A ‘Hermeneutika’ kategória archívuma

Az ószövetségi szövegek narratív eszköztárának igazi erejét gyakran elrejtik a modern nyugati olvasó lineáris elvárásai, nem értjük a sémi történetmesélés hangsúlyait, így a szándékolt jelentés mellett is időnként elgyalogolunk. Amikor viszont sikerül ráhangolódnunk a héber narratív gondolkodás hullámaira, kincseket találunk. Az elmúlt hetekben ráirányult a figyelmem a sémi retorikai analízis kérdéseire, és a kezembe került Roland Meynet Rhetorical Analysis: An Introduction to Biblical Rhetoric c. könyve. Meynet könyve – Nils Wilhelm Lund munkáira támaszkodva – a sémi retorika legfontosabb szabályait a következő hét pontban foglalja össze:

Tovább a teljes cikkre »

Konzervatív kutatóknak többféle oka is lehet arra, hogy bizalommal közelítsenek egy bibliai szöveghez. A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a Szentlélektől sugalmazott szövegnek tekintik, ezért úgy gondolják, hogy Isten megvédte a tévedéstől (vö. Mindig igazat mond a Biblia?). A bizalomhoz azonban általában nincs szükség még erre a hermeneutikai kiindulópontra sem, néha elég pusztán azt feltételezni, hogy a szerző nem mond ellent önmagának egy adott szakaszon belül, vagy ha mégis, akkor a  megteremtett feszültéggel retorikai vagy egyéb célja van. Jó példa erre az 1 Sámuel 15, ahol először azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy királlyá tette Sault (11), utána pedig azt, hogy Isten nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit (29).

Tovább a teljes cikkre »

A kritikai és a konzervatív bibliaértelmezés közötti különbség sokszor egyszerű hermeneutikai döntésen múlik: bizalommal vagy bizalmatlanul közelítünk a szöveghez? Olyan ez, mint egy váltóállítás: a kezdeti döntés határozza meg a végeredményt, ahova megérkezünk. A hermeneutikai döntések soha nem semleges térben történnek, hanem emberek által, akik mindig előfeltevésekkel közelednek az írott szövegekhez. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kritikai megközelítés alapvetően a bizalmatlanság hermeneutikája, a konzervatív megközelítés pedig a bizalomé. Az életben persze a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a helye, csak nem mindegy, mikor melyik vezet közelebb az igazsághoz. Hadd mutassam meg a különbséget egy konkrét példa, a Zsidókhoz írt levél 9. részének 3-4. verse alapján.

Tovább a teljes cikkre »

Érthetetlen és emészthetetlen a Biblia üzenete, ha nem tisztázzuk rögtön a kezdet kezdetén, hogy a könyv középpontja, kezdete és célja Isten. A modernitás aufklérista gőgje az embert tette középponttá, kezdetté és céllá, ezért a Biblia üzenetét is ebből a nézőpontból vizsgálja. Ez a gondolkodás a valóságot önmagához viszonyítja, mint egy gyermekkori nárcizmusban ragadt Donald Trump, és ezt azon oknál fogva nem látja problémának, hogy elképzelni sem tud más perspektívát. Tulajdonképpen érthető, hogy az ember a saját szemszögéből akarja értelmezni a Szentírást, de Isten szava éppen ebből hív bennünket megtérésre. A megtérés az értelem perspektívaváltása. Metanoia. Annak felismerése, hogy a világ nem körülöttünk forog, és hogy saját helyzetünk javíthatatlanul zavaros, amíg nem vesszük észre a rajtunk kívül álló középpontot.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben Luther legfontosabb írásmagyarázati elvein keresztül pillantottunk be a reformátori exegézis alapelveibe. Kálvin a reformátori exegézis másik hagyományát képviselte, mely részben épített Luther elveire, részben meghaladta azokat, logikusabb, koherensebb rendszer megalkotására törekedve. Kálvin reformátori módszere azt a célt szolgálta, hogy Isten népe az írások magyarázatakor meghallja Isten szavát. Az exegéta feladata Kálvin szerint az, hogy az egyház szolgájaként becsületesen, a Szentlélek segítségével vizsgálja a szövegeket, hogy azok az egyház és az egyéni hívő épülésére legyenek. Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. könyve hat pontban vázolja fel a genfi reformátor exegetikai elveit.

Tovább a teljes cikkre »

A patrisztikus és a pietista exegézis elveinek vázlatos bemutatása után hadd mondjak néhány hasonlóan vázlatos gondolatot a reformátori exegézis alapelveiről is – elsősorban Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. tankönyve alapján. Megint két rövid bejegyzés következik: először Luther, utána Kálvin fő írásmagyarázati elveit mutatom be. A két legismertebb reformátor megközelítése a reformáció két legfontosabb teológiai irányzata – a református és az evangélikus exegetikai hagyomány – alapvető hasonlóságaira és különbözőségeire is rámutat. Bray Luther írásmagyarázati elveit három pontban foglalja össze.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán. (Első rész itt.)

II. TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNELEM

Bár a deizmus angol szellemi talajból nőtt ki, Baird szerint az angolszász Újszövetség-kutatás – részben a deizmus negatív tapasztalata miatt – hosszú időre rezisztenssé vált a racionalizmus iránt, átadva azt a kontinens teológusainak (156-7). A felvilágosodás forradalma azonban több volt a racionalizmusnál, és egyes irányzatai éppen a racionalizmus hegemóniájával szemben jelentek meg. Legfontosabb ezek közül a tapasztalatokat hangsúlyozó empirizmus, melynek zászlóját Locke emelte magasra, és az értelem és tapasztalat között szintézist kereső német idealizmus, melynek Kant és Hegel volt a két óriása. Ezek – csakúgy, mint a racionalizmus – hatással voltak az Újszövetség-kutatás történetére. A Baird által felvázolt történeti íven a tapasztalati hangsúlyt három jelentős mozgalom testesíti meg: a 18. századi pietizmus, mely a bibliakutatásban a Szentlélek munkáját tartotta elengedhetetlennek, a Schleiermacher-féle irány, mely a vallásos tudatot helyezte kulcsszerepbe, és az esztétikai kritika, melyben a képzelet és intuíció törte meg a ráció dominanciáját.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán.

William Baird háromkötetesre tervezett művének 1992-ben publikált első könyve 1700-tól nagyjából 1870-ig fogja át az Újszövetség-kutatás történetét. Baird tizenegy fejezetben vázolja fel azt az ívet, amit a kutatástörténet az angol deistáktól a tübingeni iskoláig bejárt. Egyetértek W. P. Furnish értékelésével: „ez az informatív és lebilincselő kötet nem az Újszövetség-kutatások padlásán talált reliquiák leltára, sokkal több annál, azt segít megértenünk, hogyan és miért jutott az Újszövetség-kutatás oda, ahol ma tart” [1]. Baird kivételes tehetségét dicséri, hogy a könyvben képes az apró részleteket és a nagy képet egyaránt elénk rajzolni. Tárgyilagosságra törekedve egyenként veszi sorra a kor legfontosabb kutatóit és azok kutatási eredményeit, de a fák nem takarják el előle az erdőt: pengeéles elemzéssel mutat rá a főbb fordulópontokra, előfeltevésekre és motívumokra, melyek megjelenítik és egyben érthetővé is teszik a kutatástörténet által bejárt ívet. Méltányos és befogadó hozzáállása ellenére persze Baird nézőpontja sem marad teljesen rejtve előlünk.

Tovább a teljes cikkre »

A pietista exegézis módszerének kulcsa az előbbi bejegyzésben felvázolt hermeneutica sacra. Igazán csak az értheti a Lélek által inspirált könyvet, melynek célja, hogy az életre és az üdvösségre vezessen, akiben Isten Lelke van. Ebből azonban nem következik, hogy a Szentírás pietista értelmezése teljesen szubjektív és a nyelvtan szabályait figyelmen kívül hagyó tevékenység lenne. W. Baird History of New Testament Research c. könyvében A. Francke, J. A. Bengel és J. Wesley írásmagyarázati elvei alapján mutatja be a pietista módszertant, ezek közül én most Francke módszerét vázolom fel röviden. Francke kétféle megközelítés együttes alkalmazását szorgalmazta. Az egyik magának a bibliai szövegnek a megértése (sensus litterae), a másik annak megértése, amit a Lélek a szövegen keresztül üzenni akar nekünk (sensus literalis). Mindkét megközelítés szorgalmas munkát és többféle olvasatot igényel.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.

Tovább a teljes cikkre »

A korai egyházatyák írásmagyarázati elveiről írtam az előző bejegyzésben, most pedig a patrisztikus exegézis történetéről lesz szó. Ez az összefoglalás is James L. Papandrea Reading the Early Church Fathers c. könyvének függelékéből van. Amikor az egyházatyák írásait olvassuk, néha nem értjük, miért pont azokat a következtetéseket vonják le egy-egy igeszakaszból, amelyeket levonnak, és azt sem, hogyan jutottak ezekre a következtetésekre. Papandrea tömör összegzése segít a tisztánlátásban. Az egyháztörténész szerint a patrisztikus írásértelmezés változásokon ment át az első évszázadokban. Papandrea négy fázist különböztet meg egymástól, melyek sajátos exegetikai hangsúlyokat jelenítenek meg. Az eltérő írásértelmezési hangsúlyok egymásra épültek, de reagáltak is egymásra.

Tovább a teljes cikkre »

A korai egyházatyák írásmagyarázati elveiről szól a most következő két poszt. Doktori témámon dolgozva került a kezembe James L. Papandrea Reading the Early Church Fathers c. könyve, melynek függelékében több érdekes táblázatot találtam. Ezek közül kettőt magyarul is összefoglalok itt. Annak, aki olvasgatta már az atyák írásait, valószínűleg szemet szúrt, mennyire sokat idézik a Bibliát. És talán az is, időnként mennyire más hermeneutikai elveket követnek, mint a modern írásmagyarázati megközelítések. A patrisztika régóta az egyik kedvenc kutatási területem, talán másoknak is kedvet tudok csinálni ezekkel az összegzésekkel az atyák (nyitott, de kritikus) tanulmányozására. Papandrea első vázlatszerű összegzése a patrisztikus írásmagyarázat előfeltevéseiről szól.

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a bejegyzésben szeretnék rámutatni egy okára annak, miért olyan nehéz érthetően képviselni az evangéliumi (katolikus, ortodox) álláspontot a homoszexualitás kérdéskörében. Hogy nehéz, azt jól szemlélteti, hogy a lehető legegyértelműbb kommunikációnk ellenére is állandóan magyarázkodnunk kell, és a végén még így is rendre a motivációink félremagyarázásával szembesülünk. A kommunikáció nehézsége elsősorban arra vezethető vissza, hogy a bennünket bírálók oldalán nem elszigetelt gondolatok és érvek vannak, hanem egész narratívák. Ezek a narratívák pedig nem egyszerűen ütköznek a gondolatainkkal és szándékainkkal, hanem értelmezik, átfestik azokat, előzetes sablonokba rendezik a legvilágosabb és legkevésbé félreérthető mondatainkat is. Öt ilyen narratívát szeretnék most megmutatni.

Tovább a teljes cikkre »

N. T. Wright elég hosszan időzik a Wredebahnon, hogy bemutassa az ott haladók nézeteit és rámutasson ezen nézetek hiányosságaira – és időnként nyilvánvaló tarthatatlanságára. A Jesus and the Victory of God kiemelt figyelmet fordít a Jesus Seminar tevékenységére, valamint az ahhoz ezer szállal kötődő Burton L. Mack és J. Dominic Crossan Jézus-portréira, és a tőlük különböző, de mégis nagyon hasonló utat bejáró Abraham J. Malherbe és F. Gerald Downing hipotéziseire. Ezekben a portrékban meglepő módon Jézus egyfajta cinikus vándortanítóként jelenik meg, aki időtlen igazságokkal provokálja hallgatóságát. (Wright egyébként éppen az időtlenség, a konkrét zsidó kontextustól való elkülönítés miatt nem tartja sem a Jesus Seminart, sem Malherbe és Downing kísérletét a Third Quest részének. Hasonló konklúziói miatt Wright szerint Vermes is végül a Wredebahnon kötött ki, bár a Third Quest ösvényén indult el.) Szeretném most megmutatni, hogy mit értenek a fenti kutatók „cinikus vándortanító” alatt, és azt, hogy mi Wright problémája ezzel a történeti rekonstrukcióval.

Tovább a teljes cikkre »

A Jesus and the Victory of God több mint 700 oldalas monográfia, mely történettudományos módszertannal igyekszik megrajzolni Jézus alakját. Wright a Third Quest legfontosabb alapvetésével dolgozik: Jézust zsidó kontextusában próbálja megérteni. Wright az anglikán egyház teológusa, egy ideig püspöke is volt, hívő ember, e kötetben (és a Christian Origins and the Question of God sorozat többi részében, melynek e kötet a második része) azonban kizárólag történészként nyúl a témáihoz és e minőségben vesz részt a tudományos párbeszédben. Felmerül viszont a kérdés, hogy ez helyes, kívánatos és egyáltalán lehetséges projekt-e. Ez nem könnyű kérdés, de hadd osszak meg egy szempontot, amire Wright saját munkájával (és másokéval) kapcsolatban utal, mert ez közelebb vezethet bennünket is a kérdés megválaszolásához.

Tovább a teljes cikkre »

Az episztemológiai jelentőségű igék sorát kezdjük egy jól ismert szakasszal: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.” (Róm 1,18-21)

Tovább a teljes cikkre »

Cikksorozatot indítok episztemológiai (ismeretelméleti) jelentőségű bibliai igékről, melyek rámutatnak a megismerés összetett és személyes folyamatára. Ebben az első részben ennek a sorozatnak ágyazok meg egy Polányi Mihálytól származó ismeretelméleti gondolattal. Azt szeretném megmutatni, hogy a Biblia megismeréssel kapcsolatos képe összhangban van azzal, ahogy a tudásszerzés más esetekben is történik (beleértve a tudományos módszert). Polányi tudományfilozófiai meglátásait meggyőzőeknek tartom, és úgy gondolom, nem a bibliai, hanem az azzal szemben álló pozitivista episztemológia kerget délibábokat, amikor a tudás megszerzésének folyamatát ismerteti. A sorozat többi része könnyedebb és olvasmányosabb lesz, de aki átrágja magát ezen az első bejegyzésen, sokkal jobban fogja értékelni az utána következő cikkeket.

Tovább a teljes cikkre »

„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRisten alkotott.” (1Móz 3,1) Egyesek szerint lába is volt neki. Ezt persze nem mondja a Genezis szövege, azt viszont igen, hogy esze volt neki. Nem is akármilyen! A kígyó minden mezei állatnál ravaszabb volt! Nem üres szemekkel bámult Évára, ahogy ma egy piton mered ránk a terrárium üvegén át, hanem okos és ravasz fondorlattal. A kígyó cselt szőtt, és rendes emberi hangokkal, értelmes szintaxissal, logikus eszmefuttatásokkal érvelt hazug álláspontja mellett, megtévesztve az Isten képmására alkotott emberpárt. Vajon tudhatunk-e többet az édeni kígyó identitásáról? Pusztán csak egy állat volt? A legravaszabb állat, de mégis az emberalatti lények közül való? Vajon a kígyó mint faj általában rendelkezett ezzel az intelligenciával, vagy volt egy konkrét kígyó, amelyik kiemelkedett a többi közül? Esetleg egészen másról van szó?

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia kapcsán sok felesleges vitától és kételytől őrizhet meg bennünket, ha különbséget teszünk egy szöveg igazságigénye és igazságértéke között. A megkülönböztetés Meir Sternbergtől származik, több általam ismert teológus legalábbis  egymástól függetlenül neki tulajdonítja. The Poetics of Biblical Narrative (Indiana University Press, 1985) c. könyvében Sternberg kézenfekvő, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott szempontra hívja fel a figyelmet. A történetírás nem válik fikcióvá attól, ha vannak benne történeti tévedések, ahogy a fikció sem lesz történetírás attól, hogy vannak benne pontos helyszíni leírások. Mindkét esetben a műfaj dönti el az igazságigényt, és az igazságigény befolyásolja az állítások igazságértékét.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyszerű, józan gondolkodás időnként a teológiában is nagy előny. A narratív kritikai szempontok megjelenése előtt az újszövetséges szakmában (konzervatív köröket leszámítva) napi gyakorlatnak számított, hogy kutatók újabb és újabb forráselméletekkel, redaktorokkal és hagyományrétegekkel álltak elő, szinte versenyezve, ki tud eredetibb ötletekkel előhozakodni. Ez különösen az evangéliumok esetében volt igaz, ahol a legkorábbi „Jézus-hagyomány” felfedezése érthetően nagy érdeklődésre tartott számot. A narratív kritikai szempontok térnyerésével ez megváltozott, a szakma az utóbbi egy-két évtizedben inkább a szövegek egységére figyelt (akár azon az áron is, hogy kettéváljon az irodalom és a történelem, és az Újszövetség-kutatás még távolabb kerüljön a valódi Jézus megismerésétől). Erős azonban bennem a gyanú, hogy a történeti-kritikai módszer vitatható módszertana és a teljesítménykényszer által szült problémák túlnyomó többségét meglepően gyorsan feloldaná a valóság megismeréséhez nagyobb bizalommal közelítő józan paraszti ész, mely – valljuk be – inkább a konzervatív bibliakutatás sajátja.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum