A ‘Társadalom’ kategória archívuma

A Dunkirk c. új Christopher Nolan-film azt a történelmi drámát dolgozza fel, ahogy a második világháború elején a szorongató német csapatok elől sikerült heroikus összefogással a Csatorna másik oldalára átmenteni a brit hadsereget. Különleges és felemelő alkotás, aki szereti a Nolan-filmeket, most sem csalódhatott. Mehera Bonner és más feminista kritikusok azonban azt rótták fel a Dunkirknek, hogy az a férfiasságot ünnepli, ahelyett, hogy a második világháború kapcsán nőkről (vagy esetleg más marginalizált csoportokról) forgatnának filmet. A sérelmekre és a társadalmi csoportok közötti konfliktusokra építő identitáspolitika szomorú állomása, hogy egy olyan történetben is a nemek igazságos eloszlását kérik számon, amely a dolgok belső logikája és a történeti hűség alapján szükségszerűen férfi szereplőkkel áll fel, ahogy A szolgálólány meséjében is fura volna, ha a szolgálólányok között egyenlőképpen kellene reprezentálódnia a nőknek és a férfiaknak. Arra azonban rámutat ez a képtelen bírálat, hogy mi az egyik nagy probléma a feminizmussal. A feminizmus egész egyszerűen nem tud mit kezdeni a férfiassággal.

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

Középiskolás fiúk apjaként én is csatlakoztam azoknak a szülőknek a széles táborához, akik végignézték a Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) c. új, tinédzserekről szóló sorozatot. Fájdalmas élmény volt, több szempontból is. Fájdalmas maga a történeti szál: egy amerikai kisvárosi középiskola egyik lány diákja (Hannah) öngyilkosságot követ el, a sorozat a tragédia okainak feltárásáról szól. Az a szülő, aki aggódott már aranyos kiskamaszból ingerlékeny, titkolózó, külön világot alkotó középiskolás fiáért vagy lányáért, minden porcikájában érzi a történet tragédiáját. Aki tudja, milyen éjfélkor lesni az ajtót, hogy jön-e már haza a gyerek, aki ismeri az „elengedjem vagy ne engedjem el?” bénító szülői dilemmáját, aki érezte már tehetetlennek és eszköztelennek magát egy-egy jól előkészített, mégis teljesen félrement beszélgetés végén, és akinek talán a környezetében is történt már a Hannah-éhoz hasonló tragédia, az vagy nem bírja megnézni ezt a sorozatot, vagy nem bírja abbahagyni, mindkettőt az érintettsége és félelmei miatt. Tényleg fájdalmas történet.

Tovább a teljes cikkre »

Sok szó esik mostanában az öngyilkosságról. Tavasszal a Kék Bálna nevű játék borzolta a kedélyeket, aztán két ismert rockzenész, Chris Cornell és a Linkin Park énekese tragikus haláláról olvastunk. Ami azonban igazán sürgőssé tette a kérdés megbeszélését, az a Tizenhárom okom volt c. népszerű tinisorozat, amely egy kamaszlány öngyilkosságának okairól szól, és amelyet sokan vádolnak azzal, hogy közvetve öngyilkosságra bátorít labilis lelkivilágú tinédzsereket. A Netflix sorozat hatására az ausztriai Bad Ischl kisvárosában két középiskolás lány kísérelt meg öngyilkosságot, Kaliforniában két tinédzser sikeresen végre is hajtotta, egy perui fiú pedig még a sorozat forgatókönyvét is imitálta, amikor a főszereplőhöz hasonlóan kazettán üzent hátrahagyott családtagjainak. Szülők világszerte blogokon és fórumokon tiltakoztak a sorozat ellen, Kanada több iskolájában be is tiltották. Akárhogy is gondolkodunk a filmek üzenetéről (a következő cikkben elmondom a saját véleményemet), abban egyetérthetünk, hogy minden egyes öngyilkosság felfoghatatlan tragédia.

Tovább a teljes cikkre »

„Milyen lenne a világ, ha keresztény fundamentalisták irányítanák?” – kérdezi A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) c. filmsorozat kapcsán az Index kritikájának felvezetője. „Ilyen.” – válaszolja is meg lakonikus tömörséggel, utalva a sorozat betegesen disztópikus világára, amit megismerve a néző a lehető legtávolabb akar kerülni mindentől, ami akárcsak megközelítően hasonlót létrehozhat. Ha valaki végignézte a sorozatot, mégis egy tele kosár megválaszolatlan kérdéssel áll fel a gép elől. Kik azok a fundamentalista keresztények, akik ilyen világot akarnak? Milyen az a vallás, ami ennyire szadistává és könyörtelenné tesz embereket? Miért akarják egyesek másoktól elvenni az örömöt és a szabadságot? És természetesen ott a kérdés: hogyan lehetne megakadályozni, hogy ez valaha is megtörténjen?

Tovább a teljes cikkre »

Tim Keller Hit és kételkedés c. nagyszerű könyvében körüljár néhány ellenvetést, ami a keresztény hittel szemben manapság gyakran előkerül. Az egyik ilyen ellenvetés azzal kapcsolatos, hogy a Szentírás erkölcsét a mostani nyugati kultúra több ponton kifejezetten erkölcstelennek tartja (olyan területeken, mint például a női egyenjogúság, a háborúk, a homoszexualitás, a kizárólagosság, vagy a bűn és ítélet kérdése). Miért kövessük olyan könyv erkölcsi útmutatásait, amelynek nyilvánvalóan hibásak az erkölcsi ítéletei? – szól az ellenvetés. Vajon mit lehet erre válaszolni, különösen, ha zsigerileg mi magunk is esetleg azonosulunk saját kultúránk Bibliával kapcsolatos morális kritikájával?

Tovább a teljes cikkre »

Nietzsche a gazdája annak a posztmodern-progresszív gondolatnak, hogy az igazság valójában a hatalom eszköze. Nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak van igazsága – tanította Nietzsche. Mindig a győztesek írják a történelmet, az igazság tehát a győztesek igazsága. Ebből az következik, hogy az igazság helyett a hatalmat kell akarnunk, és ha a hatalom a miénk, akkor lesz igazságunk is. A világ az erős emberé. A természet által kiválasztotté és a kultúra által nemesítetté. A gyengeség ünneplése nem csak meghaladott, de ízléstelen is – mondta Nietzsche. A gyengeséget felmagasztaló kereszténységnek tehát már csak ízléstelensége okán is ki kell múlnia és át kell adnia a helyét az Übermenschnek, amely aztán majd létrehozza saját apollói igazságát.

Tovább a teljes cikkre »

Mindig tanulságos, amikor kívülállók mondanak véleményt a keresztényekről, de különösen izgalmas, amikor ezt egy objektív ítéletre törekvő állami hivatalnok teszi. Néhány rövid megjegyzéssel ellátva bemásolom ide ifjabb Plinius (Caius Plinius Caecilius Secundus) és Traianus római császár levélváltásának a keresztényekkel kapcsolatos bánásmódról szóló részletét. Ifjabb Plinius a Kr. u. 110-es évek elején legátus volt Bithüniában, amikor a keresztények ügye elé került. A keresztények nem akartak áldozatot bemutatni a császárnak, ezért összeütközésbe kerültek az elvárt állami ideológiával. Traianusnak írt leveléből kiderül, Plinius hogyan próbálta megoldani a kérdést, és az is, hogy kívülállóként mit tudott meg a keresztények viselkedéséről. Ez utóbbit tartom igazán érdekesnek, ehhez kapcsolódnak a bejegyzés végén a megjegyzéseim. Lássuk először a levélváltást!

Tovább a teljes cikkre »

Ha valamit a kereszténység története megtanított az emberiségnek, az az, hogy politikai eszközökkel nem lehet eszméket legyőzni. A kereszténység az üldöztetések ellenére terjedt el az egész Római birodalomban egyetlen generáció alatt. Az egyház Kínában az után nőtt korábbi méretének sokszorosára, hogy a kommunista hatalom kiűzte az országból a misszionáriusokat, a gyülekezeti vezetőket pedig bebörtönözte vagy kivégezte. Iránban jelenleg a síita diktatúra és az akasztógépek árnyékában él át robbanásszerű növekedést a kereszténység. Mi tanítottuk meg a világnak, hogy a legerősebb eszmék nem függnek a politikai akarattól, sőt, időnként éppen akkor válnak kiirthatatlanná, amikor megpróbálják kiirtani őket. Sokszor elmondtuk, hogy a mártírok az egyház magvetése. Eszmék ellen csak eszmékkel lehet harcolni, ezért amikor egy eszme politikai eszközökkel küzd egy másik eszme ellen, gyengének látszik, ellenfele pedig erősnek.

Tovább a teljes cikkre »

Herman Dooyeweerd talán legérdekesebb gondolata az, amit a nyugati kultúra alapmotívumairól mond. A valóság különböző aspektusai szuverén szférák, amelyeket bálványimádásra való hajlamunk miatt rendre abszolutizálunk, a szféra-szuverenitást szféra-univerzalitásra cserélve. Dooyeweerd hangsúlyozza, hogy a valóság aspektusait azonban soha nem önmagukban észleljük, hanem mindig alapmotívumok mentén. Képzeljük el a tizenöt szférát tizenöt háromszögként, melyek egymással érintőlegesen, alapszáruk csúcsainál kapcsolódnak, mint egy fűrész fogazata. Most egészítsük ki a fejünkben ezt a fogazatot alul egy téglalappal, amelyben a háromszögek egybenyílnak, és inkább úgy néznek ki együtt, mint egy korona. Ez a szemléltetés – ha sikerült átadnom – abban segít, hogy megértsük: a valóság szuverén szféráit alapmotívumok mentén értelmezzük és éljük meg. Az alapmotívumok mindegyik szférára hatnak.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt mutattam meg, hogy Herman Dooyeweerd holland társadalomfilozófus szerint a teremtésből fakadó kulturális küldetésünk egyik megvalósulása az, amikor nem az emberi hagyományok sodrásában élünk, hanem (a teremtés határainak tiszteletben tartásával) felfedezzük a valóság egymástól különböző és szuverén aspektusait. A tizenöt aspektus, amit Dooyeweerd megnevez: a számok, a tér, a mozgás, és a fizika aspektusa, a biológiai aspektus, az érzelmi aspektus, az analitikus aspektus, a történeti változás aspektusa, a nyelv aspektusa, a szociális aspektus, a gazdasági aspektus, az esztétikai aspektus, a jogi aspektus, az etikai aspektus és a hit aspektusa. A valóság aspektusainak megkülönböztetése a differenciálódás, autonómiájuk és milyenségük tiszteletben tartása pedig a szféra-szuverenitás elve. Most azt mutatom meg, mi történik Dooyeweerd szerint akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz lenne megneveznem még egy keresztény gondolkodót (talán F. Schaeffer, S. Kierkegaard, L. Newbigin és R. Niebuhr közelítik meg), akitől annyira hasznos fogalmakat kaptam volna a hit és a kultúra kapcsolatának megértéséhez, mint Herman Dooyeeweerd holland filozófustól. Dooyeweerd (1894-1977) a kuyperi kálvinista hagyományban állva a nyugati kultúra teoretikus kritikáját fejtette ki több művében is. Egyik legérdekesebb írása egy esszégyűjtemény, amelyet angol nyelven The Roots of Western Culture (A nyugati kultúra gyökerei) címen adtak ki. Ez a könyv összefoglalja és áttekinthetővé teszi Dooyeweerd filozófiai kritikájának legfontosabb elemeit. Dooyeweerd analízise azért rendkívül értékes, mert alapvető kérdéseket vet fel a nyugati kultúra gyökereivel kapcsolatban, és rendszerbe foglalja a kultúránkkal – és úgy egyáltalán a kultúrával – kapcsolatos tapasztalatainkat. Megpróbálom néhány bejegyzésben összeszedni azokat a fogalmakat, amelyeket ebben a művében a leghasznosabbaknak találtam. Az első ezek közül a differenciálódás fogalma. Kérlek, tartsatok velem, megéri!

Tovább a teljes cikkre »

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább a teljes cikkre »

A melegházassággal szembeni egyik érv az, hogy a házasság definíció szerint egy férfi és egy nő közötti szövetség, ezért ha szabadon újraalkotjuk a házasság definícióját, lényegében megszüntetjük azt. A melegházasság ellenzői hangsúlyozzák, hogy a házasság egy jog előtti – a természetjogból származó – intézmény, ezért nem a jogalkotók feladata, hogy annak definícióját megkreálják. A társadalmi jog a múltban is csak védte ezt az intézményt, nem megalkotta. Ha a jog megalkothatja a házasság definícióját, akkor már nem védi, hanem inkább lebontja azt. És akkor jöhet a melegházasság után a poliamoróz házasság (több férfi és nő házassága), vagy akár a szülő-gyermek házasság is, hiszen nem marad olyan érvényes definíció a kezünkben, amit nem a jog alkot meg. A jog pedig adott esetben így bármit megalkothat.

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Puzsér Róbert Politikai korrektség és genderizmus c. február 23-i cikkében lényegében megírta azt, amit a genderelmélet(ek) magyarországi terjedéséről én is a szívem mélyén gondolok, de nem akartam volna ennyire sarkosan megfogalmazni. Ugyanaznap olvastam, amikor az Index cikkét is, amelyben a hírportál védelmébe vette az ELTÉ-n most induló új szakot, amely a „társadalmi nemek” kérdését fogja kutatni és oktatni. Nem gondolom, hogy egydimenziós ez a kérdés (ebben igaza van az indexes cikknek), de izgalmas volt olyan embertől olvasni egy a progresszív mainstream állásponttól markánsan különböző véleményt, akit nem lehet jobboldalisággal vagy keresztény, kereszténydemokrata, vagy bármilyen kereszténnyel kezdődő elhajlással vádolni. Annak ellenére sem, hogy Jézus Krisztusról (vagy akit ő annak nevez) egyébként jó véleménnyel van.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a gond a most következő felsorolással: nők, feketék, latinók, zsidók, cigányok, melegek? Az elfogadott narratíva szerint olyan kisebbségekről (nők esetében többségről) van szó, amelyeket az elmúlt évszázadok során igazságtalanságok értek a többségi (vagy domináns) társadalom részéről. Ezek a kisebbségek jogfosztottak voltak, de a különböző felszabadítási és polgárjogi mozgalmak fokozatosan felszámolták vagy éppen most számolják fel az elnyomás jogi struktúráit. Obama elnökké választása annak idején azt jelezte, hogy Amerikában a feketék hosszú utat tettek meg a rabszolgaságtól a jogegyenlőségig, és Hillary Clintonnak is majdnem sikerült az álom, hogy Amerika első női elnöke legyen. (Ted Cruz vagy Marco Rubio ugyanez lehetett volna a latinók számára.) Obama alatt a melegházasság is keresztülment az amerikai társadalom jogrendjén, és szinte új „elnyomott kisebbség” után kellett nézni, hogy az identitáspolitika ne maradjon „ügy” nélkül. Ezzel vette kezdetét a transzneműekért vívott harc és az öltözőháború.

Tovább a teljes cikkre »

Korunk egyik betegsége, hogy minden erényt magának tulajdonít, miközben minden rosszat a múltba vetít, hangsúlyozva, hogy azt ő már meghaladta és felvilágosult hévvel helyreigazította. Látványosan igaz ez a nemi szerepekkel kapcsolatban. Korunk önhitten azt gondolja, hogy a nők felszabadítását ő végezte el, a patriarchális zsarnokságnak ő vetett véget, a nők értékét ő mutatta fel először a történelemben, igazolva, hogy a haladás nem légből kapott fogalom, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. Ha a jogok és szerepek kiegyenlítését értjük felszabadítás és érték alatt, ebben van is némi igazság. Időről időre mégis kétségek támadnak bennem, hogy történelmi távlatokban ez a kép így helytálló-e.

Tovább a teljes cikkre »

A májusi European Leadership Forumon készült ez a közel háromnegyed órás angol nyelvű interjú. Peter Saunders, a Christian Medical Fellowship igazgatója kérdezett a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról. A beszélgetésben olyan kérdéseket jártunk körül, mint a kultúra fogalma, miért szükséges, hogy keresztények megértsék a kultúrájukat, milyen modellek léteznek a hit és a kultúra kapcsolatára, hogyan segít a Biblia és a keresztény filozófiai gondolkodás a kapcsolat megértésében, és milyen hibákat követtek el a keresztények ebben a viszonyban az évszázadok során. Örömmel fogadok minden építő reakciót az elhangzottakkal kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy Donald Trump győzelme a vidéki Amerika dühös válasza arra a növekvő intenzitású, agresszív kulturkampfra, amellyel a progresszív társadalommérnökök az elmúlt években bontogatták az általuk mélyen megvetett hagyományos amerikai világot. Ez a diagnózis számos további kérdést vet fel, amelyek közül a legizgalmasabb számomra az, hogy vajon ez a lázadás pusztán egy haldokló kultúra utolsó visszavágása-e, mint amilyenek a pogánylázadások voltak a kereszténység felvétele után, vagy éppen azt bizonyítja, hogy a konzervativizmus az alappozíció, nem a progresszió. Máshogy kérdezve: vajon az emberiség történetében a progresszió a szükségszerű, vagy az állandóság, vagy esetleg egyik sem?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum