A ‘Kultúra’ kategória archívuma

Ahogy követtem az Intelligent Design (Értelmes Tervezettség) körüli vitákat, újból és újból belefutottam abba az ellenérvbe, hogy ha az élet folyamatai valóban tervezettek, akkor miért észlelünk olyan dolgokat a természetben, amelyek azt mutatják, hogy a „terv” messze nem optimális. Példának elő szokott kerülni az ember fogazata, csípője, gerince, szemretinája, vakbele, farokcsontja, DNS-ében felhalmozott „hulladék” gének, vagy az, ahogy egyes növények hasznosítják a napfényt, és más jelenségek, amelyek (az érvelők szerint) lehetnének jobbak is, ha valóban egy tökéletes Isten tervezte őket. Kicsit meghökkent ez az érvelés, mert a nem teljesen optimális tervezés a tervezést egyáltalán nem cáfolja, legfeljebb azt a lehetőséget veti fel, hogy a tervező vagy nem volt tökéletes, vagy nem volt jóságos. A „nem optimális” tervből levezetett cáfolat alapvetően teológiai, nem pedig tudományos érv, teológiai érvként pedig szerintem kifejezetten gyenge. Összeszedtem néhány gondolatomat, amelyek segítséget nyújthatnak azoknak, akiket őszintén izgat ez a kérdés.

Tovább a teljes cikkre »

Ha valamit a kereszténység története megtanított az emberiségnek, az az, hogy politikai eszközökkel nem lehet eszméket legyőzni. A kereszténység az üldöztetések ellenére terjedt el az egész Római birodalomban egyetlen generáció alatt. Az egyház Kínában az után nőtt korábbi méretének sokszorosára, hogy a kommunista hatalom kiűzte az országból a misszionáriusokat, a gyülekezeti vezetőket pedig bebörtönözte vagy kivégezte. Iránban jelenleg a síita diktatúra és az akasztógépek árnyékában él át robbanásszerű növekedést a kereszténység. Mi tanítottuk meg a világnak, hogy a legerősebb eszmék nem függnek a politikai akarattól, sőt, időnként éppen akkor válnak kiirthatatlanná, amikor megpróbálják kiirtani őket. Sokszor elmondtuk, hogy a mártírok az egyház magvetése. Eszmék ellen csak eszmékkel lehet harcolni, ezért amikor egy eszme politikai eszközökkel küzd egy másik eszme ellen, gyengének látszik, ellenfele pedig erősnek.

Tovább a teljes cikkre »

A középkori egyetemeken a teológia volt az, amely minden más diszciplína rendezőelveként a tudományok kiindulópontját, célját és értelmét adta. A többi tudomány feltételezte a teológiát, és Isten dicsőséges tetteinek a természetben való kikutatását tartotta legfontosabb céljának. A modernizmus és a szekularizáció megfordította a sorrendet: mint mindent, a teológiát is az autonóm értelemnek vetette alá. Az ész és a tapasztalat lett a kiindulópont. A folyamat fontos állomását jelentette, amikor a nyugati egyetemeken a teológia tanszékek helyét fokozatosan átvették a vallástudományi tanszékek. Ez sokszor puszta névváltoztatás volt, hiszen a tartalmi változás korábban lezajlott már, de az új név tökéletesen kifejezte a perspektívaváltást. A teológiából vallástudomány lett. Az isteniből emberi. Sokak szerint ez egy szekuláris környezetben helyes és szükséges folyamat volt, és a teológia tudományának is jót tett. Akár így van, akár nem (szerintem inkább nem), magamat teológusnak tartom, nem vallástudósnak.

Tovább a teljes cikkre »

Herman Dooyeweerd talán legérdekesebb gondolata az, amit a nyugati kultúra alapmotívumairól mond. A valóság különböző aspektusai szuverén szférák, amelyeket bálványimádásra való hajlamunk miatt rendre abszolutizálunk, a szféra-szuverenitást szféra-univerzalitásra cserélve. Dooyeweerd hangsúlyozza, hogy a valóság aspektusait azonban soha nem önmagukban észleljük, hanem mindig alapmotívumok mentén. Képzeljük el a tizenöt szférát tizenöt háromszögként, melyek egymással érintőlegesen, alapszáruk csúcsainál kapcsolódnak, mint egy fűrész fogazata. Most egészítsük ki a fejünkben ezt a fogazatot alul egy téglalappal, amelyben a háromszögek egybenyílnak, és inkább úgy néznek ki együtt, mint egy korona. Ez a szemléltetés – ha sikerült átadnom – abban segít, hogy megértsük: a valóság szuverén szféráit alapmotívumok mentén értelmezzük és éljük meg. Az alapmotívumok mindegyik szférára hatnak.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt mutattam meg, hogy Herman Dooyeweerd holland társadalomfilozófus szerint a teremtésből fakadó kulturális küldetésünk egyik megvalósulása az, amikor nem az emberi hagyományok sodrásában élünk, hanem (a teremtés határainak tiszteletben tartásával) felfedezzük a valóság egymástól különböző és szuverén aspektusait. A tizenöt aspektus, amit Dooyeweerd megnevez: a számok, a tér, a mozgás, és a fizika aspektusa, a biológiai aspektus, az érzelmi aspektus, az analitikus aspektus, a történeti változás aspektusa, a nyelv aspektusa, a szociális aspektus, a gazdasági aspektus, az esztétikai aspektus, a jogi aspektus, az etikai aspektus és a hit aspektusa. A valóság aspektusainak megkülönböztetése a differenciálódás, autonómiájuk és milyenségük tiszteletben tartása pedig a szféra-szuverenitás elve. Most azt mutatom meg, mi történik Dooyeweerd szerint akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz lenne megneveznem még egy keresztény gondolkodót (talán F. Schaeffer, S. Kierkegaard, L. Newbigin és R. Niebuhr közelítik meg), akitől annyira hasznos fogalmakat kaptam volna a hit és a kultúra kapcsolatának megértéséhez, mint Herman Dooyeeweerd holland filozófustól. Dooyeweerd (1894-1977) a kuyperi kálvinista hagyományban állva a nyugati kultúra teoretikus kritikáját fejtette ki több művében is. Egyik legérdekesebb írása egy esszégyűjtemény, amelyet angol nyelven The Roots of Western Culture (A nyugati kultúra gyökerei) címen adtak ki. Ez a könyv összefoglalja és áttekinthetővé teszi Dooyeweerd filozófiai kritikájának legfontosabb elemeit. Dooyeweerd analízise azért rendkívül értékes, mert alapvető kérdéseket vet fel a nyugati kultúra gyökereivel kapcsolatban, és rendszerbe foglalja a kultúránkkal – és úgy egyáltalán a kultúrával – kapcsolatos tapasztalatainkat. Megpróbálom néhány bejegyzésben összeszedni azokat a fogalmakat, amelyeket ebben a művében a leghasznosabbaknak találtam. Az első ezek közül a differenciálódás fogalma. Kérlek, tartsatok velem, megéri!

Tovább a teljes cikkre »

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább a teljes cikkre »

A melegházassággal szembeni egyik érv az, hogy a házasság definíció szerint egy férfi és egy nő közötti szövetség, ezért ha szabadon újraalkotjuk a házasság definícióját, lényegében megszüntetjük azt. A melegházasság ellenzői hangsúlyozzák, hogy a házasság egy jog előtti – a természetjogból származó – intézmény, ezért nem a jogalkotók feladata, hogy annak definícióját megkreálják. A társadalmi jog a múltban is csak védte ezt az intézményt, nem megalkotta. Ha a jog megalkothatja a házasság definícióját, akkor már nem védi, hanem inkább lebontja azt. És akkor jöhet a melegházasság után a poliamoróz házasság (több férfi és nő házassága), vagy akár a szülő-gyermek házasság is, hiszen nem marad olyan érvényes definíció a kezünkben, amit nem a jog alkot meg. A jog pedig adott esetben így bármit megalkothat.

Tovább a teljes cikkre »

Másfél hónapja szeretnék írni egy élményemről, de csak most jutottam oda, hogy ezt a posztot szavakba öntsem. Januárban megnéztem a keresztény Jákim Stúdió előadásában A Karamazov Testvéreket. Közvetlenül az előadás után még ketté tudtam volna választani a bemutatott darabot és a bennem formálódó érzéseket, hogy objektívebb véleményt mondjak, ma már csak elhalványodó emlékekre tudok támaszkodni, amelyekben – mint egy rántottában a fehérje és a sárgája – eggyé váltak az előadás részletei és a belső reflexióim. De talán hiba is volna objektív ítéletre törekedni, és izgalmasabb, hogy mi marad meg ennyi idő után egy színházi élményből. Megpróbálom összeszedni és elmondani, mert ritka értéknek tartom a társulat munkáját.

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Puzsér Róbert Politikai korrektség és genderizmus c. február 23-i cikkében lényegében megírta azt, amit a genderelmélet(ek) magyarországi terjedéséről én is a szívem mélyén gondolok, de nem akartam volna ennyire sarkosan megfogalmazni. Ugyanaznap olvastam, amikor az Index cikkét is, amelyben a hírportál védelmébe vette az ELTÉ-n most induló új szakot, amely a „társadalmi nemek” kérdését fogja kutatni és oktatni. Nem gondolom, hogy egydimenziós ez a kérdés (ebben igaza van az indexes cikknek), de izgalmas volt olyan embertől olvasni egy a progresszív mainstream állásponttól markánsan különböző véleményt, akit nem lehet jobboldalisággal vagy keresztény, kereszténydemokrata, vagy bármilyen kereszténnyel kezdődő elhajlással vádolni. Annak ellenére sem, hogy Jézus Krisztusról (vagy akit ő annak nevez) egyébként jó véleménnyel van.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a gond a most következő felsorolással: nők, feketék, latinók, zsidók, cigányok, melegek? Az elfogadott narratíva szerint olyan kisebbségekről (nők esetében többségről) van szó, amelyeket az elmúlt évszázadok során igazságtalanságok értek a többségi (vagy domináns) társadalom részéről. Ezek a kisebbségek jogfosztottak voltak, de a különböző felszabadítási és polgárjogi mozgalmak fokozatosan felszámolták vagy éppen most számolják fel az elnyomás jogi struktúráit. Obama elnökké választása annak idején azt jelezte, hogy Amerikában a feketék hosszú utat tettek meg a rabszolgaságtól a jogegyenlőségig, és Hillary Clintonnak is majdnem sikerült az álom, hogy Amerika első női elnöke legyen. (Ted Cruz vagy Marco Rubio ugyanez lehetett volna a latinók számára.) Obama alatt a melegházasság is keresztülment az amerikai társadalom jogrendjén, és szinte új „elnyomott kisebbség” után kellett nézni, hogy az identitáspolitika ne maradjon „ügy” nélkül. Ezzel vette kezdetét a transzneműekért vívott harc és az öltözőháború.

Tovább a teljes cikkre »

Magyarként büszke voltam Kertész Imre Nobel-díjára és Nemes-Jeles László Oscarjára. Alapvetőn tetszett a Sorstalanság regény és kifejezetten lenyűgözött a Saul fia film. Mindkettő érzékenyebbé tett a zsidóság tragédiájára. De most végre olyan magyar siker is született, ami nem a holokausztról szól! Megmondom őszintén, ezzel együtt – és a Moonlight párhuzamos győzelme miatt – kicsit szorongva kezdtem nézni az Oscar-díjas magyar kisjátékfilmet, a Mindenkit, vajon milyen progresszív narratívát fog tolni, milyen hagyományos érték ellen fog lázadni, milyen devianciára akar nyitottá tenni engem. Félve ültem a képernyő elé, de a 25. percben már alig láttam a könnyeimtől. Ez az alkotás tényleg klassz, és nem csak esztétikai értelemben.

Tovább a teljes cikkre »

Elvben lehetségesnek tartom, hogy a bibliai özönvíz történet műfaja megegyezzen a mezopotámiai eposzok műfajával. Miért ne használhatott volna a bibliai szerző egy ilyen műfajt, ha a valóságról akart beszélni? Azzal sincs eleve problémám, hogy a Bibliában olyan történetek legyenek, amelyeknek semmilyen történeti referencialitása nincs, hanem „csak” morális és egzisztenciális üzenete. Jézus példázatainak a többsége ilyen történet. A magvető nem egy konkrét magvető. A hamis sáfár nem egy konkrét sáfár. A tékozló fiú bárki lehetett. Az irgalmas samaritánus példázata nyilvánvalóan kitalált történet. Akár meg is történhetett valamikor, de nem ez a lényeg, és egészen biztosan nem azért mondta el Jézus, mert ténylegesen megtörtént. Hasonlóképpen, a mesék és a mítoszok a maguk belső világa szerint nagyon mély igazságokat hordozhatnak. Momó nem valóságos személy, de a karaktere több igazságot mond el az emberi kapcsolatok értékéről, mint ezer történelemkönyv. Narcisszosz mítosza a mai ember szívének legmélyebb hazugságait leplezi le.

Tovább a teljes cikkre »

Mítosz-e a bibliai özönvíz? Azzal a felvetéssel indítottam ezt a rövid sorozatot, hogy szerintem három út áll előttünk, amikor az özönvíz és Noé bárkája történetiségét vizsgáljuk: 1) nem szükséges a történeti és műfaji vizsgálat, az elbeszélést szó szerint úgy kell elfogadni, ahogy az oda le van írva (ez a fundamentalista megközelítés); 2) a bibliai elbeszélésnek nincs történeti igénye, ezért annak morális vagy egzisztenciális üzenete a fontos (ez a mitologikus megközelítés); 3) a történet igaz, mert a Bibliában van, de körültekintően kell megvizsgálnunk, hogy mit mond a szöveg, és jó, ha közben a szemünk sarkából azt is figyeljük, amit a természet könyvéből tudhatunk (ez a felelős evangéliumi megközelítés). Ebben a cikksorozatban a harmadik utat kezdtem bejárni, és ebben és ebben a posztban foglaltam össze, amit helyes magyarázatként el tudok most gondolni.

Tovább a teljes cikkre »

Occam borotvája hasznos elv a természettudományokban, ahol a regularitásokat vizsgáljuk. Az elv lényege az, hogy részesítsük előnyben azokat a hipotéziseket, amelyekhez kevesebbet kell feltételeznünk, azokhoz a hipotézisekhez képest, amelyek érvényességéhez többet kell feltételeznünk. Vagyis az egyszerűbb, elegánsabb magyarázatok jobbak, mint az összetett, kacifántosabb magyarázatok. A hétköznapi életben is néha alkalmazható ez az elv. Ha hazamegyünk és azt látjuk, hogy a hűtő előtt a földön tejcseppek vannak, azt is feltételezhetjük, hogy mikor legutóbb kivettük a tejet, a flakon oldaláról lecseppent a tej, és azt is feltételezhetjük, hogy valaki kísérletet végzett a konyhában a gravitációval és a tej viszkozitásával. Nyilván az utóbbi a bonyolultabb és több ismeretlent feltételező magyarázat (főleg, ha senki sem kísérletező szellem a családunkban), ezért hacsak nincs nyomós okunk azt elfogadni, ésszerűbb az első verziót előnyben részesíteni.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a Szentírás – amit Isten ihletett és igaz igéjének tartok – azt mondja, hogy az ÚRisten csodát tett a bárkával és az állatokkal, vagy azt mondja, hogy Isten az özönvíz után újra megteremtett fajokat, amelyek a bárkán kívül rekedtek és elpusztultak, kételkedés nélkül elhiszem. Ahogy az első cikkben is leszögeztem, a Biblia minden csodáját elhiszem, mert mi lehetne nagyobb csoda magánál a teremtésnél és Jézus feltámadásánál! Ha ezt a kettőt hiszem, akkor a világképem szükségszerűen nyitott Isten szokatlan cselekedeteire. A bárkáról szóló bibliai beszámoló azonban nem tesz említést csodáról, sőt, azt hangsúlyozza, hogy Noé építette a bárkát, Noé szedte össze az állatokat, ahogy az ÚR Noénak megparancsolta (1Móz 7,5). Amikor a szöveg azt mondja, hogy bementek az állatok Noéhoz a bárkába, akkor is hozzáteszi, hogy „ahogyan megparancsolta Isten Noénak” (7,9). Isten nem az állatoknak parancsolt, hanem Noénak, így kerültek ők a bárkába. Noé által.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt próbáltam elmondani, hogy az egyszerű hívők oldalán állok. Gyermeki hittel akarok hinni, és azokhoz tartozom, akik szintén így hisznek. Kommentelők ezt néha elvitatják tőlem, és azzal vádolnak, hogy teológusként lenézem az egyszerű hívőket. Megmondom őszintén, számomra a Divinity egész történetében ez a leginkább zavarba ejtő bírálat. Újból és újból előkerül, és azt hiszem, nem sikerült még igazán jó választ találnom rá. Visszadobhatnám a labdát, hogy ne olvassa a blogot, akinek túl magas, amiről írok, vagy tanuljon, hogy megértse, de ezzel csak olajat öntenék a tűzre és értelemszerűen azt igazolnám, hogy lenézem az egyszerű hívőket. Maga a különbségtétel egyébként nem tőlem származik, egyes hozzászólók kezdtek engem szembeállítani önmagukkal, az „egyszerű hívőkkel”. „Ne foglalkozz vele!” – mondta egy barátom (kicsit más szavakkal), és valószínűleg igaza van, engem valamiért mégis bánt ez a dolog.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző két-három cikk alatt egész sok indulat jelent meg velem és a blogom „irányával” szemben, ezért úgy döntöttem, külön posztban reflektálok ezekre az indulatokra. Kezdem azzal, ami nem lepett meg. Nem lepett meg a Hovindról és Wyattről írt cikkre érkezett sok kiábrándult komment, mert tisztában voltam azzal, hogy a tudománnyal vívott harcával Hovind sok hívő számára menedék lett, egyfajta szellemi hófogó, amely védelmet ígér a tudományos hitetlenség hóviharai elől. Megértem azokat, akik úgy érzik, hogy a hófogó elmozdításával védelem nélkül maradnak. Csak szerintem ez nem így van. Hovind nem ad valódi védelmet, inkább védhetetlenné teszi a hitünket. Wyatt bírálata is nehéz ügy, hiszen ha továbbítottuk már mi is anyagait, nyilván nem szeretnénk hiszékenynek látszani, inkább azt reméljük, hogy Wyatt talán mégsem csaló. Számítottam tehát a haragos reakciókra.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a közös Kent Hovindban és a néhány éve elhunyt Ron Wyattben? Mindketten a Biblia (vagy az általuk bibliainak hitt igazságok) védelmében jeleskedtek. Mindketten remek kommunikátorok. Az interneten terjesztett anyagaikkal mindketten népszerűek lettek keresztény körökben. Mindketten fantasztikus dolgokat állítottak. Hovind kidolgozta a „Hovind-elméletet”, amely szerint a dinoszauruszok Noé bárkájában vészelték át az özönvizet és együtt éltek az emberrel. Wyatt megtalálta Sodoma és Gomora helyét, a fáraó szekereit a Vörös-tengerben, Jézus vérét Jeruzsálemben, a frigyládát, a Tízparancsolat kőtábláit, az aranyborjút, Góliát kardját, és természetesen Noé bárkáját, no meg tucatnyi olyan dolgot, amelyek közül egy is világhírűvé tenne bármely régészt.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum