A ‘Filozófia’ kategória archívuma

Jézus Krisztus üzenetének középpontjában az Isten országa állt. Az a valóság, mely olyan, mint a mustármag, a konkoly, a magától növekedő vetés, a földbe rejtett kincs, az igazgyöngy vagy a kerítőháló. Csupa olyan dolog, ami a hit számára válik láthatóvá és megragadhatóvá, máskülönben viszont rejtve marad. „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek. (…) Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek és meg ne gyógyítsam őket.” (Mt 13,10-13.15)

Tovább a teljes cikkre »

Eredetileg kommentben szedtem össze az alábbi gondolatokat, de úgy döntöttem, rövid bejegyzésben is közzéteszem, mert fontosnak tartom őket. Azt figyeltem meg, hogy a tudomány és a hit kapcsolatában néhány szempont könnyen összekeveredik egymással, melyeket célravezető volna külön kezelni. A megfelelő pontokon való különbségtétel sok zavaros ügyet tett már tisztába. A most következő kérdések és az azokra adott válaszaim nem adnak kimerítő felsorolást a hasznos megkülönböztetésekről, de talán segítenek az eligazodásban és egymás megértésében, amikor a hit és tudomány kapcsolatáról beszélgetünk. A kérdések és a válaszok a tudomány korlátairól szólnak.

Tovább a teljes cikkre »

Pál példája látszólag kivétel az alól a szabály alól, hogy Krisztus a bölcsek és értelmesek elől elrejti az Atyát, és a gyermekeknek jelenti ki magát. A farizeusból apostollá átvedlett Saul neveltetése és hallatlanul erős belső hajtóereje folytán a bölcsek és tanultak közé tartozott. Valójában azonban az ő példája is alátámasztja Jézus szavait, hiszen bölcsként nem ismerte meg sem a Fiút, sem az Atyát, és Krisztus kinyilatkoztatására volt szüksége ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Erről szól a most következő részlet a Galata levélből: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem…” (Gal 1,15)

Tovább a teljes cikkre »

Umberto Eco legismertebb regényében Burgosi Jorge, a vak szerzetes kőkemény ellenzője a nevetésnek. Manapság azonban inkább azt gondoljuk, hogy a nevetés hozzátartozik a lelki egészséghez, sőt, magának Istennek is van humora. Hogy ez dogmatikai szempontból megáll-e, arról viszont nem olvastam még igazán átgondolt fejtegetést (sőt, azt hiszem, még átgondolatlan fejtegetést sem), ezért felkaptam a fejemet Rik Peels holland keresztény filozófus egyik előadásának a címén: Does God Have a Sense of Humor? Riket az ELF-ről ismerem, izgalmas témákat szokott elővenni, melyeknek általában teológiai vagy apologetikai relevanciája van. Ilyen ez a rövid prezentációja is.

Tovább a teljes cikkre »

Kis kihagyás után folytatom az ismeretelméleti jelentőségű bibliai szakaszokról szóló sorozatot. Több bejegyzésben a hallgatólagos dimenzióban (Polányi kifejezése) lévő előfeltevésekkel és ismeretelméleti szűrőkkel kapcsolatos igékről írtam. A 7. bejegyzés óta viszont elsősorban olyan igéket veszek elő, melyek azt mutatják meg, amit Isten tesz a belső világunkban, hogy újfajta megismerésre jussunk. A most következő idézet Máté evangéliumából van. „Abban az időben megszólalt Jézus, és ezt mondta: ’Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.’” (Mt 11,25-27)

Tovább a teljes cikkre »

Rendkívül érdekes gondolattal találkoztam a minap. Dr. David Snoke, a Pittsburgh-i Egyetem fizika és asztronómia professzora az entrópiáról és az információról tartott előadásában (itt meghallgatható) kitért az információ egyik különös tulajdonságára: arra, hogy az információ eltünteti saját történetét. Ez az első hallásra meglepő, de teljesen logikus és ésszerű gondolat nekem nem önmagában érdekes, hanem azért, mert hatással van arra, ahogyan az információdús rendszerek eredetéről (például az élet rendszereiről és a biodiverzitásról), és magának az információnak az eredetéről gondolkodunk. Ha Snoke-nak igaza van, az információ eredetének determinisztikus materialista magyarázatai nem csak problémásak, de eleve és szükségszerűen kudarcra vannak ítélve. Hadd mutassam meg, miért.

Tovább a teljes cikkre »

„Nomina nuda tenemus” – írta Umberto Eco A rózsa neve utolsó lapján. „A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.” Eco – az olasz irodalom egyedülálló géniusza – péntek este kilépett a jelek világából, és belépett egy másikba, ahova most nem követhetjük. Arra a helyre, ahol a szimbólumok leszaladnak a testről, ahol még a test is lefoszlik a testről, és ahol szerintünk, hívők szerint mindenek felett a Nomina Sacra uralkodik. Eco immáron ruhátlanul, testetlenül kucorog a Szent Név előtt, akinek reális valóságában nominalistaként nem hitt. A Név előtt, akiben a hívő realisták szerint viszont összeolvad az emberiséggel egyidős jel és a névben létező jelzett, és aki ezért maga az önazonosság, a vagyok aki vagyok. A Név és a Rózsa. Eco már szemtől szemben látja a jelek nyugvópontját. Már tudja, mi a rózsa neve, és azt is, mi a Rózsa.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos különbségre szeretnék T. S. Eliot segítségével rámutatni. Eliotra bélyegként került a mondat, amit megtérése után nem sokkal esszéi nézőpontjáról mondott: „irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Sokak számára a keresztény Eliot ezzel a politikai konzervativizmus megtestesítője lett. Hagyománytisztelő imázsát a Notes Toward the Definition of Culture (magyar kiadásban: A kultúra meghatározása) és The Idea of a Christian Society c. könyvei is erősítették. Az irodalomról, politikáról és vallásról szóló provokatív mondatát Eliot azonban később bánta, mert helytelenül valamiféle avítt konzervatívként skatulyázta be őt. „A kritikus kritikája” c. 1961-es esszéjében elmesélte a mondat hátterét, és azt is, mi volt belőle fiatalos dogmatizmus és mi maradandó meggyőződés (Káosz a rendben. Szent István Társulat, 514-515). A lényeg: bár elszakadt az avant-garde modernizmustól, melynek maga is ikonja volt, Eliot nem konzervatív, hanem ortodox lett. Keresztény. A különbség nem jelentéktelen.

Tovább a teljes cikkre »

Paul Nelson az egyik legtisztábban kommunikáló keresztény tudományfilozófus, akit ismerek. Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele konkrét kérdésekben, nem sokan tudják hozzá hasonló egyszerűséggel és precizitással elmagyarázni a tudomány szövetének legmélyebb előfeltevéseit. Nelson evolúcióbiológiát tanult és tudományfilozófiából doktorált a Chicagói Egyetemen (Jerry Coyne egyetemén), több tudományfilozófiával foglalkozó könyv szerzője. Visszatérő vendégként tartott 2015-ben is előadást a European Leadership Forum természettudományos műhelyében a teleológia és a fizikalizmus közötti alapvető asszimetriáról. Nagyon érdekes előadás, többek között kiderül belőle, miért szabadabb a keresztény tudós materialista kollégájánál (igen, mindenki jól hallotta!), és mi az alapvető probléma a módszertani naturalizmussal. Néhány rövid interjút is belinkelek, mert Nelson ezekben sebészi pontossággal mutat rá a tudomány eszköztárát és szabadságát alapvetően meghatározó világnézeti döntésekre. Angolul értőknek érdemes rászánni ezekre az időt akkor is, ha nem a tudomány területén dolgoznak.

Tovább a teljes cikkre »

A sétapálcás-csokornyakkendős úrpolgárból sálas-kordkabátos lázadóvá avanzsált Tamás Gáspár Miklós izgalmas jelenség a mai közéletben. Lenyűgöző az okossága és ahogy a magyar nyelvet használja. Mára ugyan kiszámíthatóvá vált, de még mindig ő a műsorvezetők egyik legérdekesebb – és egyben legidegesítőbb – beszélgetőtársa. És a legönhittebb és legharagosabb is. TGM olyan erkölcsi piedesztált ácsolt magának, mely egyszerre felel meg saját belső iránytűjének és a divatos nyugati neo-marxista mozgalmak elvárásainak. Onnan, nagyon-nagyon magasról bírál, miközben mondanivalójának lényege az alul lévők felemelése. TGM irgalmas és lenéző, megengedő és dogmatikus, következetes és következetlen egyszerre, önmagával és a világgal dialektikus feszültségben. Én is rendre dialektikus feszültségben találom magam vele. Kedvelem, miközben szinte semmivel nem értek egyet, amit mond, és az sem rokonszenves, ahogy mondja.

Tovább a teljes cikkre »

Január 2-án Somody Imre meghívására a Centrál Kávéházban tartottam előadást a hit és a kultúra kapcsolatáról. A felvétel itt megtekinthető. Ha valaki rákattint, két dolgot azonnal konstatálhat. Az egyik az, hogy az alakomon igencsak meglátszik a karácsonyi töltött káposzta, bejgli és egyéb finomságok hatása. (Negyven év felett tényleg döntés kérdése lesz, hogy akarok-e kövér lenni.) A másik, hogy szinte fulladozom a köhögési ingertől. Azt csak az ott lévők tudják, hogy a videón látható mondatok a szűnni nem akaró köhécselés szüneteiben szabadultak ki a torkomon, és csak Gregus Dezső csodatevő vágó munkája eredményeként lett használható anyag a szétköhögött felvételből. Előadói pályafutásom egyik emlékezetesen kínos élménye marad, ahogy a megértő hallgatóság egy emberként próbált megoldani engem, mint hirtelen támadt problémát. A videó ebből már keveset árul el, de az látszik, hogy betegen próbálom teljesíteni a küldetést.

Tovább a teljes cikkre »

Volt néhány évtized, amikor úgy tűnt, a felvilágosodás projektje megakadt és a magabiztosan zakatoló modern nyugati világ kissé megszeppent. Ezt neveztük posztmodern kornak. Francois Lyotard megírta a Nagy Elbeszélések végéről szóló értekezéseit, Michel Foucault kimondta, hogy az őrület perspektíva kérdése, Derrida bezárt minket a nyelvbe, John Barth pedig azzal sokkolt bennünket, hogy az irodalomban már csak újrahasznosítani tudunk, ezért nem maradt más, mint hogy játszadozzunk! És mi játszani kezdtünk, mintha semminek nem lenne már tétje. Minden viszonylagossá vált. Bizalmatlanok lettünk az abszolút és az igazság iránt. Beleszédültünk a mindent körbefonó textus hatalmi struktúráinak kibogozásába, és elfogadtuk: nincs kijárat. Felértékelődött a Kelet és az intuíció, leértékelődött a Nyugat és a ráció. Isten, istenek vagy azok létezésének megvitatása lényegtelenné vált. Enyém, tiéd, övé: nem számít. Abbahagytuk a vallási háborúinkat és feladtuk a Nagy Történeteinket. Eltöltöttünk így nagyjából egy emberöltőt.

Tovább a teljes cikkre »

Nem vagyok Ákos-rajongó (talán egyetlen számát tudom csak felidézni), nem is néztem volna meg a vele készült ominózus interjút, ha a Telekom nem tette volna Ákost indexre. Viszont régóta Telekom-előfizető vagyok, és most komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy váltok. Nem Ákos miatt, hanem a Telekom vallási türelmetlensége miatt. Az egyáltalán nem zavar, hogy a Telekomnak feminista vezetői vannak. Az viszont igen, hogy a Telekom ideológiai háborút indít, és ezzel állásfoglalásra késztet. Hasonló lépéseket akkor tesznek cégek, ha valakiről kiderül, hogy szexuális erőszakot követett el vagy náci ereklyegyűjteménye van. Amikor úgy gondolják, hogy az illető viselkedése vagy gondolkodása a kultúránkban büntetendő. Ha mással nem, hát megvetéssel. Mostani döntésével a Telekom a hagyományos nemi szerepek híveit is ebbe a körbe tette.

Tovább a teljes cikkre »

T. S. Eliot kétszer csinált forradalmat a huszadik századi angol irodalomban. Először akkor, amikor zseniális formabontó elképzeléseivel megtörte a költészetben a romantika hatalmát és egy új, a modern kor életérzését hordozni képes, drámai klasszicizmust állított a helyébe. Ennek jelképe az Átokföldje (The Waste Land) c. vers, melyet sokan a huszadik század legfontosabb költeményének tartanak. Eliot második forradalma az volt, amikor kereszténnyé válása után visszaemelte az etikát az esztétika területére. Ez utóbbi lépése sokak rosszallását váltotta ki, de ekkor már semmi nem akadályozhatta, hogy megkapja a legnagyobb szakmai elismerést, az irodalmi Nobel-díjat. Filozófus-költőként Eliot rendkívül tudatosan lépett ki a modernizmus világnézeti korlátai közül, és a költészetét sem hagyta hátra. Mindenki láthatta, hogy megtérése hatott verseire és irodalomkritikusi megnyilvánulásaira is.

Tovább a teljes cikkre »

Pál apostol egyik legtöbbször félreértett mondatáról lesz most szó. A korinthusiaknak írja: „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. (Ὥστε ἡμεῖς ἀπὸ τοῦ νῦν οὐδένα οἴδαμεν κατὰ σάρκα· εἰ καὶ ἐγνώκαμεν κατὰ σάρκα Χριστόν, ἀλλὰ νῦν οὐκέτι γινώσκομεν.)” (2 Korinthus 5,16) Rudolf Bultmann ezt az igét úgy értette, hogy számunkra már nem a történeti Jézus személye a fontos, hanem az egyház húsvét utáni hite, melyben Krisztus istenné és imádat tárgyává magasztosul. Krisztus a kérügma Krisztusa, aki valószínűleg egészen más, mint az a Jézus, akit a tanítványok ismertek. A történeti Jézus megismerésének Bultmann szerint ha lehetséges volna sincs különösebb jelentősége, hiszen Krisztust már nem „test szerint” ismerjük. Hasonlóan értették sokan mások is ezt a verset. Ez az értelmezés azonban (szerény véleményem szerint) exegetikai félreértésen alapul. A „test szerint” Pál mondatában a megismerést minősíti, a mondatnak nem krisztológiai, hanem episztemológiai jelentősége van. Hadd mutassam meg, miért, és hogy miért fontos ez.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon miért nem látjuk Jézussal kapcsolatban mindannyian ugyanazt a megigéző, bámulatba ejtő, leírhatatlan örömet adó dicsőséget, amihez Jézus-követőkként a legtöbben életünk érthetetlen fordulatát, megváltozását, megbékélését, hazatérését kötjük? Miért van az, hogy amikor megpróbáljuk elmondani a Jézushoz kötődő érzéseinket, sokszor csak közömbösséggel, hidegséggel, vagy akár cinikus mosollyal és megvető gúnnyal szembesülünk? Mi az, ami bennünk történt, és mi az, ami akadályozza ennek az ismeretnek a továbbadását, akármilyen nyíltan és kendőzetlenül is beszélünk róla? Pál apostol elmagyarázza ennek okát a korinthusi gyülekezetnek. A megismerésnek olyan formájáról van szerinte szó, mely Isten újabb és újabb teremtő megnyilvánulását teszi szükségessé.

Tovább a teljes cikkre »

Egy egész fejezettel szeretném folytatni az episztemológiai jellegű igékről szóló sorozatot. Eddig – az első hat részben – olyan igéket mutattam meg, melyek a hallgatólagos dimenzió szerepét emelték ki, vagyis azt a belső szívbeli hozzáállást, mely paradigmaként szűri és értelmezi a bejövő információt és tapasztalatot. Most olyan igéket szeretnék megmutatni, melyek elsősorban arról szólnak, amit Isten tesz az ember belső világában, hogy újfajta megismerésre jusson. Ezekből az derül ki, hogy a Biblia a megismerést nem korlátozza az általunk ismert természetes folyamatokra, hanem azt a fajta episztemológiai „megtérést” (a legbelső előfeltevések megváltozását), melyhez hasonlóról Polányi is beszélt a tudományos felfedezések kapcsán (pl. SZT II:39-44 és 124-128), Isten természetfeletti munkájához kapcsolja. A következőkben olyan igékre szeretnék rámutatni, melyek kívülről – vagy inkább felülről – érkező impulzusokat tesznek felelőssé a látásmódunk megváltozásáért. Kezdjük egy Páltól vett gondolatmenettel, a korinthusi levelezésből:

Tovább a teljes cikkre »

Az előzőhöz hasonló, bár attól némileg különböző hangsúllyal bíró igéről lesz most szó, szintén János evangéliumából. A szavak Jézus Krisztus szájából hangoznak el, ugyanúgy, mint a János 7 mondatai. Jézus ott az engedelmesség készségének ismeretelméleti feltételére mutatott rá. A most következő igék egy lépéssel tovább vezetnek és rámutatnak a tanítványság episztemológiájára: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31-32) Nézzük meg, mit tanulhatunk ebből a mondatból a hallgatólagos dimenzióról és a megismerés személyes folyamatáról!

Tovább a teljes cikkre »

Az ismeretelméleti vonatkozású bibliai igék sorát egy Jézustól származó gondolattal folytatom. Azt hiszem, kétezer éve nincs nagyobb jelentőségű kérdés az emberi kultúrában, mint az, hogy mit kezdjünk a názáreti Jézus tanításaival. Vajon csak egy ember tanításáról van szó? Vagy több annál? Maga Isten szól hozzánk általa? A most következő mondat a kérdés eldöntését befolyásoló tényezőre világít rá. Jézus azt mondta zsidó hallgatóságának: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,16-17)

Tovább a teljes cikkre »

Olyan igével folytatom a sort, melynek első ránézésre nem sok köze van az episztemológiához, ráadásul nem is explicit tanítás, hanem egy nagyobb történet parányi epizódja. Ebben a parányi epizódban azonban az egyik legfontosabb ismeretelméleti motívumot látjuk, mely a tapasztalatainkban megjelenik: a csalódás episztemológiai jelentőségét. Az ige egy ismert történet része. Amikor József testvérei hazamentek Egyiptomból apjukhoz, Jákóbhoz, megmondták neki, hogy József még él, és egész Egyiptom fölött uralkodik. Ekkor olvassuk a paradigmatikus mondatot: „De Jákób szíve hideg maradt, nem hitt nekik.” (1Móz 45,26)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum