A ‘Kultúra’ kategória archívuma

Szalai András barátom hívta fel a figyelmemet egy szokatlanul színvonalas apologetikai jellegű videósorozatra, amely az istentkeresem.hu oldalán található. A rövid (2-4 perces) videókat Bódi Mátyás készítette, akinek a hangja sokunk számára ismerős lehet, mert egy ideig narrációk készítésével, hangalámondással és műsorvezetéssel foglalkozott. Most azonban saját projekttel jelentkezett, amely nemzetközi összehasonlításban is az egyik legszínvonalasabban elkészített apologetikai anyag, amivel eddig találkoztam. Az istentkeresem.hu oldalon jelenleg nyolc rövid videó van fent, amelyek az Isten létezése melletti érveket mutatják be rendkívül szuggesztív módon. Gratulálok a videókhoz, gyönyörűek, professzionálisak, érthetőek, lényegretörőek, meggyőzőek. Nézzétek meg és osszátok őket ti is!

Tovább a teljes cikkre »

Ateisták gyakran úgy gondolják, hogy az Isten létével kapcsolatos bizonyítás terhe a teisták vállát nyomja. Antony Flew 1976-ban „The Presumption of Atheism” (Az ateizmus vélelme) c. nagy hatású esszéjében adott például hangot annak a meggyőződésének, hogy az ateizmus az alapállapot, ezért csak erős ellenérvek alapján hihet valaki Isten létében. Flew szerint az ateizmus a biztos talaj, Isten létében hinni viszont kockázatos intellektuális pozíció. Biztonságos abban hinni, hogy vannak a világban emberek, kutyák, macskák, oroszlánok, tigrisek, fák és virágok. Abban is biztonságos hinni, hogy vannak elektronok, protonok és apróbb részecskék. Ahhoz azonban, hogy nem megfigyelhető lényekben higgyünk, mint a jeti vagy a Loch Ness-i szörny, több bizonyítékra van szükségünk, mint ami rendelkezésre áll. Mivel ateisták Istent is olyan lénynek gondolják a világegyetemben, amit nem tudunk megfigyelni, teistáktól várják a bizonyítékokat rá, és amíg ezeket a bizonyítékokat nem látják, biztonságosabbnak vélik, hogy ne higgyenek Isten létében. Ha van Isten, azt szerintük a teistáknak kell bebizonyítaniuk.

Tovább a teljes cikkre »

A társadalomban zajló folyamatokról írva engem elsősorban mindig az érdekel, hogy keresztény emberekként hogyan viszonyuljunk azokhoz. Az első azonban a megértés és csak utána következik a reakció. Mikor Peter Druckert a vezetők legfontosabb feladatáról kérdezték, azt válaszolta: a vezetésben első és legfontosabb a valóság leírása (description of reality). Ha helytelen a vezető valóságértékelése, az iránymutatása is félre fog siklani. Mivel a magam szűkös eszközeivel keresem a keresztények útját a mai társadalomban, próbálom én is megérteni a bennünket körülvevő valóságot. Azt a társadalmat és kultúrát, amelyben élünk és amelyben Krisztus tanúi akarunk lenni. Ebben a cikkben a választások kapcsán, de a választásoknál mélyebb jelenségről osztom meg a gondolatomat. A tézisem egy mondatban a következő: a lázadások korában csak akkor tudunk Isten igéjéről tanúskodni, ha megőrizzük belső függetlenségünket.

Tovább a teljes cikkre »

Jó két évtizede missziológiai trend Magyarországon, hogy ha a fiatalokat meg akarjuk szólítani, posztmodernül és progresszíven kell gondolkodnunk és kommunikálnunk. Abból indulunk ki, hogy vannak a régivágású, konzervatív vagy szocialista idősebbek, meg a nyugatias, liberális, progresszív fiatalok. Ha haladni akarunk a korral, akkor az utóbbiakat kell megnyernünk, utóbbiakhoz kell alkalmazkodnunk, hiszen ők a jövő nemzedéke. Én is gondolkodtam így, én is tanítottam így. A mostani választásoknak azonban van egy érdekessége, ami akkor is megfontolandó, ha esetleg berzenkedünk ellene vagy ellentmond a személyes tapasztalatainknak. A Medián 3000 fős nagymintával készített felmérése szerint a magyarországi fiatalok 68 százaléka a Fideszre és a Jobbikra szavazott. Ez talán sokakat meglep, de a Mediánra most illik odafigyelni, mert a közvéleménykutatók közül ők jelezték egyedül a Fidesz kétharmados győzelmét. A kutatás, amiből idézek, ráadásul a legutolsó napokban készült előrejelzésből származik, amelyik a kétharmadhoz képest kissé alacsonyabb támogatást mért.

Tovább a teljes cikkre »

A Fidesz nyert kétharmaddal. Harmadszor is. Demokrációban illik elfogadni az eredményt, de sokan gyászolnak most, ahogy 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban gyászoltak a polgári oldal hívei is. Soha nem fogom elfelejteni a bevörösödött térképet Horn Gyula sajtótájékoztatójával, 2002 estéjét Kovács Lászlóval, 2006 csalódását és az öszödi beszéd utáni heteket. Ott voltam a Kossuth téren a 2002-es választások két fordulója közt, ott voltam 2006-ban az Astoriánál, amikor elindult a rendőri roham, emlékszem, milyen mérhetetlen szomorúság ült a lelkemre, ha arra gondoltam, hogy kik fogják az országomat irányítani. Akkor nem védtem a szívemet eléggé, ma már talán bölcsebb vagyok, de most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy ha valakinek, a Fidesz táborának és vezetőinek van személyes élménye arról, hogy mit élnek át ezekben a napokban a másik oldalon, ha nem is mindenben ugyanaz az élmény. Hosszú évtizedekre eldöntheti az ország hangulatát, hogy hogyan viszonyulnak a legyőzöttekhez. Azokhoz, akik 2010-zel és 2014-gyel ellentétben most reménykedtek, hogy az ő szándékuk valósul meg, ezért a vereségük ezúttal sokkal fájdalmasabb.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

Az Orbán Viktorra és az Orbán Viktor ellen szavazók egy dologban valószínűleg egyetértenek: a Nyugat itt, Magyarországon ér véget. Ennek a meggyőződésnek történelmi távlatokban is régi hagyománya van: voltunk már Kompország, a Nyugat védőbástyája, a legnyugati(asa)bb kelet-európai ország, Köztes-Európa. De akár a Nyugathoz, akár a Kelethez tartoztunk, mindig mi képeztük a két világ határát. Szimbolikus, hogy a nyugati szél is itt kezd elfáradni, hogy lerakja országokon át cipelt hordalékát, majd Magyarországot elhagyva ráfeküdjön a kitáguló nagy kelet-európai sztyeppére, amely már egy tőlünk különböző, másik világ. Mi itt vagyunk középen, és tudjuk, hogy nyugatról fúj a szél, de érzékeljük azt is, amikor megfordul a széljárás. Ez azért fontos, mert a választásokat elsősorban az döntötte el, hogy ma hogyan határozzuk meg magunkat a Nyugathoz – a Nyugat változó arcához – képest. Kezdem azokkal, akik Orbán Viktor ellen szavaztak.

Tovább a teljes cikkre »

Ha úgy keltél ma fel, hogy zúg a fejed és kétségbe vagy esve, mert győzött a politikai erő, ami ellen szavaztál, van egy jó hírem számodra: továbbra is Isten az Úr! Ha úgy keltél ma fel, hogy zúg a fejed, de mosolyog a szíved, mert győzött a politikai erő, amit támogattál, van egy kijózanító hírem a számodra: továbbra is Isten az Úr! Abdiás könyve a legrövidebb prófétai könyv a Bibliában. Edóm pusztulásáról és Jeruzsálem megmeneküléséről szól. Isten azt ígéri, hogy megalázza az erőszakos és dölyfös Edómot és az idők végén Sion hegye menedék lesz a hívő nép számára. „Azután az ÚR fog uralkodni.” Így fejeződik be a legkisebb kispróféta könyve. Bármi is történt tegnap, bárhogy is érezzük most magunkat emiatt, vigasztaljon, bátorítson vagy figyelmeztessen bennünket, hogy továbbra is Isten az Úr. Nincs olyan történelmi jelentőségű esemény, amelynél ne lenne fontosabb ez a tény. Akár örülünk most, akár szomorkodunk.

Tovább a teljes cikkre »

Olyan poszt következik most, ami szinte senkinek nem fog tetszeni. Talán még nekem sem, mert nem teljesen illeszkedik a szívem jelenlegi hőfokához, ahogy talán senki máséhoz sem. Mégis megírom, mert sokféle cikk közül, amit megfogalmazhatnék (és szívesen meg is fogalmaznék), ezt gondolom a leginkább helyénvalónak. A szívünkről – vagyis legbelső motivációs énünkről, életünk motorjáról – lesz szó. Bölcs Salamon arra figyelmeztet, hogy minden féltve őrzött dolognál jobban óvjuk szívünket, mert onnan indul ki az élet (Péld 4,23). A szívünk választások idején is őrzésre szorul, ennél talán csak akkor van nagyobb veszélyben, amikor a szerelem rángatja jobbra vagy balra. De hogyan vigyázzunk a szívünkre április 8-án? Hadd adjak egyetlen tippet.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor arról beszélgetünk, hogy a homoszexualitáshoz való keresztény viszonyulás miért vízválasztó kérdés, többször belefutottam abba az ellenvetésbe, hogy „de hát például a teremtésvédelem is mennyire fontos, miért nem azt emeljük ki?” Ilyenkor az ember elszégyelli magát, mert a tepsiben megmaradt olajra gondol, amit előző nap a mosogatóba öntött, vagy ha globálisabban gondolkodik, a bálnákra, amikről már legalább egy hónapja elfelejtkezett. Bűn, hogy tönkretesszük a földünket? Igen, az, és mindnyájunknak van benne valamennyi felelősségünk. Akkor miért a homoszexualitás megítélését tartjuk vízválasztónak? Egy kedves keresztény ismerősöm írta nemrég a következőt: „Bár a szexuális tisztaságot nagyon fontosnak tartom, és ebben valószínűleg az evangéliumi világ többségének a véleményét osztom, számomra sokkal fontosabb kérdés a teremtésvédelem. Szerintem sokkal radikálisabban vétünk Isten ellen ezen a területen keresztény – és nem keresztényként. Ha valami elszomorít és azt érzem, hogy nem vagyunk közös alapon, az ez a téma. Csak ez sokak számára érdektelen…” Elmondom, mi a problémám ezzel az érveléssel.

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt évek egyre többször ismétlődő jelensége, hogy keresztény diákcsoportokat megbüntetnek vagy egyenesen kitiltanak angolszász egyetemekről, mert nem igazodnak az új progresszív moralitáshoz, amely mára átvette a régi – kereszténységhez kapcsolt – morális vízió helyét a nyugati világ nagyobbik felében. Magyarán: ezek a diákszervezetek továbbra is bűnnek tekintik a homoszexuális kapcsolatot, a szexualitást a férfi és nő közötti házasság kereteiben látják egyedül elfogadhatónak, vezetőik megválasztásában pedig alkalmazzák a hagyományos keresztény elveket. Olyan elvekről és gyakorlatokról van szó, amelyek az egyébként sok vitát megélt kereszténység kétezer éves történetében soha nem voltak vitatottak – egészen az új moralitás megjelenéséig. Az új moralitás azonban láthatóan nem tűri a régit.

Tovább a teljes cikkre »

Pap Szilárd István tegnap újabb cikket írt arról a társadalmi vitáról, amely a szomszédos Romániában a melegházasság kérdése körül alakult ki. Az írás címe: „A homofóbia és a korrupcióellenesség meglepő kölcsönhatása Romániában”. Pap Szilárd István szerint a Román Ortodox Egyház ellennarratívát épít a nyugatos világkép mellé, és ennek a narratívának a legfőbb állványzata a homofóbia, noha Romániában a melegjogok szerinte kifejezetten gyerekcipőben járnak még. „[A]z elmúlt években egyre erősebbek és hangosabbak lettek a homofób hangok, és az ortodox egyház hathatós közreműködésével mozgalommá is szerveződtek” – írja a Mérce internetes újság cikkében. Pap Szilárd István tavaly is publikált már a témában „Melegekkel szívózva bizonyítaná a Román Ortodox Egyház, hogy még mindig tényező” címmel. A két cikk apropóját részben az a népszavazás szolgáltatta, amelyet hárommillió romániai állampolgár aláírása kezdeményezett annak érdekében, hogy a román alkotmány kimondja a korábban magától értetődőt: a házasság egy férfi és egy nő között köttetik.

Tovább a teljes cikkre »

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, amit úgy hívtak, hogy Dogmatikus Kereszténység. Sokan, sokáig éltek benne békességben, jólétben, keveset tudva az erdőn túli világról. A Dogmatikus Keresztények úgy hitték, magától Istentől kapták a Bibliát, Istennek pedig mindig igaza van, és azokon az esős napokon, amikor mégsem látják őt igaznak, bizonyosan tévednek. Szörnyű és gonosz lett volna ennek az ellenkezőjét feltételezni, kicsik is ők ehhez, ezért elhessegettek maguktól minden kételyt, és kérdezősködés helyett favágással töltötték idejüket. Az erdőből hazatérve esténként köszöntötték egymást, együtt olvasták a Bibliát, és megelégedéssel gondoltak arra, hogy Istennek továbbra is igaza van.

Tovább a teljes cikkre »

A Nashville-i Nyilatkozat azzal a céllal született, hogy megvallja, amit a Szentírás és a keresztény egyház a szexualitásról és a házasságról évezredek óta tanít. A szövegezői szerint a Nyilatkozatot az tette szükségessé, hogy ennek a tanításnak a helyességét az elmúlt években – a kultúra változásával összhangban – sokan a kereszténységen belül is megkérdőjelezték. A Nyilatkozat nem akar semmi újat állítani ahhoz képest, amit a Szentírás alapján a keresztények évezredek óta hisznek, csak megvallja a hagyományos keresztény álláspontot és kinyilvánítja az abban való változatlan hitet. Mivel azonban sok félreértés született a Nyilatkozat céljával kapcsolatban, fontos tisztázni, hogy a Nyilatkozat megalkotóinak mi nem volt a célja a Nyilatkozattal.

Tovább a teljes cikkre »

Jordan Peterson az új személyes névmások („zhe” és „zher”) kötelező használata ellen tiltakozva egy alkalommal kitér a transzneműség jelenségének egyik legproblémásabb vetületére. Vajon mi az alapja annak – kérdezi –, hogy valaki az identitásáról szerzett saját szubjektív percepcióját, főleg, ha az közel sem egyértelmű, másokra kényszerítse? A kanadai kormány rendelete, amely az LMBTQI lobbi igazságáról meggyőződve, vagy annak politikai hasznát felmérve, kötelezővé tette az új névmások használatát, abból indul ki, hogy az identitás olyan dolog, amely az ember szubjektív érzékelésétől függ. És nem csak hogy attól függ, de kizárólag attól függ, olyannyira, hogy akár teljesen függetlenné válhat az alapvető biológiai tényektől is. Sőt, akár egészen rugalmassá is válhat, hiszen – mondja Peterson –, a „zhe” és „zher” mellé azóta több tucat új identitást jelölő névmás került, van, aki speciális karkötőt is hord, amely jelzi, hogy aznap éppen férfi vagy nő-e, esetleg valami más. Bizarr identitások alapján közösségekbe is rendeződnek ma már azok, akik tündérnek, kiskutyának vagy éppen medvének képzelik magukat. Ha megkérdőjelezhetetlennek tartjuk a transznemű ember szubjektív percepcióját, ugyanezen logika mentén el kell fogadnunk ezeket az identitásokat is valóságnak.

Tovább a teljes cikkre »

„Szürreális lett az életem, mintha egy Dali képben lennék” – mondta Jordan Peterson nemrég, utalva arra, hogy viszonylag ismeretlen egyetemi tanárból hirtelen világszerte ismert ellenkulturális hőssé avanzsált. Peterson YouTube videóit százezrek nézik, előadásai zsúfolásig megtöltik az előadótermeket, a Channel 4-on készült legutóbbi interjút egy hét alatt 3 millióan nézték meg, megszámlálhatatlanul sok cikket generálva a médiában és a blogoszférában. Peterson akkor vált ismertté, amikor felszólalt egy kanadai törvényjavaslattal szemben, amely mindenkit arra kényszerít, hogy a „transznemű” emberekre a „zhe” és „zher” névmással utaljanak. Peterson tiltakozása valami láthatatlan idegszálat érintett meg, amely azonnal összerántotta a progresszivitásba merevedett észak-atlanti kultúra testét, és irdatlan vákuumként húzta magához a folyamatos haladástól kimerült tömegeket. De vajon ki is Jordan Peterson és mit hisz? Mivel borzasztó izgalmas számomra a jelenség, megpróbáltam utánajárni ennek, meghallgattam számos előadását, elolvastam a könyvei bevezető fejezeteit, megnéztem vele készített interjúk tucatjait. Röviden összefoglalom a kezdeti benyomásaimat és a bennem született reakciókat.

Tovább a teljes cikkre »

Szinte felrobbantotta az internetet és az angolszász médiát egy interjú, amely kiváló feminista csemegének ígérkezett, de könnyen lehet, hogy egyszer úgy fogunk rá emlékezni, mint a feminizmus nyugati dominanciája hanyatlásának kezdetét jelző eseményre. Egy héttel ezelőtt a brit sztárriporter (Cathy Newman) műtőasztalára került Jordan B. Peterson kanadai pszichológus, aki éppen könyvbemutatón járt a ködös Albionban, és mivel az utóbbi hónapokban ő is valóságos YouTube-sztár lett, behívták a Channel 4 stúdiójába. Sima ügy: meg kell mutatni, mennyire macsó és tarthatatlan a professzor nemi különbségeket hangsúlyozó álláspontja, a könyvéből vett idézetekkel szembesítve rá kell őt vezetni arra az egyszerű igazságra, hogy a 21. században sértő és primitív a nemek egyenlőségének megkérdőjelezése, a professzor megszégyenítve, a publikum megerősítve, hogy modern ember már nem gondolkozhat így, a felszabadító harc meg mehet tovább az eddigi kerékvágásban. Az interjúban aztán minden fordítva történt. Olyannyira, hogy ez az egyetlen beszélgetés akár teljesen meg is változtathatja a nemekről szóló nyugati diskurzust. A higgadtan, tisztelettudóan, megnyerően, logikuson és mindvégig empirikus adatokkal érvelő Peterson fél óra alatt szabályosan kivégezte a feminizmust és a gender-ideológiát. És az a döbbenetes, hogy sokan úgy érzik, ezek most tényleg nem túl nagy szavak.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon miért kell mentegetőznie a kormánynak, amikor kiderül, mégiscsak befogadott ezerakárhányszáz menekültet? Azt értem, hogy a milliós nagyságrendű bevándorlás őrültség. Értem, hogy a problémákat helyben kell megoldani, több országhatárnyira tőlünk. Egyet is értek ezzel. Értem, hogy az EU-ban védjük a szuverenitásunkat. Értem, hogy a bölcs ember tud különbséget tenni menekült és migráns között, és ha kell, szigorú határokat húz. De pont ezt a bölcs különbségtételt hiányolom abból a retorikából, amely minden bevándorlót ellenséggé tesz. Mert az egy dolog, hogy nem akarunk tömeges bevándorlást, de az egy másik dolog, hogy léteznek valódi menekültek, akiken emberi kötelességünk segíteni. Hogy alakulhatott ki olyan hangulat, amelyben pár száz befogadott menekült kapcsán a kormánynak ijedten kell leszögeznie, hogy ha erre sor is került, ezek az emberek értelemszerűen vissza lesznek majd toloncolva? Miért akarja letörölni az arcáról az irgalom halvány vonását, amely az egyébként általános szigort bölcsességnek mutathatná?

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásom témája Robert Charles (vagyis R. C.) Sproul volt. Angol szakos egyetemistaként (és azóta is) meghatározó dolgokat tanultam tőle a gondolkodás természetéről, a Szentírás természetéről, és ami a legfontosabb: Isten természetéről. A december közepén 78 éves korában elhunyt amerikai teológus kulcsszerepet játszott intellektuális fejlődésemben, hálával és örömmel emlékeztem meg róla. Sproul Istene nagy Isten volt, akinek a Szava megbízható és kegyelme ellenállhatatlan. A Washington Post nekrológja szerint Sproul kívül állt az amerikai, sőt, a keresztény élet népszerű áramlatain. Ez igaz. Valószínűleg emiatt tudott hatni mindkettőre. Akit érdekel, hogy hogyan, hallgassa meg az előadást (a legalsó a listán)!

Robinson Crusoe eredeti – Defoe által írt, cenzúrázatlan – változatának visszatérő motívuma Isten gondviselése. Robinson egy alkalommal sarjadó kalászokat vesz észre, amelyekről kiderül, hogy rizs. Robinson ekkor a gondviselés mibenlétéről elmélkedik: „Most már nem csupán arra gondoltam, hogy a gondviselés teremtette ezeket számomra, hanem arra is, hogy a szigeten még többnek kell lennie. Bejártam a sziget számomra már ismert részeit, alaposan átkutatva minden zugot, de semmit sem találtam. Végül aztán eszembe jutott, hogy azon a helyen ráztam ki egy zsákból a csirkeeledelt, és ekkor a csoda hatása halványulni kezdett. Sőt bevallom, vallásos hálaérzetem az isteni gondviselés iránt is alábbhagyott, amikor rájöttem a hétköznapi eredetre. Valójában éppolyan hálásnak kellett volna lennem a gondviselésnek, mintha csodáról lenne szó, hiszen az, hogy a patkányok kártevése után az a néhány gabonaszem épen maradt, majd pedig én pont arra a szikla alatti, árnyékos helyre szórtam ki azt, ahol nem égette el a nap, hanem háborítatlanul növekedhetett, valóban nem mindennapos ajándéka volt a sorsnak.” A „szoci” változatban Robinson a természetnek ad hálát, majd egyszerű szerencsének nevezi, hogy éppen ott szórta el a csirkeeledel maradékát, ahol az ki tudott kelni.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum