A ‘Egyén’ kategória archívuma

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Chesterton szerint „a felvilágosodás elképzelhető formái közül a legrosszabb az, amit… Benső Világosságnak neveznek”. (Igazságot!, 108) „Valamennyi szörnyvallás közül a legszörnyűbb: a bennlakó isten imádása.” Pedig ez az isten mostanában több bizalmat kap, mint bármely más isten, beleértve az egy, igaz Istent. A Benső Világosságot a kultúránk iránytűként használja, amikor a valóságról, az életről, a szeretetről, a hasznosságról, az élet értelméről, az identitásról gondolkodik. „Hallgass a szívedre!” – halljuk szinte naponta a kultúra papjaitól és papnőitől. „Az vagy, aminek érzed magad. Vállald fel az érzéseidet! Légy önmagad! Élj harmóniában azzal, amit belül érzel!” Bármily meghökkentő és abszurd, a kultúránk ezt még arra is kész kiterjeszteni, amit a biológiai valóságunkról érzünk. Ha a Benső Világosság azt mondja, hogy férfi testem ellenére nő vagyok, akkor engedelmeskedek neki. Ha azt mondja, hogy az istenkapcsolatom rendben van, elhiszem. Akkor is, ha az Ige teljesen mást mond, mint a szívem. Mert a Benső Világosság az isten. Időnként keresztények között is.

Tovább a teljes cikkre »

Megéri-e kereszténynek lenni? – tesszük fel a kérdést, amikor egyik szemünkkel a koncerten önfeledten flörtölő barátunkat látjuk, akit mi már nem követünk önfeledten, másik szemünkkel a betegeket ápoló diakonisszát vagy az otthonát elhagyó misszionáriust, akikben két évezrede megtestesül a keresztény önfeláldozás eszménye. „A pogányságról azt mondják, hogy az öröm vallása, a kereszténység pedig a fájdalomé” – foglalja össze Chesterton nem csak azt, amit a flörtölő barátunk és a diakonissza kapcsán megfogalmaztunk, de mindazok ítéletét is, akik a kereszténységet a történelme során a látható öröm mértéke alapján tették mérlegre. Megéri-e kereszténynek lenni, ha cserébe az örömöt kell feladnunk a fájdalomért? Megéri-e kereszténynek lenni, ha a kereszténység időnként az élet apró örömeinek tagadását és a többség által ismeretlen fájdalmak felvételét jelenti?

Tovább a teljes cikkre »

Sokszor írtam már arról, hogy az apostoli igehirdetésben az evangélium és az evangéliumból következő etika elválaszthatatlanok egymástól (pl. itt vagy itt). Mivel a kegyelemről szóló evangélium (amit én is teljes szívemből hiszek), és az egyedül hit által való megigazulás tana (a reformáció egyik dogmatikai sarokköve, amit szintén hiszek) könnyen azt a benyomást keltheti (és magától Páltól tudjuk, hogy már kezdetektől keltette is – pl. Róm 6,1), hogy az etika és Isten törvénye nem lényeges, szükségesnek tartom újból és újból hangsúlyozni, hogy aki megismerte Krisztust, az az apostoli tanítás szerint nem élhet már úgy, hogy figyelmen kívül hagyja Isten életszentségre vonatkozó akaratát. Néhány napja olvastam Pál Agrippa király előtt elmondott beszédét, ahol a következőképpen fogalmazza meg apostoli küldetését:

Tovább a teljes cikkre »

Óriás ment el megint közülünk. Cseri Kálmán (vagy „Kálmán bácsi”, ahogy a feleségem beszél róla) egy nemzedék számára testesítette meg az evangélium tiszta üzenetét. Szigorú volt, nyíltan beszélt a bűnről, a megtérésről, az újjászületésről, Jézus Krisztus keresztjéről. Az evangélium dolgában nem ismert kompromisszumot. Néha másban sem, amiben talán lehetett volna. Mégis, aki meg tudta ragadni azt a Krisztust, akit hirdetett, annak a vállairól a legjobb helyen hullottak le a terhek. Cseri Kálmán igehirdető evangélista volt. Szavait precízem megválogatta, és bár erősen raccsolt, ékesszólását kritikusai is elismerték, különösen mert olyan egyszerűséggel társult a beszéde, amilyenre minden rétor vágyik. Az értelmiségitől a falusi emberig egyszerre szólított meg mindenkit. Az 56-os villamos gyanúsan tömve volt, amikor ő tartott evangélizációs hetet a pasaréti református templomban. Könyvei évtizedek óta keresztény bestsellerek. Nem kellett „Kálmán bácsival” mindenben egyetérteni ahhoz, hogy személye és szolgálata tiszteletet ébresszen. Evangéliumi ikon volt. Nem ment el nyomtalanul.

Tizennegyedik alkalommal tartottam életrajzi előadást a gyülekezetemben. Idei témám John Bunyan volt, a 17. századi puritán üstfoltozó, akinek A zarándok útja c. regényét a The Guardian c. brit baloldali napilap 2013-ban a 100 valaha írt legjobb regény között első helyen említette. Ahogy a 19. századi irodalomtörténész Macaulay mondta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Bunyan meghatározó hatással volt a gondolkozásomra, egyszerűsége és lenyűgöző bölcsessége örök példa a számomra. Itt lehet meghallgatni az előadást (legörgetve az utolsó). Aki végighallgatja a többi életrajzi előadást is, átfogó képet kaphat lelki formálódásom elmúlt évtizedeiről.

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább a teljes cikkre »

A mögöttem álló időszak nagyon nagy részben a gyászról szólt. Azzal kezdődött, hogy tavaly meghalt a háziállatunk, Gombóc, aki életének hét és fél éve alatt megszínesítette az otthonunkat. Utána meghalt Dóra keresztanyukája, aki nagyon közel állt a családunkhoz. Aztán megtudtuk, hogy apósom rákos beteg, és fél év alatt el is vitte őt a rák. Augusztusban temettük el, a ravatalnál én mondtam a temetési beszédet. Rá egy hónapra édesanyám barátnőjének a temetésére mentünk, októberben pedig Dóra nagymamájától búcsúztunk. Pénteki napon volt a temetése, a rá következő hétfőn meg édesapámé, aki közben szintén meghalt. Senkinek nem kívánok hasonlóan durva időszakot. Viszont sokat tanultam ez alatt a szomorúságról, a gyászról, Isten és emberek vigasztalásáról. Saját tapasztalataim alapján összeszedtem néhány tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan jó a gyászolók mellett állni.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy képet szeretnék megmutatni, amit Bunyan Értelmező házában látott. Fontos ez a kép is, mert az ítélet napja, amiről a kép szól, minden keresztény hitvallás integráns része (vö. Apostoli hitvallás: „onnan jön el ítélni élőket és holtakat”), és ahogy a szövegben lévő bibliai hivatkozások is mutatják, Jézus és az egész Biblia egyöntetű tanítása. Hiába nem szereti a kultúránk ezt a tanítást (mikor szerette?), a kinyilatkoztatáson alapuló kereszténység elképzelhetetlen nélküle. Megkockáztatom, talán éppen az utolsó ítélet képe az, amit leginkább érdemes fontolóra vennünk, hogy az evangélium teljes mélységét is átérezhessük.

Tovább a teljes cikkre »

A legfélelmesebb kép Értelmező házában a vaskalitkában lévő ember képe. Azé az emberé, aki elindult a hit útján, de aztán a vágyait követve kétségbeesésbe jutott. A vaskalitkás ember képétől évszázadok óta megborzongunk, mert sok ilyen embert ismerünk mi magunk is. A kép egy tragikus helyzetet fest le, amelyben egy ember, aki elhagyta a hitét, semmilyen békességre nem lel többé. Sötét és tökéletesen reménytelen kép, de figyeljük meg, hogy a kétségbeesett ember helyzetének megváltoztathatatlanságát nem Értelmező, hanem ő maga mondja ki. Ő gondolja azt, hogy a zárat nem lehet kinyitni. (Amiben lehet számunkra azért némi remény.)

Tovább a teljes cikkre »

A kálvinista teológiában szépen megfér egymás mellett Isten szuverén kegyelme és az emberi felelősség. Félreértik a kálvinizmust, akik a kegyelmet fatalizmusnak gondolják. Bunyan evangéliumi kálvinistaként a kegyelmet tartotta az üdvösségre jutás és a hitben való kitartás végső okának (ahogy ezt az előző bejegyzésben is láttuk), azonban ezt nem az emberi felelősség ellenében, hanem annak megalapozásaként értette. Ezt szemlélteti az alábbi kép, amit szintén Értelmező mutatott Keresztyénnek.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő az egyik kedvenc képem. Bunyan azt a paradoxont járja körül, hogy egyes hívőkben a folyamatos kísértések, próbatételek, üldöztetések ellenére miért növekszik mégis a hit. Az evangélista Bunyan a Szentírásból is és a tapasztalataiból is tudta, hogy vannak, akik elindulnak a hit útján, de később letérnek arról. De azt is tudta, hogy mások viszont mindvégig kitartanak. Utóbbiak esetében ezt a kiválasztó kegyelem munkájának látta, amely nem végez félmunkát. Akik valóban találkoztak Isten kegyelmével, azokban a kegyelem mindvégig munkálkodik.

Tovább a teljes cikkre »

Bunyan képei közül a most következő nem csak a lelki életre tanít, de felér egy korunkról szóló kulturális analízissel is. Értelmező szemléltetésként két gyermeket mutat Keresztyénnek. A két gyermek – Türelem és Szenvedély – két különböző életszemléletet testesítenek meg. A mi huszonegyedik századi, lemeztelenítetten romantikus, mentegetőzés nélkül hedonista, reményeiben mégis nihilista nyugati kultúránk a két életszemlélet közül habozás nélkül az utóbbit választotta. A rövid távú örömöt a hosszútávú beteljesedés helyett. A két gyermek allegóriája prófétai kép, ízlelgessük egy kicsit.

Tovább a teljes cikkre »

A jövő évi életrajzi előadásra készülve, ami John Bunyanról fog szólni, újraolvastam A zarándok útja c. könyvet, Bunyan allegorikus regényét, amely hívő keresztények bestsellere volt évszázadokon át. A 17. századi puritán üstfoltozó könyve a mai ember számára talán túlságosan didaktikusnak hat, de megint rádöbbentem, mennyi bölcsesség van benne, és még mindig lenyűgöznek a hasonlatai. Zseniális könyv. Az egyik kedvenc részem az, amikor Keresztyén Értelmező házába vetődik, aki több felejthetetlen képpel magyarázza el neki a keresztény élet titkait. Ezekből fogok most néhányat megmutatni. Az első a törvény és a kegyelem munkája közti különbségről szól.

Tovább a teljes cikkre »

A sorozat előző bejegyzésében János első leveléből mutattam meg egy mondatot, amely Isten bizonyságtételének episztemológiai jelentőségéről szólt. Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tesz Fiáról, Jézus Krisztusról, erősebb, mint az emberek bizonyságtétele. Most ugyanezt a gondolatot két további példával szeretném alátámasztani. A levél kétszer is félreérthetetlenül kimondja, hogy az Istennel való egységünkről onnan szerzünk tudomást és bizonyosságot, hogy a Szentlélek van bennünk. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Elmondom, miért fontos ez a gondolat.

Tovább a teljes cikkre »

János első levele több olyan mondatot tartalmaz, amelynek ismeretelméleti jelentősége van. Ilyen mondat például az, amikor János kétféle bizonyságtételről beszél, amelyek által bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Az egyik az apostoli bizonyságtétel, a másik a Lélek bizonyságtétele. Az egyik emberek bizonyságtétele, a másik Istené. János szerint az utóbbi az erősebb. „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” (1Jn 5,9) Isten tehát maga tesz bizonyságot a Fiáról, közvetlenül, nem csak emberek által, és ez a két bizonyságtétel közül az erősebb.

Tovább a teljes cikkre »

Az igazság és a hazugság megkülönböztetéséhez, valamint az igazság mélyebb megértéséhez gyakorlatra van szükségünk. A gyakorlat episztemológiai jelentőségét hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,11-14)

Tovább a teljes cikkre »

A Miatyánk következik most – az én megfogalmazásomban. Nem véletlen, hogy a Miatyánk különböző változatokban maradt fenn az evangéliumokban: Kr. u. 70 előtt a zsidók őszintétlennek tartották, ha valaki változtatás nélkül mond el egy ismert imádságot. (Ha a zsidók szó szerint meg akartak őrizni egy szöveget, megvoltak arra a technikáik, amikor nem ezt tették, arra meg megvolt az okuk.) „Ti pedig így imádkozzatok…” – mondta Jézus, amikor a tanítványoknak adta azt a keretimádságot, amit mi „Miatyánk” néven ismerünk. Ezt a keretimádságot tartottam szem előtt, amikor megfogalmaztam a saját imádságomat. Ezt az imát részenként közöltem már, most egyben is közzéteszem. Nem azzal a céllal, hogy bárki ismételgetni kezdje, hanem azért, hogy mást is inspiráljak arra, hogy a Miatyánk alapján a maga imádságát fogalmazza meg (újra és újra).

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum