A ‘Exegézis’ kategória archívuma

A fundamentalista teológiai mozgalom egyik jellegzetessége a bibliai szövegek szó szerinti értelmezésére való törekvés. Igazságtalanok lennénk, ha a fundamentalizmust azzal vádolnánk, hogy teljesen érzéketlen a Szentírás költői részeinek megértésére, azonban valóban jellemzi a mozgalmat az az elköteleződés, hogy a szó szerinti értelmezést kell elsődlegesnek venni az átvitt értelmezésekkel szemben. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány az antiókhiai egyházatyák és a reformátorok értelmezési hagyományában gyökerezik (szemben mondjuk az alexandriai és késő középkori allegorikus értelmezési hagyományokkal), de nem egészen ez a helyzet. A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző. Hadd világítsam meg a problémát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

A gonosz problémájának leegyszerűbb megfogalmazása így szól: ha Isten jó és mindenható, hogyan lehet gonosz a világban? Az egyik hagyományos feloldása a problémának pedig az, hogy Isten valamilyen nagyobb jó érdekében engedi meg, hogy legyen gonosz a világban. „Felix culpa” teodiceának is nevezik ezt, mert az érv szerint nem jöhetett volna létre valami nagyobb jó (pl. Krisztus megváltóként való megdicsőülése, Isten kegyelme gazdagságának megmutatása), ha nem következik be a bűnbeesés (ó, boldog bűn!). A molinisták által alkalmazott szabadakarati védelemmel szemben augusztiniánus vagy kálvinista teológusok általában ezt a teodiceát alkalmazzák a gonosz problémája kapcsán. Erre van precedens a Szentírásban is. A bibliai József egyetlen mondatban foglalja össze ezt az érvet, amikor testvérei vétkének az értelmére mutat rá: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50,20) Ha jól értjük a mondatot, a „felix culpa” érv minden fontos eleme benne van.

Tovább a teljes cikkre »

Ha szeretnénk megismerni Isten legmélyebb indulatait a gonosz kapcsán, az egyik bölcs dolog, amit tehetünk az, hogy a kezünkbe vesszük és végigolvassuk az Ószövetség egyik legrövidebb költeményét, a Jeremiás siralmairól szóló könyvet. A könyv az ún. ünnepi tekercsek (Megillót) egyike, mert négy másik rövid könyvvel együtt a jeles ünnepeken olvasták fel a zsidók. Jeremiás siralmai Jeruzsálem Kr. e. 587-es pusztulását siratja. Felfoghatatlan tragédia volt ez Izráel népének. Az emberveszteség, az ellenség brutalitása, a nép szenvedése az ostrom alatt és után önmagában is leírhatatlanul szörnyű élmény volt. Azonban ennél is mélyebb seb volt látni a szent város lerombolását, és a Templomét, amely Isten jelenlétét jelképezte népe között. Jeruzsálem eleste azt jelezte, hogy mindennek vége: vége a szövetségnek, az ígéreteknek, a reménynek, az életnek. Jeruzsálem pusztulása után nem lehet többé létezni.

Tovább a teljes cikkre »

Jánost úgy ismerte a korai egyház, mint a szeretet apostolát. Ő volt a tanítvány, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20): a „szeretett tanítvány”. De ő volt az is, aki azt írta: „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). Jánostól tudjuk, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ő mondta azt is: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1) Meg ezt: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk.” (1Jn 3,18-19) Mikor már nagyon öreg volt, állítólag mások vitték őt be a gyülekezetbe, és megkérték, szóljon az egybegyűltekhez. Ő intett a kezével, mire csönd lett, és ő csak annyit mondott: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez volt a prédikációja.

Tovább a teljes cikkre »

Hat évet kellett várni, hogy kiderüljön, létezik-e a Dan Wallace által bejelentett első századi Márk-kézirat. 2012 márciusában írtam először a bejelentésről, majd egy évvel később újra, és rövid kommentekben azóta többször is. Közben egymásnak ellentmondó, aggasztó pletykák kezdtek terjedni a kézirat eladásáról, meg arról, hogy kinek volt lehetősége megnézni, hol találták meg, és hogy mik a publikálás halogatásának okai. Az ügy egyre kínosabbá vált, amit csak mélyített, hogy Dan Wallace a kézirat megtekintéséért cserébe olyan szerződést írt alá, amely őt a publikálásig hallgatásra kényszerítette. Ahogy az lenni szokott, a hallgatás jó táptalajává vált a rossz nyelveknek és az alaptalan összeesküvés-elméleteknek. Ezeket eddig senki nem tudta megerősíteni vagy cáfolni. Most viszont végre vége a találgatásoknak, örömmel jelentem, hogy az ominózus kéziratot publikálták, Wallace is megtörte a csendet, és lassan szinte mindent tudunk, amit az ügyben tudnunk kell.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz elgondolnunk Istenről, hogy egyszerre képes lenne haragudni és könyörülni. Mivel bennünk ez a két indulat legtöbbször elválik egymástól (ha haragszunk, nem érzünk irgalmat, ha irgalmat érzünk, nem haragszunk), Istenről is azt feltételezzük, hogy vagy haragszik, vagy könyörületes, de a két indulat egyszerre nem lehetséges benne. Vagy a haragvó Isten létezik, vagy az irgalmas Isten; a kettő együtt azonban nem. Pedig de, és ezt Jézus halálára emlékezve különösen fontos megértenünk. Pál apostol az efézusiaknak írt levelében ezt a két indulatot – a haragot és az irgalmat – tulajdonítja Istennek, amikor arról ír, hogy bár a harag fiai voltunk, Isten megkönyörült rajtunk. Bár haragudott, megkönyörült. Az Efézusi levél 2. részének elejéről következik egy idézet:

Tovább a teljes cikkre »

Forráskritikusok – és ateista apologéták – kedvelt története az a rövid epizód, amikor Ábrahám elküldi a háztól a Sárával folyamatos konfliktusba kerülő Hágárt és fiát, Ismáélt. Az 1Móz 21,9-21-ben található leírásban úgy tűnik, Hágár egy kisgyermekkel indul útnak, holott a 16,16 és a 21,5 összehasonlításából kiderül, hogy Ismáél legalább 13 éves volt, amikor Izsák megszületett, ezért ha Izsák születése után küldte őt el Ábrahám a háztól, nem lehetett már kisgyerek. Kritikusok szerint az ellentmondásra a nyilvánvaló magyarázat az, hogy a szöveg végső szerkesztője többféle forrásból dolgozott, az így összerakott történet pedig ellentmondásosra sikeredett. Ismáél aligha lehet egyszerre kisgyermek és egyben 14-16 éves kamasz fiú, amilyennek a többi leírás logikája szerint Ismáélnek ekkor lennie kellett, tehát Ismáél életéről egymástól eltérő forrásemlékek maradtak fenn a Genezis szövegében. A kritikai nézet szerint a 16. rész és a 21,9-21 Hágár elűzésének (és talán Ismáél beavatástörténetének) két legendás változata, egyik a jahvista (J), másik az elohista (E) szerzőtől. Ez a két szöveg a papi szerző (P) forrásanyagának kronológiai ívébe kerülve ellentmondásos lett, hiszen Ismáél nem lehet egyszerre tizenéves kamasz és alig elválasztott kisgyermek. Vajon helytálló-e ez a feltételezés?

Tovább a teljes cikkre »

Olyan évtizedek állnak a hátunk mögött, amelyekben folyton arra figyelmeztettek bennünket, hogy szeressük a bizonytalanságot és óvakodjunk a bizonyosságtól. Élvezzük az úton levést és tekintsünk gyanakvással arra, aki azt állítja, hogy biztosan tud valamit. Legyünk nyitottak, ezért semmit ne tartsunk a kezünkben túl szorosan, leginkább az igazságot ne, hiszen annak senki nem lehet birtokában. A bizonyosság végső soron illúzió, talán egy ideig hasznos annak, aki még nem tud lemondani a kapaszkodókról, de a végtelen intertextualitás szövevényes világában az igazság mindig nézőpont és értelmezés kérdése lesz. Mivel sokan vagyunk, akik ebben a gondolati mátrixban szocializálódtunk, szeretnék most megmutatni egy rövid válogatást a Szentírásból (töredékét annak, amit idézhetnék), amelyből az derül ki, hogy az ismeret bizonyossága lehetséges, sőt, kívánatos dolog. Ha fontos a számunkra, hogy a tudásról és a bizonyosságról a Biblia fényében gondolkodjunk, figyelmesen elmélkedve olvassuk végig az alábbi igeverseket!

Tovább a teljes cikkre »

Hadd mutassak egy példát arra, amikor nyilvánvalóan másolási hiba került a bibliai szövegbe. A Krónikák második könyve 21,20-ban ezt olvassuk Jórámról: „Harminckét esztendős volt, amikor király lett, és nyolc évig uralkodott Jeruzsálemben. Elment örömtelenül, és eltemették Dávid városában, de nem a királyi sírba.” A 22. fejezetben így folytatódik a leírás: „Utána Jeruzsálem lakói a legkisebb fiát, Ahazját tették királlyá, mert az idősebbeket mind legyilkolta az a rablócsapat, amely az arabokkal a táborra tört. Így lett királlyá Ahazjá, Jórámnak, Júda királyának a fia. Negyvenkét éves volt Ahazjá, amikor király lett, és egy évig uralkodott Jeruzsálemben.” (2Krón 22,1-2) Ha összerakjuk az adatokat, a következőt kapjuk: Jórám mindössze negyven évig élt, ebből az utolsó nyolcban uralkodott. A fia, Ahazjá két évvel apja, Jórám születése előtt (!) megszületett, majd negyvenkét éves korában, apja halálakor ő került a trónra. Ez nyilvánvalóan képtelenség.

Tovább a teljes cikkre »

A figyelmes bibliaolvasó időnként beleszalad olyan bibliai részletekbe, amelyeket nehezen tud összeegyeztetni a Szentírás más részleteivel. Egy ilyen példa Dávid népszámlálása, amelyről két beszámoló is fennmaradt: az egyik a Sámuel második könyvében, a másik a Krónikák első könyvében. Dávid király az Úr (2Sám 24,1) és/vagy a Sátán (1Krón 21,1) indítására megszámlálta az Izráelben és Júdában lakókat. A 2Sám 24,9 alapján a népszámlálás végeredménye: „Izráelben nyolcszázezer kardforgató ember volt, Júdában pedig ötszázezer.” Az 1Krón 21,5 szerint: „egész Izráelben egymillió-százezer kardforgató ember volt, Júdában pedig négyszázhetvenezer kardforgató ember.” Első látásra nyilvánvaló ellentmondás feszül a két adat között. A Krónikákban szereplő adat Izráel esetében háromszázezerrel több, Júda esetében harmincezerrel kevesebb, mint amit a Sámuel könyvében olvasunk. Vajon mi magyarázhatja ezt a különbséget?

Tovább a teljes cikkre »

Még egy fontos dolgot hadd mondjak el a Tyndale House Újszövetség kiadásáról, ami nem csak azokat érinti, akik értenek ógörögül. A THGNT alapvetően befolyásolni fogja, ahogy a bibliai apologetika egyik legfogósabb kérdéséről gondolkodunk, arról, hogy az Újszövetség hogyan idézi az Ószövetséget. Olyan példák juthatnak most eszünkbe, mint amikor Máté idézi Hóseást (Mt 1,15), Márk idézi Ézsaiást (Mk 1,2-4), vagy amikor Pál utal vissza ószövetségi igékre az egyetemes bűnösségről szóló híres catenájában (Róm 3,10-18). Ha megnézzük a Nestle-Aland szöveget, azt látjuk, hogy ezek az idézetek tipográfiailag el vannak választva a főszövegtől és dőlt betűvel vannak szedve. A modern fordítások idézőjelek közé is teszik őket, jelezve, hogy ezek idézetek. A THGNT azonban benne hagyja az idézeteket a szövegtestben, jelöletlenül hagyva őket, ahogy a korai kéziratok általában. Miért fontos ez?

Tovább a teljes cikkre »

Feltételezem, hogy az új görög szövegkiadásról (THGNT) szóló előző bejegyzésem sokaknak teljesen kínai volt, ezért röviden, érthetőbben is elmagyarázom, hogy miről van szó. Ehhez néhány dolgot el kell mondanom a szövegkritikáról. Senki ne ijedjen meg a „szövegkritika” szótól, különösen a „-kritika” utótagtól. Konzervatív evangéliumi teológusok hagyományosan különbséget tettek a szövegkritika és az ún. „magas” kritika között. Az előbbi a bibliai szöveg lehető legpontosabb helyreállításáról szól, az utóbbi a bibliai szöveg feletti kritikáról, a szöveg keletkezésének, szerzőségének, szerkesztésének irodalmi és történeti kérdéseiről. Például arról, hogy tényleg Péter apostol írta-e a neve alatt fennmaradt két levelet, vagy mondjuk hogy mondhatta-e Jézus az evangéliumokban neki tulajdonított szavakat és megtehette-e a neki tulajdonított csodákat. A Biblia igazságának megkérdőjelezése az utóbbi területen történt, a szövegkritika kifejezetten konzervatív műfaj. Rövid bevezetés következik a szövegkritikába, olyan dolgokról lesz most szó, amit akkor is érdemes tudnunk, ha soha nem fogunk foglalkozni ezzel a területtel.

Tovább a teljes cikkre »

Akik az Újszövetséget görögül is olvassák és tanulmányozzák, azoknak a reformáció emlékévében izgalmas hírrel szolgálhatok: a Cambridge-i Tyndale House jóvoltából megjelent és már kapható a görög szöveg új kritikai kiadása! Bár akár konzervatívnak is mondhatnám a kiadást, hiszen a szerkesztők célja a legkorábbi ismert kéziratokhoz való legnagyobb hűség volt, egészen a bekezdések jelzéseiig, a szavak betűzéséig (pl. γείνομαι vs. γίνομαι), a hehezetekig és a hangsúlyjelekig (amennyiben vannak). A görög Újszövetség mai kutatói (leszámítva a Textus Receptus feltétlen híveit) szinte mind a Nestle-Aland illetve a UBS szövegkiadásait használják. A Nestle-Aland és a UBS szövegei ma már lényegében megegyeznek, a Nestle-Aland szöveg (amely jelenleg a 28. kiadásnál tart) legnagyobb erőssége a részletes és alapos kritikai apparátus, amely segít eligazodni abban, hogy mely kéziratok támasztják alá a szöveg melletti vagy éppen attól eltérő olvasatot. E két nemes, modern kritikai szöveghagyomány mellé kerül mostantól a Tyndale House szövege, a The Greek New Testament Produced at Tyndale House, vagyis a THGNT.

Tovább a teljes cikkre »

A Zsidókhoz írt levél szerzője kivételes erőt és ítélőképességet tulajdonít Isten igéjének: „Mert Isten igéje (ὁ λόγος τοῦ θεοῦ) élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” Az előző bejegyzésben elmondtam az érveimet azzal kapcsolatban, hogy miért Isten írott és hirdetett igéjével azonosítom a ὁ λόγος τοῦ θεοῦ kifejezést. Most hadd bontsam ki azt az öt dolgot, amit a levél szerzője Isten igéjéről állít. Nem mindennapi tulajdonságokról van szó. Ha komolyan vesszük az ige itt felsorolt attribútumait, sokkal nagyobb bizalommal fogunk Isten kinyilatkoztatott szavára tekinteni, különösen amikor az a modern kor egyéb tekintélyforrásaival kerül összeütközésbe.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum