A ‘Spiritualitás’ kategória archívuma

A személyiség nem azonos a jellemmel. Ha a kettőt összekeverjük, azonnal két kellemetlen következménnyel kell szembenéznünk. Az egyik következmény az, hogy a jellemhibáinkat a személyiségük részének gondoljuk, ezért bűntudat helyett szégyent érzünk. Azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk a bűn, ahelyett, hogy a bűnre úgy tekintenénk, mint ami valódi énünket idegen testként pusztítja. A másik kellemetlen következmény éppen a fordítottja az elsőnek: a jellemhibáinkat a személyiségünk jellegzetességének gondoljuk, ezért felmentést adunk rájuk. Ilyenkor a bűntudat helyett nem is szégyent érzünk, hanem büszkeséget. Büszkék vagyunk a bűnünkre, mert azt önmagunk részeként akarjuk felvállalni. Lényegét tekintve azonban ugyanaz a félreértés táplálja a szégyent és a büszkeséget: a személyiség és a jellem közti különbségtétel hiánya.

Tovább a teljes cikkre »

Az Evangéliumi Fórum 2017 résztvevői között négy személyhez is kapcsolódik olyan friss alkotás, amelyre egy kis figyelmet szeretnék irányítani. Egyikük Visky Péter kolozsvári református lelkész, aki testvérével, Visky Andrással szerepel a On the Spot Az ellenség gyermekei 5. c. filmjében. A filmet a Duna TV mutatta be szerda este. A Visky család története az egyik nagy inspiráció az életemben. Visky Péter annak a hét gyermeknek az egyike, akiket annak idején a családfő (Visky Ferenc) hitéért való bebörtönzése után az édesanyjukkal (Júliával) a Duna-deltába deportáltak. Erről a történetről szól többek közt Visky András megrázó drámája, a Júlia. Az idei Evangéliumi Fórum egyik katartikus élménye volt számomra Visky Péter személyes bizonyságtétele arról az időszakról. Érdemes megnézni a dokumentumfilmet.

Tovább a teljes cikkre »

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

A Harmat Kiadó szokatlan életrajzi kötettel lepi meg a magyar publikumot. A Meredek görbén Istenhez c. könyvben Izsák Norbert beszélget Ellis Potterrel – Ellis Potterről. Ellis Potter zen szerzetesből lett keresztény lelkipásztor és apologéta, aki a zen egyszerűségével tudja megfogalmazni, mi a radikális különbség a zen és a kereszténység között, és a bibliai bölcsesség méltányosságával tudja elmondani, miért vonzó a zen, de miért jobb alternatíva a kereszténység. A könyv nem csak a témája miatt szokatlan, hanem azért is, mert azon ritka esetek közé tartozik, amikor egy magyar ötlet ihleti egy angol nyelvű könyv kiadását is, amit megjelenése után várhatóan más nyelvekre is lefordítanak majd. A Meredek görbén Istenhez bemutatójára november 16-án 17h-kor kerül sor a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán (Budapest, Ráday utca 28.). Én fogok beszélgetni a beszélgetőkkel. A részvételi szándékot az esemény facebook oldalán lehet jelezni. Ezt a posztot is oszthatjátok.

Sokan szeretnék ma is megreformálni az egyházat (Ecclesia semper reformari debet), de nem mindenki hisz abban, hogy ehhez az apostoli forráshoz kellene visszatérni. Nemrég megnéztem egy interjút, amelyben Perintfalvi Rita fejti ki a nézeteit a fundamentalizmusról és a kereszténység progresszív víziójáról. Perintfalvi Rita katolikus progresszív teológus, akinek a hatása a magyar protestáns teológiai világban is érezhető. Okos, művelt hölgy, értelmesen és megnyerően érvel az álláspontja mellett, e téren sokat lehet tanulni tőle. Az interjúban Perintfalvi különbséget tesz többféle fundamentalizmus között, azt viszont közös vonásnak tartja bennük, hogy valamiféle ősállapothoz akarnak visszatérni, amely alap (fundamentum) lehet a számukra. Az alap utáni vágy Perintfalvi szerint a bizonytalanságtól való félelemből fakad, a progresszív vízió azonban, amit ő is képvisel, bátran szembenéz a bizonytalansággal, mert abban hisz, hogy az igazság párbeszédben születik, ezért senki nem erőltetheti a maga igazságát a másikra.

Tovább a teljes cikkre »

A kommunizmussal két alapvető probléma volt. Az egyik az, hogy nem értette az embert. A másik az, hogy nem értette a társadalmat. Ebből a kettőből következett, hogy félreértette a történelmet is. A kommunista ideológia olyan emberképpel dolgozott, amely a valóságban nem létezik. Az embert társadalmi konstrukciónak képzelte, amelyet neveléssel és erőszakkal rá lehet venni arra, hogy önmagát meghaladva ne akarjon többet, mint amennyi a másiknak van. A kommunista ideológia a társadalmat osztályokra szakította, abban a hitben, hogy az osztályérdek felülírja a természetes és hagyományon alapuló kapcsolatokat. E két tévedés a világ kevésbé szerencsés felében brutális diktatúrákhoz vezetett, amelyek az embert és a társadalmat úgy próbálták keresztülnyomni egy élet- és valóságellenes rendszeren, mint ahogy egy ügyetlen kétéves próbálja a háromszöget átpasszírozni a négyzet alakú lyukon.

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység életigenlő hit. Mégis minden érthetetlen lesz számunkra benne, ha elutasítjuk azt az alapvető igazságot, hogy Istennek joga van megölni az embert, sőt, az az igazságos, hogy ezt meg is teszi. A huszonegyedik századi nyugati kultúránkban, amely elveti a halálbüntetést, egyáltalán nem hangzik jól ez a mondat, de tartsuk észben, hogy a kereszténység legismertebb szimbóluma kezdettől a kereszt, amin az apostoli hit szerint Isten a saját Fiát sújtotta mindnyájunk bűnéért (Ézs 53,6). A Messiás a mi bűneinket vitte fel a keresztfára, a mi vétkeink miatt kapott sebeket, és csak ezek által a sebek által gyógyulhatunk meg (1Pt 2,24). Aki nem hisz Isten megfeszített Fiában, azon – ahogy Jézus tanította – az Isten haragja marad rajta (Jn 3,36). „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,23) Aki Krisztuson kívül marad, arra az örök halál vár. Aki benne van, arra az örök élet. A keresztény üzenet szerint Isten megölheti az embert, és meg is ölte Jézus Krisztusban. A valódi teodicea itt kezdődik.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára, úgy tűnt, egyedül áll az akkori világ leghatalmasabb személyével, a római pápával szemben. 1521. április 18-án a worsmi birodalmi gyűlés előtt még magányosabbnak látszott. Aki akkor ránézett erre a mokány ágostonrendi szerzetesre, ahogy írásaival körülvéve ott állt, másként nem tehetett, könnyedén meglátta benne az Úr szőlősébe csörtető vadkant, ahogyan Leó pápa Exsurge Domine kezdetű bullája nevezte őt. Tényleg, mit akarhatott egy izgága, tenyerestalpas, gyomorbajos csuhás a keresztény világ legitimnek tartott képviselőivel szemben? Nem gyanús az, ha ennyire egyedül van valaki a véleményével? Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció egyik legjelentősebb, messze önmagán túlmutató mozzanata volt az, amikor Luther kisétált a monostorból és hátat fordított a szerzetesi életnek. (Nem a Bóra Katalinnal később kötött házasságára gondolok, noha az is része – fontos része – volt a lépésnek, hanem arra az általánosabb gesztusra, hogy a világban élést választotta a világtól való elkülönülés helyett.) Ebben a szimbolikus lépésben benne van az a reformátori gondolat, hogy a szentség megélése evilági, és hogy nincsen minőségi különbség a szerzetesi hivatás és a világi feladatokban álló hivatás között, illetve ha van, akkor az inkább a szerzetesi lét erkölcstelenségében áll. Luther az imádkozni félrevonuló szerzetesi életben egyre inkább az önző, a világi kötelességek alól önmagát kivonó szeretetlenséget látta. A reformátori lelkiség megszűntette a szerzetesi hivatás és a világi munka közé emelt távolságot és azt hangsúlyozta, hogy a hívőknek a világban van dolguk.

Tovább a teljes cikkre »

Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.

Tovább a teljes cikkre »

Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

Tovább a teljes cikkre »

A solus Christus elve azt magyarázza meg, hogy az üdvösség miért egyedül kegyelemből és egyedül hit által van. Azért, mert az üdvösség egyedül Krisztusban található. A hit Krisztussal köt egybe, Krisztusba „öltöztet” (vö. Gal 3,26-27). „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). A reformáció radikálisan Krisztus-központú mozgalom volt. „Csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret” – jelentette ki Luther a heidelbergi disputákban. A solus Christus elve Krisztust tette meg az egyedüli közbenjáróvá, akinek áldozata tökéletes és elégséges a bűnös ember számára, hogy megigazuljon. A hit a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában való részvétel. Egyedül a Krisztusban való hit által lehet az üdvösség kegyelemből, mert egyedül Krisztus vált meg a bűnből és a halálból. Ez állt a reformátorok hitének középpontjában.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem szakadár, hanem restaurációs mozgalom volt. A re-formáció szó az eredeti formába való visszaállást jelenti, mint mikor egy végtag kificamodik és a helyére kell visszapattintani, vagy mint mikor egy épület megrongálódik és helyre kell állítani. A reformáció legfontosabb törekvése az eredeti katolikus hit restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés, a hitehagyás állapotából való megtérés volt. A reformátorok hite nem a római katolicizmus utáni hit, hanem a római katolicizmust megelőző hit. Nem új hit, hanem a régi, egyetemes, ortodox, apostoli hit, amitől a pápaság vezetése alatt a nyugati kereszténység fokozatosan elfajzott. Az „ad fontes” latin szavak ezt a visszatérést jelölték. Ad fontes: vissza a forrásokhoz! Vissza oda, ahonnan a kereszténység elindult, vissza az apostoli alapokhoz, vissza az eredeti közös hithez, vissza a Szentíráshoz!

Tovább a teljes cikkre »

Diadalittas cikk jelent meg tegnap az Origón arról, hogy „Izland a Down-szindróma felszámolásának a küszöbén áll”, és sokan „csak találgatják, hogyan érték el ezt a látszólagos orvosi csodát”. Az írás a CBS hírportál augusztusi cikkére támaszkodik, amely hasonló hangulatban tálalja, hogy Izlandon közel száz százalékos eredménnyel sikerült megszűntetni a betegséget és ma már talán csak egy vagy két gyerek születik Down-szindrómával a skandináv szigetországban. Más országok is közel járnak ehhez, Dániában már 98% a betegség leküzdésének az aránya, de Franciaország is 77%-nál jár és az USA is elérte a 67%-os rátát. A szülők ezekben az országokban komoly összegekre perelhetik az orvosokat, ha műhiba következtében nem jelzik előre a betegséget, hiszen az orvostudomány fejlődésének köszönhetően 99%-os pontossággal ki lehet szűrni a Down-kórt.

Tovább a teljes cikkre »

Ma már valószínűleg nincs élő ember Magyarországon, akihez ne jutott volna el a hír, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját. Luther Márton 1517. október 31-én tűzte ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tézisét, amely örökre megváltoztatta az egyház – és nyugodtan mondhatjuk: a világ – arculatát. Ez a hónap a Divinity-n is a reformációról fog szólni. A reformáció nem volt tökéletes, hibátlan és mindenestül sikeres mozgalom, kár is lenne idealizálni. Minden megújulási mozgalomnak vannak vakfoltjai, következetlenségei és nem kívánt következményei, ez igaz a protestáns reformációra is. Ötszáz évvel ezelőtt mégis olyasmi történt Európában, amelyről nem csak a történészeknek fontos megemlékezni, hanem nekünk is, akik szeretnénk az evangélium ügyét a 21. században hitelesen képviselni. Van okunk az ünneplésre, és lehet célunk is az ünnepléssel.

Tovább a teljes cikkre »

Lenyűgöz, ahogy az elmúlt évtizedekben megfordult a kereszténység dominanciája Észak és Dél, Nyugat és Kelet között. A Lélek szele egy ideje dél, az ún. „globális Dél” felől fúj felénk. „Globális Dél” alatt a nem-nyugati világot szokták érteni, elsősorban Afrikát, Dél-Amerikát valamint a Közel-, Közép- és Távol-Keletet, ahol a kereszténység robbanásszerű növekedése tapasztalható. A „globális Dél” keresztényei ma már nem is annyira missziós, inkább misszionáló régiónak tekintik saját közegüket, nem magukat, hanem a nyugati kereszténységet féltik a hittől való elszakadástól, és legtöbbször Európára gondolnak úgy, mint a világ leginkább evangélizálásra szoruló területére. Míg mi itt a Nyugaton utóvédharcokat folytatunk, a „globális Dél” kereszténysége irigylésre méltó növekedési fájdalmakkal küzd és aggodalommal figyel bennünket. Az elmúlt hétvégén egy dél-angliai evangéliumi gyülekezetben jártam, ahol interjút készítettek velem a magyarországi kereszténységről, majd sok emberrel beszélgethettem. Két különösen érdekes beszélgetésből ragadok most ki egy-egy részletet, ami illusztrálja azt, amit a „globális Délről” mondok.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum