A ‘Teológia’ kategória archívuma

A család kérdésében a kultúránkkal való vitánkat jelentős részben az okozza, hogy egészen mást gondolunk a valóság természetéről, mint nem keresztény felebarátaink. A mi világképünkben az apa, az anya és a család nem pusztán evolúciós hordalékok és/vagy szociális konstrukciók, hanem jelentéssel bíró ikonjai annak, amilyen a valóság legmélyebb természete. Ezt annak is érdemes megfontolnia, aki kívülállóként próbálja megérteni a keresztény családképet és annak világnézeti hátterét. Május elején a Centrál Kávéházban tartottam előadást „A család misztériuma” címmel. Az előadásban négy kérdést vizsgálok meg: 1. Miért van család? 2. Miért van apa? 3. Miért van anya? 4. Kik Isten gyermekei? Az előadást ajánlom mindazoknak, akik szeretnék jobban érteni a család fogalmának keresztény világnézeti hátterét. Elsősorban nem arról beszélek, hogy mi Isten véleménye a családról, hanem arról mondom el a gondolataimat, hogy a család (apa, anya, gyermekek) hogyan mutat Istenre és a vele való kapcsolatunkra. A felvétel itt vagy itt megtekinthető.

Tovább a teljes cikkre »

Ha Isten agapé, vajon szeret bennünket erosszal? A szeretet azon fogalmak egyike, amelyekről mindenki azt gondolja, tudja, mi az, de ha elkezdünk róla beszélgetni, hamar kiderül, hogy egészen eltérő dolgokat értünk alatta. A szeretet zavaros fogalomként létezik köztünk. Nem csak azért, mert amikor szóba kerül, az egyik ember szerelemre gondol, a másik vágyakozásra, a harmadik pedig önfeláldozásra (bár már ez is sejteti a fogalom mélyén lévő ambivalenciákat), hanem azért is, mert a szeretetfogalomban két egymással ellentétes irányú mozgást tartunk össze: a felemelkedést és az alászállást, a vonzást és az önátadást. Az előbbit hagyományosan az erosz szó jelöli, a másikat az agapé, noha etimológiailag ez a jelölés sem teljesen problémamentes. Az erosz és agapé motívumok különbségéről és egységéről írtam évekkel ezelőtt egy cikksorozatot, de most (olvasóim számára némiképp meglepő módon) egy pápai enciklikát szeretnék segítségül hívni, mielőtt a címben feltett kérdésre válaszolok.

Tovább a teljes cikkre »

Hat évet kellett várni, hogy kiderüljön, létezik-e a Dan Wallace által bejelentett első századi Márk-kézirat. 2012 márciusában írtam először a bejelentésről, majd egy évvel később újra, és rövid kommentekben azóta többször is. Közben egymásnak ellentmondó, aggasztó pletykák kezdtek terjedni a kézirat eladásáról, meg arról, hogy kinek volt lehetősége megnézni, hol találták meg, és hogy mik a publikálás halogatásának okai. Az ügy egyre kínosabbá vált, amit csak mélyített, hogy Dan Wallace a kézirat megtekintéséért cserébe olyan szerződést írt alá, amely őt a publikálásig hallgatásra kényszerítette. Ahogy az lenni szokott, a hallgatás jó táptalajává vált a rossz nyelveknek és az alaptalan összeesküvés-elméleteknek. Ezeket eddig senki nem tudta megerősíteni vagy cáfolni. Most viszont végre vége a találgatásoknak, örömmel jelentem, hogy az ominózus kéziratot publikálták, Wallace is megtörte a csendet, és lassan szinte mindent tudunk, amit az ügyben tudnunk kell.

Tovább a teljes cikkre »

Tavaly ősszel sokan, sok helyen, sokféleképpen ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját. Én is írtam róla egy egész hónapon át tartó cikksorozatot (kezdve itt). A reformáció lényegét tekintve azonban nem emlék, hanem az egyház mindenkori lehetősége és kötelessége, és nem is a katolicizmussal való harcról szól, hanem Isten igéjéről és az evangéliumról. Az Evangéliumi Fórum honlapjára felkerült az az előadás, amit tavaly novemberben a reformáció erejéről tartottam. Ezt az előadást az egyik legfontosabb előadásomnak tartom azok közül, amelyeket valaha tartottam. Azt a meggyőződésemet mondom el, hogy a reformáció ereje ma is megváltoztathatja Európát, sőt, a saját szívünket is, mert az Isten igéjénél és az evangéliumnál nincsen nagyobb és tisztább erő. Ha valaki végignézni (vagy meghallgatja) az előadásomat, megismerheti, mi mozgat engem legbelül. Itt lehet megnézni (itt pedig meghallgatni).

Tovább a teljes cikkre »

A művészet, a tudomány és a filozófia különböző nyelveket használ a világ megértéséhez. A tudomány megfigyeléseket végez, hipotéziseket állít fel a megfigyelések magyarázataként, majd leellenőrzi ezeket a hipotéziseket és levonja a következtetéseit. Szigorú és szabályozott folyamat. A filozófia a logika segítségével gondolja végig a valóság szerkezetét vagy annak egyes vetületeit, és ehhez alkalmaz matematikai dedukciót is. Ez is többnyire szigorúan szabályozott folyamat. A művészet fő eszköze a képzelet és az intuíció. Megfigyel és következtet, de másfajta észleléssel, másfajta szintézist végez el, mint a tudomány és a filozófia, miközben ugyanannak a valóságnak az érzékelésére és megismerésére vállalkozik. A maga módján ez is szigorú és szabályozott, de egyben csapongó és szárnyaló is. A teológia, amely a bibliai kinyilatkoztatásból indul ki és ezért a legmesszebb lát, támaszkodhat mindháromra, amikor a kinyilatkoztatás fényében igyekszik megérteni a valóság szerkezetét, de a művészi képzelet néha jobban megragadja a kinyilatkoztatást, mint az induktív vagy a deduktív logika. Erre egy példa az ainuk muzsikája.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

Ha úgy keltél ma fel, hogy zúg a fejed és kétségbe vagy esve, mert győzött a politikai erő, ami ellen szavaztál, van egy jó hírem számodra: továbbra is Isten az Úr! Ha úgy keltél ma fel, hogy zúg a fejed, de mosolyog a szíved, mert győzött a politikai erő, amit támogattál, van egy kijózanító hírem a számodra: továbbra is Isten az Úr! Abdiás könyve a legrövidebb prófétai könyv a Bibliában. Edóm pusztulásáról és Jeruzsálem megmeneküléséről szól. Isten azt ígéri, hogy megalázza az erőszakos és dölyfös Edómot és az idők végén Sion hegye menedék lesz a hívő nép számára. „Azután az ÚR fog uralkodni.” Így fejeződik be a legkisebb kispróféta könyve. Bármi is történt tegnap, bárhogy is érezzük most magunkat emiatt, vigasztaljon, bátorítson vagy figyelmeztessen bennünket, hogy továbbra is Isten az Úr. Nincs olyan történelmi jelentőségű esemény, amelynél ne lenne fontosabb ez a tény. Akár örülünk most, akár szomorkodunk.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz elgondolnunk Istenről, hogy egyszerre képes lenne haragudni és könyörülni. Mivel bennünk ez a két indulat legtöbbször elválik egymástól (ha haragszunk, nem érzünk irgalmat, ha irgalmat érzünk, nem haragszunk), Istenről is azt feltételezzük, hogy vagy haragszik, vagy könyörületes, de a két indulat egyszerre nem lehetséges benne. Vagy a haragvó Isten létezik, vagy az irgalmas Isten; a kettő együtt azonban nem. Pedig de, és ezt Jézus halálára emlékezve különösen fontos megértenünk. Pál apostol az efézusiaknak írt levelében ezt a két indulatot – a haragot és az irgalmat – tulajdonítja Istennek, amikor arról ír, hogy bár a harag fiai voltunk, Isten megkönyörült rajtunk. Bár haragudott, megkönyörült. Az Efézusi levél 2. részének elejéről következik egy idézet:

Tovább a teljes cikkre »

Egész hívő életemet meghatározta a felekezetköziség, a más felekezetűekkel való egység, az evangéliumi katolicitás. Ezt először a szüleimtől tanultam, akiknek mindig nyitott volt a szíve és az otthona a más felekezetű hívők előtt. Tudatos keresztény életem aztán szorosan összefonódott a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséggel, ahol teljesen természetes volt számomra, hogy más felekezetű diákokkal végzünk közös missziót. Ugyanezt éltem át a European Leadership Forum és az Evangéliumi Fórum keretein belül, a Latin Link misszióban, a Magyar Evangéliumi Alianszban, és egyéb közös missziókban és fórumokon, amelyek az evangélium alapjára épültek. A felekezet, amelyhez tartozom, szintén olyan szövetség, amely egy minimál-hitvallás mellett az evangéliumban hívő gyülekezeteket tömörít, amelyek közt van ilyen is, olyan is, karizmatikus és nem karizmatikus, hitvalló keresztséget gyakorló és olyan, amelyben csecsemőket is keresztelnek. Az egyik legnyilvánvalóbb igazság számomra az, hogy a keresztény hitben vannak másodlagos kérdések (adiaphora), és hogy a Krisztusban való egység nem ezektől függ, hanem az evangéliumtól.

Tovább a teljes cikkre »

Forráskritikusok – és ateista apologéták – kedvelt története az a rövid epizód, amikor Ábrahám elküldi a háztól a Sárával folyamatos konfliktusba kerülő Hágárt és fiát, Ismáélt. Az 1Móz 21,9-21-ben található leírásban úgy tűnik, Hágár egy kisgyermekkel indul útnak, holott a 16,16 és a 21,5 összehasonlításából kiderül, hogy Ismáél legalább 13 éves volt, amikor Izsák megszületett, ezért ha Izsák születése után küldte őt el Ábrahám a háztól, nem lehetett már kisgyerek. Kritikusok szerint az ellentmondásra a nyilvánvaló magyarázat az, hogy a szöveg végső szerkesztője többféle forrásból dolgozott, az így összerakott történet pedig ellentmondásosra sikeredett. Ismáél aligha lehet egyszerre kisgyermek és egyben 14-16 éves kamasz fiú, amilyennek a többi leírás logikája szerint Ismáélnek ekkor lennie kellett, tehát Ismáél életéről egymástól eltérő forrásemlékek maradtak fenn a Genezis szövegében. A kritikai nézet szerint a 16. rész és a 21,9-21 Hágár elűzésének (és talán Ismáél beavatástörténetének) két legendás változata, egyik a jahvista (J), másik az elohista (E) szerzőtől. Ez a két szöveg a papi szerző (P) forrásanyagának kronológiai ívébe kerülve ellentmondásos lett, hiszen Ismáél nem lehet egyszerre tizenéves kamasz és alig elválasztott kisgyermek. Vajon helytálló-e ez a feltételezés?

Tovább a teljes cikkre »

Olyan évtizedek állnak a hátunk mögött, amelyekben folyton arra figyelmeztettek bennünket, hogy szeressük a bizonytalanságot és óvakodjunk a bizonyosságtól. Élvezzük az úton levést és tekintsünk gyanakvással arra, aki azt állítja, hogy biztosan tud valamit. Legyünk nyitottak, ezért semmit ne tartsunk a kezünkben túl szorosan, leginkább az igazságot ne, hiszen annak senki nem lehet birtokában. A bizonyosság végső soron illúzió, talán egy ideig hasznos annak, aki még nem tud lemondani a kapaszkodókról, de a végtelen intertextualitás szövevényes világában az igazság mindig nézőpont és értelmezés kérdése lesz. Mivel sokan vagyunk, akik ebben a gondolati mátrixban szocializálódtunk, szeretnék most megmutatni egy rövid válogatást a Szentírásból (töredékét annak, amit idézhetnék), amelyből az derül ki, hogy az ismeret bizonyossága lehetséges, sőt, kívánatos dolog. Ha fontos a számunkra, hogy a tudásról és a bizonyosságról a Biblia fényében gondolkodjunk, figyelmesen elmélkedve olvassuk végig az alábbi igeverseket!

Tovább a teljes cikkre »

Hadd mutassak egy példát arra, amikor nyilvánvalóan másolási hiba került a bibliai szövegbe. A Krónikák második könyve 21,20-ban ezt olvassuk Jórámról: „Harminckét esztendős volt, amikor király lett, és nyolc évig uralkodott Jeruzsálemben. Elment örömtelenül, és eltemették Dávid városában, de nem a királyi sírba.” A 22. fejezetben így folytatódik a leírás: „Utána Jeruzsálem lakói a legkisebb fiát, Ahazját tették királlyá, mert az idősebbeket mind legyilkolta az a rablócsapat, amely az arabokkal a táborra tört. Így lett királlyá Ahazjá, Jórámnak, Júda királyának a fia. Negyvenkét éves volt Ahazjá, amikor király lett, és egy évig uralkodott Jeruzsálemben.” (2Krón 22,1-2) Ha összerakjuk az adatokat, a következőt kapjuk: Jórám mindössze negyven évig élt, ebből az utolsó nyolcban uralkodott. A fia, Ahazjá két évvel apja, Jórám születése előtt (!) megszületett, majd negyvenkét éves korában, apja halálakor ő került a trónra. Ez nyilvánvalóan képtelenség.

Tovább a teljes cikkre »

A figyelmes bibliaolvasó időnként beleszalad olyan bibliai részletekbe, amelyeket nehezen tud összeegyeztetni a Szentírás más részleteivel. Egy ilyen példa Dávid népszámlálása, amelyről két beszámoló is fennmaradt: az egyik a Sámuel második könyvében, a másik a Krónikák első könyvében. Dávid király az Úr (2Sám 24,1) és/vagy a Sátán (1Krón 21,1) indítására megszámlálta az Izráelben és Júdában lakókat. A 2Sám 24,9 alapján a népszámlálás végeredménye: „Izráelben nyolcszázezer kardforgató ember volt, Júdában pedig ötszázezer.” Az 1Krón 21,5 szerint: „egész Izráelben egymillió-százezer kardforgató ember volt, Júdában pedig négyszázhetvenezer kardforgató ember.” Első látásra nyilvánvaló ellentmondás feszül a két adat között. A Krónikákban szereplő adat Izráel esetében háromszázezerrel több, Júda esetében harmincezerrel kevesebb, mint amit a Sámuel könyvében olvasunk. Vajon mi magyarázhatja ezt a különbséget?

Tovább a teljes cikkre »

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, amit úgy hívtak, hogy Dogmatikus Kereszténység. Sokan, sokáig éltek benne békességben, jólétben, keveset tudva az erdőn túli világról. A Dogmatikus Keresztények úgy hitték, magától Istentől kapták a Bibliát, Istennek pedig mindig igaza van, és azokon az esős napokon, amikor mégsem látják őt igaznak, bizonyosan tévednek. Szörnyű és gonosz lett volna ennek az ellenkezőjét feltételezni, kicsik is ők ehhez, ezért elhessegettek maguktól minden kételyt, és kérdezősködés helyett favágással töltötték idejüket. Az erdőből hazatérve esténként köszöntötték egymást, együtt olvasták a Bibliát, és megelégedéssel gondoltak arra, hogy Istennek továbbra is igaza van.

Tovább a teljes cikkre »

A Nashville-i Nyilatkozat azzal a céllal született, hogy megvallja, amit a Szentírás és a keresztény egyház a szexualitásról és a házasságról évezredek óta tanít. A szövegezői szerint a Nyilatkozatot az tette szükségessé, hogy ennek a tanításnak a helyességét az elmúlt években – a kultúra változásával összhangban – sokan a kereszténységen belül is megkérdőjelezték. A Nyilatkozat nem akar semmi újat állítani ahhoz képest, amit a Szentírás alapján a keresztények évezredek óta hisznek, csak megvallja a hagyományos keresztény álláspontot és kinyilvánítja az abban való változatlan hitet. Mivel azonban sok félreértés született a Nyilatkozat céljával kapcsolatban, fontos tisztázni, hogy a Nyilatkozat megalkotóinak mi nem volt a célja a Nyilatkozattal.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum