A ‘Társadalom’ kategória archívuma

A rendkívüli mértékben polarizált amerikai társadalmat (a Donald Trump nevű gólem felemelkedése mellett) az úgynevezett öltöző-vita tartja épp lázban. Az elmúlt évtizedek kulturkampfjában sikert sikerre halmozó progresszívek most épp azt szeretnék kikényszeríteni, hogy az LMBT-közösség (?) elleni diszkrimináció (?) megakadályozása érdekében a női öltözőket és vécéket férfiak is használhassák, ha belül, a szívük mélyén nőknek érzik magukat, és fordítva, nők is használhassák a férfi öltözőket és vécéket, ha férfiként azonosítják magukat. Mindenki oda mehessen, ahova tartozónak érzi magát, függetlenül attól, hogy egyébként milyen genitáliái vannak. Aki meg ezzel nem ért egyet, az egy sötét bunkó, aki gyűlöli a transznemű embereket és nem érzékeli a történelem haladását. (Ha valaki úgy gondolja, túlzok, böngéssze egy kicsit az amerikai médiát, és látni fogja, ennél ez durvább is.)

Tovább a teljes cikkre »

A Bodnariu család és a Barnevernet családpolitikája ügyében a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) még márciusban levelet küldött a budapesti norvég nagykövetségnek. Tudtommal válasz nem érkezett. A mai világméretű demonstráció sajnos még mindig annak az árnyékában kezdődik, hogy a Bodnariu család négy gyermekét nem adták vissza, sőt, azóta újabb megdöbbentő és felháborító esetek kerültek a sajtó látókörébe, legutóbb a BBC is korrekt cikkben hívta fel a figyelmet a norvég gyermekvédelmi szolgálat döbbenetes családellenességére. Az Aliansz kétnyelvű levelét (melynek fogalmazásában én is részt vettem) bemásolom ide. A mai budapesti demonstrációt több lelkész barátommal együtt a jelenlétemmel támogatom.

Tovább a teljes cikkre »

A Norvégiában zajló családellenes „gyermekvédelem” szerte a világon felháborodást kelt emberekben, akik hallanak róla. Kultúráktól függetlenül, Indiától Ausztrálián, Litvánián, Románián és az Egyesült Államokon át Magyarországig sokunkban valami nagyon mély és zsigeri fájdalmat okoz, amikor arról olvasunk, hogy ideológiai alapon, állami erőszakkal, rendszerszinten és tömegesen gyermekeket választanak el szüleiktől, ráadásul olyan indokokkal, melyek sehol, semmilyen körülmények között nem szabadna, hogy okai legyenek a legalapvetőbb szeretetkötelékek elszakításának. Ami ilyenkor bennünk van, az a rosszal szembeni viszolygás, mert ösztönösen érezzük: a teremtés egyik legelemibb szövete sérül meg, olyan szövet, melyet mi is tapasztalatból ismerünk és az értékét felbecsülni sem tudjuk. Ebben a bejegyzésben Christopher Wright segítségével szeretném megmutatni, hogy milyen szerepet töltött be a család intézménye az Ószövetség szocio-ökonómiai világában, és milyen tanulságai vannak ennek számunkra ma.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos különbségre szeretnék T. S. Eliot segítségével rámutatni. Eliotra bélyegként került a mondat, amit megtérése után nem sokkal esszéi nézőpontjáról mondott: „irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Sokak számára a keresztény Eliot ezzel a politikai konzervativizmus megtestesítője lett. Hagyománytisztelő imázsát a Notes Toward the Definition of Culture (magyar kiadásban: A kultúra meghatározása) és The Idea of a Christian Society c. könyvei is erősítették. Az irodalomról, politikáról és vallásról szóló provokatív mondatát Eliot azonban később bánta, mert helytelenül valamiféle avítt konzervatívként skatulyázta be őt. „A kritikus kritikája” c. 1961-es esszéjében elmesélte a mondat hátterét, és azt is, mi volt belőle fiatalos dogmatizmus és mi maradandó meggyőződés (Káosz a rendben. Szent István Társulat, 514-515). A lényeg: bár elszakadt az avant-garde modernizmustól, melynek maga is ikonja volt, Eliot nem konzervatív, hanem ortodox lett. Keresztény. A különbség nem jelentéktelen.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásomat T. S. Eliot Nobel-díjas költőről, drámaíróról, irodalomkritikusról tartottam. Eliot nagy hatással volt rám az elmúlt tíz évben, nincs még egy költő, akinek a verseit annyiszor elolvastam volna, mint Eliotéit. A „Négy kvartett” lenyűgöz. Az „Átokföldje” húsz éve izgalmas rejtvény számomra, amihez vissza-visszatérek, hogy megfejtsem. Erosz nyomában c. könyvem formáját is Eliot költészete ihlette. Az Eliotról szóló életrajzi előadásom három pontból áll: 1. Eliot élete és jelentősége, 2. Keresztény ember a „magas kultúrában”, 3. Evangélium egy széttört kultúrában. Az előadást itt lehet meghallgatni (az oldal aljára görgetve). Az összes eddigi közül ezt volt a legnehezebb szavakba öntenem.

A norvég gyermekjóléti szolgálat (Barnevernet) az elmúlt években több mint hatvanezer (!) gyermeket szakított el biológiai szüleiktől, sokszor olyan mondvacsinált indokokkal, mint például az, hogy az anyának fáj a háta, ezért nem tud még egy gyermeket felnevelni; a gyerek egy kilóval kevesebbet nyom, mint kellene; a gyerek elfordítja a fejét, amikor az apa le akarja törölni róla a morzsát; a gyerek az iskolában azt mondta, hogy a homoszexualitás bűn; a nagymama ölelése a pszichológus gyanúja szerint arra mutat, hogy túlságosan kötődik az unokához; nincs katonás rend a ruhásszekrényben; stb. A gyermekek elvételéről és nevelőszülőknél való elhelyezéséről, örökbefogadásáról (akár homoszexuális pároknál is) a Barnevernet megfelelő jogi eljárások és garanciák nélkül dönthet, és mivel a fellebbezést is ők bírálják el, az ítéletek megfordításának szinte nulla az esélye.

Tovább a teljes cikkre »

Kimondhatjuk: Norvégia veszélyes hely lett a családok számára. Főleg, ha bevándorlók és keresztények. Soha nem voltam nagy rajongója a skandináv társadalmi kísérletnek, miközben természetesen elismertem az anyagi jólétet, amit az ott élő polgároknak biztosított. Az állami kényszeregyenlősítés – és annak egyre radikalizálódó formái – rendkívül taszít, az a bigottság meg mindig meghökkent, amivel ezt képviselik. Nos, ami korábban csak ellenszenves volt számomra, azt ma – látva a norvég kormány egészen szürreális családpolitikáját – kifejezetten ijesztőnek gondolom. Nehéz volt elképzelni, hogy a toleranciát, jogosságot és igazságosságot zászlajára tűző (és másokat ennek hiánya miatt bíráló) országban megtörténhetnek olyan dolgok, mint például a Bodnariu család esete (pl. itt, itt). Aki meg elképzelte, azt rendre lehurrogták.

Tovább a teljes cikkre »

„Küzdjetek a hitért, mely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” – mondja Júdás apostol. Mostanában ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a házasság és a homoszexualitás kérdésében a társadalom mellett az egyházakon belül is folyamatosan csatákat veszít a történelmi keresztény álláspont. A skandináv lutheránusok (tisztelet a kivételnek) hitehagyását már rég elkönyveltem, a tágan értelmezett evangéliumi világ „progresszív” személyiségeinek (pl. Rob Bell, Steve Chalke, Chuck Smith Jr., Tony Campolo, Ken Wilson) a kulturális trendhez való alkalmazkodása viszont még mindig letör, és az is nyomasztó, hogy olyan „billegő körzetekért” kell izgulni, mint a World Vision vagy a Hillsong. Az apostoli didaché feladása ma ezen a területen a leggyakoribb és leglátványosabb. Mivel sok csatavesztésre számítok, kellemes meglepetésként élem meg, ha pont olyan csoportokat nem sodor el a kulturális lavina, amelyekről azt gondolnám, hogy percek kérdése csak, hogy elessenek. A közelmúltban két ilyen meglepetés is ért.

Tovább a teljes cikkre »

A sétapálcás-csokornyakkendős úrpolgárból sálas-kordkabátos lázadóvá avanzsált Tamás Gáspár Miklós izgalmas jelenség a mai közéletben. Lenyűgöző az okossága és ahogy a magyar nyelvet használja. Mára ugyan kiszámíthatóvá vált, de még mindig ő a műsorvezetők egyik legérdekesebb – és egyben legidegesítőbb – beszélgetőtársa. És a legönhittebb és legharagosabb is. TGM olyan erkölcsi piedesztált ácsolt magának, mely egyszerre felel meg saját belső iránytűjének és a divatos nyugati neo-marxista mozgalmak elvárásainak. Onnan, nagyon-nagyon magasról bírál, miközben mondanivalójának lényege az alul lévők felemelése. TGM irgalmas és lenéző, megengedő és dogmatikus, következetes és következetlen egyszerre, önmagával és a világgal dialektikus feszültségben. Én is rendre dialektikus feszültségben találom magam vele. Kedvelem, miközben szinte semmivel nem értek egyet, amit mond, és az sem rokonszenves, ahogy mondja.

Tovább a teljes cikkre »

Január 2-án Somody Imre meghívására a Centrál Kávéházban tartottam előadást a hit és a kultúra kapcsolatáról. A felvétel itt megtekinthető. Ha valaki rákattint, két dolgot azonnal konstatálhat. Az egyik az, hogy az alakomon igencsak meglátszik a karácsonyi töltött káposzta, bejgli és egyéb finomságok hatása. (Negyven év felett tényleg döntés kérdése lesz, hogy akarok-e kövér lenni.) A másik, hogy szinte fulladozom a köhögési ingertől. Azt csak az ott lévők tudják, hogy a videón látható mondatok a szűnni nem akaró köhécselés szüneteiben szabadultak ki a torkomon, és csak Gregus Dezső csodatevő vágó munkája eredményeként lett használható anyag a szétköhögött felvételből. Előadói pályafutásom egyik emlékezetesen kínos élménye marad, ahogy a megértő hallgatóság egy emberként próbált megoldani engem, mint hirtelen támadt problémát. A videó ebből már keveset árul el, de az látszik, hogy betegen próbálom teljesíteni a küldetést.

Tovább a teljes cikkre »

Mikor Heidl György megírta Mi, transzkorúak című szatirikus cikkét, legrosszabb lázálmomban sem gondoltam, hogy valaha bárki is így gondolhat magára, mármint hogy tényleg transzkorúnak higgye magát és ami még fontosabb: mások is komolyan vegyék ez irányú identitását. Naiv voltam. Nemrég hírül adta a média, hogy megvan az első nyíltan felvállalt transzkorú identitású embertársunk is. Stefonknee Wolscht. A hétgyerekes kanadai családapa 46 évesen jött rá, hogy ő valójában nő, sőt, most éppen (52 évesen) hatéves kislány. Wolscht otthagyta új identitásával szemben intoleráns családját és örökbe fogadtatta magát barátaival, akiket fogadott apjának és anyjának nevez. Jelenleg kislány ruhákban színezget, babázik, időnként cumizik, és örül annak, hogy szégyen nélkül megélheti valódi önazonosságát. Kanada kiváló hely ehhez számára, az LMBT körökben ismert torontói Metropolitan Community Church teljes támogatásáról biztosítja, és ha kicsit iparkodik, talán még a kormányba is bekerülhet.

Tovább a teljes cikkre »

Volt néhány évtized, amikor úgy tűnt, a felvilágosodás projektje megakadt és a magabiztosan zakatoló modern nyugati világ kissé megszeppent. Ezt neveztük posztmodern kornak. Francois Lyotard megírta a Nagy Elbeszélések végéről szóló értekezéseit, Michel Foucault kimondta, hogy az őrület perspektíva kérdése, Derrida bezárt minket a nyelvbe, John Barth pedig azzal sokkolt bennünket, hogy az irodalomban már csak újrahasznosítani tudunk, ezért nem maradt más, mint hogy játszadozzunk! És mi játszani kezdtünk, mintha semminek nem lenne már tétje. Minden viszonylagossá vált. Bizalmatlanok lettünk az abszolút és az igazság iránt. Beleszédültünk a mindent körbefonó textus hatalmi struktúráinak kibogozásába, és elfogadtuk: nincs kijárat. Felértékelődött a Kelet és az intuíció, leértékelődött a Nyugat és a ráció. Isten, istenek vagy azok létezésének megvitatása lényegtelenné vált. Enyém, tiéd, övé: nem számít. Abbahagytuk a vallási háborúinkat és feladtuk a Nagy Történeteinket. Eltöltöttünk így nagyjából egy emberöltőt.

Tovább a teljes cikkre »

Nem vagyok Ákos-rajongó (talán egyetlen számát tudom csak felidézni), nem is néztem volna meg a vele készült ominózus interjút, ha a Telekom nem tette volna Ákost indexre. Viszont régóta Telekom-előfizető vagyok, és most komolyan azon kezdtem gondolkodni, hogy váltok. Nem Ákos miatt, hanem a Telekom vallási türelmetlensége miatt. Az egyáltalán nem zavar, hogy a Telekomnak feminista vezetői vannak. Az viszont igen, hogy a Telekom ideológiai háborút indít, és ezzel állásfoglalásra késztet. Hasonló lépéseket akkor tesznek cégek, ha valakiről kiderül, hogy szexuális erőszakot követett el vagy náci ereklyegyűjteménye van. Amikor úgy gondolják, hogy az illető viselkedése vagy gondolkodása a kultúránkban büntetendő. Ha mással nem, hát megvetéssel. Mostani döntésével a Telekom a hagyományos nemi szerepek híveit is ebbe a körbe tette.

Tovább a teljes cikkre »

Azt hiszem, még soha nem idéztem Bagdy Emőkétől, de most mélyen egyetértek egy megszólalásával, amit ráadásul olyan témában tett, melynek súlyosságát nem tudom eléggé nyomatékosítani. A transzneműség jelenségéről van szó. Aki felelősséget érez a következő generációért, fiainkért, lányainkért, unokáinkért, az figyeljen oda a pszichológusnő meglepően éles szavaira. Ezek a szavak szemben állnak az uralkodó nyugati trendekkel, de bölcsek és fontosak. Sajnos ismeretségi körömben is van olyan, akit – pontosabban akinek gyermekét – elsodort az „őrület”, amire Bagdy Emőke rámutat. Szó szerint a sírás fojtogat, amikor ezekre a szerencsétlen gyermekekre gondolok, és arra, amit a kultúránk tesz velük. Örülök, hogy nálunk lehet még erről nyíltan beszélni. A KEMMA által készített interjú közepén a következőt mondja a pszichológusnő:

Tovább a teljes cikkre »

A szexuális forradalom utáni nyugati kultúra úgy köti az identitásunkat a szexuális vágyainkhoz, hogy közben deszakralizálja a szexualitást. Ez – mondják – hozzájárul majd ahhoz, hogy beteljesedett életet élhessünk, és szabaddá váljunk a megnyomorító, külső elvárásoktól. (Elvileg azoknak különösen jó hír ez, akik korábban nem vállalhatták fel „valódi önazonosságukat”.) Mindannyian szeretnénk boldogok lenni, ezért a kultúránk sikeresen mediatizált ajánlata felkelti a figyelmünket. A boldogság vágya egykorú az emberiséggel (ezt Erósz klasszikus mítosza is bizonyítja), de talán nem volt még olyan kor, melyben a boldogságra törekvés ennyire felfokozott lett volna, mint ma. A szexuális forradalom ajánlata a többséget meggyőzte, mert őszintén felvállalt identitást, szabadságot és gyönyört ígért, melyet itt és most megszerezhetünk magunknak és megengedhetünk egymásnak. Az ajánlatot ezért elfogadtuk. A szexuális forradalom győzött.

Tovább a teljes cikkre »

„Ezekben a napokban élni a legizgalmasabb” – állítja Jonathan, a Voice of the Martyrs szervezet muszlim országban dolgozó munkatársa. „Az evangélium világszerte valódi futótűzként terjed. Az örömhír olyan burjánzását látjuk, amilyet soha korábban az egyház története során.” Jonathan szerint az evangélium példátlan sikerének egyik kulcsa az üldöztetés, mely „gyúanyag” a tűz számára. A keresztényüldözés már nyilvánvalóan nem csak régi emlék a római birodalom vagy a kommunizmus idejéből, hanem a világ számos táján kézzelfogható napi valóság. És mégis – vagy éppen ezért – az egyház világszerte gombamód növekszik. Minden egyes bebörtönzött vagy kivégzett keresztény helyén tíz másik terem. Pont ott látjuk leginkább a növekedést, ahol a legnehezebb kereszténynek lenni. „Az egyház a világ legveszélyesebb helyein virágzik és terjeszkedik” – állítja saját tapasztalataira is támaszkodva Jonathan.

Tovább a teljes cikkre »

Válság van. Úgyhogy álljunk meg egy percre, zárjuk be a hírportálok ablakait, hagyjuk abba a morgolódást, tegyük lábainkhoz a csőre töltött érveinket, és figyeljünk T. S. Eliot szavaira. Eliot a száz évvel ezelőtti „Lost Generation” prófétája volt, megújítva a nyugat költészetét, majd miután megtért, forradalmi konzervativizmussal ugyanezt a nemzedéket próbálta vissza is vezetni kultúrájuk éltető gyökereihez. Az ő hangjára ma is szükség van. Mivel Eliot ismerte a kétezer éves megoldást a modern nyugat lelki bénultságára, megszólíthat bennünket itt, most, a menekültekkel elárasztott magyar ugaron is, ahol egyik oldalról a félelem és a nacionalizmus fog bennünket közre hideg és fémes pofáival, másik oldalról az áldozatkultuszt csúcsra járató, kiüresedett európai liberalizmus. T. S. Eliot tisztelte a nemzeti hagyományt, értette az egyetemes hagyományt, és megmutatta, mit tesz mindkettővel az evangélium. Érdemes figyelni rá. Little Gidding csendjében egyszerre lobban lángra a csökönyösen féltett múlt és a befogadó büszkeség megszégyenítő utópiája.

Tovább a teljes cikkre »

Talán csak 1956-ban volt annyi szó Magyarországról az amerikai médiában, mint ezekben a hetekben. Chicagón és St. Louison át Dallasig a magyarországi menekültválság képeit láttam a repülőterek kivetítőin és az amerikai tévécsatornákban: a röszkei határátkelőt, a Keleti pályaudvart, külföldi riporterek hadát, az ominózus bicskei vonatot, valamint a magyar rendfenntartókat, akik egyszer a füvön ülő menekült családot tessékelik odébb három centivel, erőt demonstrálva az irracionálissá vált káoszban, máskor meg tiltakozó migránsoknak nyújtanak a vonatablakon át kenyeret és vizes palackokat, akik ezt tőlük viszont nem fogadják el. Mutattak a tévékben éhes és síró gyermekeket, fáradt és panaszkodó anyákat, és egy csomó arab kinézetű embert, akik Németországot szemelték ki Kánaánnak és Magyarországot tartják nyomorúságaik megtestesítőjének. Mélységes szégyenérzettel és némi méltatlankodással mentem át az ellenőrzőpontokon, várva, mikor döf keresztül tekintetével egy amerikai hivatalnok, hogy jelezze megvetését a miatt, amit az országom tesz a menekültekkel. Aztán meglepetésemre egészen mást tapasztaltam.

Tovább a teljes cikkre »

Városok nekem leginkább emberek miatt tudnak fontosakká válni. Veszprémet ezer okból szeretem, de főleg azok miatt az emberek miatt különleges nekem, akikkel Isten összekötötte az életemet. Egészen más lett volna a viszonyom ezzel a várossal, ha nem lett volna egy gyülekezet, mely a kapcsolati hálómat kezdettől megszőtte és engem is megtartott benne. Lenyűgöző, gyönyörű, pezsgő városok válnak jelentéktelenné, és középszerű vagy akár csúnya városok értékelődnek fel a szememben attól függően, hogy milyen emberi kapcsolatokat jelenítenek meg számomra. Barátságok, testvéri kötelékek kiemelnek városokat a többi közül, míg ezek hiánya a legkülönlegesebb turista-célpontok meglátogatását is nyomasztó emlékekké tudja silányítani. Két amerikai városról szeretnék most írni, melyek számomra a kapcsolatok miatt lettek fontosak.

Tovább a teljes cikkre »

Mégiscsak belenyúlok ebbe a darázsfészekbe. A menekültek (migránsok, bevándorlók stb.) kérdése sok érthető (és kevésbé érthető) indulatot vált ki a környezetemben, úgyhogy eddig inkább csak figyeltem és igyekeztem megérteni mind a problémát, mind azt, hogy Jézus követőiként mi lehet számunkra a helyes hozzáállás a szemünk előtt zajló – és olykor ijesztő, máskor szívszorító – népvándorlás jelenségéhez. Nógrádi György biztonságpolitikai elemzéseit és Hamar Dávid barátom facebookon megosztott gondolatait leszámítva kevés gondolatmankót kaptam a témához, ami nem egy az egyben a liberális vagy a konzervatív politikai narratívát követte volna. Bevallom, rengeteg kérdés van bennem, több kérdés, mint válasz. Három elvi szempontot viszont szeretnék megemlíteni, amit szerintem érdemes szem előtt tartanunk, amikor a migráció problémájáról és abban a saját felelősségünkről és lehetőségeinkről gondolkodunk.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum