A ‘Kultúra’ kategória archívuma

Occam borotvája hasznos elv a természettudományokban, ahol a regularitásokat vizsgáljuk. Az elv lényege az, hogy részesítsük előnyben azokat a hipotéziseket, amelyekhez kevesebbet kell feltételeznünk, azokhoz a hipotézisekhez képest, amelyek érvényességéhez többet kell feltételeznünk. Vagyis az egyszerűbb, elegánsabb magyarázatok jobbak, mint az összetett, kacifántosabb magyarázatok. A hétköznapi életben is néha alkalmazható ez az elv. Ha hazamegyünk és azt látjuk, hogy a hűtő előtt a földön tejcseppek vannak, azt is feltételezhetjük, hogy mikor legutóbb kivettük a tejet, a flakon oldaláról lecseppent a tej, és azt is feltételezhetjük, hogy valaki kísérletet végzett a konyhában a gravitációval és a tej viszkozitásával. Nyilván az utóbbi a bonyolultabb és több ismeretlent feltételező magyarázat (főleg, ha senki sem kísérletező szellem a családunkban), ezért hacsak nincs nyomós okunk azt elfogadni, ésszerűbb az első verziót előnyben részesíteni.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a Szentírás – amit Isten ihletett és igaz igéjének tartok – azt mondja, hogy az ÚRisten csodát tett a bárkával és az állatokkal, vagy azt mondja, hogy Isten az özönvíz után újra megteremtett fajokat, amelyek a bárkán kívül rekedtek és elpusztultak, kételkedés nélkül elhiszem. Ahogy az első cikkben is leszögeztem, a Biblia minden csodáját elhiszem, mert mi lehetne nagyobb csoda magánál a teremtésnél és Jézus feltámadásánál! Ha ezt a kettőt hiszem, akkor a világképem szükségszerűen nyitott Isten szokatlan cselekedeteire. A bárkáról szóló bibliai beszámoló azonban nem tesz említést csodáról, sőt, azt hangsúlyozza, hogy Noé építette a bárkát, Noé szedte össze az állatokat, ahogy az ÚR Noénak megparancsolta (1Móz 7,5). Amikor a szöveg azt mondja, hogy bementek az állatok Noéhoz a bárkába, akkor is hozzáteszi, hogy „ahogyan megparancsolta Isten Noénak” (7,9). Isten nem az állatoknak parancsolt, hanem Noénak, így kerültek ők a bárkába. Noé által.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt próbáltam elmondani, hogy az egyszerű hívők oldalán állok. Gyermeki hittel akarok hinni, és azokhoz tartozom, akik szintén így hisznek. Kommentelők ezt néha elvitatják tőlem, és azzal vádolnak, hogy teológusként lenézem az egyszerű hívőket. Megmondom őszintén, számomra a Divinity egész történetében ez a leginkább zavarba ejtő bírálat. Újból és újból előkerül, és azt hiszem, nem sikerült még igazán jó választ találnom rá. Visszadobhatnám a labdát, hogy ne olvassa a blogot, akinek túl magas, amiről írok, vagy tanuljon, hogy megértse, de ezzel csak olajat öntenék a tűzre és értelemszerűen azt igazolnám, hogy lenézem az egyszerű hívőket. Maga a különbségtétel egyébként nem tőlem származik, egyes hozzászólók kezdtek engem szembeállítani önmagukkal, az „egyszerű hívőkkel”. „Ne foglalkozz vele!” – mondta egy barátom (kicsit más szavakkal), és valószínűleg igaza van, engem valamiért mégis bánt ez a dolog.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző két-három cikk alatt egész sok indulat jelent meg velem és a blogom „irányával” szemben, ezért úgy döntöttem, külön posztban reflektálok ezekre az indulatokra. Kezdem azzal, ami nem lepett meg. Nem lepett meg a Hovindról és Wyattről írt cikkre érkezett sok kiábrándult komment, mert tisztában voltam azzal, hogy a tudománnyal vívott harcával Hovind sok hívő számára menedék lett, egyfajta szellemi hófogó, amely védelmet ígér a tudományos hitetlenség hóviharai elől. Megértem azokat, akik úgy érzik, hogy a hófogó elmozdításával védelem nélkül maradnak. Csak szerintem ez nem így van. Hovind nem ad valódi védelmet, inkább védhetetlenné teszi a hitünket. Wyatt bírálata is nehéz ügy, hiszen ha továbbítottuk már mi is anyagait, nyilván nem szeretnénk hiszékenynek látszani, inkább azt reméljük, hogy Wyatt talán mégsem csaló. Számítottam tehát a haragos reakciókra.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a közös Kent Hovindban és a néhány éve elhunyt Ron Wyattben? Mindketten a Biblia (vagy az általuk bibliainak hitt igazságok) védelmében jeleskedtek. Mindketten remek kommunikátorok. Az interneten terjesztett anyagaikkal mindketten népszerűek lettek keresztény körökben. Mindketten fantasztikus dolgokat állítottak. Hovind kidolgozta a „Hovind-elméletet”, amely szerint a dinoszauruszok Noé bárkájában vészelték át az özönvizet és együtt éltek az emberrel. Wyatt megtalálta Sodoma és Gomora helyét, a fáraó szekereit a Vörös-tengerben, Jézus vérét Jeruzsálemben, a frigyládát, a Tízparancsolat kőtábláit, az aranyborjút, Góliát kardját, és természetesen Noé bárkáját, no meg tucatnyi olyan dolgot, amelyek közül egy is világhírűvé tenne bármely régészt.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő felvetéseket gondolatkísérletnek szánom. Nem fogok részletes és mélyreható bizonyításba kezdeni, sem végérvényes kijelentéseket tenni, mert magam is tele vagyok kérdésekkel. Ebben a bejegyzésben egyszerűen csak egy harmadik utat keresek a fundamentalista értelmezés Szküllája és a mitológiai értelmezés Kharübdisze között. Jelenlegi tudásommal azt feltételezem, hogy ha a bibliai özönvíz történetiségét vizsgáljuk, más perspektívából kell megközelítenünk az elbeszélést, mint amit megszoktunk, és ebben számomra az az egyik vezérfonal, hogy az ókori ember az életét érintő logisztikai kérdésekben nem volt ostobább, mint a mai olvasók. Tévút, ha abból indulunk ki, hogy az ókori ember nem tudta, mennyi állat és takarmány mekkora helyen fér el. Egy hároméves gyerek is tisztában van azzal, hány plüssmackó fér fel a dömperére. Két kérdés kapcsán szeretnék új szemmel ránézni a bibliai szövegre: 1) mekkora volt az özönvíz kiterjedése? 2) ki vagy mi maradt a bárkán kívül?

Tovább a teljes cikkre »

Sok álmatlan órát okozott már a bibliai özönvíz története azoknak a bibliaolvasóknak, akik sem a fejüket nem akarták homokba dugni, sem a Bibliát nem akarták a mesekönyvek közé a polcra tenni. A problémák számosak, de közülük is kimagaslik az állatokkal kapcsolatos logisztikai rémálom. Ha azt feltételezzük, hogy a szöveg szerint Noé az összes élőlényből (kivéve mondjuk a tengeri halakat) vitt két-két példányt a bárkába, akkor a legóvatosabb becslésekkel is jóval túl vagyunk az emberileg lehetetlen határán. Jelenlegi ismereteink szerint a szárazföldön nagyjából 8,7 millió faj él (a baktériumokat nem számítva). Linné 1758-ban 4235 állatfajt kategorizált, azóta egymillió fölé emelkedett az ismert fajok száma. Ha azt feltételezzük, hogy Noé valamiféle „ősfajokat” menekített a bárkába, amelyektől származnak a mai ismert fajok, és az akkori szám inkább az ezres vagy a százas tartományban volt, a szám akkor is óriási. Hihetünk-e józan ésszel ebben a történetben?

Tovább a teljes cikkre »

A shoeshine csapata csinált egy ötperces videót az idei Evangéliumi Fórumról. Részlet: „Én egy nagyon egyszerű, hiteles, valódi hittel megáldott életet szeretnék élni, és azt szeretném másoknak is nyújtani, mint lelkész. De azt vettem észre, hogy nagyon sokszor valami megakadályozza ezt. És ezeknek a problémáknak egy része nem a szívemhez köthető, hanem a fejemben van… Ott kezdődnek olyan kételyek, olyan gondolatok, olyan elcsúszások, amik miatt képtelen vagyok azt élni, amire igazából mandátumom van… Tehát nem az a cél, hogy itt okos emberek legyenek… a cél továbbra is az, amit nagyon keresztény szóval kegyességnek lehet hívni: egy ember élvezi Istennel az életet és megéli annak a teljességét, változik ebben, felnőtté válik… és ez a világra pozitívan hat… A szív a cél, de sajnos a fejünkben is vannak útakadályok, és ezeknek az elgördítéséhez a fejben kell dolgozni.” (Hamar Dávid)

Mások gondolatait olvasva én is változom. Ahogy a szavakat, mondatokat, bekezdéseket ízlelgetem, lecsillapodik, kisimul a lelkem, kontúrossá válik az elmém, és régi érzések bukkannak elő, amelyek a napi taposómalomban elrejtőznek, ha egyfajta lelki sabbatként nem szánok rendszeresen időt elmélyült olvasásra. Szeretek olvasni, szeretek elmélkedni az olvasmányaimon, és szeretek írni arról, ami megragadja a figyelmemet. De nem csak szeretem ezt csinálni, e nélkül mást sem tudok jól csinálni. Az olvasás az egyik legfontosabb alapja szinte minden tevékenységemnek, amit eddig gyümölcsözőnek találtam. Tudatosan szánok rá időt, akkor is, ha nincs. Megint a legjobb olvasmányaimból következik egy év végi válogatás.

Tovább a teljes cikkre »

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább a teljes cikkre »

Korunk egyik betegsége, hogy minden erényt magának tulajdonít, miközben minden rosszat a múltba vetít, hangsúlyozva, hogy azt ő már meghaladta és felvilágosult hévvel helyreigazította. Látványosan igaz ez a nemi szerepekkel kapcsolatban. Korunk önhitten azt gondolja, hogy a nők felszabadítását ő végezte el, a patriarchális zsarnokságnak ő vetett véget, a nők értékét ő mutatta fel először a történelemben, igazolva, hogy a haladás nem légből kapott fogalom, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. Ha a jogok és szerepek kiegyenlítését értjük felszabadítás és érték alatt, ebben van is némi igazság. Időről időre mégis kétségek támadnak bennem, hogy történelmi távlatokban ez a kép így helytálló-e.

Tovább a teljes cikkre »

A májusi European Leadership Forumon készült ez a közel háromnegyed órás angol nyelvű interjú. Peter Saunders, a Christian Medical Fellowship igazgatója kérdezett a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról. A beszélgetésben olyan kérdéseket jártunk körül, mint a kultúra fogalma, miért szükséges, hogy keresztények megértsék a kultúrájukat, milyen modellek léteznek a hit és a kultúra kapcsolatára, hogyan segít a Biblia és a keresztény filozófiai gondolkodás a kapcsolat megértésében, és milyen hibákat követtek el a keresztények ebben a viszonyban az évszázadok során. Örömmel fogadok minden építő reakciót az elhangzottakkal kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

Ma kezdődik az Evangéliumi Fórum 2016-os találkozója. Az előző évektől eltérően most nem Szépalmán, hanem Harkányban gyűlünk össze, de továbbra is ugyanannak a víziónak a mentén, amely az evangélium hiteles  magyarországi képviseletét szeretné erősíteni – a meggyőződés oldaláról. Az EF honlapján elérhető a tavalyi és a tavalyelőtti konferencia számos hanganyaga (és egyes előadások videó anyaga is). Aki nem tud velünk lenni, az is bele tud így hallgatni abba a közös gondolkodásra, ami idén Harkányban folytatódik. „Meggyőződünk, hogy meggyőzhessünk.”

Az előző bejegyzésben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy Donald Trump győzelme a vidéki Amerika dühös válasza arra a növekvő intenzitású, agresszív kulturkampfra, amellyel a progresszív társadalommérnökök az elmúlt években bontogatták az általuk mélyen megvetett hagyományos amerikai világot. Ez a diagnózis számos további kérdést vet fel, amelyek közül a legizgalmasabb számomra az, hogy vajon ez a lázadás pusztán egy haldokló kultúra utolsó visszavágása-e, mint amilyenek a pogánylázadások voltak a kereszténység felvétele után, vagy éppen azt bizonyítja, hogy a konzervativizmus az alappozíció, nem a progresszió. Máshogy kérdezve: vajon az emberiség történetében a progresszió a szükségszerű, vagy az állandóság, vagy esetleg egyik sem?

Tovább a teljes cikkre »

Az ezer és ezer gondolatból, amit Trump győzelme elindított bennem, egy lehetséges magyarázatot szeretnék most elmondani arra, ami történt. Számos okfejtés közül azt, amelyik szerintem a legfontosabb a Trump-jelenség megértésében. Nem vagyok sem politológus, sem szociológus, sem Amerika-szakértő, de talán nem önhittség, ha azt mondom: a zsigereimben érzem, miért nyert Trump. Vagy inkább azt, hogy miért veszített Hillary. Tanultam ugyan amerikanisztikát, amerikai történelmet, amerikai irodalmat, éltem egy ideig az Egyesült Államokban, de a bennem kialakult meglehetősen kontúros kép mélyebbről származik. Nem annyira Trump megértéséből, mint inkább azoknak a megértéséből, akik Trumptól most segítséget várnak.

Tovább a teljes cikkre »

Sokunk álla koppant a padlón a csodálkozástól, hogy nem Mrs. Clinton, hanem a Donald nyerte az amerikai elnökválasztást. Mikor reggel az ágyból kikászálódva ránéztem a telefonomra, azt akartam tudni, hogy Clinton nagyarányú győzelme ellenére volt-e azért olyan ingaállam, ahonnan Trump elvitt elektorokat, és vajon hogy kommentálja a republikánus párt elitje a nárcisztikus milliárdos bukását. Az előválasztások kezdetétől szorosan követtem a kampányt, riadtan és hitetlenkedve figyeltem, hogy tudott mindkét párt ennyire ellenszenves és alkalmatlan jelöltet állítani. Trump győzelme kapcsán ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben okokról és következményekről, de a végeredményt leginkább három rövid mondatban tudom most összegezni.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor tavaly nyáron az Amerikai Legfelsőbb Bíróság kis többséggel ugyan, de döntött arról, hogy mind az ötven állam számára kötelezővé teszi a melegházasság elfogadását, tudni lehetett, hogy ez egyrészt rögzíti azt a változást, amit a szexuális forradalom vitt végbe az amerikai társadalomban, másrészt új folyamatokat is gerjeszt, amelyek hatására egyre nehezebb lesz a keresztény erkölcs képviselete a nyugati társadalmakban. Ahogy ez gyakran történik, az új erkölcs nem tűri meg maga mellett a régit, az új piedesztál felállítása együtt jár a régi lebontásával és elhordásával. Az ezt igazoló számos példa közül a legfrissebb az a megdöbbentő hír, hogy a Society of Biblical Literature tiltólistára tette az InterVarsity Press könyveit.

Tovább a teljes cikkre »

Konzervatív kutatóknak többféle oka is lehet arra, hogy bizalommal közelítsenek egy bibliai szöveghez. A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a Szentlélektől sugalmazott szövegnek tekintik, ezért úgy gondolják, hogy Isten megvédte a tévedéstől (vö. Mindig igazat mond a Biblia?). A bizalomhoz azonban általában nincs szükség még erre a hermeneutikai kiindulópontra sem, néha elég pusztán azt feltételezni, hogy a szerző nem mond ellent önmagának egy adott szakaszon belül, vagy ha mégis, akkor a  megteremtett feszültéggel retorikai vagy egyéb célja van. Jó példa erre az 1 Sámuel 15, ahol először azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy királlyá tette Sault (11), utána pedig azt, hogy Isten nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit (29).

Tovább a teljes cikkre »

A kritikai és a konzervatív bibliaértelmezés közötti különbség sokszor egyszerű hermeneutikai döntésen múlik: bizalommal vagy bizalmatlanul közelítünk a szöveghez? Olyan ez, mint egy váltóállítás: a kezdeti döntés határozza meg a végeredményt, ahova megérkezünk. A hermeneutikai döntések soha nem semleges térben történnek, hanem emberek által, akik mindig előfeltevésekkel közelednek az írott szövegekhez. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kritikai megközelítés alapvetően a bizalmatlanság hermeneutikája, a konzervatív megközelítés pedig a bizalomé. Az életben persze a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a helye, csak nem mindegy, mikor melyik vezet közelebb az igazsághoz. Hadd mutassam meg a különbséget egy konkrét példa, a Zsidókhoz írt levél 9. részének 3-4. verse alapján.

Tovább a teljes cikkre »

Nem kicsi iróniát látok abban, hogy az idei kémiai Nobel-díjat három molekuláris biológus kapta a molekuláris gépek fejlesztésében játszott szerepéért. A molekuláris gépek parányi mikrogépek, amelyek az élő szervezetekben felfedezett mikrogépekhez (mint például ez vagy ezek) hasonlítanak, és mozgásukat energiabevitellel irányítva a sejten belüli speciális feladatok végzésére használhatók. Ezeknek a gépeknek a megtervezése és létrehozása olyan elképesztően finom és újszerű technológiát igényel, amely láthatóan (és valószínűleg jogosan) Nobel-díjat ér három európai tudós – Jean-Pierre Sauvage, J. Fraser Stoddard és Bernard L. Feringa – számára.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum