A ‘Közösség’ kategória archívuma

Első életrajzi előadásaimat Martyn Lloyd-Jonesról, John Stottról, Charles Spurgeonről és George Whitefieldről tartottam. A maguk korában mind a négyen rendkívül népszerű evangéliumi vezetők voltak. Közös bennük, hogy az evangéliumot hirdették, világszerte ismertek voltak, megszámlálhatatlanul sokan hallgatták és követték őket, és a hatásuk a mai napig érzékelhető. Whitefield a tizennyolcadik századi brit evangéliumi élet emblematikus alakja volt, Spurgeon a tizenkilencedik századé, Lloyd-Jones és Stott a huszadik századéi. Mind a négyen kálvinista teológiát vallottak, de abból a fajtából, amelyik számára a bensőséges spiritualitás, a misszió és az evangéliumi egység elengedhetetlen része a keresztény életnek. Ami szintén összeköti ezt a négy embert, és ami miatt ezt a posztot írom, az az, hogy bár évtizedeken át a publikum vizsgáló szemei előtt voltak, soha nem találtattak vétkesnek pénzzel, szexszel vagy hatalommal kapcsolatos visszaélésben. Látva evangéliumi csúcsvezetők csúnya bukásait, ez ma sajnos nagy szó.

Tovább a teljes cikkre »

„Uram, áld meg gyülekezetem új vezetőit! Adj nekik bölcsességet, bátorságot, kitartást az előttük álló feladathoz! Töltsd be őket igéd és néped iránti szeretettel. Munkáld bennük, hogy jobban szeressék igédet az emberek bölcsességénél, és jobban szeressék népedet a saját kényelmüknél! Tedd őket alázatosakká, buzgókká és hűségesekké abban, amit rájuk bíztál, és állj te magad is a teher alatt, hogy ne érezzék azt túl nehéznek! Töltsd be őket Szentlelkeddel, hogy engedelmeskedni tudjanak neked, amikor pásztorukként vezeted őket! Adj nekik erőt, józanságot, álmokat és látásokat, hitet és állhatatosságot! Légy mellettük, amikor elcsüggednek, önts beléjük mindig újult erőt és irántad való bizalmat! Segíts bennünket is, hogy támogatni tudjuk őket bizalmunkkal, engedelmességünkkel, bátorító szeretetünkkel! Köszönöm, hogy adsz vezetőket egyházadnak, akik készek elől járni és vigyázni a nyájra. Legyen rajtuk az áldásod és kegyelmed, bennük pedig az örömöd és békességed! Jézus Krisztusért, akinek ők is és mi is a juhai vagyunk. Ámen.”

Barátaim, mentoraim és a gyülekezetem már egy ideje tudják, hogy november 26-tól visszalépek a gyülekezetvezetői szolgálatból. Ez egy pontosan húszéves korszakot zár le az életemben. Régóta érlelődött bennem a lépés, de talán soha nem hoztam még meg döntést olyan nehezen, mint ezt. Azért volt nehéz az elhatározás, mert kötődöm a gyülekezetemhez, felelősséget érzek érte, és az ige szolgájaként egyelőre furcsa arra gondolnom, hogy nem fogok minden vasárnap prédikálni. Ha őszinte vagyok magamhoz, az is visszatartott, hogy a keresztény élet megélése középpontjának ma is a gyülekezeteket tartom, ezért a pásztori szolgálathoz képest a lelkem mélyén minden más szolgálatot csak kiegészítő szolgálatnak érzek. Ami lehet, hogy így is van, de most már azt hiszem, készen állok a kiegészítő szolgálatra. Hosszú vajúdás végén, idén májusban jutottam arra a belátásra, hogy eljött az ideje a váltásnak és hogy a gyülekezetemben a vezetés felelősségét másoknak adjam át. Békességem van abban, hogy ez az előre vivő út a közösség számára is, és számomra is.

Tovább a teljes cikkre »

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára, úgy tűnt, egyedül áll az akkori világ leghatalmasabb személyével, a római pápával szemben. 1521. április 18-án a worsmi birodalmi gyűlés előtt még magányosabbnak látszott. Aki akkor ránézett erre a mokány ágostonrendi szerzetesre, ahogy írásaival körülvéve ott állt, másként nem tehetett, könnyedén meglátta benne az Úr szőlősébe csörtető vadkant, ahogyan Leó pápa Exsurge Domine kezdetű bullája nevezte őt. Tényleg, mit akarhatott egy izgága, tenyerestalpas, gyomorbajos csuhás a keresztény világ legitimnek tartott képviselőivel szemben? Nem gyanús az, ha ennyire egyedül van valaki a véleményével? Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?

Tovább a teljes cikkre »

Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.

Tovább a teljes cikkre »

Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem szakadár, hanem restaurációs mozgalom volt. A re-formáció szó az eredeti formába való visszaállást jelenti, mint mikor egy végtag kificamodik és a helyére kell visszapattintani, vagy mint mikor egy épület megrongálódik és helyre kell állítani. A reformáció legfontosabb törekvése az eredeti katolikus hit restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés, a hitehagyás állapotából való megtérés volt. A reformátorok hite nem a római katolicizmus utáni hit, hanem a római katolicizmust megelőző hit. Nem új hit, hanem a régi, egyetemes, ortodox, apostoli hit, amitől a pápaság vezetése alatt a nyugati kereszténység fokozatosan elfajzott. Az „ad fontes” latin szavak ezt a visszatérést jelölték. Ad fontes: vissza a forrásokhoz! Vissza oda, ahonnan a kereszténység elindult, vissza az apostoli alapokhoz, vissza az eredeti közös hithez, vissza a Szentíráshoz!

Tovább a teljes cikkre »

Történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy az anabaptista és a baptista hagyomány pontosan hogyan kapcsolódnak egymáshoz, mert a két mozgalom – a közhiedelemmel ellentétben – sem történetileg, sem a jelenben nem teljesen azonosak egymással. A reformáció radikális ága és az angolszász disszenterek között született baptista mozgalom összefonódását azonban sok dolog mutatja. Magyar nyelven Szebeni Olivér baptista teológus írta meg például az anabaptizmus történetét (Az anabaptisták – A reformáció harmadik ága), és a Magyarországi Baptista Egyház kiadásában jelent meg W. R. Estep Az anabaptisták története c. könyve is. Mivel a baptisták sok tekintetben saját előfutáraiknak tekintik az anabaptistákat, én is most egy kalap alá veszem azt, amit az anabaptista és a baptista mozgalom pozitívumairól el akarok mondani.

Tovább a teljes cikkre »

A lutheránus hagyományról is írok egy posztot, bár ahogy nem voltam soha a református egyház tagja (feleségemmel és számos református lelkész ősömmel ellentétben), úgy evangélikus sem voltam soha. Viszont mindkét szülőmet eredetileg evangélikusnak keresztelték, és evangélikusok voltak az apai nagyszüleim (mielőtt a testvérgyülekezethez kapcsolódtak) és az anyai nagymamám is (mielőtt szabadegyházi lett). Sőt, apai ágon a legkorábbról ismert ősöm Darmstadt első lutheránus lelkésze volt, anyai nagyapám ágán pedig a felmenőim szintén már a reformáció idején az ágostai hitvallást vették fel, és csak valamivel később lettek reformátusok. Valamennyi lutheránus érintettségem tehát van, de úgy tűnik, a családomra inkább az evangélikus egyház elhagyása volt jellemző, ezért közvetlen kapcsolatom nekem szinte alig volt ezzel a felekezettel. A lutheránus hagyománnyal azonban annál inkább, és ebben a bejegyzésben most azt szeretném elmondani, amit ebben a hagyományban megszerettem.

Tovább a teljes cikkre »

Édesanyám édesapámmal való házassága előtt metodista volt. Egy ideig édesapám is hozzájuk tartozott, a menyegzőjüket is metodista gyülekezetben tartották, ezért bár egész gyerekkoromban a testvérgyülekezetbe jártunk, jó kapcsolatokat ápoltunk a magyarországi metodistákkal. Akkor még nem tudtam, teológiailag mennyire liberálissá vált a globális metodista mozgalom jelentős része, mert a magyarországi metodistákat a szocializmus idején valahogy elkerülte ez a trend. Talán a vasfüggöny és a gyülekezetekben lévők erős hite vont védőfalat köréjük. Rokonaim között is vannak, illetve voltak metodisták, akiket látogatva részt vehettem metodista istentiszteleteken. A metodista hagyomány iránti rokonszenvemet azonban két meghatározó olvasmányélmény és egy londoni igehirdető tette számomra életre szóló szerelemmé.

Tovább a teljes cikkre »

Első gyülekezetem az Ó utcai Keresztyén Testvérgyülekezet volt Budapesten. Tizenkilencévesen eljöttem onnan, sok tekintetben el is távolodtam ettől a hagyománytól, de több dolog, amit ott kaptam, részévé vált a hitem DNS-ének. A testvérgyülekezeti mozgalmat korai vezetői (pl. J. N. Darby, B. W. Newton, Robert Chapman) mellett az elmúlt két évszázadban számos ismert keresztény is fémjelzett, akik közül némelyekről ma már kevesen tudják, hogy egy időben kapcsolódtak ehhez a mozgalomhoz. Ilyen volt például Müller György, a bristoli árvaházak fenntartója, Hudson Taylor úttörő misszionárius, a Kína-Belföldi Misszió (China Inland Mission) atyja, F. F. Bruce teológia professzor (számos kommentár és bibliakutatással foglalkozó könyv szerzője), James Houston, a kanadai Regent College alapítója, John Lennox oxfordi matematikus és laikus igehirdető, az ő mentora, David Gooding professzor, valamint Ellis Potter, zen buddhista szerzetesből lett keresztény apologéta és lelkipásztor.

Tovább a teljes cikkre »

Teológiailag kontinuacionista vagyok, vagyis hiszek abban, hogy az újszövetségi karizmák (beleértve a nyelvekenszólást, prófétálást, gyógyítást) ma is működnek, vagy működhetnek. Azért vagyok kontinuacionista, mert a Biblia alapján ennek az álláspontnak a helyességéről vagyok meggyőződve. A Szentírás tanulmányozása nyitotta meg az elmémet és a szívemet a Szentlélek „karizmatikusabb” munkái előtt, a tapasztalás ezt csak követte. Az első találkozásaim a karizmatikus mozgalommal inkább riasztottak: nem tetszett a hangerő, a felfokozottság, a csodák hajszolása, az értelem háttérbe szorulása. Ma sem teljesen felhőtlen a viszonyom a pünkösdi-karizmatikus mozgalommal, de van olyan oldala, ami számomra is nagyon vonzó. Megpróbálom összeszedni, mit szeretek ebben az egyházi hagyományban.

Tovább a teljes cikkre »

Elkezdek egy sorozatot, amelyben elmondom, mit szeretek egy-egy hozzám közel álló egyházi hagyományban. Magamat a hitvallásos történelmi kereszténység fősodrában látom (hiszem az első évszázadok egyetemes hitvallásait és a szentek egyetemes közösségét), azon belül az evangéliumi kereszténységhez sorolom magam (vallom a reformáció „sola”-it és a Szentírás teljes megbízhatóságát), teológiailag kálvinista vagyok (elfogadom a Dordrechti kánonokat is), egyházkormányzásban szabadegyházi és kongregacionalista, a keresztségben (ana)baptista, a lelki ajándékok tekintetében óvatos karizmatikus (kontinuacionista). Ezt azért mondom el így, hogy világossá tegyem, milyen nézőpontból fogok beszélni a sorra kerülő egyházi hagyományokról. A sorozat hangvétele szándékom szerint pozitív – sőt, kissé idealizált – lesz. Nem bírálni fogom a hagyományokat (noha az ige bírálatának minden hagyományt alá kell vetni), hanem elmondom, amit szeretek bennük. Kezdem a református hagyománnyal.

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Néhány éve a belarusz ortodox egyházfő mondott kijózanító beszédet egy protestáns egyházi zsinaton, most hasonló ismétlődött meg az anglikán egyház püspökeinek szinódusán. Ezúttal azonban nem kívülről érkezett a prófétai figyelmeztetés, hanem a felekezeten belülről. A téma ugyanaz: helyes-e megváltoztatni a házassággal és a szexualitással kapcsolatos kétezer éves keresztény tanítást a kultúra új erkölcsi víziójának hatására. Ahogy az amerikai presbiteriánus egyház (PCUSA) hajlott a kompromisszumra, úgy a Church of England is nemrég elindult ebbe az irányba. A kritika ezúttal viszont olyan embertől érkezett, aki nem csak hogy lelkésze ennek a felekezetnek, hanem érintett a homoszexualitás kérdésében is. Sam Allberry (az Is God Anti-Gay c. könyv szerzője) ugyanis férfi létére férfiakhoz vonzódik, de Jézus követőjeként nem azonosítja magát ezekkel a vágyaival, hanem tartja magát a keresztségben vállalt fogadalomhoz, hogy a bűnnek meghalva szentül fog élni.

Tovább a teljes cikkre »

Óriás ment el megint közülünk. Cseri Kálmán (vagy „Kálmán bácsi”, ahogy a feleségem beszél róla) egy nemzedék számára testesítette meg az evangélium tiszta üzenetét. Szigorú volt, nyíltan beszélt a bűnről, a megtérésről, az újjászületésről, Jézus Krisztus keresztjéről. Az evangélium dolgában nem ismert kompromisszumot. Néha másban sem, amiben talán lehetett volna. Mégis, aki meg tudta ragadni azt a Krisztust, akit hirdetett, annak a vállairól a legjobb helyen hullottak le a terhek. Cseri Kálmán igehirdető evangélista volt. Szavait precízem megválogatta, és bár erősen raccsolt, ékesszólását kritikusai is elismerték, különösen mert olyan egyszerűséggel társult a beszéde, amilyenre minden rétor vágyik. Az értelmiségitől a falusi emberig egyszerre szólított meg mindenkit. Az 56-os villamos gyanúsan tömve volt, amikor ő tartott evangélizációs hetet a pasaréti református templomban. Könyvei évtizedek óta keresztény bestsellerek. Nem kellett „Kálmán bácsival” mindenben egyetérteni ahhoz, hogy személye és szolgálata tiszteletet ébresszen. Evangéliumi ikon volt. Nem ment el nyomtalanul.

Tizennegyedik alkalommal tartottam életrajzi előadást a gyülekezetemben. Idei témám John Bunyan volt, a 17. századi puritán üstfoltozó, akinek A zarándok útja c. regényét a The Guardian c. brit baloldali napilap 2013-ban a 100 valaha írt legjobb regény között első helyen említette. Ahogy a 19. századi irodalomtörténész Macaulay mondta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Bunyan meghatározó hatással volt a gondolkozásomra, egyszerűsége és lenyűgöző bölcsessége örök példa a számomra. Itt lehet meghallgatni az előadást (legörgetve az utolsó). Aki végighallgatja a többi életrajzi előadást is, átfogó képet kaphat lelki formálódásom elmúlt évtizedeiről.

Hogyan érhetjük el az egyházon és a gyülekezeteinken belüli egységet és békességet? Bunyan a következő tanácsokat adja ehhez.

1. Ha egységben és békességben akarunk élni, imádkoznunk kell érte. Pál apostol is imádkozik a gyülekezetekben lévő békéért, és hogy a békesség és a kegyelem sokasodjék közöttük.

2. Ha egységre és békességre akarunk törekedni a gyülekezetekben, ügyelnünk kell arra, hogy kiknek a gondjaira bízzuk a gyülekezetek felügyeletét.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum