetség-kutatás történetére. A Baird által felvázolt történeti íven a tapasztalati hangsúlyt három jelentős mozgalom testesíti meg: a 18. századi pietizmus, mely a bibliakutatásban a Szentlélek munkáját tartotta elengedhetetlennek, a Schleiermacher-féle irány, mely a vallásos tudatot helyezte kulcsszerepbe, és az esztétikai kritika, melyben a képzelet és intuíció törte meg a ráció dominanciáját.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán.

William Baird háromkötetesre tervezett művének 1992-ben publikált első könyve 1700-tól nagyjából 1870-ig fogja át az Újszövetség-kutatás történetét. Baird tizenegy fejezetben vázolja fel azt az ívet, amit a kutatástörténet az angol deistáktól a tübingeni iskoláig bejárt. Egyetértek W. P. Furnish értékelésével: „ez az informatív és lebilincselő kötet nem az Újszövetség-kutatások padlásán talált reliquiák leltára, sokkal több annál, azt segít megértenünk, hogyan és miért jutott az Újszövetség-kutatás oda, ahol ma tart” [1]. Baird kivételes tehetségét dicséri, hogy a könyvben képes az apró részleteket és a nagy képet egyaránt elénk rajzolni. Tárgyilagosságra törekedve egyenként veszi sorra a kor legfontosabb kutatóit és azok kutatási eredményeit, de a fák nem takarják el előle az erdőt: pengeéles elemzéssel mutat rá a főbb fordulópontokra, előfeltevésekre és motívumokra, melyek megjelenítik és egyben érthetővé is teszik a kutatástörténet által bejárt ívet. Méltányos és befogadó hozzáállása ellenére persze Baird nézőpontja sem marad teljesen rejtve előlünk.

Tovább a teljes cikkre »

Utolsó hozzászólások
Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum