A ‘Művészet’ kategória archívuma

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, amit úgy hívtak, hogy Dogmatikus Kereszténység. Sokan, sokáig éltek benne békességben, jólétben, keveset tudva az erdőn túli világról. A Dogmatikus Keresztények úgy hitték, magától Istentől kapták a Bibliát, Istennek pedig mindig igaza van, és azokon az esős napokon, amikor mégsem látják őt igaznak, bizonyosan tévednek. Szörnyű és gonosz lett volna ennek az ellenkezőjét feltételezni, kicsik is ők ehhez, ezért elhessegettek maguktól minden kételyt, és kérdezősködés helyett favágással töltötték idejüket. Az erdőből hazatérve esténként köszöntötték egymást, együtt olvasták a Bibliát, és megelégedéssel gondoltak arra, hogy Istennek továbbra is igaza van.

Tovább a teljes cikkre »

Robinson Crusoe eredeti – Defoe által írt, cenzúrázatlan – változatának visszatérő motívuma Isten gondviselése. Robinson egy alkalommal sarjadó kalászokat vesz észre, amelyekről kiderül, hogy rizs. Robinson ekkor a gondviselés mibenlétéről elmélkedik: „Most már nem csupán arra gondoltam, hogy a gondviselés teremtette ezeket számomra, hanem arra is, hogy a szigeten még többnek kell lennie. Bejártam a sziget számomra már ismert részeit, alaposan átkutatva minden zugot, de semmit sem találtam. Végül aztán eszembe jutott, hogy azon a helyen ráztam ki egy zsákból a csirkeeledelt, és ekkor a csoda hatása halványulni kezdett. Sőt bevallom, vallásos hálaérzetem az isteni gondviselés iránt is alábbhagyott, amikor rájöttem a hétköznapi eredetre. Valójában éppolyan hálásnak kellett volna lennem a gondviselésnek, mintha csodáról lenne szó, hiszen az, hogy a patkányok kártevése után az a néhány gabonaszem épen maradt, majd pedig én pont arra a szikla alatti, árnyékos helyre szórtam ki azt, ahol nem égette el a nap, hanem háborítatlanul növekedhetett, valóban nem mindennapos ajándéka volt a sorsnak.” A „szoci” változatban Robinson a természetnek ad hálát, majd egyszerű szerencsének nevezi, hogy éppen ott szórta el a csirkeeledel maradékát, ahol az ki tudott kelni.

Tovább a teljes cikkre »

A „szoci” Robinson Crusoe-t a valódi Robinson Crusoe-tól az különbözteti meg, ami a valódi Hamletet egy olyan Hamlettől, amelyből hiányzik a kezdeti konfliktus (az apa meggyilkolásáról szerzett tudás), vagy a valódi Hamupipőkét egy olyan változattól, amelyben soha nem derül ki, hogy a megvetett lány valójában az egyetlen gyermek a családban, aki tényleg otthon van. A megvágott Robinson Crusoe a szigettel való konfliktusában nyer értelmet, vagy inkább marad értelmezhetetlen. A valódi Robinson Crusoe igazi konfliktusa nem a természettel vívott harc, hanem ami az egész nyomorúsága mögött húzódik: az apjával és Istennel való küzdelme. Fontos, hogy Robinson nem csak apjával, hanem Istennel is harcban állt, hiszen a megbékélés csak az utóbbival való kapcsolatában volt lehetséges – és történt meg Defoe regényében. A történetnek olyannyira ez az értelmező kerete, hogy egy alkalommal Robinson össze is hasonlítja ezt a belső konfliktust a szigettel vívott harcával és megállapítja, hogy ha az első rendeződik, a másodiknak szinte nem is kell megoldódnia.

Tovább a teljes cikkre »

Valószínűleg nincs élő ember a földön, aki valamilyen formában ne hallott volna Robinson Crusoe-ról. Daniel Defoe népszerű regénye a világirodalom egyik legismertebb klasszikusa, szinte minden nagyobb nyelvre lefordították, főhőse olyan irodalmi toposszá vált, amely a legváratlanabb formákban és helyeken is előkerül. A regényt olvasva talán mégsem én voltam az egyetlen, aki azt érezte, hogy valami nem stimmel a történetben. A hosszú, részletes leírások mintha csak azt rejtenék el, hogy Defoe hősének nincs igazán lelke. Egyedül van egy lakatlan szigeten, évtizedeken át nincs senki, akihez beszélhetne, ő mégis zavartalanul tesz-vesz, vadászik, halászik, gyűjtöget, felhalmoz és építget – egy pillanatra nem zuhan magába, hogy mégiscsak mi értelme ezt társ nélkül pusztán a túlélésért csinálni, nem gondolkozik végső kérdéseken, nincsenek mélyebb érzései és vágyai. Robinson Crusoe nem ismer se Istent, se embert. Egy túlélőgép, valahogy úgy, ahogy Richard Dawkins a gének kolóniáit elképzelte; naturalista ideál: mindvégig a földre mutat, mint Raffaello képén Arisztotelész. A regényben van a sziget, ahol túl kell élni, van a természet, amit le kell győzni, és ezt a feladatot a főhős remekül abszolválja. Bónuszként a végén kijut a szigetről, de az lássuk be: már nem is igazán érdekes.

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység egyik időszerű üzenete ma is abban áll, hogy a természetet megkülönbözteti az istenitől, és visszahelyezi saját függő méltóságába. Ez a természettel való kapcsolatunkban a gyógyulás útja. „A Természeti Vallással szemben az az egyetlen ellenvetés” – írja Chesterton –, „hogy valahogyan mindig természetellenessé válik. Reggelente ártatlanságáért és kedvességéért szeretjük a természetet, este pedig, ha még mindig szeretjük, sötétségéért és kegyetlenségéért. Virradatkor tiszta vízben mosakodunk, miként a Bölcs Sztoikus Férfiú, s mégis, midőn a nap komoran alkonyul, bikák meleg vérében fürdőzünk, mint Julianusz Aposztata.” (Igazságot!, 109) Chesterton szerint a természet abszolutizálása mindent természetellenessé tesz. „A nézet, mely szerint minden jó, orgiájává vált annak, ami gonosz.” (Uo.) Ez igaz a panteizmustól a naturalizmusig az összes világképre, amelyben nincs a természettől különböző isteni valóság. A történelem egyik tanulsága, hogy amikor Pán istent imádattal illették, végül mindig láthatóvá váltak csúf patái is.

Tovább a teljes cikkre »

A Dunkirk c. új Christopher Nolan-film azt a történelmi drámát dolgozza fel, ahogy a második világháború elején a szorongató német csapatok elől sikerült heroikus összefogással a Csatorna másik oldalára átmenteni a brit hadsereget. Különleges és felemelő alkotás, aki szereti a Nolan-filmeket, most sem csalódhatott. Mehera Bonner és más feminista kritikusok azonban azt rótták fel a Dunkirknek, hogy az a férfiasságot ünnepli, ahelyett, hogy a második világháború kapcsán nőkről (vagy esetleg más marginalizált csoportokról) forgatnának filmet. A sérelmekre és a társadalmi csoportok közötti konfliktusokra építő identitáspolitika szomorú állomása, hogy egy olyan történetben is a nemek igazságos eloszlását kérik számon, amely a dolgok belső logikája és a történeti hűség alapján szükségszerűen férfi szereplőkkel áll fel, ahogy A szolgálólány meséjében is fura volna, ha a szolgálólányok között egyenlőképpen kellene reprezentálódnia a nőknek és a férfiaknak. Arra azonban rámutat ez a képtelen bírálat, hogy mi az egyik nagy probléma a feminizmussal. A feminizmus egész egyszerűen nem tud mit kezdeni a férfiassággal.

Tovább a teljes cikkre »

Középiskolás fiúk apjaként én is csatlakoztam azoknak a szülőknek a széles táborához, akik végignézték a Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) c. új, tinédzserekről szóló sorozatot. Fájdalmas élmény volt, több szempontból is. Fájdalmas maga a történeti szál: egy amerikai kisvárosi középiskola egyik lány diákja (Hannah) öngyilkosságot követ el, a sorozat a tragédia okainak feltárásáról szól. Az a szülő, aki aggódott már aranyos kiskamaszból ingerlékeny, titkolózó, külön világot alkotó középiskolás fiáért vagy lányáért, minden porcikájában érzi a történet tragédiáját. Aki tudja, milyen éjfélkor lesni az ajtót, hogy jön-e már haza a gyerek, aki ismeri az „elengedjem vagy ne engedjem el?” bénító szülői dilemmáját, aki érezte már tehetetlennek és eszköztelennek magát egy-egy jól előkészített, mégis teljesen félrement beszélgetés végén, és akinek talán a környezetében is történt már a Hannah-éhoz hasonló tragédia, az vagy nem bírja megnézni ezt a sorozatot, vagy nem bírja abbahagyni, mindkettőt az érintettsége és félelmei miatt. Tényleg fájdalmas történet.

Tovább a teljes cikkre »

„Milyen lenne a világ, ha keresztény fundamentalisták irányítanák?” – kérdezi A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) c. filmsorozat kapcsán az Index kritikájának felvezetője. „Ilyen.” – válaszolja is meg lakonikus tömörséggel, utalva a sorozat betegesen disztópikus világára, amit megismerve a néző a lehető legtávolabb akar kerülni mindentől, ami akárcsak megközelítően hasonlót létrehozhat. Ha valaki végignézte a sorozatot, mégis egy tele kosár megválaszolatlan kérdéssel áll fel a gép elől. Kik azok a fundamentalista keresztények, akik ilyen világot akarnak? Milyen az a vallás, ami ennyire szadistává és könyörtelenné tesz embereket? Miért akarják egyesek másoktól elvenni az örömöt és a szabadságot? És természetesen ott a kérdés: hogyan lehetne megakadályozni, hogy ez valaha is megtörténjen?

Tovább a teljes cikkre »

Liviu Mocan kortárs román szobrásszal több mint tíz éve az ELF-en ismerkedtem meg, azóta fontos inspiráció a számomra. Legismertebb alkotásai a romániai forradalom áldozatai emlékére készült szoborcsoport, amely Kolozsvárott, az egykori Rhédey palota előtti téren kapott helyet, valamint Genfben a Kálvin születésének 500. évfordulójára készített Tízparancsolat címe szobra, amely egy kéz tíz ujjaként ábrázolja a parancsolatokat, kívül érdes, belül sima, puha felületként, mintha bele lehetne ülni Isten kívülről félelmesnek ható, belülről megnyugtató tenyerébe. Amióta hallottam ennek a szobornak a tervéről, nem tudok úgy gondolni Isten parancsolataira, hogy ne jusson eszembe a tíz hatalmas ujj. Idén a reformáció kerek évfordulóján Liviu újabb projektbe fogott, amelynek valószínűleg az előzőeknél is nagyobb visszhangja lesz.

Tovább a teljes cikkre »

Másfél hónapja szeretnék írni egy élményemről, de csak most jutottam oda, hogy ezt a posztot szavakba öntsem. Januárban megnéztem a keresztény Jákim Stúdió előadásában A Karamazov Testvéreket. Közvetlenül az előadás után még ketté tudtam volna választani a bemutatott darabot és a bennem formálódó érzéseket, hogy objektívebb véleményt mondjak, ma már csak elhalványodó emlékekre tudok támaszkodni, amelyekben – mint egy rántottában a fehérje és a sárgája – eggyé váltak az előadás részletei és a belső reflexióim. De talán hiba is volna objektív ítéletre törekedni, és izgalmasabb, hogy mi marad meg ennyi idő után egy színházi élményből. Megpróbálom összeszedni és elmondani, mert ritka értéknek tartom a társulat munkáját.

Tovább a teljes cikkre »

Magyarként büszke voltam Kertész Imre Nobel-díjára és Nemes-Jeles László Oscarjára. Alapvetőn tetszett a Sorstalanság regény és kifejezetten lenyűgözött a Saul fia film. Mindkettő érzékenyebbé tett a zsidóság tragédiájára. De most végre olyan magyar siker is született, ami nem a holokausztról szól! Megmondom őszintén, ezzel együtt – és a Moonlight párhuzamos győzelme miatt – kicsit szorongva kezdtem nézni az Oscar-díjas magyar kisjátékfilmet, a Mindenkit, vajon milyen progresszív narratívát fog tolni, milyen hagyományos érték ellen fog lázadni, milyen devianciára akar nyitottá tenni engem. Félve ültem a képernyő elé, de a 25. percben már alig láttam a könnyeimtől. Ez az alkotás tényleg klassz, és nem csak esztétikai értelemben.

Tovább a teljes cikkre »

A tiszta gondolatok védelmet nyújtanak a szellemi homálytól. Az esztétika és a keresztény etika bonyolult kapcsolatáról T. S. Eliot mondta az egyik legtisztább gondolatot, amivel valaha találkoztam: „Nekünk, az irodalom olvasóinak a feladatunk, hogy tudjuk, mit szeretünk. Nekünk, keresztényeknek az is a feladatunk, hogy tudjuk, mit kellene szeretnünk. Nekünk, becsületes embereknek pedig az a feladatunk, hogy ne gondoljuk, hogy amit szeretünk, azt is kellene szeretnünk.” (“Religion and Literature”) Ha megértjük és alkalmazzuk az Eliot által megfogalmazott különbségeket, az önbecsapás sokféle formájától menekülhetünk meg.

Tovább a teljes cikkre »

„Nomina nuda tenemus” – írta Umberto Eco A rózsa neve utolsó lapján. „A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.” Eco – az olasz irodalom egyedülálló géniusza – péntek este kilépett a jelek világából, és belépett egy másikba, ahova most nem követhetjük. Arra a helyre, ahol a szimbólumok leszaladnak a testről, ahol még a test is lefoszlik a testről, és ahol szerintünk, hívők szerint mindenek felett a Nomina Sacra uralkodik. Eco immáron ruhátlanul, testetlenül kucorog a Szent Név előtt, akinek reális valóságában nominalistaként nem hitt. A Név előtt, akiben a hívő realisták szerint viszont összeolvad az emberiséggel egyidős jel és a névben létező jelzett, és aki ezért maga az önazonosság, a vagyok aki vagyok. A Név és a Rózsa. Eco már szemtől szemben látja a jelek nyugvópontját. Már tudja, mi a rózsa neve, és azt is, mi a Rózsa.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos különbségre szeretnék T. S. Eliot segítségével rámutatni. Eliotra bélyegként került a mondat, amit megtérése után nem sokkal esszéi nézőpontjáról mondott: „irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Sokak számára a keresztény Eliot ezzel a politikai konzervativizmus megtestesítője lett. Hagyománytisztelő imázsát a Notes Toward the Definition of Culture (magyar kiadásban: A kultúra meghatározása) és The Idea of a Christian Society c. könyvei is erősítették. Az irodalomról, politikáról és vallásról szóló provokatív mondatát Eliot azonban később bánta, mert helytelenül valamiféle avítt konzervatívként skatulyázta be őt. „A kritikus kritikája” c. 1961-es esszéjében elmesélte a mondat hátterét, és azt is, mi volt belőle fiatalos dogmatizmus és mi maradandó meggyőződés (Káosz a rendben. Szent István Társulat, 514-515). A lényeg: bár elszakadt az avant-garde modernizmustól, melynek maga is ikonja volt, Eliot nem konzervatív, hanem ortodox lett. Keresztény. A különbség nem jelentéktelen.

Tovább a teljes cikkre »

„Ne mondd, hogy a keresztény művészet lehetetlen” – mondta Jacques Maritain francia filozófus. De vajon lehet-e egészséges kapcsolat keresztények és az irodalom között? Erről a kérdésről tartottam előadást a tavalyi European Leadership Forumon. Az angol nyelvű előadásban azt járom körül, hogy keresztényként hogyan lássuk az irodalom szerepét, természetét, eredetét és célját, hogyan fogadjuk azt megfelelőképpen, és hogyan alkossunk, ha elhívást kaptunk erre. A FOCL honlapján az előadással együtt elérhetővé vált néhány interjúrészlet is – ugyanebben a témában. Akit érdekel az irodalom teológiai értelmezése, legalábbis ahogy arról én gondolkodom, kattintson az alábbi linkekre.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásomat T. S. Eliot Nobel-díjas költőről, drámaíróról, irodalomkritikusról tartottam. Eliot nagy hatással volt rám az elmúlt tíz évben, nincs még egy költő, akinek a verseit annyiszor elolvastam volna, mint Eliotéit. A „Négy kvartett” lenyűgöz. Az „Átokföldje” húsz éve izgalmas rejtvény számomra, amihez vissza-visszatérek, hogy megfejtsem. Erosz nyomában c. könyvem formáját is Eliot költészete ihlette. Az Eliotról szóló életrajzi előadásom három pontból áll: 1. Eliot élete és jelentősége, 2. Keresztény ember a „magas kultúrában”, 3. Evangélium egy széttört kultúrában. Az előadást itt lehet meghallgatni (az oldal aljára görgetve). Az összes eddigi közül ezt volt a legnehezebb szavakba öntenem.

A sétapálcás-csokornyakkendős úrpolgárból sálas-kordkabátos lázadóvá avanzsált Tamás Gáspár Miklós izgalmas jelenség a mai közéletben. Lenyűgöző az okossága és ahogy a magyar nyelvet használja. Mára ugyan kiszámíthatóvá vált, de még mindig ő a műsorvezetők egyik legérdekesebb – és egyben legidegesítőbb – beszélgetőtársa. És a legönhittebb és legharagosabb is. TGM olyan erkölcsi piedesztált ácsolt magának, mely egyszerre felel meg saját belső iránytűjének és a divatos nyugati neo-marxista mozgalmak elvárásainak. Onnan, nagyon-nagyon magasról bírál, miközben mondanivalójának lényege az alul lévők felemelése. TGM irgalmas és lenéző, megengedő és dogmatikus, következetes és következetlen egyszerre, önmagával és a világgal dialektikus feszültségben. Én is rendre dialektikus feszültségben találom magam vele. Kedvelem, miközben szinte semmivel nem értek egyet, amit mond, és az sem rokonszenves, ahogy mondja.

Tovább a teljes cikkre »

Január 2-án Somody Imre meghívására a Centrál Kávéházban tartottam előadást a hit és a kultúra kapcsolatáról. A felvétel itt megtekinthető. Ha valaki rákattint, két dolgot azonnal konstatálhat. Az egyik az, hogy az alakomon igencsak meglátszik a karácsonyi töltött káposzta, bejgli és egyéb finomságok hatása. (Negyven év felett tényleg döntés kérdése lesz, hogy akarok-e kövér lenni.) A másik, hogy szinte fulladozom a köhögési ingertől. Azt csak az ott lévők tudják, hogy a videón látható mondatok a szűnni nem akaró köhécselés szüneteiben szabadultak ki a torkomon, és csak Gregus Dezső csodatevő vágó munkája eredményeként lett használható anyag a szétköhögött felvételből. Előadói pályafutásom egyik emlékezetesen kínos élménye marad, ahogy a megértő hallgatóság egy emberként próbált megoldani engem, mint hirtelen támadt problémát. A videó ebből már keveset árul el, de az látszik, hogy betegen próbálom teljesíteni a küldetést.

Tovább a teljes cikkre »

Kötelező körként elmentünk megnézni az új Star Wars epizódot, az Ébredő erőt. Utólag nekem találóbb címnek tűnik a Dártvéderke. Nem csak a negatív főhős miatt, aki nagyapja (Darth Vader) árnyékaként idétlenkedik a képernyőn, miközben apja (Han Solo) és anyja (Leia) szerepe sem kevésbé kínos. (Ez nem spoiler, szinte minden előzetesben benne van, a filmben sem kell sokat várni, hogy kiderüljön.) Ez az epizód úgy, ahogy van egy komikus utánérzés. Nincs benne sem ébredő, sem szunnyadó erő. Különösebb izgalom sem. Látvány persze van. De hol van már az ámulat, amit akkor éreztünk, mikor Luke a mocsárban a bölcselkedő Yoda mester irányításával próbálja felemelni az űrsiklót, és még nem tudjuk, mire megy ki a játék! Vagy az ijedtség, amikor bekerülnek Leiáék a szemétzúzóba. Vagy mikor Han Solót lefagyasztják. Vagy a megdöbbenés, hogy Darth Vader bizony Luke apja, és a fiú ezzel a tudással a mélybe hull, a film pedig véget ér.

Tovább a teljes cikkre »

Nem vagyok Ákos-rajongó (talán egyetlen számát tudom csak felidézni), nem is néztem volna meg a vele készült ominózus interjút, ha a Telekom nem tette volna Ákost indexre. Viszont régóta Telekom-előfizető vagyok, és most komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy váltok. Nem Ákos miatt, hanem a Telekom vallási türelmetlensége miatt. Az egyáltalán nem zavar, hogy a Telekomnak feminista vezetői vannak. Az viszont igen, hogy a Telekom ideológiai háborút indít, és ezzel állásfoglalásra késztet. Hasonló lépéseket akkor tesznek cégek, ha valakiről kiderül, hogy szexuális erőszakot követett el vagy náci ereklyegyűjteménye van. Amikor úgy gondolják, hogy az illető viselkedése vagy gondolkodása a kultúránkban büntetendő. Ha mással nem, hát megvetéssel. Mostani döntésével a Telekom a hagyományos nemi szerepek híveit is ebbe a körbe tette.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum