A ‘Spiritualitás’ kategória archívuma

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem szakadár, hanem restaurációs mozgalom volt. A re-formáció szó az eredeti formába való visszaállást jelenti, mint mikor egy végtag kificamodik és a helyére kell visszapattintani, vagy mint mikor egy épület megrongálódik és helyre kell állítani. A reformáció legfontosabb törekvése az eredeti katolikus hit restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés, a hitehagyás állapotából való megtérés volt. A reformátorok hite nem a római katolicizmus utáni hit, hanem a római katolicizmust megelőző hit. Nem új hit, hanem a régi, egyetemes, ortodox, apostoli hit, amitől a pápaság vezetése alatt a nyugati kereszténység fokozatosan elfajzott. Az „ad fontes” latin szavak ezt a visszatérést jelölték. Ad fontes: vissza a forrásokhoz! Vissza oda, ahonnan a kereszténység elindult, vissza az apostoli alapokhoz, vissza az eredeti közös hithez, vissza a Szentíráshoz!

Tovább a teljes cikkre »

Diadalittas cikk jelent meg tegnap az Origón arról, hogy „Izland a Down-szindróma felszámolásának a küszöbén áll”, és sokan „csak találgatják, hogyan érték el ezt a látszólagos orvosi csodát”. Az írás a CBS hírportál augusztusi cikkére támaszkodik, amely hasonló hangulatban tálalja, hogy Izlandon közel száz százalékos eredménnyel sikerült megszűntetni a betegséget és ma már talán csak egy vagy két gyerek születik Down-szindrómával a skandináv szigetországban. Más országok is közel járnak ehhez, Dániában már 98% a betegség leküzdésének az aránya, de Franciaország is 77%-nál jár és az USA is elérte a 67%-os rátát. A szülők ezekben az országokban komoly összegekre perelhetik az orvosokat, ha műhiba következtében nem jelzik előre a betegséget, hiszen az orvostudomány fejlődésének köszönhetően 99%-os pontossággal ki lehet szűrni a Down-kórt.

Tovább a teljes cikkre »

Ma már valószínűleg nincs élő ember Magyarországon, akihez ne jutott volna el a hír, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját. Luther Márton 1517. október 31-én tűzte ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tézisét, amely örökre megváltoztatta az egyház – és nyugodtan mondhatjuk: a világ – arculatát. Ez a hónap a Divinity-n is a reformációról fog szólni. A reformáció nem volt tökéletes, hibátlan és mindenestül sikeres mozgalom, kár is lenne idealizálni. Minden megújulási mozgalomnak vannak vakfoltjai, következetlenségei és nem kívánt következményei, ez igaz a protestáns reformációra is. Ötszáz évvel ezelőtt mégis olyasmi történt Európában, amelyről nem csak a történészeknek fontos megemlékezni, hanem nekünk is, akik szeretnénk az evangélium ügyét a 21. században hitelesen képviselni. Van okunk az ünneplésre, és lehet célunk is az ünnepléssel.

Tovább a teljes cikkre »

Lenyűgöz, ahogy az elmúlt évtizedekben megfordult a kereszténység dominanciája Észak és Dél, Nyugat és Kelet között. A Lélek szele egy ideje dél, az ún. „globális Dél” felől fúj felénk. „Globális Dél” alatt a nem-nyugati világot szokták érteni, elsősorban Afrikát, Dél-Amerikát valamint a Közel-, Közép- és Távol-Keletet, ahol a kereszténység robbanásszerű növekedése tapasztalható. A „globális Dél” keresztényei ma már nem is annyira missziós, inkább misszionáló régiónak tekintik saját közegüket, nem magukat, hanem a nyugati kereszténységet féltik a hittől való elszakadástól, és legtöbbször Európára gondolnak úgy, mint a világ leginkább evangélizálásra szoruló területére. Míg mi itt a Nyugaton utóvédharcokat folytatunk, a „globális Dél” kereszténysége irigylésre méltó növekedési fájdalmakkal küzd és aggodalommal figyel bennünket. Az elmúlt hétvégén egy dél-angliai evangéliumi gyülekezetben jártam, ahol interjút készítettek velem a magyarországi kereszténységről, majd sok emberrel beszélgethettem. Két különösen érdekes beszélgetésből ragadok most ki egy-egy részletet, ami illusztrálja azt, amit a „globális Délről” mondok.

Tovább a teljes cikkre »

Doktori disszertációm utolsó fejezetein dolgozom a Tyndale House-ban, aminek az egyik nagy áldása, hogy egy csomó érdekes emberrel találkozom a világ minden tájáról. Tegnap egy ausztrál tudóssal beszélgettem, aki Tasmánia szigetén él, és rájöttem, hogy nekem az egyetlen szó, ami Tasmániáról eszembe jut, az ördög. Most megtudtam, mennyi szépség kapcsolódik ehhez a magyarországnyi tartományhoz. Aztán van itt román teológia professzor, moszkvai PhD hallgató, cseh egyetemi tanár, afrikai, amerikai, dél-koreai, kanadai, és természetesen tucatnyi brit kutató. Kávészünetekben rengeteg izgalmas beszélgetés alakul ki abból, hogy kikérdezzük egymást a projektjeinkről és megismerjük egymás hátterét. Hadd meséljek el két részletet az elmúlt hét egy-egy beszélgetéséből.

Tovább a teljes cikkre »

A tavalyi Evangéliumi Fórumon reggelente a pásztori levelek alapján az egészséges tanítás és a lelki egészség témájáról beszéltem. A kép- és hanganyagok itt megnézhetők, meghallgathatók: 1. Vezetők és az egészséges tanítás (Tit 1,1-16; 2,1-15); 2. Egészségtelen tanítás az egyházban (1Tim 1,1-11; 6,1-10); 3. Az egészséges tanítás értéke (2Tim 1,8-14; 4,1-5). Az EF honlapján található archívumban fent van egy válogatás az elmúlt évek Fórumain elhangzott további előadásokból, szemináriumokból is, így aki nem tudott velünk lenni, egy kis ízelítőt kaphat az ott folyó munkából. Az idei Fórumra a regisztráció első fizetési sávja holnapig tart, utána valamivel drágábban lehet már csak jelentkezni, úgyhogy ha valaki tervez jönni, ne halogassa a jelentkezést!

Már csak két hónap van az Evangéliumi Fórum 2017-es találkozójáig, melyre az EF regisztrációs felületén lehet jelentkezni. Az EF 2017-re olyan protestáns keresztény vezetőket és potenciális vezetőket várunk, akik szeretnének más felekezetű, de az evangélium központi üzenetéhez és a Biblia tekintélyéhez ragaszkodó hívőkkel együtt megerősödni a bibliai örömhír hiteles képviseletében. Mottónk: „meggyőződünk, hogy meggyőzhessünk”. A találkozó november 12-15 között lesz, a harkányi Thermal Hotelben. Az Evangéliumi Fórum műhelyekre épül, ami kifejezi azt a szándékunkat, hogy evangéliumi nézőpontból szeretnénk az élet különböző területein jelentkező kihívásokról együtt gondolkodni. A tavalyi öt műhely (apologetika, bibliaértelmezés, gyülekezetmegújítás, vezetői, teológus) mellett idén elindul a művészet műhely is. Kedvcsinálónak itt tekinthető meg egy rövid videó az Evangéliumi Fórumról.

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység egyik időszerű üzenete ma is abban áll, hogy a természetet megkülönbözteti az istenitől, és visszahelyezi saját függő méltóságába. Ez a természettel való kapcsolatunkban a gyógyulás útja. „A Természeti Vallással szemben az az egyetlen ellenvetés” – írja Chesterton –, „hogy valahogyan mindig természetellenessé válik. Reggelente ártatlanságáért és kedvességéért szeretjük a természetet, este pedig, ha még mindig szeretjük, sötétségéért és kegyetlenségéért. Virradatkor tiszta vízben mosakodunk, miként a Bölcs Sztoikus Férfiú, s mégis, midőn a nap komoran alkonyul, bikák meleg vérében fürdőzünk, mint Julianusz Aposztata.” (Igazságot!, 109) Chesterton szerint a természet abszolutizálása mindent természetellenessé tesz. „A nézet, mely szerint minden jó, orgiájává vált annak, ami gonosz.” (Uo.) Ez igaz a panteizmustól a naturalizmusig az összes világképre, amelyben nincs a természettől különböző isteni valóság. A történelem egyik tanulsága, hogy amikor Pán istent imádattal illették, végül mindig láthatóvá váltak csúf patái is.

Tovább a teljes cikkre »

Chesterton szerint „a felvilágosodás elképzelhető formái közül a legrosszabb az, amit… Benső Világosságnak neveznek”. (Igazságot!, 108) „Valamennyi szörnyvallás közül a legszörnyűbb: a bennlakó isten imádása.” Pedig ez az isten mostanában több bizalmat kap, mint bármely más isten, beleértve az egy, igaz Istent. A Benső Világosságot a kultúránk iránytűként használja, amikor a valóságról, az életről, a szeretetről, a hasznosságról, az élet értelméről, az identitásról gondolkodik. „Hallgass a szívedre!” – halljuk szinte naponta a kultúra papjaitól és papnőitől. „Az vagy, aminek érzed magad. Vállald fel az érzéseidet! Légy önmagad! Élj harmóniában azzal, amit belül érzel!” Bármily meghökkentő és abszurd, a kultúránk ezt még arra is kész kiterjeszteni, amit a biológiai valóságunkról érzünk. Ha a Benső Világosság azt mondja, hogy férfi testem ellenére nő vagyok, akkor engedelmeskedek neki. Ha azt mondja, hogy az istenkapcsolatom rendben van, elhiszem. Akkor is, ha az Ige teljesen mást mond, mint a szívem. Mert a Benső Világosság az isten. Időnként keresztények között is.

Tovább a teljes cikkre »

Megéri-e kereszténynek lenni? – tesszük fel a kérdést, amikor egyik szemünkkel a koncerten önfeledten flörtölő barátunkat látjuk, akit mi már nem követünk önfeledten, másik szemünkkel a betegeket ápoló diakonisszát vagy az otthonát elhagyó misszionáriust, akikben két évezrede megtestesül a keresztény önfeláldozás eszménye. „A pogányságról azt mondják, hogy az öröm vallása, a kereszténység pedig a fájdalomé” – foglalja össze Chesterton nem csak azt, amit a flörtölő barátunk és a diakonissza kapcsán megfogalmaztunk, de mindazok ítéletét is, akik a kereszténységet a történelme során a látható öröm mértéke alapján tették mérlegre. Megéri-e kereszténynek lenni, ha cserébe az örömöt kell feladnunk a fájdalomért? Megéri-e kereszténynek lenni, ha a kereszténység időnként az élet apró örömeinek tagadását és a többség által ismeretlen fájdalmak felvételét jelenti?

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

Sok szó esik mostanában az öngyilkosságról. Tavasszal a Kék Bálna nevű játék borzolta a kedélyeket, aztán két ismert rockzenész, Chris Cornell és a Linkin Park énekese tragikus haláláról olvastunk. Ami azonban igazán sürgőssé tette a kérdés megbeszélését, az a Tizenhárom okom volt c. népszerű tinisorozat, amely egy kamaszlány öngyilkosságának okairól szól, és amelyet sokan vádolnak azzal, hogy közvetve öngyilkosságra bátorít labilis lelkivilágú tinédzsereket. A Netflix sorozat hatására az ausztriai Bad Ischl kisvárosában két középiskolás lány kísérelt meg öngyilkosságot, Kaliforniában két tinédzser sikeresen végre is hajtotta, egy perui fiú pedig még a sorozat forgatókönyvét is imitálta, amikor a főszereplőhöz hasonlóan kazettán üzent hátrahagyott családtagjainak. Szülők világszerte blogokon és fórumokon tiltakoztak a sorozat ellen, Kanada több iskolájában be is tiltották. Akárhogy is gondolkodunk a filmek üzenetéről (a következő cikkben elmondom a saját véleményemet), abban egyetérthetünk, hogy minden egyes öngyilkosság felfoghatatlan tragédia.

Tovább a teljes cikkre »

Sok dolog történt körülöttem és bennem az elmúlt hónapban, de szellemi értelemben ez a július páratlanul tágas és bizonyos értelemben tunya időszaka volt az életemnek. Többet foglalkoztam bevásárlással, beteglátogatással, úszással, viráglocsolással és Hosszú Katinkával, mint olvasással, gondolkodással és írással. Nagy terveim ellenére mindössze két könyvet olvastam el, bár mindkettő igazi szellemi csemege volt. Az egyik Chesterton Igazságot! c. kötete, a másik Homérosztól az Iliász. Régi vágyam volt, hogy visszatérjek az Iliászhoz, amit középiskolásként csak rövidített változatban futottam át. Szerettem volna felnőtt fejjel ízlelgetni a hexametereket, és egy rövid időre olyan messzire kerülni a saját kultúrámtól, amennyire csak lehet. Ehhez kiváló eszköz volt ez a gigahosszúságú ókori eposz. Chesterton pedig – ahogy tapasztalni fogjátok – évekre ellátott a cikkeimhez munícióval. Holnaptól újraindul a Divinity, Chesterton velem jön, és remélem, sok érdekes írással tudlak majd megajándékozni benneteket.

Történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy az anabaptista és a baptista hagyomány pontosan hogyan kapcsolódnak egymáshoz, mert a két mozgalom – a közhiedelemmel ellentétben – sem történetileg, sem a jelenben nem teljesen azonosak egymással. A reformáció radikális ága és az angolszász disszenterek között született baptista mozgalom összefonódását azonban sok dolog mutatja. Magyar nyelven Szebeni Olivér baptista teológus írta meg például az anabaptizmus történetét (Az anabaptisták – A reformáció harmadik ága), és a Magyarországi Baptista Egyház kiadásában jelent meg W. R. Estep Az anabaptisták története c. könyve is. Mivel a baptisták sok tekintetben saját előfutáraiknak tekintik az anabaptistákat, én is most egy kalap alá veszem azt, amit az anabaptista és a baptista mozgalom pozitívumairól el akarok mondani.

Tovább a teljes cikkre »

A lutheránus hagyományról is írok egy posztot, bár ahogy nem voltam soha a református egyház tagja (feleségemmel és számos református lelkész ősömmel ellentétben), úgy evangélikus sem voltam soha. Viszont mindkét szülőmet eredetileg evangélikusnak keresztelték, és evangélikusok voltak az apai nagyszüleim (mielőtt a testvérgyülekezethez kapcsolódtak) és az anyai nagymamám is (mielőtt szabadegyházi lett). Sőt, apai ágon a legkorábbról ismert ősöm Darmstadt első lutheránus lelkésze volt, anyai nagyapám ágán pedig a felmenőim szintén már a reformáció idején az ágostai hitvallást vették fel, és csak valamivel később lettek reformátusok. Valamennyi lutheránus érintettségem tehát van, de úgy tűnik, a családomra inkább az evangélikus egyház elhagyása volt jellemző, ezért közvetlen kapcsolatom nekem szinte alig volt ezzel a felekezettel. A lutheránus hagyománnyal azonban annál inkább, és ebben a bejegyzésben most azt szeretném elmondani, amit ebben a hagyományban megszerettem.

Tovább a teljes cikkre »

„Milyen lenne a világ, ha keresztény fundamentalisták irányítanák?” – kérdezi A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) c. filmsorozat kapcsán az Index kritikájának felvezetője. „Ilyen.” – válaszolja is meg lakonikus tömörséggel, utalva a sorozat betegesen disztópikus világára, amit megismerve a néző a lehető legtávolabb akar kerülni mindentől, ami akárcsak megközelítően hasonlót létrehozhat. Ha valaki végignézte a sorozatot, mégis egy tele kosár megválaszolatlan kérdéssel áll fel a gép elől. Kik azok a fundamentalista keresztények, akik ilyen világot akarnak? Milyen az a vallás, ami ennyire szadistává és könyörtelenné tesz embereket? Miért akarják egyesek másoktól elvenni az örömöt és a szabadságot? És természetesen ott a kérdés: hogyan lehetne megakadályozni, hogy ez valaha is megtörténjen?

Tovább a teljes cikkre »

Utolsó hozzászólások
Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum