A ‘Egyén’ kategória archívuma

Óriás ment el megint közülünk. Cseri Kálmán (vagy „Kálmán bácsi”, ahogy a feleségem beszél róla) egy nemzedék számára testesítette meg az evangélium tiszta üzenetét. Szigorú volt, nyíltan beszélt a bűnről, a megtérésről, az újjászületésről, Jézus Krisztus keresztjéről. Az evangélium dolgában nem ismert kompromisszumot. Néha másban sem, amiben talán lehetett volna. Mégis, aki meg tudta ragadni azt a Krisztust, akit hirdetett, annak a vállairól a legjobb helyen hullottak le a terhek. Cseri Kálmán igehirdető evangélista volt. Szavait precízem megválogatta, és bár erősen raccsolt, ékesszólását kritikusai is elismerték, különösen mert olyan egyszerűséggel társult a beszéde, amilyenre minden rétor vágyik. Az értelmiségitől a falusi emberig egyszerre szólított meg mindenkit. Az 56-os villamos gyanúsan tömve volt, amikor ő tartott evangélizációs hetet a pasaréti református templomban. Könyvei évtizedek óta keresztény bestsellerek. Nem kellett „Kálmán bácsival” mindenben egyetérteni ahhoz, hogy személye és szolgálata tiszteletet ébresszen. Evangéliumi ikon volt. Nem ment el nyomtalanul.

Tizennegyedik alkalommal tartottam életrajzi előadást a gyülekezetemben. Idei témám John Bunyan volt, a 17. századi puritán üstfoltozó, akinek A zarándok útja c. regényét a The Guardian c. brit baloldali napilap 2013-ban a 100 valaha írt legjobb regény között első helyen említette. Ahogy a 19. századi irodalomtörténész Macaulay mondta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Bunyan meghatározó hatással volt a gondolkozásomra, egyszerűsége és lenyűgöző bölcsessége örök példa a számomra. Itt lehet meghallgatni az előadást (legörgetve az utolsó). Aki végighallgatja a többi életrajzi előadást is, átfogó képet kaphat lelki formálódásom elmúlt évtizedeiről.

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább a teljes cikkre »

A mögöttem álló időszak nagyon nagy részben a gyászról szólt. Azzal kezdődött, hogy tavaly meghalt a háziállatunk, Gombóc, aki életének hét és fél éve alatt megszínesítette az otthonunkat. Utána meghalt Dóra keresztanyukája, aki nagyon közel állt a családunkhoz. Aztán megtudtuk, hogy apósom rákos beteg, és fél év alatt el is vitte őt a rák. Augusztusban temettük el, a ravatalnál én mondtam a temetési beszédet. Rá egy hónapra édesanyám barátnőjének a temetésére mentünk, októberben pedig Dóra nagymamájától búcsúztunk. Pénteki napon volt a temetése, a rá következő hétfőn meg édesapámé, aki közben szintén meghalt. Senkinek nem kívánok hasonlóan durva időszakot. Viszont sokat tanultam ez alatt a szomorúságról, a gyászról, Isten és emberek vigasztalásáról. Saját tapasztalataim alapján összeszedtem néhány tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan jó a gyászolók mellett állni.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy képet szeretnék megmutatni, amit Bunyan Értelmező házában látott. Fontos ez a kép is, mert az ítélet napja, amiről a kép szól, minden keresztény hitvallás integráns része (vö. Apostoli hitvallás: „onnan jön el ítélni élőket és holtakat”), és ahogy a szövegben lévő bibliai hivatkozások is mutatják, Jézus és az egész Biblia egyöntetű tanítása. Hiába nem szereti a kultúránk ezt a tanítást (mikor szerette?), a kinyilatkoztatáson alapuló kereszténység elképzelhetetlen nélküle. Megkockáztatom, talán éppen az utolsó ítélet képe az, amit leginkább érdemes fontolóra vennünk, hogy az evangélium teljes mélységét is átérezhessük.

Tovább a teljes cikkre »

A legfélelmesebb kép Értelmező házában a vaskalitkában lévő ember képe. Azé az emberé, aki elindult a hit útján, de aztán a vágyait követve kétségbeesésbe jutott. A vaskalitkás ember képétől évszázadok óta megborzongunk, mert sok ilyen embert ismerünk mi magunk is. A kép egy tragikus helyzetet fest le, amelyben egy ember, aki elhagyta a hitét, semmilyen békességre nem lel többé. Sötét és tökéletesen reménytelen kép, de figyeljük meg, hogy a kétségbeesett ember helyzetének megváltoztathatatlanságát nem Értelmező, hanem ő maga mondja ki. Ő gondolja azt, hogy a zárat nem lehet kinyitni. (Amiben lehet számunkra azért némi remény.)

Tovább a teljes cikkre »

A kálvinista teológiában szépen megfér egymás mellett Isten szuverén kegyelme és az emberi felelősség. Félreértik a kálvinizmust, akik a kegyelmet fatalizmusnak gondolják. Bunyan evangéliumi kálvinistaként a kegyelmet tartotta az üdvösségre jutás és a hitben való kitartás végső okának (ahogy ezt az előző bejegyzésben is láttuk), azonban ezt nem az emberi felelősség ellenében, hanem annak megalapozásaként értette. Ezt szemlélteti az alábbi kép, amit szintén Értelmező mutatott Keresztyénnek.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő az egyik kedvenc képem. Bunyan azt a paradoxont járja körül, hogy egyes hívőkben a folyamatos kísértések, próbatételek, üldöztetések ellenére miért növekszik mégis a hit. Az evangélista Bunyan a Szentírásból is és a tapasztalataiból is tudta, hogy vannak, akik elindulnak a hit útján, de később letérnek arról. De azt is tudta, hogy mások viszont mindvégig kitartanak. Utóbbiak esetében ezt a kiválasztó kegyelem munkájának látta, amely nem végez félmunkát. Akik valóban találkoztak Isten kegyelmével, azokban a kegyelem mindvégig munkálkodik.

Tovább a teljes cikkre »

Bunyan képei közül a most következő nem csak a lelki életre tanít, de felér egy korunkról szóló kulturális analízissel is. Értelmező szemléltetésként két gyermeket mutat Keresztyénnek. A két gyermek – Türelem és Szenvedély – két különböző életszemléletet testesítenek meg. A mi huszonegyedik századi, lemeztelenítetten romantikus, mentegetőzés nélkül hedonista, reményeiben mégis nihilista nyugati kultúránk a két életszemlélet közül habozás nélkül az utóbbit választotta. A rövid távú örömöt a hosszútávú beteljesedés helyett. A két gyermek allegóriája prófétai kép, ízlelgessük egy kicsit.

Tovább a teljes cikkre »

A jövő évi életrajzi előadásra készülve, ami John Bunyanról fog szólni, újraolvastam A zarándok útja c. könyvet, Bunyan allegorikus regényét, amely hívő keresztények bestsellere volt évszázadokon át. A 17. századi puritán üstfoltozó könyve a mai ember számára talán túlságosan didaktikusnak hat, de megint rádöbbentem, mennyi bölcsesség van benne, és még mindig lenyűgöznek a hasonlatai. Zseniális könyv. Az egyik kedvenc részem az, amikor Keresztyén Értelmező házába vetődik, aki több felejthetetlen képpel magyarázza el neki a keresztény élet titkait. Ezekből fogok most néhányat megmutatni. Az első a törvény és a kegyelem munkája közti különbségről szól.

Tovább a teljes cikkre »

A sorozat előző bejegyzésében János első leveléből mutattam meg egy mondatot, amely Isten bizonyságtételének episztemológiai jelentőségéről szólt. Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tesz Fiáról, Jézus Krisztusról, erősebb, mint az emberek bizonyságtétele. Most ugyanezt a gondolatot két további példával szeretném alátámasztani. A levél kétszer is félreérthetetlenül kimondja, hogy az Istennel való egységünkről onnan szerzünk tudomást és bizonyosságot, hogy a Szentlélek van bennünk. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Elmondom, miért fontos ez a gondolat.

Tovább a teljes cikkre »

János első levele több olyan mondatot tartalmaz, amelynek ismeretelméleti jelentősége van. Ilyen mondat például az, amikor János kétféle bizonyságtételről beszél, amelyek által bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Az egyik az apostoli bizonyságtétel, a másik a Lélek bizonyságtétele. Az egyik emberek bizonyságtétele, a másik Istené. János szerint az utóbbi az erősebb. „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” (1Jn 5,9) Isten tehát maga tesz bizonyságot a Fiáról, közvetlenül, nem csak emberek által, és ez a két bizonyságtétel közül az erősebb.

Tovább a teljes cikkre »

Az igazság és a hazugság megkülönböztetéséhez, valamint az igazság mélyebb megértéséhez gyakorlatra van szükségünk. A gyakorlat episztemológiai jelentőségét hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,11-14)

Tovább a teljes cikkre »

A Miatyánk következik most – az én megfogalmazásomban. Nem véletlen, hogy a Miatyánk különböző változatokban maradt fenn az evangéliumokban: Kr. u. 70 előtt a zsidók őszintétlennek tartották, ha valaki változtatás nélkül mond el egy ismert imádságot. (Ha a zsidók szó szerint meg akartak őrizni egy szöveget, megvoltak arra a technikáik, amikor nem ezt tették, arra meg megvolt az okuk.) „Ti pedig így imádkozzatok…” – mondta Jézus, amikor a tanítványoknak adta azt a keretimádságot, amit mi „Miatyánk” néven ismerünk. Ezt a keretimádságot tartottam szem előtt, amikor megfogalmaztam a saját imádságomat. Ezt az imát részenként közöltem már, most egyben is közzéteszem. Nem azzal a céllal, hogy bárki ismételgetni kezdje, hanem azért, hogy mást is inspiráljak arra, hogy a Miatyánk alapján a maga imádságát fogalmazza meg (újra és újra).

Tovább a teljes cikkre »

Olyan börtönről akarok szót ejteni, amelynek ajtaja és bilincsei az elmében vannak. Egy allegóriát hívok ehhez segítségül. C. S. Lewis A zarándok visszaútja (The Pilgrim’s Regress) c. regényében – Bunyan allegóriájának mintájára – egy John nevű fiatalember szellemi zarándoklatát mutatja be, attól a pillanattól, hogy gyermekként sóvárgás ébred benne egy távoli sziget távoli hegyei után, egészen addig, míg végül eljut erre a szigetre, majd visszafelé is megteszi az utat otthonáig, Puritániáig. A regény keresztülviszi Johnt észak és dél tájain, ahol megismerkedik a kor szellemi áramlataival és általuk saját vágyai értelmezési lehetőségeivel. A regény egyik legerősebb jelenete az, amikor John Felvilágosodás Sigismund börtönébe kerül. Erről a börtönről lesz most szó, és ez a börtön minden bizonnyal ismerősnek fog tűnni sokunk számára.

Tovább a teljes cikkre »

A bibliai szereplők a Szentlélekről nem teológia tankönyvekből hallottak, hanem megtapasztalták őt. Újból és újból. Arról olvasunk a Szentírásban és az egyház történetében, hogy emberek a Lélek hatására bűnbánatra jutnak, belső bizonyossággal telnek meg, megvilágosodnak, nyelveken szólnak vagy prófétálnak, vágy ébred bennük, hogy tanúskodjanak Jézus Krisztusról, és ehhez bátorságot is kapnak, új megértésre és belátásra jutnak a mennyei világ dolgaival kapcsolatban, megtapasztalják Isten szeretetét és közelségét. A Lélekkel való megtelés egyik legnyilvánvalóbb jele azonban az öröm és dicséret. Erre szeretnék ma néhány példát mutatni.

Tovább a teljes cikkre »

(Természetes, hogy a Felház jelensége kapcsán sok kérdés merül fel az emberekben. Ezekről a kérdésekről érdemes beszélgetni. Úgy döntöttem, a Divinity történetében újdonságként teret adok két barátom egy-egy írásának. Ezek az írások segíthetnek abban, hogy a Felházról és Isten munkájáról együtt gondolkodjunk az erő, a szeretet és a józanság Lelkébe vetett hittel. A gondolkodás nem azért fontos, hogy vele az átélést vagy a cselekvést helyettesítsük, hanem azért, mert az egészséges keresztény élet a három elválaszthatatlan egysége. Olyan barátaim véleményét közlöm, akik aktív keresztény szolgálók, és a szívükkel gondolkodtak a felmerülő kérdésekről. Hamar Dávid írása után most Bolyki Laci cikke következik. – SZÁ)

Tovább a teljes cikkre »

(Természetes, hogy a Felház jelensége kapcsán sok kérdés merül fel az emberekben. Úgy döntöttem, a Divinity történetében újdonságként teret adok két barátom egy-egy írásának, melyek segíthetnek abban, hogy a Felházról és Isten munkájáról együtt gondolkodjunk az erő, a szeretet és a józanság Lelkébe vetett hittel. A gondolkodás nem azért fontos, hogy vele az átélést vagy a cselekvést helyettesítsük, hanem azért, mert az egészséges keresztény élet a három elválaszthatatlan egysége. Olyan barátaim véleményét közlöm, akik aktív keresztény szolgálók, és a szívükkel gondolkodtak a felmerülő kérdésekről. Először Hamar Dávid cikke következik. – SZÁ)

Tovább a teljes cikkre »

Jézus Krisztus üzenetének középpontjában az Isten országa állt. Az a valóság, mely olyan, mint a mustármag, a konkoly, a magától növekedő vetés, a földbe rejtett kincs, az igazgyöngy vagy a kerítőháló. Csupa olyan dolog, ami a hit számára válik láthatóvá és megragadhatóvá, máskülönben viszont rejtve marad. „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek. (…) Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek és meg ne gyógyítsam őket.” (Mt 13,10-13.15)

Tovább a teljes cikkre »

Pál példája látszólag kivétel az alól a szabály alól, hogy Krisztus a bölcsek és értelmesek elől elrejti az Atyát, és a gyermekeknek jelenti ki magát. A farizeusból apostollá átvedlett Saul neveltetése és hallatlanul erős belső hajtóereje folytán a bölcsek és tanultak közé tartozott. Valójában azonban az ő példája is alátámasztja Jézus szavait, hiszen bölcsként nem ismerte meg sem a Fiút, sem az Atyát, és Krisztus kinyilatkoztatására volt szüksége ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Erről szól a most következő részlet a Galata levélből: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem…” (Gal 1,15)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum