A ‘Művészet’ kategória archívuma

Áhítattal léptem az olvasóterembe, mint egy szentélybe, ahol néhány órát tölthetek egyik kedvenc íróm saját feljegyzéseivel. Regisztrálni kellett magamat, megjelölve a témát, ami érdekel. A könyvtáros hölgy megkérdezte, hogy mit szeretnék kutatni. Mivel éppen a Ruhásszekrénytől jöttem, nem volt semmi célom azon kívül, hogy hozzányúljak Lewis valamelyik könyvéhez. Olyan könyvhöz, amit ő is a kezében tartott és jegyzetekkel ellátott. Gyorsan kellett döntenem, ezért azt mondtam, hogy Lewis könyvtárából valamelyik George MacDonald kötet érdekel. Meg esetleg valami, ami relikviaként még érdekes lehet számomra, aki éppen a Ruhásszekrényből csöppentem Narniába. A hölgy azt mondta, nézzek körül a helyiségben található könyvek között, ő addig eltűnik néhány percre és előbányász nekem valami érdekeset.

Tovább a teljes cikkre »

A Wheaton College egyik legkülönlegesebb épülete a Marion E. Wade Center, ahova ittlétem óta már háromszor ellátogattam. A Wade Center hét ismert brit író – Owen Barfield, G. K. Chesterton, C. S. Lewis, George MacDonald, Dorothy L. Sayers, J. R. R. Tolkien és Charles Williams – hagyatékát ápolja. A gyűjtemény Clyde S. Kilby amerikai irodalmár (Wheaton College professzor) álma volt, aki először a C. S. Lewis és közte folyó levelezést tette közzé Lewis-kutatók számára. Kilby közbenjárására a Wheaton College-ban talált otthonra Lewis saját könyvtára is. A gyűjtemény fokozatosan bővült, majd Marion E. Wade üzletember családja adományai révén jött létre – és költözött külön épületbe – a Wade Center. A gyűjtemény ma több mint 12 000 kötetből és több mint 65 000 oldalnyi kéziratból és levelezésből áll. A központ múzeumként is és kutatóközpontként is működik, ahova a világ minden tájáról érkeznek érdeklődők és kutatók.

Tovább a teljes cikkre »

Az emberi kultúrák többsége úgy gondolta, hogy a férfi és női princípiumok megértése a valóság és önmagunk megismerésének egyik kulcsa. Kevesen tudják, de C. S. Lewis írt egy sci-fi trilógiát, melynek első része a Marson játszódik (A csendes bolygó, Harmat, 2007), második része a Vénuszon (Perelandra, Harmat, 2007), a harmadik pedig a Földön (A rettentő erő, Harmat, 2007). A görög-római mitológiában Mars a férfiasság jelképe, Vénusz a nőiességé. Lewis fikciójában Mars és Vénusz isteni ideákként a szerelemnél is magasabb mennyei szférákba vezetnek bennünket: Isten és ember egyesüléséhez, mely kapcsolat nem szünteti meg sem a különbözőséget, sem a hierarchiát, sem a szeretetet. A trilógiában Mars és Vénusz megelevenednek és a Földre szállnak, hogy meggyógyítsák a bolygó világának démoni görbültségét. A gyógyulást elsősorban egy modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspáron keresztül mutatja be. Hogy hogyan, azt A rettentő erőből vett két idézettel fogom felvillantani.

Tovább a teljes cikkre »

„Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,11) Ez elsőre cefetül lehangoló jóslat. Igazából másodikra is. Sőt, azt hiszem, ezeket a szavakat semmi nem tudja számomra elfogadhatóvá tenni. Hacsak nincsen még valami, valami több, ami felülírja Qoheleth rezignált bölcsességét. Mondjuk egy nap, amikor Isten megítéli a tetteinket (Préd 12,14). Qoheleth szerint Isten tárta az emberi értelem elé az örökkévalóságot, hogy bajlódjon vele. Ezért nem tudjuk elfogadni az elmúlást. Veszettül reménytelen érzés arra gondolni, hogy az utókor emlékezetéből ugyanúgy ki fogok esni, mint ahogy nem emlékszik már senki az ükapámra sem. Elődeim múltőrző szokásainak köszönhetően a családi krónikákban szerepel ugyan adatként, de ennek szerintem semmi jelentősége nincs. Hiszen az emberek ezeket a krónikákat nem olvassák. Vagy ha igen, akkor sincs ennek jelentősége. Az ükapám ma néhány érdektelen adat. Én is az leszek.

Tovább a teljes cikkre »

Vasárnap C. S. Lewis angol íróról, költőről, irodalomkritikusról, apologétáról tartottam előadást a gyülekezetemben. Minden évben kiválasztok egy személyt az egyház történetéből, aki valami miatt fontossá vált nekem, és nagyjából egy órában elmondom, mit kaptam tőle, és mi az, amit szerintem tanulhatunk az életéből és a gondolataiból. C. S. Lewis régóta talonban volt nálam, idén őt vettem elő pásztori „szemléltető eszközként”. Egy életrajzi előadásra mindig úgy készülök, hogy egész évben az aktuális személyről (és személytől) olvasok. Persze mást is. Próbálom már év elején kiválasztani a következőt, hogy az adott évre magam mellé vegyem útitársként. Akit érdekel a C. S. Lewisról szóló előadásom, itt meghallgathatja.

A hobbitot 1994 nyarán olvastam, akkor még A babó címmel. Ez volt az első bátortalan lépésem Tolkien aprólékosan felépített mitológiájának megismerése felé. Ezt a mitológiát sokakkal együtt aztán én is nagyon megkedveltem. A hobbit történetét nem említeném egy lapon sem A gyűrűk ura monumentális meséjével, sem A szilmarilok gyönyörűségesen gyönyörű tündevilágával, a könyv olvasásakor mégis azt éreztem, hogy ez a mese valami más, mint amit addig a mesékről tudtam. Tolkien világa ámulatba ejtett. Nem volt benne semmi ismerős és kiszámítható. Elütött az általam ismert irodalmi kánontól. Félelmetes volt és kedves, vad és gyönyörű, izgalmas és nemes, tiszta és lenyűgöző. Úgyhogy kicsit izgultam, mit csinál majd A hobbitból Peter Jackson. Természetesen kíváncsi is voltam, ezért vasárnap este a gyülekezetem fiataljaival együtt elmentem és megnéztem a filmet.

Tovább a teljes cikkre »

Aki ismer engem tudja, hogy évek óta lelkes támogatója és szószólója vagyok a European Leadership Forum névre hallgató evangéliumi találkozópontnak. Az ELF egy apologetikai szemléletű megakonferencia, mely az elmúlt években többszáz új kezdeményezés motivációs bázisává is lett. Sokat írtam az ELF-ről ezen a blogon, most nem akarom megismételni a laudációimat. Elég annyi, hogy szerintem nem lehet rossz az a konferencia, ahol olyan keresztény vezetők adnak elő, mint Don Carson, Os Guinness, Pablo Martinez, Jerram Barrs, Balla Péter, Wayne Grudem, John Lennox, Ellis Potter, William Lane Craig, Alister McGrath vagy Michael Green. Az ELF hét éven keresztül Egerben kapott helyet. Ez jelentős előny volt nekünk, magyaroknak, és komoly megtiszteltetés. Az idei találkozón fű alatt terjedt a pletyka, hogy ez lesz az utolsó egri konferencia. Sajnos mára eldőlt: 2013-ban az ELF Lengyelországba költözik.

Tovább a teljes cikkre »

Aki a Prometheus magyarországi premierje idején az Alienről ír cikket, az nem kerülheti meg, hogy ne írjon utána valamit a Prometheusról is. Úgyhogy kicsit kelletlenül, de elmentem a moziba, és megnéztem Ridley Scott Alien-Genezisét. Azért kelletlenül, mert bevallom, tartottam attól, hogy megint egy feleslegesen elnyújtott sorozat ötlettelen, azonos sémára felépített darabjával ütöm agyon a drága időmet. A félelmem csak részben igazolódott, a Prometheus látvány tekintetében egészen kiváló film volt, tulajdonképpen érdekesnek mondható gondolatokkal, még ha ezek azért elég egyértelműek és egyszerűek voltak is. Viszont pont az egyszerűen megfogalmazott kérdések miatt a film egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet.

Tovább a teljes cikkre »

Gyerek voltam, amikor A nyolcadik utas: a halál (Alien) c. rémtörténet kultuszfilm lett a tudományos-fantasztikum kedvelői körében. A filmben egy ismeretlen parazita lény egy egész űrhajó legénységével végez, haláluk előtt élő keltetőként használva testüket. Ridley Scott 1979-es alkotását hátborzongató figyelmeztetéssel reklámozták: „Az űrben senki sem hallja a sikolyod.” Az Alien csattanós válasz volt a Csillagok háborúja viszonylag emberarcú kozmológiájára (habár sokak számára a science-fiction és az emberarcúság eleve kizárják egymást), kifejezve egy darwini premisszákra épülő kor félelmét, hogy a kozmosz alapvetően embertelen és könyörtelen hely. Akinek megtöltötték már valaha a rémálmait rovarok, pókok vagy hüllők, az a nyálkás, savas vérű, csattogó fogú, parazita szörnyben akár a tudatalattiban felgyülemlő félelmeit is viszontláthatta. Az Alienben a gonoszság nem emberarcú, hanem inkább állatarcú, olyan, mint egy imádkozó sáska, egy kígyó, vagy egy négylábú, szőrös pók, csak nagyobb és az emberre is veszélyesebb kivitelben. A film pont az embertelen állatarcúsága miatt volt felkavaró, legalábbis azok számára, akik a rövid borzongás élményén túl is láttak benne üzenetet.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz engedelmeskedni, amikor nem látjuk az engedelmesség értelmét. Különösen igaz ez tiltás esetében. Ha eltiltanak bennünket valamitől, és nem értjük a tiltás okát, lázadni kezdünk. Nem kellene lázadnunk, de nekünk ez a természetes, amióta az első emberpár a lázadást választotta. Ők sem értették a tiltást, és miután a kígyó bizalmatlanságot csepegtetett a szívükbe, értetlenségüknek lázadással adtak hangot. Szakítottak annak a fának a gyümölcséből, amelyiket Isten eltiltotta előlük. Mi is ezt tesszük szinte minden nap, csak a mi tetteink nem rántják már magukkal az egész földet. Nehéz engedelmeskedni, ha nem értjük a tiltást, és szinte lehetetlen jó lelkülettel elfogadni a tiltást, ha nem bízunk abban, aki a parancsot adta. Pedig az engedelmesség lényege és gyönyörűsége igazán akkor mutatkozik meg, amikor a tiltás értelmét nem látjuk, de tudjuk, hogy Isten áll a parancs mögött, és bízunk a szeretetében.

Tovább a teljes cikkre »

„Lelkiismeretes humorista humorban nem ismer tréfát” – mondta annakidején Karinthy. A humorról sokan azt gondolják, hogy súlytalan, pedig egyáltalán nem az, ha tudatosan alkalmazzuk, és különösen nem az, ha Jézus Krisztus szemszögéből nézzük. Immár hagyomány, hogy minden évben április 1-jéhez kapcsolódóan Körvinkli címmel humoros képzőművészeti kiállítást rendeznek a Kondor Béla Közösségi Házban. Kortárs képzőművészek (többek között Huller Ágoston, Árvay Zolta, Szentgyörgyi József, Lőrincze Miklós, Varga Zsófi) mutatják be tréfás témájú alkotásaikat. A 2012-es tárlatot Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg. Nem a kiállításnak teremtek most reklámot, hiszen az már véget ért, hanem Feledy Balázs egyik gondolatával kapcsolatban szeretném megfogalmazni azt, ami hívő emberként engem foglalkoztat. Feledy a megnyitó beszédben szóvá tette, hogy a magyar kortárs művészetben humorral nagyon ritkán találkozunk, iróniával viszont annál gyakrabban; pedig talán soha nem volt annyira nagy szükségünk a humorra, mint manapság. A Feledy által említett distinkciót hallatlanul fontosnak tartom. És hogy a humor miért is fontos, azt talán csak Jézus követőiként érthetjük meg teljes mélységében.

Tovább a teljes cikkre »

Az Evangéliumi Fórum (mely nem azonos az Evangéliumi Egyházak Fórumával!) szervezésében március 23-án (pénteken) immár másodszor kerül megrendezésre William Edgar és Ruth Naomi-Floyd Heaven in a Nightclub c. jazz-koncertje. A koncert különlegességét a provokatív cím és a várható jó hangulat mellett növeli, hogy a zongorista William Edgar egyben a Westminster Theological Seminary apologetika professzora és a European Leadership Forum rendszeres előadója. Vagyis a program nem csak zenei minőséget kínál, de teológiailag is „kósernek” ígérkezik. A 19h-kor kezdődő koncertet 17h-tól Edgar professzor izgalmas előadása előzi meg. A címe: Lehet jó az az Isten, aki Sátánt is teremtett? Bill Edgart ismerve az előadás nem csak az értelemre for hatni, hanem a szívre is. A gonosz problematikájáról olyan kálvinista teológust hallgathatunk meg, aki jazz-zenészként az ujjaival tapintja a fekete rabszolgák könnyeit – és reménységét. Az előadás és a koncert helyszíne a Kelenföldi Missziói Központ (Budapest, Etele út 55.). A belépés díjtalan.

Mi a művészet célja? Elképzelem, hogy némelyek már a kérdéstől is lúdbőrösek lesznek. Miért kell, hogy célja legyen a művészetnek? És ha nincs célja? Van, aki szereti a világot felhúzott órához hasonlítani, de ez ma már kevesek szubkulturális életérzése. A többség nem akar mindenestül funkcionális világban élni. Felszabadult a modernitás utilitarizmusa alól, és nem akar újból rabjává válni. Nem akarja Giacometti szobrait vagy Mikszáth novelláit úgy osztályozni, mint környezetismeret órán a hasznos és a kártevő bogarakat. Már nem hiszi, hogy mindig az lenne a jó, ami hasznos. Egyre több ember meggyőződése, hogy a jó valójában az, ami élvezetes, nem az, aminek célja van. Melyikünk szeretett gyerekként inkább az iskolapadban céltudatosan figyelni, mint a vidámparkban céltalanul szórakozni? Na ugye. Milyen életidegen megfontolásból akarnak némelyek felnőttként mindenből iskolapadot csinálni, mikor létezhetnek a dolgok vidámparkként is? Miért legyen minden olyan célszerű és fegyelmezett, mint Torma Gedeon, ha egyszer Abigél sokkal szerethetőbb és izgalmasabb nála?

Tovább a teljes cikkre »

Amióta elkezdtem ezt a blogot, és a mindennapi.hu felületén is sok cikkem megjelent, azt vettem észre, hogy a legtöbb ellenvetés az írásaimmal kapcsolatban a metaforikus nyelvezet nem értéséből fakadt. Leginkább a Harry Potter könyvek kapcsán éreztem ezt, de máskor is megdöbbentem, mennyire nehezen érthető némelyek számára a képes beszéd és a metaforák által jelölt valóság közötti kapcsolat. Pedig a Biblia tele van szóképekkel, elég ha csak a példázatokra vagy az apokaliptikus irodalomra gondolunk. Nemrég találtam egy idézetet C. S. Lewistól, melyben enyhe iróniával mutat rá az általam is érzékelt jelenségre. Az idézetből nyilvánvalóvá válik, hogy Lewis ezzel a nehézséggel nem csak hívők között találkozott. A probléma általános, és ha Lewisnak igaza van, részben a lelki fejlődés megrekedésének a tünete.

Tovább a teljes cikkre »

Régi film kérdésfelvetéséről szeretném elmondani a gondolataimat. Szenteste ki tudja hányadszor megint levetítették a tévében Fábri Zoltán Az ötödik pecsét c. alkotását. A rendező 1976-ban Sánta Ferenc hasonló című regényét vitte vászonra, felejthetetlen szereposztással (Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Márkus László, Horváth Sándor, Bencze Ferenc, Dégi István). Mivel nincs tévénk, csak most, az elmúlt napokban töltöttem le a filmet az MTV archívumából, miután megkérdezték róla a véleményemet. Bár részleteket láttam már a filmből, eddig valahogy soha nem sikerült végignéznem, és így természetesen azt sem értettem, hogy miről szól. Most viszont kétszer is végignéztem. Nehezen tudna mostantól bárki meggyőzni engem arról, hogy jó filmhez gazdag producerek kellenek. Sok rossz filmet unatkoztam végig az elmúlt években, amelyek költségvetése külön-külön talán a magyar államháztartás egy-egy szegmensét is rendbe tehetné. Fábri Zoltán bebizonyítja, hogy az igényes alkotás elsősorban nem a pénzen múlik. Egy jó forgatókönyv, egy jó rendező és néhány kiváló színész csodákra képes.

Tovább a teljes cikkre »

Cheryl Forbes írónő szerint „A szövegírók, költők, írók esetében azt élvezzük, hogy ügyesen használják a metaforákat (akkor is, ha legtöbben közülünk azt sem tudják, hogy ezeket a szóképeket metaforáknak nevezik).” (Imagination, 35) Arisztotelész úgy gondolta, hogy a metaforák mesteri használata a született zseni jele. Mindannyian használunk metaforákat, de a zseni a metaforák igazi mestere. Zseninek lenni nem csak kiváltság, de nagy teher is. A zseni általában tudja, mit kapott, ezért tudja azt is, hogy mit veszíthet (vagy vesztegethet) el. Én nem vagyok zseni, ezért nem hordozom ennek a kiváltságnak a terhét, de Jézus követőjeként tisztában vagyok azzal, hogy a zseni még a lelkét és az örökkévalóságot is elveszítheti. A zseni nem szent, de azzá válhat (ugyanazon a szoros kapun és keskeny úton át, ahogy bárki más). A zseni nem azért kapta a tehetségét, hogy imádják, nem is azért, hogy tehetségét a gonosz szolgálatába állítsa, hanem azért, hogy Isten megajándékozza általa a világot. Az egyik legszebb ajándék, amit Isten a zsenin keresztül a világnak adhat, a metaforák izgalmas használata.

Tovább a teljes cikkre »

Kisebb vitát váltott ki az a januári írásom, melyben a Harry Potter sorozat mögötti keresztény reménységre igyekeztem rámutatni (A Halál Ereklyéi és az örök élet evangéliuma Godric’s Hollow-ban). A cikk a mindennapi.hu blogomban is megjelent, a reakciók ott talán még szélsőségesebbek voltak. Mivel J. K. Rowling egy Dumbledore professzor szexuális orientációjára vonatkozó váratlan és meghökkentő nyilatkozata sokaknak szintén (valamelyest joggal) beakadt, írtam egy cikket Számít, hogy Dumbledore meleg volt-e? címmel is. Ezt további két bejegyzésem követte: Okkult mű lenne a Harry Potter? illetve „Mágikus” irodalmi részletek a Bibliában?. Volt, akit meggyőztek az érveim, volt, akit láthatóan nem.

Tovább a teljes cikkre »

A Bibliában a gonosz hangja is megszólal. Ott van ez a hang az Édenben, amikor a kígyó megkísérti Évát, ott van Ádám hangjában, amikor az asszonyra hárítja a felelősséget, és ott van az asszony hangjában is, amikor a kígyót hibáztatja. Ott van a történetben később is. A gonosz hangja megszólal bűnös embereken keresztül is, és a Sátán és démonai által is. A Biblia olyan történet, melyben a gonosznak sok arca van, és valamennyi szemben áll a Teremtő Istennel. A Biblia valódi gonosz hangját leplezi le a mindenható és jó Isten világában. Vajon segíthet-e a szerző analógiája abban, hogy közelebb férkőzzünk a gonosz problémájának megoldásához? Segíthet-e abban, hogy jobban értsük, hogyan lehet valódi a gonosz, ha Istennek minden fölött hatalma van, és közben tökéletesen jó is? Az előző bejegyzésben többféle szerzői felfogást mutattam be, melyek Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez köthetők. Melyik felfogás tükrözi inkább a Biblia világképét?

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben a szerző analógiájának előnyeiről és veszélyeiről írtam Isten és a világ kapcsolatában. A Pál által használt iparművészeti metaforához hasonlóan az irodalmi metafora is kockázatokat rejt magában, de Isten mindenütt (és mindenkor) jelenvalóságának problémájához és a megtestesüléshez új módon közelít. További távlatokat nyithat meg a teológiai gondolkodás előtt, ha megvizsgáljuk, hogy a szerző analógiájában pontosan mit jelent a szerző uralma az alkotása felett. Az analogia auctoris Isten szuverén uralmát ugyanolyan erőteljesen ábrázolja, mint a fazekas-edény hasonlat, de tisztázásra szorul, hogy milyen irodalmi felfogás jellemzi a szerző és a karakterek közötti kapcsolatot. Vajon lehetséges valódi interakció a karakterek és a szerző, a véges szabadsággal rendelkező teremtmények és a végtelen szabadsággal bíró Teremtő között? Előfordulhat, hogy a szereplők visszautasítják a szerző autoritását, és felülírják az ő akaratát? Gyakorolhat hatást a szerző által megalkotott világ magára a szerzőre? Másszóval: a szerző és a szereplők kapcsolata vajon monologikus vagy dialogikus kapcsolat?

Tovább a teljes cikkre »

Isten és a világ kapcsolata felfoghatatlan misztérium, igazán csak metaforákkal tudunk beszélni róla. Pál például a fazekas-edény metaforát használja. „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ’Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” (Róm 9,21) A képben érzékelhető ontológiai szakadék van az alkotó és az alkotás, a fazekas és az edény között. Az edény teljes mértékben a fazekas szándékától függ. Az agyag nem tervezi meg önmagát, nem létezik a fazekas terve és formáló keze nélkül. Az alkotás az alkotó műve, olyan lesz, amilyenre az alkotó alkotja őt: hosszúkás, lapos, kicsi, nagy, göcsörtös, díszes, egyszerű, bonyolult, agyagszínű vagy mázas. A létbeli szakadék miatt abszurd a gondolat – ebben a metaforában legalábbis –, hogy az alkotás megkérdőjelezze alkotója szándékait.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum