A ‘Tudomány’ kategória archívuma

Mi köze a filozófiának a tudományhoz? – teszi fel a kérdést J. P. Moreland amerikai keresztény filozófus ebben a rövid videóban. Ezt a kérdést nekem is többször feltették már, amikor a hit és a tudomány kapcsolatáról vitázva a tudományfilozófia dilemmáira mutattam rá. Sokan gondolják azt, hogy a tudomány és a filozófia két külön terület, amelyeknek nem kell szükségszerűen találkozniuk egymással. Szerintük a tudomány a filozófia nélkül is végezheti a megfigyeléseit, a filozófia pedig a tudomány nélkül is gondolkodhat, noha nyilván az a jobb, ha a filozófia figyelembe veszi a tudomány „objektív igazságait”. Moreland szerint fontos megérteni, hogy a tudománynak is szüksége van a filozófiára, legalább két okból.

Tovább a teljes cikkre »

Jordan Peterson az új személyes névmások („zhe” és „zher”) kötelező használata ellen tiltakozva egy alkalommal kitér a transzneműség jelenségének egyik legproblémásabb vetületére. Vajon mi az alapja annak – kérdezi –, hogy valaki az identitásáról szerzett saját szubjektív percepcióját, főleg, ha az közel sem egyértelmű, másokra kényszerítse? A kanadai kormány rendelete, amely az LMBTQI lobbi igazságáról meggyőződve, vagy annak politikai hasznát felmérve, kötelezővé tette az új névmások használatát, abból indul ki, hogy az identitás olyan dolog, amely az ember szubjektív érzékelésétől függ. És nem csak hogy attól függ, de kizárólag attól függ, olyannyira, hogy akár teljesen függetlenné válhat az alapvető biológiai tényektől is. Sőt, akár egészen rugalmassá is válhat, hiszen – mondja Peterson –, a „zhe” és „zher” mellé azóta több tucat új identitást jelölő névmás került, van, aki speciális karkötőt is hord, amely jelzi, hogy aznap éppen férfi vagy nő-e, esetleg valami más. Bizarr identitások alapján közösségekbe is rendeződnek ma már azok, akik tündérnek, kiskutyának vagy éppen medvének képzelik magukat. Ha megkérdőjelezhetetlennek tartjuk a transznemű ember szubjektív percepcióját, ugyanezen logika mentén el kell fogadnunk ezeket az identitásokat is valóságnak.

Tovább a teljes cikkre »

„Szürreális lett az életem, mintha egy Dali képben lennék” – mondta Jordan Peterson nemrég, utalva arra, hogy viszonylag ismeretlen egyetemi tanárból hirtelen világszerte ismert ellenkulturális hőssé avanzsált. Peterson YouTube videóit százezrek nézik, előadásai zsúfolásig megtöltik az előadótermeket, a Channel 4-on készült legutóbbi interjút egy hét alatt 3 millióan nézték meg, megszámlálhatatlanul sok cikket generálva a médiában és a blogoszférában. Peterson akkor vált ismertté, amikor felszólalt egy kanadai törvényjavaslattal szemben, amely mindenkit arra kényszerít, hogy a „transznemű” emberekre a „zhe” és „zher” névmással utaljanak. Peterson tiltakozása valami láthatatlan idegszálat érintett meg, amely azonnal összerántotta a progresszivitásba merevedett észak-atlanti kultúra testét, és irdatlan vákuumként húzta magához a folyamatos haladástól kimerült tömegeket. De vajon ki is Jordan Peterson és mit hisz? Mivel borzasztó izgalmas számomra a jelenség, megpróbáltam utánajárni ennek, meghallgattam számos előadását, elolvastam a könyvei bevezető fejezeteit, megnéztem vele készített interjúk tucatjait. Röviden összefoglalom a kezdeti benyomásaimat és a bennem született reakciókat.

Tovább a teljes cikkre »

Szinte felrobbantotta az internetet és az angolszász médiát egy interjú, amely kiváló feminista csemegének ígérkezett, de könnyen lehet, hogy egyszer úgy fogunk rá emlékezni, mint a feminizmus nyugati dominanciája hanyatlásának kezdetét jelző eseményre. Egy héttel ezelőtt a brit sztárriporter (Cathy Newman) műtőasztalára került Jordan B. Peterson kanadai pszichológus, aki éppen könyvbemutatón járt a ködös Albionban, és mivel az utóbbi hónapokban ő is valóságos YouTube-sztár lett, behívták a Channel 4 stúdiójába. Sima ügy: meg kell mutatni, mennyire macsó és tarthatatlan a professzor nemi különbségeket hangsúlyozó álláspontja, a könyvéből vett idézetekkel szembesítve rá kell őt vezetni arra az egyszerű igazságra, hogy a 21. században sértő és primitív a nemek egyenlőségének megkérdőjelezése, a professzor megszégyenítve, a publikum megerősítve, hogy modern ember már nem gondolkozhat így, a felszabadító harc meg mehet tovább az eddigi kerékvágásban. Az interjúban aztán minden fordítva történt. Olyannyira, hogy ez az egyetlen beszélgetés akár teljesen meg is változtathatja a nemekről szóló nyugati diskurzust. A higgadtan, tisztelettudóan, megnyerően, logikuson és mindvégig empirikus adatokkal érvelő Peterson fél óra alatt szabályosan kivégezte a feminizmust és a gender-ideológiát. És az a döbbenetes, hogy sokan úgy érzik, ezek most tényleg nem túl nagy szavak.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy fontos dolgot hadd mondjak el a Tyndale House Újszövetség kiadásáról, ami nem csak azokat érinti, akik értenek ógörögül. A THGNT alapvetően befolyásolni fogja, ahogy a bibliai apologetika egyik legfogósabb kérdéséről gondolkodunk, arról, hogy az Újszövetség hogyan idézi az Ószövetséget. Olyan példák juthatnak most eszünkbe, mint amikor Máté idézi Hóseást (Mt 1,15), Márk idézi Ézsaiást (Mk 1,2-4), vagy amikor Pál utal vissza ószövetségi igékre az egyetemes bűnösségről szóló híres catenájában (Róm 3,10-18). Ha megnézzük a Nestle-Aland szöveget, azt látjuk, hogy ezek az idézetek tipográfiailag el vannak választva a főszövegtől és dőlt betűvel vannak szedve. A modern fordítások idézőjelek közé is teszik őket, jelezve, hogy ezek idézetek. A THGNT azonban benne hagyja az idézeteket a szövegtestben, jelöletlenül hagyva őket, ahogy a korai kéziratok általában. Miért fontos ez?

Tovább a teljes cikkre »

Feltételezem, hogy az új görög szövegkiadásról (THGNT) szóló előző bejegyzésem sokaknak teljesen kínai volt, ezért röviden, érthetőbben is elmagyarázom, hogy miről van szó. Ehhez néhány dolgot el kell mondanom a szövegkritikáról. Senki ne ijedjen meg a „szövegkritika” szótól, különösen a „-kritika” utótagtól. Konzervatív evangéliumi teológusok hagyományosan különbséget tettek a szövegkritika és az ún. „magas” kritika között. Az előbbi a bibliai szöveg lehető legpontosabb helyreállításáról szól, az utóbbi a bibliai szöveg feletti kritikáról, a szöveg keletkezésének, szerzőségének, szerkesztésének irodalmi és történeti kérdéseiről. Például arról, hogy tényleg Péter apostol írta-e a neve alatt fennmaradt két levelet, vagy mondjuk hogy mondhatta-e Jézus az evangéliumokban neki tulajdonított szavakat és megtehette-e a neki tulajdonított csodákat. A Biblia igazságának megkérdőjelezése az utóbbi területen történt, a szövegkritika kifejezetten konzervatív műfaj. Rövid bevezetés következik a szövegkritikába, olyan dolgokról lesz most szó, amit akkor is érdemes tudnunk, ha soha nem fogunk foglalkozni ezzel a területtel.

Tovább a teljes cikkre »

Akik az Újszövetséget görögül is olvassák és tanulmányozzák, azoknak a reformáció emlékévében izgalmas hírrel szolgálhatok: a Cambridge-i Tyndale House jóvoltából megjelent és már kapható a görög szöveg új kritikai kiadása! Bár akár konzervatívnak is mondhatnám a kiadást, hiszen a szerkesztők célja a legkorábbi ismert kéziratokhoz való legnagyobb hűség volt, egészen a bekezdések jelzéseiig, a szavak betűzéséig (pl. γείνομαι vs. γίνομαι), a hehezetekig és a hangsúlyjelekig (amennyiben vannak). A görög Újszövetség mai kutatói (leszámítva a Textus Receptus feltétlen híveit) szinte mind a Nestle-Aland illetve a UBS szövegkiadásait használják. A Nestle-Aland és a UBS szövegei ma már lényegében megegyeznek, a Nestle-Aland szöveg (amely jelenleg a 28. kiadásnál tart) legnagyobb erőssége a részletes és alapos kritikai apparátus, amely segít eligazodni abban, hogy mely kéziratok támasztják alá a szöveg melletti vagy éppen attól eltérő olvasatot. E két nemes, modern kritikai szöveghagyomány mellé kerül mostantól a Tyndale House szövege, a The Greek New Testament Produced at Tyndale House, vagyis a THGNT.

Tovább a teljes cikkre »

Holmes Rolston III amerikai filozófustól származik az a gondolat, hogy a világegyetem történetében nem egy, hanem három „nagy bummról” beszélhetünk. Three Big Bangs: Matter-Energy, Life, Mind (Columbia University Press, 2011) c. könyvében azt a véleményét fejti ki, hogy amikor tudósok magyarázatot keresnek a körülöttünk lévő világ eredetére, valójában nem egy, hanem három nagy robbanást kell megmagyarázniuk. Az első „robbanás” az anyag és az energia eredete, amely a négy alapvető erő (elektromágneses erő, gyenge és erős nukleáris erő, valamint a gravitáció) által lehetővé teszi a másik két eseményt, amely magyarázatra szorul. A második „bumm” az élet megjelenése, az az információs robbanás, amelynek következtében milliónyi faj létezik ma a Földön. A harmadik „nagy bumm” az emberi elme, amely felelős a nyelvért, a kultúráért, valamint gondolatok és eszmék továbbadásáért. Rolston szerint ez a három „robbanás”[1] elég ok arra, hogy telve legyünk csodálkozással, és feltegyük a kérdést: hol vagyunk, kik vagyunk, mi a dolgunk a világban?

Tovább a teljes cikkre »

Mivel a természettudomány a jelenségek világára (természet) koncentrál, keresztény tudósok számára is magától értetődő, hogy a természettudománynak nem feladata, hogy magát Istent vizsgálja. Pontosabban: nem a természettudomány feladata ez. A természettudományt régen természeti filozófiának hívták, megkülönböztetve a metafizikától, amely a természeten túlira is figyel. A természettudomány nem azért nem vizsgálja Istent, mert Isten ne lenne létező és megismerhető valóság, hanem azért, mert Isten nem része a természetnek, amire a természettudomány figyelme irányul. Azt csak a pozitivista tudományfelfogás gondolja, hogy az ismeret egyetlen hiteles forrása a tudomány, meg hogy csak a természet létezik és azt egyedül a tudomány képes megbízható módon vizsgálni. A pozitivizmus azonban – ahogy sokan rámutattak – az észszerűség alapján önmagát rombolja le, hiszen pont az az alapvetése, hogy az empirikus tudomány képes csak megbízható ismeretet adni a valóságról, nem empirikus megfigyelésből származik, hanem előzetes filozófiai megállapítás.

Tovább a teljes cikkre »

Két égitest uralja a Földön a nappalt és az éjszakát: a Nap és a Hold. Ritka esemény, amikor a Hold teljesen eltakarja a Napot, de talán nem is vagyunk igazán tudatában annak, mennyire valószínűtlen ez az égi jelenség. A Hold vékony árnyéka éppen ma fut keresztül az amerikai kontinensen; állítólag már hetekkel ezelőtt alig lehetett szálláshelyeket találni azokban a térségekben, ahol a napfogyatkozás észlelhető. Magyarországon 1999-ben volt utoljára ilyen. Feleségemmel és néhány barátunkkal a veszprémi erkélyünkről néztük végig, ahogy a Hold szépen a Nap elé kúszott, egyik pillanatról a másikra minden elsötétült, és a Hold mögül percekig csak a Nap karimája látszott ki, mint egy aranygyűrű vagy egy irdatlan tűzkoszorú, amely glóriaként koronázza meg az égbolt uralkodóját. A semmihez sem hasonlítható élményen túl a napfogyatkozásoknak páratlan tudományos hasznuk is van (pl. a hélium felfedezése, a Nap koronájának vizsgálatából nyert adatok, a csillagok természetének megértése, más bolygók megfigyelése, Einstein relativitáselméletének igazolása, régi történelmi események pontos datálása). A mostanira is sok tudományos projekt épül.

Tovább a teljes cikkre »

Az Intelligent Design tudományos mozgalmát harcos darwinisták régóta próbálják (rendkívül sikeresen egyébként) felmelegített kreacionizmusként, tudománytalan, vallásos kóklerségként pozicionálni. Shala Barczewska doktori értekezése (Conceptualizing Evolution Education: A Corpus-Based Analysis of US Press Discourse. Cambridge Scholars Publishing, 2017) nemrég megvizsgálta ezt a jelentésépítő folyamatot, amelyben a média és a tudományos közösség konformizmusa olyanokat is véleménynyilvánításra késztet, akik láthatóan soha nem olvastak el egyetlen ID-hez kapcsolódó publikációt sem. Néha azonban meglepő helyekről kap támogatást az ID paradigmája. Ismert tudósok (pl. Philip S. Skell, Scott Turner vagy George Church), sőt, ateista (!) gondolkodók (pl. Thomas Nagel) állnak ki az ID tudományossága mellett és hangsúlyozzák a párbeszéd szükségességét. Az ateista tudományfilozófus Bradley Monton egy egész könyvet írt az ID tudományosságának védelmében Seeking God in Science: An Atheist Defends Intelligent Design (Broadview Press, 2009) címmel. Most pedig Brian Josephson Nobel-díjas velszi fizikus lepte meg egy nyilatkozattal a harcos darwinistákat.

Tovább a teljes cikkre »

Az idei European Leadership Forum reggeli igehirdetéseit megint John Lennox tartja. Az oxfordi matematika és tudományfilozófia professzor (aki egyben „laikus” igehirdető is, mint egykor Faraday volt) és a keresztény hit meggyőző és integrált képviseletét zászlóra tűző ELF az évek során összenőttek: Lennox kezdettől szívvel-lélekkel támogatja ezt a kezdeményezést, és sokunk számára testesíti meg, hogyan lehet egyszerre keresztényként és tudósként létezni. Tapasztalatom szerint a tudomány iránti szenvedélyét talán csak a Biblia iránti szenvedélye übereli, de valahogy úgy tudja ezt a kettőt integrálni, hogy a szükséges pontokon mindig meg is különbözteti őket egymástól. Lennoxt hallgatva megértettem, miért éppen a kereszténység talajából nőtt ki a tudomány, és azt is, miért felszabadító és boldogító a teista tudós dolga.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor azon gondolkodom, hogy vajon mi tette Darwin elméletét annyira népszerűvé a huszadik században, annak ellenére, hogy kezdettől rendkívül erős bírálat érte az elmélet empirikus alapjait, újból és újból a filozófiánál kötök ki. Minél többet olvasok a darwinizmusról és az abból született eredetelméletekről, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy nem az empirikus tudomány választja el egymástól a darwinizmus híveit és kritikusait, hanem a metafizika. Nem tudományos, hanem tudományfilozófiai vitával van dolgunk. Azt, hogy a Föld nem lapos, egyetlen tudós sem vitatja, mert empirikus alapon bizonyítható, hogy a Föld nem lapos. Azt, hogy a relativitáselmélet igaz, egyetlen tudós sem vitatja ma már, mert empirikus alapon bizonyított, hogy igaz. Az evolúcióelméletek viszont heves és szűnni nem akaró vitát váltanak ki a mai napig, mert empirikus alapon nem bizonyítható (vagy legalábbis nem bizonyított), hogy a darwinizmus igaz. Az ok nyilvánvaló: az adatok értelmezése függ a metafizikai előfelvetevéseinktől.

Tovább a teljes cikkre »

Ahogy követtem az Intelligent Design (Értelmes Tervezettség) körüli vitákat, újból és újból belefutottam abba az ellenérvbe, hogy ha az élet folyamatai valóban tervezettek, akkor miért észlelünk olyan dolgokat a természetben, amelyek azt mutatják, hogy a „terv” messze nem optimális. Példának elő szokott kerülni az ember fogazata, csípője, gerince, szemretinája, vakbele, farokcsontja, DNS-ében felhalmozott „hulladék” gének, vagy az, ahogy egyes növények hasznosítják a napfényt, és más jelenségek, amelyek (az érvelők szerint) lehetnének jobbak is, ha valóban egy tökéletes Isten tervezte őket. Kicsit meghökkent ez az érvelés, mert a nem teljesen optimális tervezés a tervezést egyáltalán nem cáfolja, legfeljebb azt a lehetőséget veti fel, hogy a tervező vagy nem volt tökéletes, vagy nem volt jóságos. A „nem optimális” tervből levezetett cáfolat alapvetően teológiai, nem pedig tudományos érv, teológiai érvként pedig szerintem kifejezetten gyenge. Összeszedtem néhány gondolatomat, amelyek segítséget nyújthatnak azoknak, akiket őszintén izgat ez a kérdés.

Tovább a teljes cikkre »

A középkori egyetemeken a teológia volt az, amely minden más diszciplína rendezőelveként a tudományok kiindulópontját, célját és értelmét adta. A többi tudomány feltételezte a teológiát, és Isten dicsőséges tetteinek a természetben való kikutatását tartotta legfontosabb céljának. A modernizmus és a szekularizáció megfordította a sorrendet: mint mindent, a teológiát is az autonóm értelemnek vetette alá. Az ész és a tapasztalat lett a kiindulópont. A folyamat fontos állomását jelentette, amikor a nyugati egyetemeken a teológia tanszékek helyét fokozatosan átvették a vallástudományi tanszékek. Ez sokszor puszta névváltoztatás volt, hiszen a tartalmi változás korábban lezajlott már, de az új név tökéletesen kifejezte a perspektívaváltást. A teológiából vallástudomány lett. Az isteniből emberi. Sokak szerint ez egy szekuláris környezetben helyes és szükséges folyamat volt, és a teológia tudományának is jót tett. Akár így van, akár nem (szerintem inkább nem), magamat teológusnak tartom, nem vallástudósnak.

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Elvben lehetségesnek tartom, hogy a bibliai özönvíz történet műfaja megegyezzen a mezopotámiai eposzok műfajával. Miért ne használhatott volna a bibliai szerző egy ilyen műfajt, ha a valóságról akart beszélni? Azzal sincs eleve problémám, hogy a Bibliában olyan történetek legyenek, amelyeknek semmilyen történeti referencialitása nincs, hanem „csak” morális és egzisztenciális üzenete. Jézus példázatainak a többsége ilyen történet. A magvető nem egy konkrét magvető. A hamis sáfár nem egy konkrét sáfár. A tékozló fiú bárki lehetett. Az irgalmas samaritánus példázata nyilvánvalóan kitalált történet. Akár meg is történhetett valamikor, de nem ez a lényeg, és egészen biztosan nem azért mondta el Jézus, mert ténylegesen megtörtént. Hasonlóképpen, a mesék és a mítoszok a maguk belső világa szerint nagyon mély igazságokat hordozhatnak. Momó nem valóságos személy, de a karaktere több igazságot mond el az emberi kapcsolatok értékéről, mint ezer történelemkönyv. Narcisszosz mítosza a mai ember szívének legmélyebb hazugságait leplezi le.

Tovább a teljes cikkre »

Mítosz-e a bibliai özönvíz? Azzal a felvetéssel indítottam ezt a rövid sorozatot, hogy szerintem három út áll előttünk, amikor az özönvíz és Noé bárkája történetiségét vizsgáljuk: 1) nem szükséges a történeti és műfaji vizsgálat, az elbeszélést szó szerint úgy kell elfogadni, ahogy az oda le van írva (ez a fundamentalista megközelítés); 2) a bibliai elbeszélésnek nincs történeti igénye, ezért annak morális vagy egzisztenciális üzenete a fontos (ez a mitologikus megközelítés); 3) a történet igaz, mert a Bibliában van, de körültekintően kell megvizsgálnunk, hogy mit mond a szöveg, és jó, ha közben a szemünk sarkából azt is figyeljük, amit a természet könyvéből tudhatunk (ez a felelős evangéliumi megközelítés). Ebben a cikksorozatban a harmadik utat kezdtem bejárni, és ebben és ebben a posztban foglaltam össze, amit helyes magyarázatként el tudok most gondolni.

Tovább a teljes cikkre »

Occam borotvája hasznos elv a természettudományokban, ahol a regularitásokat vizsgáljuk. Az elv lényege az, hogy részesítsük előnyben azokat a hipotéziseket, amelyekhez kevesebbet kell feltételeznünk, azokhoz a hipotézisekhez képest, amelyek érvényességéhez többet kell feltételeznünk. Vagyis az egyszerűbb, elegánsabb magyarázatok jobbak, mint az összetett, kacifántosabb magyarázatok. A hétköznapi életben is néha alkalmazható ez az elv. Ha hazamegyünk és azt látjuk, hogy a hűtő előtt a földön tejcseppek vannak, azt is feltételezhetjük, hogy mikor legutóbb kivettük a tejet, a flakon oldaláról lecseppent a tej, és azt is feltételezhetjük, hogy valaki kísérletet végzett a konyhában a gravitációval és a tej viszkozitásával. Nyilván az utóbbi a bonyolultabb és több ismeretlent feltételező magyarázat (főleg, ha senki sem kísérletező szellem a családunkban), ezért hacsak nincs nyomós okunk azt elfogadni, ésszerűbb az első verziót előnyben részesíteni.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a Szentírás – amit Isten ihletett és igaz igéjének tartok – azt mondja, hogy az ÚRisten csodát tett a bárkával és az állatokkal, vagy azt mondja, hogy Isten az özönvíz után újra megteremtett fajokat, amelyek a bárkán kívül rekedtek és elpusztultak, kételkedés nélkül elhiszem. Ahogy az első cikkben is leszögeztem, a Biblia minden csodáját elhiszem, mert mi lehetne nagyobb csoda magánál a teremtésnél és Jézus feltámadásánál! Ha ezt a kettőt hiszem, akkor a világképem szükségszerűen nyitott Isten szokatlan cselekedeteire. A bárkáról szóló bibliai beszámoló azonban nem tesz említést csodáról, sőt, azt hangsúlyozza, hogy Noé építette a bárkát, Noé szedte össze az állatokat, ahogy az ÚR Noénak megparancsolta (1Móz 7,5). Amikor a szöveg azt mondja, hogy bementek az állatok Noéhoz a bárkába, akkor is hozzáteszi, hogy „ahogyan megparancsolta Isten Noénak” (7,9). Isten nem az állatoknak parancsolt, hanem Noénak, így kerültek ők a bárkába. Noé által.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum