A ‘Teológia’ kategória archívuma

Idei életrajzi előadásom témája Robert Charles (vagyis R. C.) Sproul volt. Angol szakos egyetemistaként (és azóta is) meghatározó dolgokat tanultam tőle a gondolkodás természetéről, a Szentírás természetéről, és ami a legfontosabb: Isten természetéről. A december közepén 78 éves korában elhunyt amerikai teológus kulcsszerepet játszott intellektuális fejlődésemben, hálával és örömmel emlékeztem meg róla. Sproul Istene nagy Isten volt, akinek a Szava megbízható és kegyelme ellenállhatatlan. A Washington Post nekrológja szerint Sproul kívül állt az amerikai, sőt, a keresztény élet népszerű áramlatain. Ez igaz. Valószínűleg emiatt tudott hatni mindkettőre. Akit érdekel, hogy hogyan, hallgassa meg az előadást (a legalsó a listán)!

Az egész hitéletemet alapjaiban megváltoztatta egy könyv, amelynek szerzője néhány hete a legszemélyesebb módon is megbizonyosodhatott annak tartalmáról. A nemrég elhunyt R. C. Sproul The Holiness of God c. könyvére gondolok, amely végre magyarul is kapható (Isten szentsége, Presbiteriánus Kiadó). Ez a könyv 1995. októberében fenekestül felforgatta az istenképemet, de úgy tette, hogy közben paradox módon tökéletesen illeszkedett is az újjászületésem pillanatában kapott belső képhez, amely engem akkor több évi küzdelem végén a térdeimre kényszerített. A megtérésem utáni évek tompították ezt a képet, de Sproul könyvének olvasása közben ugyanaz a Szentlélek érintett meg újra, aki hat évvel korábban segített, hogy az Úr Jézus – az Isten Szentje – előtt megalázzam magam. Ez az új találkozás véglegesen a helyére tette bennem azt a kérdést, hogy hol érnek véget az érvek és az ellenkezések.

Tovább a teljes cikkre »

Szokásomhoz híven az idei legjobb olvasmányélményeimről következik egy lista. A 2017-es évem a nagy újraolvasásokról szólt. Újraolvastam Aranytól a Toldit, Saint-Exupéry-től A kis herceget, Arisztotelésztől a Poétikát, Cronintól a Réztábla a kapu alattot, Homérosztól az Iliászt (amit annak idején csak rövidített formában olvastam), és volt idén is a kezemben Mikszáth, Oscar Wilde, Agatha Christie, J. K. Rowling (pontosabban R. Galbraith), no meg Ellis Potter, Tim Keller, C. Stephen Evans és Herman Dooyeweerd, akiktől máskor is olvastam már, és akikre most nem fogok kitérni az alábbi listában, noha sok örömöt, izgalmat és hasznos gondolatot kaptam tőlük. Idén is a hármas felosztás következik: teológia, spiritualitás és kultúra. Íme a legjobb olvasmányaim:

Tovább a teljes cikkre »

Még egy fontos dolgot hadd mondjak el a Tyndale House Újszövetség kiadásáról, ami nem csak azokat érinti, akik értenek ógörögül. A THGNT alapvetően befolyásolni fogja, ahogy a bibliai apologetika egyik legfogósabb kérdéséről gondolkodunk, arról, hogy az Újszövetség hogyan idézi az Ószövetséget. Olyan példák juthatnak most eszünkbe, mint amikor Máté idézi Hóseást (Mt 1,15), Márk idézi Ézsaiást (Mk 1,2-4), vagy amikor Pál utal vissza ószövetségi igékre az egyetemes bűnösségről szóló híres catenájában (Róm 3,10-18). Ha megnézzük a Nestle-Aland szöveget, azt látjuk, hogy ezek az idézetek tipográfiailag el vannak választva a főszövegtől és dőlt betűvel vannak szedve. A modern fordítások idézőjelek közé is teszik őket, jelezve, hogy ezek idézetek. A THGNT azonban benne hagyja az idézeteket a szövegtestben, jelöletlenül hagyva őket, ahogy a korai kéziratok általában. Miért fontos ez?

Tovább a teljes cikkre »

„Kezdetben volt az Ige” – mondja János az evangéliuma első mondatában. „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” – folytatja pár mondattal később. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” – teszi hozzá, jelezve, hogy az élő az élőtől származik, és az élet világosságot teremt, és az embereknek szükségük van erre a világosságra. A további versekből kiderül, hogy az élet, amely létrehozta a világot, képes megosztani az emberekkel az örökkévaló életet is, amely átvisz a halál sötétségéből az élet világosságába. János azonosítja az Igét: ő a Názáretből való Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia, aki testté – vagyis emberré – lett. Ő az Ige, ő általa teremtetett a világ, mert ő Isten szavaként kezdettől Istennél volt és egyenlő Istennel.

Tovább a teljes cikkre »

Feltételezem, hogy az új görög szövegkiadásról (THGNT) szóló előző bejegyzésem sokaknak teljesen kínai volt, ezért röviden, érthetőbben is elmagyarázom, hogy miről van szó. Ehhez néhány dolgot el kell mondanom a szövegkritikáról. Senki ne ijedjen meg a „szövegkritika” szótól, különösen a „-kritika” utótagtól. Konzervatív evangéliumi teológusok hagyományosan különbséget tettek a szövegkritika és az ún. „magas” kritika között. Az előbbi a bibliai szöveg lehető legpontosabb helyreállításáról szól, az utóbbi a bibliai szöveg feletti kritikáról, a szöveg keletkezésének, szerzőségének, szerkesztésének irodalmi és történeti kérdéseiről. Például arról, hogy tényleg Péter apostol írta-e a neve alatt fennmaradt két levelet, vagy mondjuk hogy mondhatta-e Jézus az evangéliumokban neki tulajdonított szavakat és megtehette-e a neki tulajdonított csodákat. A Biblia igazságának megkérdőjelezése az utóbbi területen történt, a szövegkritika kifejezetten konzervatív műfaj. Rövid bevezetés következik a szövegkritikába, olyan dolgokról lesz most szó, amit akkor is érdemes tudnunk, ha soha nem fogunk foglalkozni ezzel a területtel.

Tovább a teljes cikkre »

Akik az Újszövetséget görögül is olvassák és tanulmányozzák, azoknak a reformáció emlékévében izgalmas hírrel szolgálhatok: a Cambridge-i Tyndale House jóvoltából megjelent és már kapható a görög szöveg új kritikai kiadása! Bár akár konzervatívnak is mondhatnám a kiadást, hiszen a szerkesztők célja a legkorábbi ismert kéziratokhoz való legnagyobb hűség volt, egészen a bekezdések jelzéseiig, a szavak betűzéséig (pl. γείνομαι vs. γίνομαι), a hehezetekig és a hangsúlyjelekig (amennyiben vannak). A görög Újszövetség mai kutatói (leszámítva a Textus Receptus feltétlen híveit) szinte mind a Nestle-Aland illetve a UBS szövegkiadásait használják. A Nestle-Aland és a UBS szövegei ma már lényegében megegyeznek, a Nestle-Aland szöveg (amely jelenleg a 28. kiadásnál tart) legnagyobb erőssége a részletes és alapos kritikai apparátus, amely segít eligazodni abban, hogy mely kéziratok támasztják alá a szöveg melletti vagy éppen attól eltérő olvasatot. E két nemes, modern kritikai szöveghagyomány mellé kerül mostantól a Tyndale House szövege, a The Greek New Testament Produced at Tyndale House, vagyis a THGNT.

Tovább a teljes cikkre »

A Zsidókhoz írt levél szerzője kivételes erőt és ítélőképességet tulajdonít Isten igéjének: „Mert Isten igéje (ὁ λόγος τοῦ θεοῦ) élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” Az előző bejegyzésben elmondtam az érveimet azzal kapcsolatban, hogy miért Isten írott és hirdetett igéjével azonosítom a ὁ λόγος τοῦ θεοῦ kifejezést. Most hadd bontsam ki azt az öt dolgot, amit a levél szerzője Isten igéjéről állít. Nem mindennapi tulajdonságokról van szó. Ha komolyan vesszük az ige itt felsorolt attribútumait, sokkal nagyobb bizalommal fogunk Isten kinyilatkoztatott szavára tekinteni, különösen amikor az a modern kor egyéb tekintélyforrásaival kerül összeütközésbe.

Tovább a teljes cikkre »

A Zsidókhoz írt levél 4. rész 12. verse azt állítja Isten igéjéről, hogy az élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, valamint megítéli a szív gondolatait és szándékait. Az igének ezeket a tulajdonságait fogom körbejárni a következő posztban, mert ha igaz ez a leírás, akkor nincsen a lélek mélységeinek megismerésében és megértésében precízebb és hatékonyabb eszköz Isten szavánál. Előbb azonban hadd mondjam el, hogy – szemben több egyházatya és néhány mai exegéta véleményével – miért vonatkoztatom Isten igéjét ebben a versben elsődlegesen a hirdetett és leírt szóra, nem pedig Krisztusra.

Tovább a teljes cikkre »

Gary Dorrien The Making of American Liberal Theology (Westminster John Knox Press, 2001, 2003, 2006) c. háromkötetes műve az amerikai liberális teológia történetét veszi végig 1805-től 2005-ig. Akik érteni szeretnék annak az irányzatnak a kialakulását és térhódítását, amely a mai napig formálja számos fősodratú nyugati protestáns felekezet lelkiségét és arculatát, Dorrienban izgalmas szellemtörténeti idegenvezetőre találnak. Kevin DeYoung egy blogbejegyzésében hét pontban összegzi azokat a jellegzetességeket, amelyeket Dorrien magnum opusa a liberális teológiához kapcsol, a pontokat a könyvből vett idézetekkel támasztva alá. Az idézetek lefordítása helyett én egyszerűen csak elmagyarázom, miről szólnak az egyes pontok, és hogyan különböztetik meg (Dorrien szerint) a liberális teológiát a hagyományos keresztény hittől. A liberális teológia hét ismérve a következő:

Tovább a teljes cikkre »

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

Hadd kezdjem a kérdés megválaszolását egy állítással: nincs bűntelen csecsemő. Tudom, kevés olyan gondolat van, amely annyira ellentétes volna a természetes gondolkodással, mint ez. Hogy lehetne egy csecsemőt vétkesnek tartani, aki még egyetlen morálisnak tekinthető cselekedetet sem hajtott végre, sőt, talán gondolatai sem igazán voltak, olyan meg biztosan nem, amelyet tudatosnak tekinthetnénk? Ez fontos ellenvetés, vissza is térek rá, de akármilyen észszerűtlennek is hat, a keresztény teológia az anyaméhben lévő csecsemőket sem vonja ki az áteredő bűn hatása alól. Dávid király írja bűnvalló imádságában: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (Zsolt 51,7) A Zsolt 58,4-ben pedig ezt olvassuk: „Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelygenek a hazugok anyjok méhétől kezdve.” „Nincsen igaz ember egy sem…” – írja Pál a római gyülekezetnek (Róm 3,10).

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció egyik legjelentősebb, messze önmagán túlmutató mozzanata volt az, amikor Luther kisétált a monostorból és hátat fordított a szerzetesi életnek. (Nem a Bóra Katalinnal később kötött házasságára gondolok, noha az is része – fontos része – volt a lépésnek, hanem arra az általánosabb gesztusra, hogy a világban élést választotta a világtól való elkülönülés helyett.) Ebben a szimbolikus lépésben benne van az a reformátori gondolat, hogy a szentség megélése evilági, és hogy nincsen minőségi különbség a szerzetesi hivatás és a világi feladatokban álló hivatás között, illetve ha van, akkor az inkább a szerzetesi lét erkölcstelenségében áll. Luther az imádkozni félrevonuló szerzetesi életben egyre inkább az önző, a világi kötelességek alól önmagát kivonó szeretetlenséget látta. A reformátori lelkiség megszűntette a szerzetesi hivatás és a világi munka közé emelt távolságot és azt hangsúlyozta, hogy a hívőknek a világban van dolguk.

Tovább a teljes cikkre »

Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.

Tovább a teljes cikkre »

Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

Tovább a teljes cikkre »

A solus Christus elve azt magyarázza meg, hogy az üdvösség miért egyedül kegyelemből és egyedül hit által van. Azért, mert az üdvösség egyedül Krisztusban található. A hit Krisztussal köt egybe, Krisztusba „öltöztet” (vö. Gal 3,26-27). „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). A reformáció radikálisan Krisztus-központú mozgalom volt. „Csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret” – jelentette ki Luther a heidelbergi disputákban. A solus Christus elve Krisztust tette meg az egyedüli közbenjáróvá, akinek áldozata tökéletes és elégséges a bűnös ember számára, hogy megigazuljon. A hit a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában való részvétel. Egyedül a Krisztusban való hit által lehet az üdvösség kegyelemből, mert egyedül Krisztus vált meg a bűnből és a halálból. Ez állt a reformátorok hitének középpontjában.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum