A ‘Teológia’ kategória archívuma

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

Hadd kezdjem a kérdés megválaszolását egy állítással: nincs bűntelen csecsemő. Tudom, kevés olyan gondolat van, amely annyira ellentétes volna a természetes gondolkodással, mint ez. Hogy lehetne egy csecsemőt vétkesnek tartani, aki még egyetlen morálisnak tekinthető cselekedetet sem hajtott végre, sőt, talán gondolatai sem igazán voltak, olyan meg biztosan nem, amelyet tudatosnak tekinthetnénk? Ez fontos ellenvetés, vissza is térek rá, de akármilyen észszerűtlennek is hat, a keresztény teológia az anyaméhben lévő csecsemőket sem vonja ki az áteredő bűn hatása alól. Dávid király írja bűnvalló imádságában: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (Zsolt 51,7) A Zsolt 58,4-ben pedig ezt olvassuk: „Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelygenek a hazugok anyjok méhétől kezdve.” „Nincsen igaz ember egy sem…” – írja Pál a római gyülekezetnek (Róm 3,10).

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció egyik legjelentősebb, messze önmagán túlmutató mozzanata volt az, amikor Luther kisétált a monostorból és hátat fordított a szerzetesi életnek. (Nem a Bóra Katalinnal később kötött házasságára gondolok, noha az is része – fontos része – volt a lépésnek, hanem arra az általánosabb gesztusra, hogy a világban élést választotta a világtól való elkülönülés helyett.) Ebben a szimbolikus lépésben benne van az a reformátori gondolat, hogy a szentség megélése evilági, és hogy nincsen minőségi különbség a szerzetesi hivatás és a világi feladatokban álló hivatás között, illetve ha van, akkor az inkább a szerzetesi lét erkölcstelenségében áll. Luther az imádkozni félrevonuló szerzetesi életben egyre inkább az önző, a világi kötelességek alól önmagát kivonó szeretetlenséget látta. A reformátori lelkiség megszűntette a szerzetesi hivatás és a világi munka közé emelt távolságot és azt hangsúlyozta, hogy a hívőknek a világban van dolguk.

Tovább a teljes cikkre »

Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.

Tovább a teljes cikkre »

Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

Tovább a teljes cikkre »

A solus Christus elve azt magyarázza meg, hogy az üdvösség miért egyedül kegyelemből és egyedül hit által van. Azért, mert az üdvösség egyedül Krisztusban található. A hit Krisztussal köt egybe, Krisztusba „öltöztet” (vö. Gal 3,26-27). „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). A reformáció radikálisan Krisztus-központú mozgalom volt. „Csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret” – jelentette ki Luther a heidelbergi disputákban. A solus Christus elve Krisztust tette meg az egyedüli közbenjáróvá, akinek áldozata tökéletes és elégséges a bűnös ember számára, hogy megigazuljon. A hit a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában való részvétel. Egyedül a Krisztusban való hit által lehet az üdvösség kegyelemből, mert egyedül Krisztus vált meg a bűnből és a halálból. Ez állt a reformátorok hitének középpontjában.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem szakadár, hanem restaurációs mozgalom volt. A re-formáció szó az eredeti formába való visszaállást jelenti, mint mikor egy végtag kificamodik és a helyére kell visszapattintani, vagy mint mikor egy épület megrongálódik és helyre kell állítani. A reformáció legfontosabb törekvése az eredeti katolikus hit restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés, a hitehagyás állapotából való megtérés volt. A reformátorok hite nem a római katolicizmus utáni hit, hanem a római katolicizmust megelőző hit. Nem új hit, hanem a régi, egyetemes, ortodox, apostoli hit, amitől a pápaság vezetése alatt a nyugati kereszténység fokozatosan elfajzott. Az „ad fontes” latin szavak ezt a visszatérést jelölték. Ad fontes: vissza a forrásokhoz! Vissza oda, ahonnan a kereszténység elindult, vissza az apostoli alapokhoz, vissza az eredeti közös hithez, vissza a Szentíráshoz!

Tovább a teljes cikkre »

Ma már valószínűleg nincs élő ember Magyarországon, akihez ne jutott volna el a hír, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját. Luther Márton 1517. október 31-én tűzte ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tézisét, amely örökre megváltoztatta az egyház – és nyugodtan mondhatjuk: a világ – arculatát. Ez a hónap a Divinity-n is a reformációról fog szólni. A reformáció nem volt tökéletes, hibátlan és mindenestül sikeres mozgalom, kár is lenne idealizálni. Minden megújulási mozgalomnak vannak vakfoltjai, következetlenségei és nem kívánt következményei, ez igaz a protestáns reformációra is. Ötszáz évvel ezelőtt mégis olyasmi történt Európában, amelyről nem csak a történészeknek fontos megemlékezni, hanem nekünk is, akik szeretnénk az evangélium ügyét a 21. században hitelesen képviselni. Van okunk az ünneplésre, és lehet célunk is az ünnepléssel.

Tovább a teljes cikkre »

A tavalyi Evangéliumi Fórumon reggelente a pásztori levelek alapján az egészséges tanítás és a lelki egészség témájáról beszéltem. A kép- és hanganyagok itt megnézhetők, meghallgathatók: 1. Vezetők és az egészséges tanítás (Tit 1,1-16; 2,1-15); 2. Egészségtelen tanítás az egyházban (1Tim 1,1-11; 6,1-10); 3. Az egészséges tanítás értéke (2Tim 1,8-14; 4,1-5). Az EF honlapján található archívumban fent van egy válogatás az elmúlt évek Fórumain elhangzott további előadásokból, szemináriumokból is, így aki nem tudott velünk lenni, egy kis ízelítőt kaphat az ott folyó munkából. Az idei Fórumra a regisztráció első fizetési sávja holnapig tart, utána valamivel drágábban lehet már csak jelentkezni, úgyhogy ha valaki tervez jönni, ne halogassa a jelentkezést!

Már csak két hónap van az Evangéliumi Fórum 2017-es találkozójáig, melyre az EF regisztrációs felületén lehet jelentkezni. Az EF 2017-re olyan protestáns keresztény vezetőket és potenciális vezetőket várunk, akik szeretnének más felekezetű, de az evangélium központi üzenetéhez és a Biblia tekintélyéhez ragaszkodó hívőkkel együtt megerősödni a bibliai örömhír hiteles képviseletében. Mottónk: „meggyőződünk, hogy meggyőzhessünk”. A találkozó november 12-15 között lesz, a harkányi Thermal Hotelben. Az Evangéliumi Fórum műhelyekre épül, ami kifejezi azt a szándékunkat, hogy evangéliumi nézőpontból szeretnénk az élet különböző területein jelentkező kihívásokról együtt gondolkodni. A tavalyi öt műhely (apologetika, bibliaértelmezés, gyülekezetmegújítás, vezetői, teológus) mellett idén elindul a művészet műhely is. Kedvcsinálónak itt tekinthető meg egy rövid videó az Evangéliumi Fórumról.

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység – noha erkölcsös és bölcs – nem örök erkölcsi törvényekről vagy intuitív bölcsességekről szól, hanem Isten önfeltárásáról. A keresztény hit kinyilatkoztatáson alapuló vallás, a kinyilatkoztatás mibenlétének megértése ezért kulcs a kereszténység megértéséhez. Talán onnan érdemes közelíteni, hogy végiggondoljuk, hogyan hidalható át a távolság a nagy és a kicsi, a magas és az alacsony, a gazdag és a szegény, az értelmes és az együgyű között. A közös minta az, hogy mindig arról az oldalról lehetséges a hídverés, ahol a több van. A nagy tudja befogadni a kicsit, a magas tud lehajolni az alacsonyhoz, a gazdag tud adni a szegénynek, az értelmes tudja tanítani az együgyűt. Van út a kicsitől is a nagyhoz, az együgyűtől is az értelmeshez, de az út fentről nyitható és fentről zárható. A király tróntermébe akkor léphetünk, ha ő megengedi, és ezen az sem változtat, ha esetleg nem szeretjük a királyokat.

Tovább a teljes cikkre »

Mivel a természettudomány a jelenségek világára (természet) koncentrál, keresztény tudósok számára is magától értetődő, hogy a természettudománynak nem feladata, hogy magát Istent vizsgálja. Pontosabban: nem a természettudomány feladata ez. A természettudományt régen természeti filozófiának hívták, megkülönböztetve a metafizikától, amely a természeten túlira is figyel. A természettudomány nem azért nem vizsgálja Istent, mert Isten ne lenne létező és megismerhető valóság, hanem azért, mert Isten nem része a természetnek, amire a természettudomány figyelme irányul. Azt csak a pozitivista tudományfelfogás gondolja, hogy az ismeret egyetlen hiteles forrása a tudomány, meg hogy csak a természet létezik és azt egyedül a tudomány képes megbízható módon vizsgálni. A pozitivizmus azonban – ahogy sokan rámutattak – az észszerűség alapján önmagát rombolja le, hiszen pont az az alapvetése, hogy az empirikus tudomány képes csak megbízható ismeretet adni a valóságról, nem empirikus megfigyelésből származik, hanem előzetes filozófiai megállapítás.

Tovább a teljes cikkre »

Történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy az anabaptista és a baptista hagyomány pontosan hogyan kapcsolódnak egymáshoz, mert a két mozgalom – a közhiedelemmel ellentétben – sem történetileg, sem a jelenben nem teljesen azonosak egymással. A reformáció radikális ága és az angolszász disszenterek között született baptista mozgalom összefonódását azonban sok dolog mutatja. Magyar nyelven Szebeni Olivér baptista teológus írta meg például az anabaptizmus történetét (Az anabaptisták – A reformáció harmadik ága), és a Magyarországi Baptista Egyház kiadásában jelent meg W. R. Estep Az anabaptisták története c. könyve is. Mivel a baptisták sok tekintetben saját előfutáraiknak tekintik az anabaptistákat, én is most egy kalap alá veszem azt, amit az anabaptista és a baptista mozgalom pozitívumairól el akarok mondani.

Tovább a teljes cikkre »

A lutheránus hagyományról is írok egy posztot, bár ahogy nem voltam soha a református egyház tagja (feleségemmel és számos református lelkész ősömmel ellentétben), úgy evangélikus sem voltam soha. Viszont mindkét szülőmet eredetileg evangélikusnak keresztelték, és evangélikusok voltak az apai nagyszüleim (mielőtt a testvérgyülekezethez kapcsolódtak) és az anyai nagymamám is (mielőtt szabadegyházi lett). Sőt, apai ágon a legkorábbról ismert ősöm Darmstadt első lutheránus lelkésze volt, anyai nagyapám ágán pedig a felmenőim szintén már a reformáció idején az ágostai hitvallást vették fel, és csak valamivel később lettek reformátusok. Valamennyi lutheránus érintettségem tehát van, de úgy tűnik, a családomra inkább az evangélikus egyház elhagyása volt jellemző, ezért közvetlen kapcsolatom nekem szinte alig volt ezzel a felekezettel. A lutheránus hagyománnyal azonban annál inkább, és ebben a bejegyzésben most azt szeretném elmondani, amit ebben a hagyományban megszerettem.

Tovább a teljes cikkre »

Édesanyám édesapámmal való házassága előtt metodista volt. Egy ideig édesapám is hozzájuk tartozott, a menyegzőjüket is metodista gyülekezetben tartották, ezért bár egész gyerekkoromban a testvérgyülekezetbe jártunk, jó kapcsolatokat ápoltunk a magyarországi metodistákkal. Akkor még nem tudtam, teológiailag mennyire liberálissá vált a globális metodista mozgalom jelentős része, mert a magyarországi metodistákat a szocializmus idején valahogy elkerülte ez a trend. Talán a vasfüggöny és a gyülekezetekben lévők erős hite vont védőfalat köréjük. Rokonaim között is vannak, illetve voltak metodisták, akiket látogatva részt vehettem metodista istentiszteleteken. A metodista hagyomány iránti rokonszenvemet azonban két meghatározó olvasmányélmény és egy londoni igehirdető tette számomra életre szóló szerelemmé.

Tovább a teljes cikkre »

Első gyülekezetem az Ó utcai Keresztyén Testvérgyülekezet volt Budapesten. Tizenkilencévesen eljöttem onnan, sok tekintetben el is távolodtam ettől a hagyománytól, de több dolog, amit ott kaptam, részévé vált a hitem DNS-ének. A testvérgyülekezeti mozgalmat korai vezetői (pl. J. N. Darby, B. W. Newton, Robert Chapman) mellett az elmúlt két évszázadban számos ismert keresztény is fémjelzett, akik közül némelyekről ma már kevesen tudják, hogy egy időben kapcsolódtak ehhez a mozgalomhoz. Ilyen volt például Müller György, a bristoli árvaházak fenntartója, Hudson Taylor úttörő misszionárius, a Kína-Belföldi Misszió (China Inland Mission) atyja, F. F. Bruce teológia professzor (számos kommentár és bibliakutatással foglalkozó könyv szerzője), James Houston, a kanadai Regent College alapítója, John Lennox oxfordi matematikus és laikus igehirdető, az ő mentora, David Gooding professzor, valamint Ellis Potter, zen buddhista szerzetesből lett keresztény apologéta és lelkipásztor.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum