A ‘Hermeneutika’ kategória archívuma

Forráskritikusok – és ateista apologéták – kedvelt története az a rövid epizód, amikor Ábrahám elküldi a háztól a Sárával folyamatos konfliktusba kerülő Hágárt és fiát, Ismáélt. Az 1Móz 21,9-21-ben található leírásban úgy tűnik, Hágár egy kisgyermekkel indul útnak, holott a 16,16 és a 21,5 összehasonlításából kiderül, hogy Ismáél legalább 13 éves volt, amikor Izsák megszületett, ezért ha Izsák születése után küldte őt el Ábrahám a háztól, nem lehetett már kisgyerek. Kritikusok szerint az ellentmondásra a nyilvánvaló magyarázat az, hogy a szöveg végső szerkesztője többféle forrásból dolgozott, az így összerakott történet pedig ellentmondásosra sikeredett. Ismáél aligha lehet egyszerre kisgyermek és egyben 14-16 éves kamasz fiú, amilyennek a többi leírás logikája szerint Ismáélnek ekkor lennie kellett, tehát Ismáél életéről egymástól eltérő forrásemlékek maradtak fenn a Genezis szövegében. A kritikai nézet szerint a 16. rész és a 21,9-21 Hágár elűzésének (és talán Ismáél beavatástörténetének) két legendás változata, egyik a jahvista (J), másik az elohista (E) szerzőtől. Ez a két szöveg a papi szerző (P) forrásanyagának kronológiai ívébe kerülve ellentmondásos lett, hiszen Ismáél nem lehet egyszerre tizenéves kamasz és alig elválasztott kisgyermek. Vajon helytálló-e ez a feltételezés?

Tovább a teljes cikkre »

Olyan évtizedek állnak a hátunk mögött, amelyekben folyton arra figyelmeztettek bennünket, hogy szeressük a bizonytalanságot és óvakodjunk a bizonyosságtól. Élvezzük az úton levést és tekintsünk gyanakvással arra, aki azt állítja, hogy biztosan tud valamit. Legyünk nyitottak, ezért semmit ne tartsunk a kezünkben túl szorosan, leginkább az igazságot ne, hiszen annak senki nem lehet birtokában. A bizonyosság végső soron illúzió, talán egy ideig hasznos annak, aki még nem tud lemondani a kapaszkodókról, de a végtelen intertextualitás szövevényes világában az igazság mindig nézőpont és értelmezés kérdése lesz. Mivel sokan vagyunk, akik ebben a gondolati mátrixban szocializálódtunk, szeretnék most megmutatni egy rövid válogatást a Szentírásból (töredékét annak, amit idézhetnék), amelyből az derül ki, hogy az ismeret bizonyossága lehetséges, sőt, kívánatos dolog. Ha fontos a számunkra, hogy a tudásról és a bizonyosságról a Biblia fényében gondolkodjunk, figyelmesen elmélkedve olvassuk végig az alábbi igeverseket!

Tovább a teljes cikkre »

A figyelmes bibliaolvasó időnként beleszalad olyan bibliai részletekbe, amelyeket nehezen tud összeegyeztetni a Szentírás más részleteivel. Egy ilyen példa Dávid népszámlálása, amelyről két beszámoló is fennmaradt: az egyik a Sámuel második könyvében, a másik a Krónikák első könyvében. Dávid király az Úr (2Sám 24,1) és/vagy a Sátán (1Krón 21,1) indítására megszámlálta az Izráelben és Júdában lakókat. A 2Sám 24,9 alapján a népszámlálás végeredménye: „Izráelben nyolcszázezer kardforgató ember volt, Júdában pedig ötszázezer.” Az 1Krón 21,5 szerint: „egész Izráelben egymillió-százezer kardforgató ember volt, Júdában pedig négyszázhetvenezer kardforgató ember.” Első látásra nyilvánvaló ellentmondás feszül a két adat között. A Krónikákban szereplő adat Izráel esetében háromszázezerrel több, Júda esetében harmincezerrel kevesebb, mint amit a Sámuel könyvében olvasunk. Vajon mi magyarázhatja ezt a különbséget?

Tovább a teljes cikkre »

Elvben lehetségesnek tartom, hogy a bibliai özönvíz történet műfaja megegyezzen a mezopotámiai eposzok műfajával. Miért ne használhatott volna a bibliai szerző egy ilyen műfajt, ha a valóságról akart beszélni? Azzal sincs eleve problémám, hogy a Bibliában olyan történetek legyenek, amelyeknek semmilyen történeti referencialitása nincs, hanem „csak” morális és egzisztenciális üzenete. Jézus példázatainak a többsége ilyen történet. A magvető nem egy konkrét magvető. A hamis sáfár nem egy konkrét sáfár. A tékozló fiú bárki lehetett. Az irgalmas samaritánus példázata nyilvánvalóan kitalált történet. Akár meg is történhetett valamikor, de nem ez a lényeg, és egészen biztosan nem azért mondta el Jézus, mert ténylegesen megtörtént. Hasonlóképpen, a mesék és a mítoszok a maguk belső világa szerint nagyon mély igazságokat hordozhatnak. Momó nem valóságos személy, de a karaktere több igazságot mond el az emberi kapcsolatok értékéről, mint ezer történelemkönyv. Narcisszosz mítosza a mai ember szívének legmélyebb hazugságait leplezi le.

Tovább a teljes cikkre »

Az ószövetségi szövegek narratív eszköztárának igazi erejét gyakran elrejtik a modern nyugati olvasó lineáris elvárásai, nem értjük a sémi történetmesélés hangsúlyait, így a szándékolt jelentés mellett is időnként elgyalogolunk. Amikor viszont sikerül ráhangolódnunk a héber narratív gondolkodás hullámaira, kincseket találunk. Az elmúlt hetekben ráirányult a figyelmem a sémi retorikai analízis kérdéseire, és a kezembe került Roland Meynet Rhetorical Analysis: An Introduction to Biblical Rhetoric c. könyve. Meynet könyve – Nils Wilhelm Lund munkáira támaszkodva – a sémi retorika legfontosabb szabályait a következő hét pontban foglalja össze:

Tovább a teljes cikkre »

Konzervatív kutatóknak többféle oka is lehet arra, hogy bizalommal közelítsenek egy bibliai szöveghez (l. első rész). A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a Szentlélektől sugalmazott szövegnek tekintik, ezért úgy gondolják, hogy Isten megvédte a tévedéstől (vö. Mindig igazat mond a Biblia?). A bizalomhoz azonban általában nincs szükség még erre a hermeneutikai kiindulópontra sem, néha elég pusztán azt feltételezni, hogy a szerző nem mond ellent önmagának egy adott szakaszon belül, vagy ha mégis, akkor a  megteremtett feszültéggel retorikai vagy egyéb célja van. Jó példa erre az 1 Sámuel 15, ahol először azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy királlyá tette Sault (11), utána pedig azt, hogy Isten nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit (29).

Tovább a teljes cikkre »

A kritikai és a konzervatív bibliaértelmezés közötti különbség sokszor egyszerű hermeneutikai döntésen múlik: bizalommal vagy bizalmatlanul közelítünk a szöveghez? Olyan ez, mint egy váltóállítás: a kezdeti döntés határozza meg a végeredményt, ahova megérkezünk. A hermeneutikai döntések soha nem semleges térben történnek, hanem emberek által, akik mindig előfeltevésekkel közelednek az írott szövegekhez. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kritikai megközelítés alapvetően a bizalmatlanság hermeneutikája, a konzervatív megközelítés pedig a bizalomé. Az életben persze a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a helye, csak nem mindegy, mikor melyik vezet közelebb az igazsághoz. Hadd mutassam meg a különbséget egy konkrét példa, a Zsidókhoz írt levél 9. részének 3-4. verse alapján.

Tovább a teljes cikkre »

Érthetetlen és emészthetetlen a Biblia üzenete, ha nem tisztázzuk rögtön a kezdet kezdetén, hogy a könyv középpontja, kezdete és célja Isten. A modernitás aufklérista gőgje az embert tette középponttá, kezdetté és céllá, ezért a Biblia üzenetét is ebből a nézőpontból vizsgálja. Ez a gondolkodás a valóságot önmagához viszonyítja, mint egy gyermekkori nárcizmusban ragadt Donald Trump, és ezt azon oknál fogva nem látja problémának, hogy elképzelni sem tud más perspektívát. Tulajdonképpen érthető, hogy az ember a saját szemszögéből akarja értelmezni a Szentírást, de Isten szava éppen ebből hív bennünket megtérésre. A megtérés az értelem perspektívaváltása. Metanoia. Annak felismerése, hogy a világ nem körülöttünk forog, és hogy saját helyzetünk javíthatatlanul zavaros, amíg nem vesszük észre a rajtunk kívül álló középpontot.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben Luther legfontosabb írásmagyarázati elvein keresztül pillantottunk be a reformátori exegézis alapelveibe. Kálvin a reformátori exegézis másik hagyományát képviselte, mely részben épített Luther elveire, részben meghaladta azokat, logikusabb, koherensebb rendszer megalkotására törekedve. Kálvin reformátori módszere azt a célt szolgálta, hogy Isten népe az írások magyarázatakor meghallja Isten szavát. Az exegéta feladata Kálvin szerint az, hogy az egyház szolgájaként becsületesen, a Szentlélek segítségével vizsgálja a szövegeket, hogy azok az egyház és az egyéni hívő épülésére legyenek. Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. könyve hat pontban vázolja fel a genfi reformátor exegetikai elveit.

Tovább a teljes cikkre »

A patrisztikus és a pietista exegézis elveinek vázlatos bemutatása után hadd mondjak néhány hasonlóan vázlatos gondolatot a reformátori exegézis alapelveiről is – elsősorban Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. tankönyve alapján. Megint két rövid bejegyzés következik: először Luther, utána Kálvin fő írásmagyarázati elveit mutatom be. A két legismertebb reformátor megközelítése a reformáció két legfontosabb teológiai irányzata – a református és az evangélikus exegetikai hagyomány – alapvető hasonlóságaira és különbözőségeire is rámutat. Bray Luther írásmagyarázati elveit három pontban foglalja össze.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán. (Első rész itt.)

II. TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNELEM

Bár a deizmus angol szellemi talajból nőtt ki, Baird szerint az angolszász Újszövetség-kutatás – részben a deizmus negatív tapasztalata miatt – hosszú időre rezisztenssé vált a racionalizmus iránt, átadva azt a kontinens teológusainak (156-7). A felvilágosodás forradalma azonban több volt a racionalizmusnál, és egyes irányzatai éppen a racionalizmus hegemóniájával szemben jelentek meg. Legfontosabb ezek közül a tapasztalatokat hangsúlyozó empirizmus, melynek zászlóját Locke emelte magasra, és az értelem és tapasztalat között szintézist kereső német idealizmus, melynek Kant és Hegel volt a két óriása. Ezek – csakúgy, mint a racionalizmus – hatással voltak az Újszövetség-kutatás történetére. A Baird által felvázolt történeti íven a tapasztalati hangsúlyt három jelentős mozgalom testesíti meg: a 18. századi pietizmus, mely a bibliakutatásban a Szentlélek munkáját tartotta elengedhetetlennek, a Schleiermacher-féle irány, mely a vallásos tudatot helyezte kulcsszerepbe, és az esztétikai kritika, melyben a képzelet és intuíció törte meg a ráció dominanciáját.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán.

William Baird háromkötetesre tervezett művének 1992-ben publikált első könyve 1700-tól nagyjából 1870-ig fogja át az Újszövetség-kutatás történetét. Baird tizenegy fejezetben vázolja fel azt az ívet, amit a kutatástörténet az angol deistáktól a tübingeni iskoláig bejárt. Egyetértek W. P. Furnish értékelésével: „ez az informatív és lebilincselő kötet nem az Újszövetség-kutatások padlásán talált reliquiák leltára, sokkal több annál, azt segít megértenünk, hogyan és miért jutott az Újszövetség-kutatás oda, ahol ma tart” [1]. Baird kivételes tehetségét dicséri, hogy a könyvben képes az apró részleteket és a nagy képet egyaránt elénk rajzolni. Tárgyilagosságra törekedve egyenként veszi sorra a kor legfontosabb kutatóit és azok kutatási eredményeit, de a fák nem takarják el előle az erdőt: pengeéles elemzéssel mutat rá a főbb fordulópontokra, előfeltevésekre és motívumokra, melyek megjelenítik és egyben érthetővé is teszik a kutatástörténet által bejárt ívet. Méltányos és befogadó hozzáállása ellenére persze Baird nézőpontja sem marad teljesen rejtve előlünk.

Tovább a teljes cikkre »

A pietista exegézis módszerének kulcsa az előbbi bejegyzésben felvázolt hermeneutica sacra. Igazán csak az értheti a Lélek által inspirált könyvet, melynek célja, hogy az életre és az üdvösségre vezessen, akiben Isten Lelke van. Ebből azonban nem következik, hogy a Szentírás pietista értelmezése teljesen szubjektív és a nyelvtan szabályait figyelmen kívül hagyó tevékenység lenne. W. Baird History of New Testament Research c. könyvében A. Francke, J. A. Bengel és J. Wesley írásmagyarázati elvei alapján mutatja be a pietista módszertant, ezek közül én most Francke módszerét vázolom fel röviden. Francke kétféle megközelítés együttes alkalmazását szorgalmazta. Az egyik magának a bibliai szövegnek a megértése (sensus litterae), a másik annak megértése, amit a Lélek a szövegen keresztül üzenni akar nekünk (sensus literalis). Mindkét megközelítés szorgalmas munkát és többféle olvasatot igényel.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.

Tovább a teljes cikkre »

A korai egyházatyák írásmagyarázati elveiről írtam az előző bejegyzésben, most pedig a patrisztikus exegézis történetéről lesz szó. Ez az összefoglalás is James L. Papandrea Reading the Early Church Fathers c. könyvének függelékéből van. Amikor az egyházatyák írásait olvassuk, néha nem értjük, miért pont azokat a következtetéseket vonják le egy-egy igeszakaszból, amelyeket levonnak, és azt sem, hogyan jutottak ezekre a következtetésekre. Papandrea tömör összegzése segít a tisztánlátásban. Az egyháztörténész szerint a patrisztikus írásértelmezés változásokon ment át az első évszázadokban. Papandrea négy fázist különböztet meg egymástól, melyek sajátos exegetikai hangsúlyokat jelenítenek meg. Az eltérő írásértelmezési hangsúlyok egymásra épültek, de reagáltak is egymásra.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum