A ‘Hermeneutika’ kategória archívuma

Az egyszerű, józan gondolkodás időnként a teológiában is nagy előny. A narratív kritikai szempontok megjelenése előtt az újszövetséges szakmában (konzervatív köröket leszámítva) napi gyakorlatnak számított, hogy kutatók újabb és újabb forráselméletekkel, redaktorokkal és hagyományrétegekkel álltak elő, szinte versenyezve, ki tud eredetibb ötletekkel előhozakodni. Ez különösen az evangéliumok esetében volt igaz, ahol a legkorábbi „Jézus-hagyomány” felfedezése érthetően nagy érdeklődésre tartott számot. A narratív kritikai szempontok térnyerésével ez megváltozott, a szakma az utóbbi egy-két évtizedben inkább a szövegek egységére figyelt (akár azon az áron is, hogy kettéváljon az irodalom és a történelem, és az Újszövetség-kutatás még távolabb kerüljön a valódi Jézus megismerésétől). Erős azonban bennem a gyanú, hogy a történeti-kritikai módszer vitatható módszertana és a teljesítménykényszer által szült problémák túlnyomó többségét meglepően gyorsan feloldaná a valóság megismeréséhez nagyobb bizalommal közelítő józan paraszti ész, mely – valljuk be – inkább a konzervatív bibliakutatás sajátja.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy szó a történeti-kritikai módszerről. Egyik kedves professzorom, Hans Bayer hangsúlyozta a hermeneutika óráinkon, hogy teológiai értelemben minden ember Istentől független értelemmel kezdi az életét, mert a noetikus autonómia a bukott állapot egyik jellemzője. Ez persze egy gyermek esetében nem olyan feltűnő, mint egy teológus esetében, aki a szent szövegekkel foglalkozik. Amikor a bűnös értelem – megerősítve a kanti filozófiai iskola racionalizmusával – találkozik azzal a szöveggyűjteménnyel, mely önmagát Isten kinyilatkoztatásának tekinti, képes úgy átgyalogolni rajta, hogy a könyv érdemben nem gyakorol rá hatást.

Tovább a teljes cikkre »

A bibliakutatás egyik legismertebb és legelterjedtebb módszere az ún. történeti-kritikai módszer, melyet evangéliumi körökben a kissé pongyola (hiszen jóval tágabb jelentésű) „bibliakritika” szóval is szoktak jelölni. A 19-20. században ez a módszer uralta az európai egyetemek bibliakutatással foglalkozó tanszékeit. Mivel a módszer követői azt szedték ízekre, amire a hitünk épül (a Szent Biblia üzenetének történeti igazságát), jogos a kérdés, hogy evangéliumi keresztényekként mit kezdjünk ezzel a módszerrel. Bennünket is az igazság érdekel, nem akarunk butaságokhoz ragaszkodni, de a Szentlélek valamire ráébresztett bennünket, melynek létezését furcsa mód legtöbbször akkor is valóságosnak érezzük (vö. 1Jn 2,20.27), amikor körülöttünk mindenki tagadja azt. Nem akarunk kritikátlanok lenni, de most már hitetlenek sem. Mit kezdjünk hívőkként a tudományos igénnyel fellépő bibliakritikával? A kérdés sokrétű, de feltétlenül közelebb kerülünk a megválaszolásához, ha tisztázzuk, mit jelent a „kritikai” szó a „történeti-kritikai módszer” kifejezésben.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző négy bejegyzés igen hosszúra sikeredett, és ez valószínűleg sokakat elrettentett attól, hogy végigrágják magukat Michael Kruger érvein. Úgy döntöttem tehát, hogy mivel nagyon fontos témáról van szó (lehet, hogy teológiai „geek” vagyok, de tényleg azt gondolom, hogy a keresztény hit alapjaival kapcsolatos legfontosabb kérdések egy része az újszövetségi kánon körül gyülekezik), egyetlen rövid bejegyzésben is összefoglalom a négy előadás lényegét. Az összefoglaló olyan, mint egy menü: aki eddig csak emészthetetlenül hosszú cikkeket látott maga előtt, a menü segítségével tudni fogja, hol kezdjen hozzá a négyfogásos vacsorához. Csak négy kattintás, és a pincér azonnal viszi a fogásokat…

Tovább a teljes cikkre »

Michael J. Kruger előadássorozatának negyedik – befejező – részét foglalom össze ebben a bejegyzésben. Az előadás arról szól, hogy vajon miért nem volt teljesen egyértelmű a korai keresztények számára, hogy hol vannak a kánon határai, és nem jelent-e ez halálos veszélyt az Újszövetség megbízhatóságába vetett hit számára. Bart Ehrman, Elaine Pagels, Helmut Koester és a nevükkel fémjelzett pluralista álláspont szerint a kánon határaival kapcsolatos viták valójában a bizonytalanságnál is súlyosabb kérdést vetnek fel. Lehet, hogy a korai évszázadokban nem csak egyféle kereszténység létezett? Lehet, hogy az egyik keresztény irányzat hatalmi eszközökkel szimplán maga alá gyűrte a többit? Kruger negyedik előadásában ezzel a kérdéssel foglalkozik.

Tovább a teljes cikkre »

Michael J. Kruger újszövetségi kánonról szóló előadássorozatának harmadik része a leginkább technikai jellegű – de éppen ezért a rideg tényekhez talán legszorosabban kötődő – előadás. A négy közül számomra ez tartalmazta a legtöbb új információt. Kruger az Újszövetség kéziratairól rendelkezésre álló ismeretek alapján próbál többet megtudni a kánon kialakulásának tényleges folyamatáról. Az újszövetségi kánonnal kapcsolatos tudományos kutatások szinte kizárólag a kéziratok tartalmával szoktak foglalkozni, magukkal a kéziratokkal (azok fizikai valóságával és tárgyi bizonyítékaival) alig. Kruger szerint emiatt érdekes információk háttérben maradnak, melyek pedig rávilágíthatnak a kánon kialakulásának kézzelfogható bizonyítékaira. A kéziratok bevonása a kutatásba szerintem kifejezetten izgalmas gondolat, és ahogy látni fogjuk, Kruger vizsgálódásai nem is maradtak eredmények nélkül.

Tovább a teljes cikkre »

A kánon fogalmának definiálása után Michael J. Kruger előadássorozatának második része az újszövetségi kánon eredetét és kialakulását állítja a középpontba. Vajon miért jött létre az, amit újszövetségi kánonnak nevezünk? Mikor és hogyan alakult ki a könyvek listája (és az, hogy egyáltalán legyen ilyen lista), és milyen okok járultak hozzá a kialakulásához? Számos teológiai diszciplína kapcsolódik a kánon kutatásához és értelmezéséhez, ami azt mutatja, hogy egyáltalán nem lényegtelen kérdésről van szó. Az újszövetségi kánon vizsgálata körül találkozik egymással az exegézis, a bevezetéstudomány, a patrisztika, a szövegkritika, sőt, a rendszeres teológia is. Ebben az előadásban Kruger elsősorban a bibliai teológia megfigyeléseit használja a kánon kialakulásának magyarázatához.

Tovább a teljes cikkre »

Ahogy ígértem, a most következő cikksorozatban Michael J. Kruger előadásainak főbb gondolatait foglalom össze. Első előadása a kánon definíciójáról szól. Akiket általában hidegen hagynak a definíciók, azokat most arra kérem, legyenek türelemmel, el fogunk érni az izgalmasabb részekhez is. Sajnos nem spórolhatjuk meg a fogalom definiálását, mert a kánonnal kapcsolatos viták igen gyakran a közös definíció hiánya miatt futnak zátonyra. Vitatkozó teológusok a kánon kapcsán nem mindig ugyanarról beszélnek. Kruger megközelítésének egyik erőssége pedig éppen az, hogy a téma zavaros pontjainál tiszta vizet önt a pohárba. Az egyik ilyen tiszta vizet igénylő „pohár” a kánon definíciója. Sokszor egyáltalán nem világos, mit értünk a „kánon” szó alatt, amikor az Újszövetség kialakulásáról beszélünk.

Tovább a teljes cikkre »

Dan Brownnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az újszövetségi kánon kialakulásának története izgalmas modern témává vált. Az alternatív Jézus-sztorik iránti óriási érdeklődést jelzi a Jézus feleségéről szóló szövegtöredék gyors tündöklése és bukása. Bart Ehrman (a kereszténységnek dérrel-dúrral hátat fordító szövegkritikus) sem tudta volna végighaknizni Amerika egyetemeit, ha a Da Vinci-kód nem ágyazott volna meg a közvéleményben annak a gondolatnak, hogy Jézus valódi története az Újszövetség nevű gyűjtemény könyvein kívül található. Dan Brown népszerű krimije óta tömegek gondolják, hogy az újszövetségi kánon összeállítása egyszerű hatalmi kérdés volt. Ami persze azonnal gyanússá is teszi a gyűjteményt.

Tovább a teljes cikkre »

Önmagamat időnként kálvinistaként szoktam definiálni, jelezve, hogy egy bizonyos konfesszió mentén értelmezem a keresztény hitemet. Nagyjából úgy gondolkodom a Biblia tanításáról, ahogy azt a kálvinista hitvallások (II. Helvét hitvallás, Heidelbergi káté, Westminsteri hitvallás, Belga hitvallás, La Rochelle-i hitvallás, Skót hitvallás, Ír hitvallás, Londoni Baptista hitvallás, Dordrechti kánonok stb.) összefoglalják. Nem mindegyikkel értek egyet minden kérdésben, hiszen ezek a hitvallások maguk is különböznek megfogalmazásaikban, arányaikban, és egy-egy konkrét kérdés értelmezésében, lényegét tekintve mégis úgy gondolom, hogy ezek a hitvallások olyan összefüggésekben mutatják meg a keresztény hitet, mely összefüggéseket én is a magaménak vallok.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció idejének talán legfontosabb kérdése a tekintély kérdése volt. Melyik a legfőbb tekintély: az Egyház vagy a Biblia? Vajon Isten igéje hozta létre az Egyházat, vagy az Egyház hozta létre Isten igéjét? Az Egyház a Biblia megfellebbezhetetlen értelmezője, vagy a Biblia az Egyház megfellebbezhetetlen kritikusa? A reformátorok elutasították Rómának azt az igényét, hogy a Szentírás csalhatatlan – és megkérdőjelezhetetlen – magyarázója legyen. A Bibliának nincs csalhatatlan magyarázata. Van jó és rossz exegézis, de nincs olyan értelmező tekintély, mely ne tévedhetne, és amelyet szükség esetén ne kellene jobb belátásra bírni – éppen a Szentírás alapján. De ki dönti el – kérdezték sokan –, hogy melyik értelmezés helyes és melyik helytelen? Mindenki úgy magyarázhatja ezután a Bibliát, ahogy neki tetszik? Mi van az egyházatyák tekintélyével, a zsinatok határozataival és a hagyományokkal, melyek az egyház közösségi értelmezésében kulcsfontosságú szerepet töltöttek be?

Tovább a teljes cikkre »

Egy interjúban Frank Beckwith arról kérdezte Nicholas Wolterstorff református filozófust, hogy szerinte mi jellemezzen egy keresztény embert a tudomány világában. Wolterstorff válaszában azt emelte ki, hogy egy keresztény tudós nem alázza meg a vitapartnereit és nem beszél lekezelően azokról, akikkel nem ért egyet. Példaként megemlített egy diákot, aki egy Augusztinuszról szóló szemináriumon fellengzősen és lekezelően beszélt a filozófus-egyházatya egyik mondatáról. Wolterstorff, akinek nem tetszett a diák lelkülete, visszakérdezett: „Ha Augusztinusz most itt ülne, megismételnéd, amit mondtál?” „Nem, nem, természetesen nem” – felelte a diák.

Tovább a teljes cikkre »

A názáreti Jézus egy alkalommal így imádkozott: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11,25-27) Jézus Krisztus szerint tehát az Atyát egyrészt csak az ismerheti meg, akinek ő kijelenti magát, másrészt az Atya úgy látta jónak, hogy a valóság lényegét kizárólag a gyermekeknek mutassa meg, a bölcsek és értelmesek elől viszont elrejtse.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia nem csak emberi szerzők szava, hanem Isten szava is, ezért az előző bejegyzésben megfogalmazott gondolatokat más szempontból is meg kell vizsgálnunk. Emberi szerzők esetében a kommunikáció igazságigénye az illokúcióban és a szöveg szintjén található. Különösen igaz ez a narratív szövegekre, melyekben a történet igazságát és a kommunikációs szándékot magában a történetben – a történet egészében – találjuk, az illokúció a cselekmény dramaturgiájából, finom utalásokból, arányokból és árnyalatokból, ismétlésekből, szembeállításokból, valamint a végkifejletből derül ki. Tehát emberi szerzők esetében a szöveg igazságigényét a szerző szándéka (az illokúció) határozza meg, ezt a szándékot pedig a szöveg szintjén ismerjük meg. A Bibliával kapcsolatban azonban szóba kell hoznunk egy másik dimenziót is. Ha a Biblia szerzője az emberi szerzők mögött végső soron maga Isten, vajon hol jelentkezik Isten illokúciós cselekedete?

Tovább a teljes cikkre »

Egy korábbi bejegyzésben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a Biblia vajon Isten szava-e, egy másik bejegyzésben pedig azt a kérdést feszegettem, hogy a Biblia mindig igazat mond-e. Az első kérdésre egyértelmű igen volt a válaszom: a Bibliát Isten lehelte ki, ezért az emberi szerzőkön keresztül ő maga szól hozzánk. A második kérdéssel kapcsolatban azt hangsúlyoztam, hogy a Biblia igazat mond, amikor állít valamit, de a Biblia igazságigénye mindig ott van, ahol a szerző és az olvasók közötti valódi kommunikáció zajlik, ez pedig a szöveg és a kánon szintje. Innen szeretnék most továbbmenni. Ebben és a következő bejegyzésben két dolgot fogok az eddigiekhez hozzátenni: 1. a Biblia szövegének igazságigénye nem a szöveg formai igazsága, hanem a kommunikációban betöltött szerepe; 2. a Bibliában az emberi kommunikáció elsősorban a szöveg szintjén, az isteni kommunikáció viszont a szöveg és a kánon szintjén valósul meg.

Tovább a teljes cikkre »

Tévedhetetlenség, csalhatatlanság, verbális inspiráció, szó szerinti ihletettség, tévedésmentes, hibátlan szöveg. Ezek azok a kifejezések, amelyek a Bibliával kapcsolatba hozva kiugrasztják a nyulat – pontosabban a fundamentalistát – a bozótból. Na meg a liberálist. „Hiszed, hogy a Biblia tévedhetetlen?” „Igen”, mondja az egyik, és azonnal fundamentalista lesz belőle. „Nem”, mondja a másik, és máris megkapja a „liberális” címkét. Lehet, hogy joggal. Nem tudom, melyik címke a rosszabb, de rám aggatták már mindkettőt. Voltam „bemerevedett ultrafundamentalista”, és voltam „kretén liberális”. Talán nem is lehet máshogy evangéliumi szolgálatot végezni. Persze a szíve mélyén mindenki örül annak, ha mások középre pozicionálják, és kiderül, hogy tőle jobbra és balra vannak a szélsőségek. Ezt a pozíciót pedig csak úgy foglalhatjuk el, ha bírálnak bennünket jobbról is, balról is, fundamentalista körökből is, és liberális oldalról is.

Tovább a teljes cikkre »

George Herbert angol metafizikus költő mondta a Bibliáról, hogy az nem csak Isten könyve, hanem a könyvek Istene is („not only the book of God, but the God of books”). Ez persze túlzás, de egy költő túlozhat, nekünk meg nem kell többet olvasnunk a szavaiba, mint ami azokban van. Más kérdés, hogy tartalmilag igaza volt-e Herbertnek. Ha költőktől nem is várunk el teológiai pontosságot, nem túlzás-e egy teológus részéről, ha azt állítja – akármennyi kitétellel és magyarázattal ellátva is –, hogy a Biblia szerzője maga Isten? Nem hiszem. Herbert a hagyományos keresztény álláspontot foglalta szavakba, amikor a Bibliát Isten könyvének nevezte. A zsidók is így gondolkodtak – nem véletlenül hívták őket a Könyv népének. A Biblia a zsidók számára Isten Könyve volt, mert hitük szerint a Biblia lapjain keresztül maga Isten beszélt hozzájuk. Nem csak egzisztenciális értelemben, felhasználva az emberi szöveget (ahogy Barth tanította); a zsidók számára maga a szöveg volt Isten szava. És ebben a kérdésben a keresztény egyház hagyományos véleménye egyezett a zsidók meggyőződésével.

Tovább a teljes cikkre »

Volt-e „jahvista” és „elohista” forrás a Genezis mögött? A Wellhausen-paradigma abból az egyszerű megfigyelésból született, hogy az 1 Mózes 1 Istent kizárólag az Elohim (אלהים) névvel illeti, a 2,4 második felétől kezdődő szakasz viszont következetesen a JHVH Elohim (יהוה אלהים) szóösszetételt használja. Ebből a tényből először Jean Astruc (1684-1766) párizsi tudós szűrte le a következtetést, hogy a szerző (nála még Mózes) valószínűleg két különböző forrásra támaszkodott, amikor a számunkra ismert szöveget összeállította. A források száma Wellhausen elméletével négyre emelkedett (Jahvista, Elohista, Deuteronomista és a Papi irat), majd Herman Gunkel szájhagyománnyal foglalkozó tanulmányai után megsokszorozódott.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon tekinthetjük-e a Genezist történeti beszámolónak? A dilemmát gyakran két lehetőségre redukálják: a mózesi eredettörténet vagy történeti leírás, vagy nem az. Pedig érdemes lenne rákérdezni, hogy mit is értünk a Genezis történetisége alatt. A kérdés nyilván nem az, hogy a Genezis történet-e, hanem az, hogy a szöveg milyen kapcsolatban áll a valódi történésekkel, vagyis hogy van-e történeti referencialitása. Az, hogy a Genezis történet, nem jelent semmit, hiszen a Bhagavad-Gíta és a Szilmarilok is az, mégsem használjuk egyiket sem történeti forrásként. Azt kell eldöntenünk, hogy tekinthetjük-e a mózesi teremtéstörténetet valódi történelemnek, és ha igen, milyen értelemben.

Tovább a teljes cikkre »

Utolsó hozzászólások
Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum