A ‘Művészet’ kategória archívuma

A tiszta gondolatok védelmet nyújtanak a szellemi homálytól. Az esztétika és a keresztény etika bonyolult kapcsolatáról T. S. Eliot mondta az egyik legtisztább gondolatot, amivel valaha találkoztam: „Nekünk, az irodalom olvasóinak a feladatunk, hogy tudjuk, mit szeretünk. Nekünk, keresztényeknek az is a feladatunk, hogy tudjuk, mit kellene szeretnünk. Nekünk, becsületes embereknek pedig az a feladatunk, hogy ne gondoljuk, hogy amit szeretünk, azt is kellene szeretnünk.” (“Religion and Literature”) Ha megértjük és alkalmazzuk az Eliot által megfogalmazott különbségeket, az önbecsapás sokféle formájától menekülhetünk meg.

Tovább a teljes cikkre »

„Nomina nuda tenemus” – írta Umberto Eco A rózsa neve utolsó lapján. „A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.” Eco – az olasz irodalom egyedülálló géniusza – péntek este kilépett a jelek világából, és belépett egy másikba, ahova most nem követhetjük. Arra a helyre, ahol a szimbólumok leszaladnak a testről, ahol még a test is lefoszlik a testről, és ahol szerintünk, hívők szerint mindenek felett a Nomina Sacra uralkodik. Eco immáron ruhátlanul, testetlenül kucorog a Szent Név előtt, akinek reális valóságában nominalistaként nem hitt. A Név előtt, akiben a hívő realisták szerint viszont összeolvad az emberiséggel egyidős jel és a névben létező jelzett, és aki ezért maga az önazonosság, a vagyok aki vagyok. A Név és a Rózsa. Eco már szemtől szemben látja a jelek nyugvópontját. Már tudja, mi a rózsa neve, és azt is, mi a Rózsa.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos különbségre szeretnék T. S. Eliot segítségével rámutatni. Eliotra bélyegként került a mondat, amit megtérése után nem sokkal esszéi nézőpontjáról mondott: „irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Sokak számára a keresztény Eliot ezzel a politikai konzervativizmus megtestesítője lett. Hagyománytisztelő imázsát a Notes Toward the Definition of Culture (magyar kiadásban: A kultúra meghatározása) és The Idea of a Christian Society c. könyvei is erősítették. Az irodalomról, politikáról és vallásról szóló provokatív mondatát Eliot azonban később bánta, mert helytelenül valamiféle avítt konzervatívként skatulyázta be őt. „A kritikus kritikája” c. 1961-es esszéjében elmesélte a mondat hátterét, és azt is, mi volt belőle fiatalos dogmatizmus és mi maradandó meggyőződés (Káosz a rendben. Szent István Társulat, 514-515). A lényeg: bár elszakadt az avant-garde modernizmustól, melynek maga is ikonja volt, Eliot nem konzervatív, hanem ortodox lett. Keresztény. A különbség nem jelentéktelen.

Tovább a teljes cikkre »

„Ne mondd, hogy a keresztény művészet lehetetlen” – mondta Jacques Maritain francia filozófus. De vajon lehet-e egészséges kapcsolat keresztények és az irodalom között? Erről a kérdésről tartottam előadást a tavalyi European Leadership Forumon. Az angol nyelvű előadásban azt járom körül, hogy keresztényként hogyan lássuk az irodalom szerepét, természetét, eredetét és célját, hogyan fogadjuk azt megfelelőképpen, és hogyan alkossunk, ha elhívást kaptunk erre. A FOCL honlapján az előadással együtt elérhetővé vált néhány interjúrészlet is – ugyanebben a témában. Akit érdekel az irodalom teológiai értelmezése, legalábbis ahogy arról én gondolkodom, kattintson az alábbi linkekre.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásomat T. S. Eliot Nobel-díjas költőről, drámaíróról, irodalomkritikusról tartottam. Eliot nagy hatással volt rám az elmúlt tíz évben, nincs még egy költő, akinek a verseit annyiszor elolvastam volna, mint Eliotéit. A „Négy kvartett” lenyűgöz. Az „Átokföldje” húsz éve izgalmas rejtvény számomra, amihez vissza-visszatérek, hogy megfejtsem. Erosz nyomában c. könyvem formáját is Eliot költészete ihlette. Az Eliotról szóló életrajzi előadásom három pontból áll: 1. Eliot élete és jelentősége, 2. Keresztény ember a „magas kultúrában”, 3. Evangélium egy széttört kultúrában. Az előadást itt lehet meghallgatni (az oldal aljára görgetve). Az összes eddigi közül ezt volt a legnehezebb szavakba öntenem.

A sétapálcás-csokornyakkendős úrpolgárból sálas-kordkabátos lázadóvá avanzsált Tamás Gáspár Miklós izgalmas jelenség a mai közéletben. Lenyűgöző az okossága és ahogy a magyar nyelvet használja. Mára ugyan kiszámíthatóvá vált, de még mindig ő a műsorvezetők egyik legérdekesebb – és egyben legidegesítőbb – beszélgetőtársa. És a legönhittebb és legharagosabb is. TGM olyan erkölcsi piedesztált ácsolt magának, mely egyszerre felel meg saját belső iránytűjének és a divatos nyugati neo-marxista mozgalmak elvárásainak. Onnan, nagyon-nagyon magasról bírál, miközben mondanivalójának lényege az alul lévők felemelése. TGM irgalmas és lenéző, megengedő és dogmatikus, következetes és következetlen egyszerre, önmagával és a világgal dialektikus feszültségben. Én is rendre dialektikus feszültségben találom magam vele. Kedvelem, miközben szinte semmivel nem értek egyet, amit mond, és az sem rokonszenves, ahogy mondja.

Tovább a teljes cikkre »

Január 2-án Somody Imre meghívására a Centrál Kávéházban tartottam előadást a hit és a kultúra kapcsolatáról. A felvétel itt megtekinthető. Ha valaki rákattint, két dolgot azonnal konstatálhat. Az egyik az, hogy az alakomon igencsak meglátszik a karácsonyi töltött káposzta, bejgli és egyéb finomságok hatása. (Negyven év felett tényleg döntés kérdése lesz, hogy akarok-e kövér lenni.) A másik, hogy szinte fulladozom a köhögési ingertől. Azt csak az ott lévők tudják, hogy a videón látható mondatok a szűnni nem akaró köhécselés szüneteiben szabadultak ki a torkomon, és csak Gregus Dezső csodatevő vágó munkája eredményeként lett használható anyag a szétköhögött felvételből. Előadói pályafutásom egyik emlékezetesen kínos élménye marad, ahogy a megértő hallgatóság egy emberként próbált megoldani engem, mint hirtelen támadt problémát. A videó ebből már keveset árul el, de az látszik, hogy betegen próbálom teljesíteni a küldetést.

Tovább a teljes cikkre »

Kötelező körként elmentünk megnézni az új Star Wars epizódot, az Ébredő erőt. Utólag nekem találóbb címnek tűnik a Dártvéderke. Nem csak a negatív főhős miatt, aki nagyapja (Darth Vader) árnyékaként idétlenkedik a képernyőn, miközben apja (Han Solo) és anyja (Leia) szerepe sem kevésbé kínos. (Ez nem spoiler, szinte minden előzetesben benne van, a filmben sem kell sokat várni, hogy kiderüljön.) Ez az epizód úgy, ahogy van egy komikus utánérzés. Nincs benne sem ébredő, sem szunnyadó erő. Különösebb izgalom sem. Látvány persze van. De hol van már az ámulat, amit akkor éreztünk, mikor Luke a mocsárban a bölcselkedő Yoda mester irányításával próbálja felemelni az űrsiklót, és még nem tudjuk, mire megy ki a játék! Vagy az ijedtség, amikor bekerülnek Leiáék a szemétzúzóba. Vagy mikor Han Solót lefagyasztják. Vagy a megdöbbenés, hogy Darth Vader bizony Luke apja, és a fiú ezzel a tudással a mélybe hull, a film pedig véget ér.

Tovább a teljes cikkre »

Nem vagyok Ákos-rajongó (talán egyetlen számát tudom csak felidézni), nem is néztem volna meg a vele készült ominózus interjút, ha a Telekom nem tette volna Ákost indexre. Viszont régóta Telekom-előfizető vagyok, és most komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy váltok. Nem Ákos miatt, hanem a Telekom vallási türelmetlensége miatt. Az egyáltalán nem zavar, hogy a Telekomnak feminista vezetői vannak. Az viszont igen, hogy a Telekom ideológiai háborút indít, és ezzel állásfoglalásra késztet. Hasonló lépéseket akkor tesznek cégek, ha valakiről kiderül, hogy szexuális erőszakot követett el vagy náci ereklyegyűjteménye van. Amikor úgy gondolják, hogy az illető viselkedése vagy gondolkodása a kultúránkban büntetendő. Ha mással nem, hát megvetéssel. Mostani döntésével a Telekom a hagyományos nemi szerepek híveit is ebbe a körbe tette.

Tovább a teljes cikkre »

Nem tartozom azok közé, akik a keresztény alkotások fikázását az értelmiségi lét kötelező ujjgyakorlatának tekintik (sőt, kifejezetten taszít ez az attitűd), de az evangéliumi filmekkel tényleg gond van. Evangéliumi filmek alatt most az amerikai „evangelical” rendezők által készített alkotásokat értem (Fireproof, Courageous, God’s Not Dead, Woodlawn stb.), melyek vegyes fogadtatását jól jelzi, hogy a nagyközönséghez általában már el sem jutnak. Az esztétikában és a teológiában egyaránt jártas Peter Leithart épp azokat a gondolatokat fogalmazza meg nemrég publikált cikkében, melyek bennem is ott motoszkáltak, csak ő pontosabban és kedvesebben állítja fel a látleletet, mint ahogy én tettem volna. Leithart elismeri, hogy az evangéliumi rendezők filmjei sokat fejlődtek az elmúlt években, de valamiért még mindig azzal az érzéssel állunk fel a fotelből, hogy ezek a filmek nem fognak tetszeni az ismerőseinknek, és őszintén szólva nekünk sem tetszenek. Vajon miért kudarcosak újból és újból ezek a jó szándékú alkotások?

Tovább a teljes cikkre »

T. S. Eliot kétszer csinált forradalmat a huszadik századi angol irodalomban. Először akkor, amikor zseniális formabontó elképzeléseivel megtörte a költészetben a romantika hatalmát és egy új, a modern kor életérzését hordozni képes, drámai klasszicizmust állított a helyébe. Ennek jelképe az Átokföldje (The Waste Land) c. vers, melyet sokan a huszadik század legfontosabb költeményének tartanak. Eliot második forradalma az volt, amikor kereszténnyé válása után visszaemelte az etikát az esztétika területére. Ez utóbbi lépése sokak rosszallását váltotta ki, de ekkor már semmi nem akadályozhatta, hogy megkapja a legnagyobb szakmai elismerést, az irodalmi Nobel-díjat. Filozófus-költőként Eliot rendkívül tudatosan lépett ki a modernizmus világnézeti korlátai közül, és a költészetét sem hagyta hátra. Mindenki láthatta, hogy megtérése hatott verseire és irodalomkritikusi megnyilvánulásaira is.

Tovább a teljes cikkre »

Válság van. Úgyhogy álljunk meg egy percre, zárjuk be a hírportálok ablakait, hagyjuk abba a morgolódást, tegyük lábainkhoz a csőre töltött érveinket, és figyeljünk T. S. Eliot szavaira. Eliot a száz évvel ezelőtti „Lost Generation” prófétája volt, megújítva a nyugat költészetét, majd miután megtért, forradalmi konzervativizmussal ugyanezt a nemzedéket próbálta vissza is vezetni kultúrájuk éltető gyökereihez. Az ő hangjára ma is szükség van. Mivel Eliot ismerte a kétezer éves megoldást a modern nyugat lelki bénultságára, megszólíthat bennünket itt, most, a menekültekkel elárasztott magyar ugaron is, ahol egyik oldalról a félelem és a nacionalizmus fog bennünket közre hideg és fémes pofáival, másik oldalról az áldozatkultuszt csúcsra járató, kiüresedett európai liberalizmus. T. S. Eliot tisztelte a nemzeti hagyományt, értette az egyetemes hagyományt, és megmutatta, mit tesz mindkettővel az evangélium. Érdemes figyelni rá. Little Gidding csendjében egyszerre lobban lángra a csökönyösen féltett múlt és a befogadó büszkeség megszégyenítő utópiája.

Tovább a teljes cikkre »

Vasárnap este a sepsiszentgyörgyi társulat vendégelőadásában megnéztük Moliére A fösvény c. darabját. Bár a Vidnyánszky-féle Nemzeti Színházban jártunk, amelyről az embernek hamarabb jut eszébe a nyárspolgár, mint a maszturbálás szó, nem sikerült megúsznunk a színpadi meztelenség – konkrétan egy fenék és egy rosszul takart pénisz – látványát. A színdarab végén Harpagon anyaszült meztelenül markolgatta kincses ládikáját, odaadva érte méltósága maradék cafatjait is. Az előadás után családi körben beszélgettünk arról, hogy indokolt volt-e ez vagy inkább öncélú, és arra hajlottunk, hogy a meztelenség végül is célba vitte az üzenetet. Valahogy mégis az a kellemetlen utóíz maradt bennem – és a gyanúnak talán a dramaturgiát keresztül-kasul átszövő, kacsingató kétértelműség is megágyazott (pl. „Verd ki… a fejedből”) – hogy ehhez az eszközhöz az indokoltnál egy árnyalattal gyorsabban nyúlt a társulat.

Tovább a teljes cikkre »

Szomorú aktualitást kölcsönöz Søren Kierkegaard esztétikájának a szólás- és viccelődési szabadság körül kialakult heves vita, ami két hete gyakorlatilag a csapból is folyik. A vitához kapcsolódva az irónia és a humor közötti különbségen keresztül egy nehezen megfogható, de annál inkább átélt hibára szeretnék rámutatni. Természetesen keresztény szemszögből. Ahogy erről máskor is írtam, az irónia és a humor Kierkegaard filozófiájában két egymástól megkülönböztetendő határjelenség. Az irónia a végességgel, a humor a vétkességgel kapcsolatos. Nagyon fontos, hogy mikor melyiket alkalmazzuk, hiszen az egyik az esztétikai és az etikai, a másik az etikai és a vallási stádium határán működik. Ha ezt eltévesztjük, akaratlanul is jókora szelet vethetünk.

Tovább a teljes cikkre »

Elegáns, szép kötetet tartok a kezemben. Dorothy L. Sayers Aki királynak született c. könyve, melyet Pásztor Péter fordításában az Encián Kiadó most karácsonyra jelentetett meg, tizenkét hangjátékot tartalmaz. A rövid drámákat a BBC rendelte meg a második világháború sötét napjaiban, és évről évre még mindig rendszeresen műsorára is tűzi. Dorothy Sayers írásai magyar közegben méltánytalanul kevéssé ismertek, pedig Agatha Christie formátumú krimiszerzőről van szó (csak igényesebb és mélyebb nála), aki ráadásul Chestertonnal, Tolkiennal, C. S. Lewisszal, George MacDonalddal és T. S. Eliottal a huszadik századi angol keresztény irodalom legjelentősebb képviselői közé tartozott. A drámásköteten keresztül a magyar olvasóközönség most ez utóbbi oldaláról ismerheti meg az írónőt.

Tovább a teljes cikkre »

Ez a nap több szempontból is jelentős. Nekem most az a legfontosabb, hogy Dávid fiam tizenhat éves lett, de a világ más évfordulókra figyel. Pontosan ötven évvel ezelőtt, november 22-én három ismert ember halt meg ugyanazon a napon: J. F. Kennedy, Aldous Huxley és C. S. Lewis. Kennedy meggyilkolása háttérbe szorította a másik kettő halálhírét, pedig hatásukat tekintve nem voltak kevésbé jelentős szereplői a történelemnek, mint az amerikai elnök. Különösen C. S. Lewis, akinek ismertsége és népszerűsége évtizedek óta töretlenül nő. Ma délben emlékistentisztelet keretében avatják fel Lewis emlékművét a Westminster Abbey momumentális csarnokában. Lewisnak az én életemre is nagy hatása volt. Az évforduló alkalmából összegyűjtöttem néhány vele kapcsolatos írásomat és egy életrajzi előadást, amit a gyülekezetemben tartottam.

Tovább a teljes cikkre »

Áhítattal léptem az olvasóterembe, mint egy szentélybe, ahol néhány órát tölthetek egyik kedvenc íróm saját feljegyzéseivel. Regisztrálni kellett magamat, megjelölve a témát, ami érdekel. A könyvtáros hölgy megkérdezte, hogy mit szeretnék kutatni. Mivel éppen a Ruhásszekrénytől jöttem, nem volt semmi célom azon kívül, hogy hozzányúljak Lewis valamelyik könyvéhez. Olyan könyvhöz, amit ő is a kezében tartott és jegyzetekkel ellátott. Gyorsan kellett döntenem, ezért azt mondtam, hogy Lewis könyvtárából valamelyik George MacDonald kötet érdekel. Meg esetleg valami, ami relikviaként még érdekes lehet számomra, aki éppen a Ruhásszekrényből csöppentem Narniába. A hölgy azt mondta, nézzek körül a helyiségben található könyvek között, ő addig eltűnik néhány percre és előbányász nekem valami érdekeset.

Tovább a teljes cikkre »

A Wheaton College egyik legkülönlegesebb épülete a Marion E. Wade Center, ahova ittlétem óta már háromszor ellátogattam. A Wade Center hét ismert brit író – Owen Barfield, G. K. Chesterton, C. S. Lewis, George MacDonald, Dorothy L. Sayers, J. R. R. Tolkien és Charles Williams – hagyatékát ápolja. A gyűjtemény Clyde S. Kilby amerikai irodalmár (Wheaton College professzor) álma volt, aki először a C. S. Lewis és közte folyó levelezést tette közzé Lewis-kutatók számára. Kilby közbenjárására a Wheaton College-ban talált otthonra Lewis saját könyvtára is. A gyűjtemény fokozatosan bővült, majd Marion E. Wade üzletember családja adományai révén jött létre – és költözött külön épületbe – a Wade Center. A gyűjtemény ma több mint 12 000 kötetből és több mint 65 000 oldalnyi kéziratból és levelezésből áll. A központ múzeumként is és kutatóközpontként is működik, ahova a világ minden tájáról érkeznek érdeklődők és kutatók.

Tovább a teljes cikkre »

Az emberi kultúrák többsége úgy gondolta, hogy a férfi és női princípiumok megértése a valóság és önmagunk megismerésének egyik kulcsa. Kevesen tudják, de C. S. Lewis írt egy sci-fi trilógiát, melynek első része a Marson játszódik (A csendes bolygó, Harmat, 2007), második része a Vénuszon (Perelandra, Harmat, 2007), a harmadik pedig a Földön (A rettentő erő, Harmat, 2007). A görög-római mitológiában Mars a férfiasság jelképe, Vénusz a nőiességé. Lewis fikciójában Mars és Vénusz isteni ideákként a szerelemnél is magasabb mennyei szférákba vezetnek bennünket: Isten és ember egyesüléséhez, mely kapcsolat nem szünteti meg sem a különbözőséget, sem a hierarchiát, sem a szeretetet. A trilógiában Mars és Vénusz megelevenednek és a Földre szállnak, hogy meggyógyítsák a bolygó világának démoni görbültségét. A gyógyulást elsősorban egy modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspáron keresztül mutatja be. Hogy hogyan, azt A rettentő erőből vett két idézettel fogom felvillantani.

Tovább a teljes cikkre »

„Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,11) Ez elsőre cefetül lehangoló jóslat. Igazából másodikra is. Sőt, azt hiszem, ezeket a szavakat semmi nem tudja számomra elfogadhatóvá tenni. Hacsak nincsen még valami, valami több, ami felülírja Qoheleth rezignált bölcsességét. Mondjuk egy nap, amikor Isten megítéli a tetteinket (Préd 12,14). Qoheleth szerint Isten tárta az emberi értelem elé az örökkévalóságot, hogy bajlódjon vele. Ezért nem tudjuk elfogadni az elmúlást. Veszettül reménytelen érzés arra gondolni, hogy az utókor emlékezetéből ugyanúgy ki fogok esni, mint ahogy nem emlékszik már senki az ükapámra sem. Elődeim múltőrző szokásainak köszönhetően a családi krónikákban szerepel ugyan adatként, de ennek szerintem semmi jelentősége nincs. Hiszen az emberek ezeket a krónikákat nem olvassák. Vagy ha igen, akkor sincs ennek jelentősége. Az ükapám ma néhány érdektelen adat. Én is az leszek.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum