A ‘Spiritualitás’ kategória archívuma

Idei életrajzi előadásom témája Robert Charles (vagyis R. C.) Sproul volt. Angol szakos egyetemistaként (és azóta is) meghatározó dolgokat tanultam tőle a gondolkodás természetéről, a Szentírás természetéről, és ami a legfontosabb: Isten természetéről. A december közepén 78 éves korában elhunyt amerikai teológus kulcsszerepet játszott intellektuális fejlődésemben, hálával és örömmel emlékeztem meg róla. Sproul Istene nagy Isten volt, akinek a Szava megbízható és kegyelme ellenállhatatlan. A Washington Post nekrológja szerint Sproul kívül állt az amerikai, sőt, a keresztény élet népszerű áramlatain. Ez igaz. Valószínűleg emiatt tudott hatni mindkettőre. Akit érdekel, hogy hogyan, hallgassa meg az előadást (a legalsó a listán)!

Az egész hitéletemet alapjaiban megváltoztatta egy könyv, amelynek szerzője néhány hete a legszemélyesebb módon is megbizonyosodhatott annak tartalmáról. A nemrég elhunyt R. C. Sproul The Holiness of God c. könyvére gondolok, amely végre magyarul is kapható (Isten szentsége, Presbiteriánus Kiadó). Ez a könyv 1995. októberében fenekestül felforgatta az istenképemet, de úgy tette, hogy közben paradox módon tökéletesen illeszkedett is az újjászületésem pillanatában kapott belső képhez, amely engem akkor több évi küzdelem végén a térdeimre kényszerített. A megtérésem utáni évek tompították ezt a képet, de Sproul könyvének olvasása közben ugyanaz a Szentlélek érintett meg újra, aki hat évvel korábban segített, hogy az Úr Jézus – az Isten Szentje – előtt megalázzam magam. Ez az új találkozás véglegesen a helyére tette bennem azt a kérdést, hogy hol érnek véget az érvek és az ellenkezések.

Tovább a teljes cikkre »

Robinson Crusoe eredeti – Defoe által írt, cenzúrázatlan – változatának visszatérő motívuma Isten gondviselése. Robinson egy alkalommal sarjadó kalászokat vesz észre, amelyekről kiderül, hogy rizs. Robinson ekkor a gondviselés mibenlétéről elmélkedik: „Most már nem csupán arra gondoltam, hogy a gondviselés teremtette ezeket számomra, hanem arra is, hogy a szigeten még többnek kell lennie. Bejártam a sziget számomra már ismert részeit, alaposan átkutatva minden zugot, de semmit sem találtam. Végül aztán eszembe jutott, hogy azon a helyen ráztam ki egy zsákból a csirkeeledelt, és ekkor a csoda hatása halványulni kezdett. Sőt bevallom, vallásos hálaérzetem az isteni gondviselés iránt is alábbhagyott, amikor rájöttem a hétköznapi eredetre. Valójában éppolyan hálásnak kellett volna lennem a gondviselésnek, mintha csodáról lenne szó, hiszen az, hogy a patkányok kártevése után az a néhány gabonaszem épen maradt, majd pedig én pont arra a szikla alatti, árnyékos helyre szórtam ki azt, ahol nem égette el a nap, hanem háborítatlanul növekedhetett, valóban nem mindennapos ajándéka volt a sorsnak.” A „szoci” változatban Robinson a természetnek ad hálát, majd egyszerű szerencsének nevezi, hogy éppen ott szórta el a csirkeeledel maradékát, ahol az ki tudott kelni.

Tovább a teljes cikkre »

Szokásomhoz híven az idei legjobb olvasmányélményeimről következik egy lista. A 2017-es évem a nagy újraolvasásokról szólt. Újraolvastam Aranytól a Toldit, Saint-Exupéry-től A kis herceget, Arisztotelésztől a Poétikát, Cronintól a Réztábla a kapu alattot, Homérosztól az Iliászt (amit annak idején csak rövidített formában olvastam), és volt idén is a kezemben Mikszáth, Oscar Wilde, Agatha Christie, J. K. Rowling (pontosabban R. Galbraith), no meg Ellis Potter, Tim Keller, C. Stephen Evans és Herman Dooyeweerd, akiktől máskor is olvastam már, és akikre most nem fogok kitérni az alábbi listában, noha sok örömöt, izgalmat és hasznos gondolatot kaptam tőlük. Idén is a hármas felosztás következik: teológia, spiritualitás és kultúra. Íme a legjobb olvasmányaim:

Tovább a teljes cikkre »

„Kezdetben volt az Ige” – mondja János az evangéliuma első mondatában. „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” – folytatja pár mondattal később. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” – teszi hozzá, jelezve, hogy az élő az élőtől származik, és az élet világosságot teremt, és az embereknek szükségük van erre a világosságra. A további versekből kiderül, hogy az élet, amely létrehozta a világot, képes megosztani az emberekkel az örökkévaló életet is, amely átvisz a halál sötétségéből az élet világosságába. János azonosítja az Igét: ő a Názáretből való Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia, aki testté – vagyis emberré – lett. Ő az Ige, ő általa teremtetett a világ, mert ő Isten szavaként kezdettől Istennél volt és egyenlő Istennel.

Tovább a teljes cikkre »

Első életrajzi előadásaimat Martyn Lloyd-Jonesról, John Stottról, Charles Spurgeonről és George Whitefieldről tartottam. A maguk korában mind a négyen rendkívül népszerű evangéliumi vezetők voltak. Közös bennük, hogy az evangéliumot hirdették, világszerte ismertek voltak, megszámlálhatatlanul sokan hallgatták és követték őket, és a hatásuk a mai napig érzékelhető. Whitefield a tizennyolcadik századi brit evangéliumi élet emblematikus alakja volt, Spurgeon a tizenkilencedik századé, Lloyd-Jones és Stott a huszadik századéi. Mind a négyen kálvinista teológiát vallottak, de abból a fajtából, amelyik számára a bensőséges spiritualitás, a misszió és az evangéliumi egység elengedhetetlen része a keresztény életnek. Ami szintén összeköti ezt a négy embert, és ami miatt ezt a posztot írom, az az, hogy bár évtizedeken át a publikum vizsgáló szemei előtt voltak, soha nem találtattak vétkesnek pénzzel, szexszel vagy hatalommal kapcsolatos visszaélésben. Látva evangéliumi csúcsvezetők csúnya bukásait, ez ma sajnos nagy szó.

Tovább a teljes cikkre »

„Uram, áld meg gyülekezetem új vezetőit! Adj nekik bölcsességet, bátorságot, kitartást az előttük álló feladathoz! Töltsd be őket igéd és néped iránti szeretettel. Munkáld bennük, hogy jobban szeressék igédet az emberek bölcsességénél, és jobban szeressék népedet a saját kényelmüknél! Tedd őket alázatosakká, buzgókká és hűségesekké abban, amit rájuk bíztál, és állj te magad is a teher alatt, hogy ne érezzék azt túl nehéznek! Töltsd be őket Szentlelkeddel, hogy engedelmeskedni tudjanak neked, amikor pásztorukként vezeted őket! Adj nekik erőt, józanságot, álmokat és látásokat, hitet és állhatatosságot! Légy mellettük, amikor elcsüggednek, önts beléjük mindig újult erőt és irántad való bizalmat! Segíts bennünket is, hogy támogatni tudjuk őket bizalmunkkal, engedelmességünkkel, bátorító szeretetünkkel! Köszönöm, hogy adsz vezetőket egyházadnak, akik készek elől járni és vigyázni a nyájra. Legyen rajtuk az áldásod és kegyelmed, bennük pedig az örömöd és békességed! Jézus Krisztusért, akinek ők is és mi is a juhai vagyunk. Ámen.”

Barátaim, mentoraim és a gyülekezetem már egy ideje tudják, hogy november 26-tól visszalépek a gyülekezetvezetői szolgálatból. Ez egy pontosan húszéves korszakot zár le az életemben. Régóta érlelődött bennem a lépés, de talán soha nem hoztam még meg döntést olyan nehezen, mint ezt. Azért volt nehéz az elhatározás, mert kötődöm a gyülekezetemhez, felelősséget érzek érte, és az ige szolgájaként egyelőre furcsa arra gondolnom, hogy nem fogok minden vasárnap prédikálni. Ha őszinte vagyok magamhoz, az is visszatartott, hogy a keresztény élet megélése középpontjának ma is a gyülekezeteket tartom, ezért a pásztori szolgálathoz képest a lelkem mélyén minden más szolgálatot csak kiegészítő szolgálatnak érzek. Ami lehet, hogy így is van, de most már azt hiszem, készen állok a kiegészítő szolgálatra. Hosszú vajúdás végén, idén májusban jutottam arra a belátásra, hogy eljött az ideje a váltásnak és hogy a gyülekezetemben a vezetés felelősségét másoknak adjam át. Békességem van abban, hogy ez az előre vivő út a közösség számára is, és számomra is.

Tovább a teljes cikkre »

A személyiség nem azonos a jellemmel. Ha a kettőt összekeverjük, azonnal két kellemetlen következménnyel kell szembenéznünk. Az egyik következmény az, hogy a jellemhibáinkat a személyiségük részének gondoljuk, ezért bűntudat helyett szégyent érzünk. Azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk a bűn, ahelyett, hogy a bűnre úgy tekintenénk, mint ami valódi énünket idegen testként pusztítja. A másik kellemetlen következmény éppen a fordítottja az elsőnek: a jellemhibáinkat a személyiségünk jellegzetességének gondoljuk, ezért felmentést adunk rájuk. Ilyenkor a bűntudat helyett nem is szégyent érzünk, hanem büszkeséget. Büszkék vagyunk a bűnünkre, mert azt önmagunk részeként akarjuk felvállalni. Lényegét tekintve azonban ugyanaz a félreértés táplálja a szégyent és a büszkeséget: a személyiség és a jellem közti különbségtétel hiánya.

Tovább a teljes cikkre »

Az Evangéliumi Fórum 2017 résztvevői között négy személyhez is kapcsolódik olyan friss alkotás, amelyre egy kis figyelmet szeretnék irányítani. Egyikük Visky Péter kolozsvári református lelkész, aki testvérével, Visky Andrással szerepel a On the Spot Az ellenség gyermekei 5. c. filmjében. A filmet a Duna TV mutatta be szerda este. A Visky család története az egyik nagy inspiráció az életemben. Visky Péter annak a hét gyermeknek az egyike, akiket annak idején a családfő (Visky Ferenc) hitéért való bebörtönzése után az édesanyjukkal (Júliával) a Duna-deltába deportáltak. Erről a történetről szól többek közt Visky András megrázó drámája, a Júlia. Az idei Evangéliumi Fórum egyik katartikus élménye volt számomra Visky Péter személyes bizonyságtétele arról az időszakról. Érdemes megnézni a dokumentumfilmet.

Tovább a teljes cikkre »

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

A Harmat Kiadó szokatlan életrajzi kötettel lepi meg a magyar publikumot. A Meredek görbén Istenhez c. könyvben Izsák Norbert beszélget Ellis Potterrel – Ellis Potterről. Ellis Potter zen szerzetesből lett keresztény lelkipásztor és apologéta, aki a zen egyszerűségével tudja megfogalmazni, mi a radikális különbség a zen és a kereszténység között, és a bibliai bölcsesség méltányosságával tudja elmondani, miért vonzó a zen, de miért jobb alternatíva a kereszténység. A könyv nem csak a témája miatt szokatlan, hanem azért is, mert azon ritka esetek közé tartozik, amikor egy magyar ötlet ihleti egy angol nyelvű könyv kiadását is, amit megjelenése után várhatóan más nyelvekre is lefordítanak majd. A Meredek görbén Istenhez bemutatójára november 16-án 17h-kor kerül sor a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán (Budapest, Ráday utca 28.). Én fogok beszélgetni a beszélgetőkkel. A részvételi szándékot az esemény facebook oldalán lehet jelezni. Ezt a posztot is oszthatjátok.

Sokan szeretnék ma is megreformálni az egyházat (Ecclesia semper reformari debet), de nem mindenki hisz abban, hogy ehhez az apostoli forráshoz kellene visszatérni. Nemrég megnéztem egy interjút, amelyben Perintfalvi Rita fejti ki a nézeteit a fundamentalizmusról és a kereszténység progresszív víziójáról. Perintfalvi Rita katolikus progresszív teológus, akinek a hatása a magyar protestáns teológiai világban is érezhető. Okos, művelt hölgy, értelmesen és megnyerően érvel az álláspontja mellett, e téren sokat lehet tanulni tőle. Az interjúban Perintfalvi különbséget tesz többféle fundamentalizmus között, azt viszont közös vonásnak tartja bennük, hogy valamiféle ősállapothoz akarnak visszatérni, amely alap (fundamentum) lehet a számukra. Az alap utáni vágy Perintfalvi szerint a bizonytalanságtól való félelemből fakad, a progresszív vízió azonban, amit ő is képvisel, bátran szembenéz a bizonytalansággal, mert abban hisz, hogy az igazság párbeszédben születik, ezért senki nem erőltetheti a maga igazságát a másikra.

Tovább a teljes cikkre »

A kommunizmussal két alapvető probléma volt. Az egyik az, hogy nem értette az embert. A másik az, hogy nem értette a társadalmat. Ebből a kettőből következett, hogy félreértette a történelmet is. A kommunista ideológia olyan emberképpel dolgozott, amely a valóságban nem létezik. Az embert társadalmi konstrukciónak képzelte, amelyet neveléssel és erőszakkal rá lehet venni arra, hogy önmagát meghaladva ne akarjon többet, mint amennyi a másiknak van. A kommunista ideológia a társadalmat osztályokra szakította, abban a hitben, hogy az osztályérdek felülírja a természetes és hagyományon alapuló kapcsolatokat. E két tévedés a világ kevésbé szerencsés felében brutális diktatúrákhoz vezetett, amelyek az embert és a társadalmat úgy próbálták keresztülnyomni egy élet- és valóságellenes rendszeren, mint ahogy egy ügyetlen kétéves próbálja a háromszöget átpasszírozni a négyzet alakú lyukon.

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység életigenlő hit. Mégis minden érthetetlen lesz számunkra benne, ha elutasítjuk azt az alapvető igazságot, hogy Istennek joga van megölni az embert, sőt, az az igazságos, hogy ezt meg is teszi. A huszonegyedik századi nyugati kultúránkban, amely elveti a halálbüntetést, egyáltalán nem hangzik jól ez a mondat, de tartsuk észben, hogy a kereszténység legismertebb szimbóluma kezdettől a kereszt, amin az apostoli hit szerint Isten a saját Fiát sújtotta mindnyájunk bűnéért (Ézs 53,6). A Messiás a mi bűneinket vitte fel a keresztfára, a mi vétkeink miatt kapott sebeket, és csak ezek által a sebek által gyógyulhatunk meg (1Pt 2,24). Aki nem hisz Isten megfeszített Fiában, azon – ahogy Jézus tanította – az Isten haragja marad rajta (Jn 3,36). „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,23) Aki Krisztuson kívül marad, arra az örök halál vár. Aki benne van, arra az örök élet. A keresztény üzenet szerint Isten megölheti az embert, és meg is ölte Jézus Krisztusban. A valódi teodicea itt kezdődik.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára, úgy tűnt, egyedül áll az akkori világ leghatalmasabb személyével, a római pápával szemben. 1521. április 18-án a worsmi birodalmi gyűlés előtt még magányosabbnak látszott. Aki akkor ránézett erre a mokány ágostonrendi szerzetesre, ahogy írásaival körülvéve ott állt, másként nem tehetett, könnyedén meglátta benne az Úr szőlősébe csörtető vadkant, ahogyan Leó pápa Exsurge Domine kezdetű bullája nevezte őt. Tényleg, mit akarhatott egy izgága, tenyerestalpas, gyomorbajos csuhás a keresztény világ legitimnek tartott képviselőivel szemben? Nem gyanús az, ha ennyire egyedül van valaki a véleményével? Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció egyik legjelentősebb, messze önmagán túlmutató mozzanata volt az, amikor Luther kisétált a monostorból és hátat fordított a szerzetesi életnek. (Nem a Bóra Katalinnal később kötött házasságára gondolok, noha az is része – fontos része – volt a lépésnek, hanem arra az általánosabb gesztusra, hogy a világban élést választotta a világtól való elkülönülés helyett.) Ebben a szimbolikus lépésben benne van az a reformátori gondolat, hogy a szentség megélése evilági, és hogy nincsen minőségi különbség a szerzetesi hivatás és a világi feladatokban álló hivatás között, illetve ha van, akkor az inkább a szerzetesi lét erkölcstelenségében áll. Luther az imádkozni félrevonuló szerzetesi életben egyre inkább az önző, a világi kötelességek alól önmagát kivonó szeretetlenséget látta. A reformátori lelkiség megszűntette a szerzetesi hivatás és a világi munka közé emelt távolságot és azt hangsúlyozta, hogy a hívőknek a világban van dolguk.

Tovább a teljes cikkre »

Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.

Tovább a teljes cikkre »

Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

Tovább a teljes cikkre »

A solus Christus elve azt magyarázza meg, hogy az üdvösség miért egyedül kegyelemből és egyedül hit által van. Azért, mert az üdvösség egyedül Krisztusban található. A hit Krisztussal köt egybe, Krisztusba „öltöztet” (vö. Gal 3,26-27). „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). A reformáció radikálisan Krisztus-központú mozgalom volt. „Csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret” – jelentette ki Luther a heidelbergi disputákban. A solus Christus elve Krisztust tette meg az egyedüli közbenjáróvá, akinek áldozata tökéletes és elégséges a bűnös ember számára, hogy megigazuljon. A hit a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában való részvétel. Egyedül a Krisztusban való hit által lehet az üdvösség kegyelemből, mert egyedül Krisztus vált meg a bűnből és a halálból. Ez állt a reformátorok hitének középpontjában.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum