A ‘Exegézis’ kategória archívuma

A Mózes első könyve 6. részében ezt olvassuk: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is -, óriások (nefilim) éltek a földön. Ők azok a vitézkedők (gibbórim), akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” (4) Az apokrif Énok könyve által népszerűsített értelmezés szerint a nefilim óriások voltak, gonosz szellemek, akik az angyalok és az emberek leányai közötti házasságból születtek. Ezerháromszáz méternél is magasabbak voltak, az emberek ellen fordultak, felfalták őket, rengeteg vérontást és igazságtalanságot hoztak a földre. Az özönvíz is ennek a következménye volt. Ez az értelmezés jól tükrözte a hellenizmus korának mítoszait és legendáit, amelyekben az istenek lejöttek az emberek leányaihoz, hogy velük háljanak, és félistenek meg egyszemű óriások grasszáltak a földön. De vajon illeszkedik-e ez a mitikus értelmezés az eredeti történethez? Kik voltak a nefilim?

Tovább a teljes cikkre »

Az 1 Mózes 6-ban szereplő „istenfiak” angyalokkal való azonosítása mellett az egyik legerősebb érv Júdás levele. Az érv lényege a következő. Júdás nyilvánvalóan ismerte Énok könyvét, hiszen idéz is belőle (14-15). Énok könyve az „istenfiakat” angyalokként ábrázolja (pl. I.6ff), akik az emberek leányaival léptek szexuális kapcsolatba. A pszeudepigráf irat szerint kétszáz angyal bukott így el, és gonosz szellemek születtek az emberek leányaival való kapcsolatból, akik háromezer könyök (kb. 1320 méter) magas óriások voltak (I.7.2). Amikor Júdás az angyalok vétkéről ír, mintha Sodoma és Gomora bűnét hasonlítaná a bukásukhoz: „ezekhez hasonló módon paráználkodtak” (ὅμοιον τρόπον τούτοις ἐκπορνεύσασαι). Ha a 7. versben olvasható „ezekhez” (τούτοις) szó valóban az angyalokra utal vissza, könnyen összeáll a kép: Júdás az Énok könyvében található értelmezést veszi alapul, és annak megfelelően használja az angyalok bukását példaként arra, hogy Isten meg fogja bünteti az istentelenséget népe között is.

Tovább a teljes cikkre »

A konklúzióm röviden: nem tudom. Elmondom viszont, milyen lehetőségek állnak előttünk, és milyen megfontolásokat érdemes figyelembe vennünk a történet értelmezésekor. Arról van ugye szó, amikor az özönvíz előtt az „istenfiak” (בְנֵי־הָאֱלֹהִים) bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik (1Móz 6,1-4). (Hogy ezek a gyermekek azonosak-e a „nefilimmel”, akik akkoriban éltek, azt most nem vizsgálom, a szöveg ezt nem mondja, de minimum nyitva hagyja a kérdést.) Az „istenfiak” azonosításában alapvetően három irányba indulhatunk el. Az egyik értelmezés szerint az „istenfiak” angyalok, akik összeházasodtak az emberekkel. A másik értelmezés uralkodóknak, bíróknak, vagy hatalmasoknak veszi őket. A harmadik értelmezés szerint az „istenfiak” Sét leszármazottai, akik Káin vonalával vegyültek. Dióhéjban megmutatom a három értelmezés mellett és ellen szóló legfontosabb érveket.

Tovább a teljes cikkre »

Occam borotvája hasznos elv a természettudományokban, ahol a regularitásokat vizsgáljuk. Az elv lényege az, hogy részesítsük előnyben azokat a hipotéziseket, amelyekhez kevesebbet kell feltételeznünk, azokhoz a hipotézisekhez képest, amelyek érvényességéhez többet kell feltételeznünk. Vagyis az egyszerűbb, elegánsabb magyarázatok jobbak, mint az összetett, kacifántosabb magyarázatok. A hétköznapi életben is néha alkalmazható ez az elv. Ha hazamegyünk és azt látjuk, hogy a hűtő előtt a földön tejcseppek vannak, azt is feltételezhetjük, hogy mikor legutóbb kivettük a tejet, a flakon oldaláról lecseppent a tej, és azt is feltételezhetjük, hogy valaki kísérletet végzett a konyhában a gravitációval és a tej viszkozitásával. Nyilván az utóbbi a bonyolultabb és több ismeretlent feltételező magyarázat (főleg, ha senki sem kísérletező szellem a családunkban), ezért hacsak nincs nyomós okunk azt elfogadni, ésszerűbb az első verziót előnyben részesíteni.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a Szentírás – amit Isten ihletett és igaz igéjének tartok – azt mondja, hogy az ÚRisten csodát tett a bárkával és az állatokkal, vagy azt mondja, hogy Isten az özönvíz után újra megteremtett fajokat, amelyek a bárkán kívül rekedtek és elpusztultak, kételkedés nélkül elhiszem. Ahogy az első cikkben is leszögeztem, a Biblia minden csodáját elhiszem, mert mi lehetne nagyobb csoda magánál a teremtésnél és Jézus feltámadásánál! Ha ezt a kettőt hiszem, akkor a világképem szükségszerűen nyitott Isten szokatlan cselekedeteire. A bárkáról szóló bibliai beszámoló azonban nem tesz említést csodáról, sőt, azt hangsúlyozza, hogy Noé építette a bárkát, Noé szedte össze az állatokat, ahogy az ÚR Noénak megparancsolta (1Móz 7,5). Amikor a szöveg azt mondja, hogy bementek az állatok Noéhoz a bárkába, akkor is hozzáteszi, hogy „ahogyan megparancsolta Isten Noénak” (7,9). Isten nem az állatoknak parancsolt, hanem Noénak, így kerültek ők a bárkába. Noé által.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő felvetéseket gondolatkísérletnek szánom. Nem fogok részletes és mélyreható bizonyításba kezdeni, sem végérvényes kijelentéseket tenni, mert magam is tele vagyok kérdésekkel. Ebben a bejegyzésben egyszerűen csak egy harmadik utat keresek a fundamentalista értelmezés Szküllája és a mitológiai értelmezés Kharübdisze között. Jelenlegi tudásommal azt feltételezem, hogy ha a bibliai özönvíz történetiségét vizsgáljuk, más perspektívából kell megközelítenünk az elbeszélést, mint amit megszoktunk, és ebben számomra az az egyik vezérfonal, hogy az ókori ember az életét érintő logisztikai kérdésekben nem volt ostobább, mint a mai olvasók. Tévút, ha abból indulunk ki, hogy az ókori ember nem tudta, mennyi állat és takarmány mekkora helyen fér el. Egy hároméves gyerek is tisztában van azzal, hány plüssmackó fér fel a dömperére. Két kérdés kapcsán szeretnék új szemmel ránézni a bibliai szövegre: 1) mekkora volt az özönvíz kiterjedése? 2) ki vagy mi maradt a bárkán kívül?

Tovább a teljes cikkre »

Sok álmatlan órát okozott már a bibliai özönvíz története azoknak a bibliaolvasóknak, akik sem a fejüket nem akarták homokba dugni, sem a Bibliát nem akarták a mesekönyvek közé a polcra tenni. A problémák számosak, de közülük is kimagaslik az állatokkal kapcsolatos logisztikai rémálom. Ha azt feltételezzük, hogy a szöveg szerint Noé az összes élőlényből (kivéve mondjuk a tengeri halakat) vitt két-két példányt a bárkába, akkor a legóvatosabb becslésekkel is jóval túl vagyunk az emberileg lehetetlen határán. Jelenlegi ismereteink szerint a szárazföldön nagyjából 8,7 millió faj él (a baktériumokat nem számítva). Linné 1758-ban 4235 állatfajt kategorizált, azóta egymillió fölé emelkedett az ismert fajok száma. Ha azt feltételezzük, hogy Noé valamiféle „ősfajokat” menekített a bárkába, amelyektől származnak a mai ismert fajok, és az akkori szám inkább az ezres vagy a százas tartományban volt, a szám akkor is óriási. Hihetünk-e józan ésszel ebben a történetben?

Tovább a teljes cikkre »

Jézus igencsak zavarba hozta a farizeusokat, amikor a 110. zsoltárra utalva megkérdezte tőlük: „Miképpen lehet Dávid fia a Messiás, ha Dávid urának nevezi őt?” (Mt 22,45) Mindhárom szinoptikus evangéliumban megtaláljuk ezt a kérdést, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a keresztény hit kulcsát kapjuk a kezünkbe, ha Jézus feladványára válaszolni tudunk. Jézus hagyta, hogy a farizeusok töprengjenek a válaszon, ők azonban „nem tudtak felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva” (Mt 22,46). A rejtvény megfejtése ugyanis alapjaiban rendítette volna meg, ahogy a Semát értelmezték, és ami még fontosabb: a Jézushoz való viszonyukat is gyökeresen megváltoztatta volna. Erre nem voltak nyitottak.

Tovább a teljes cikkre »

Összegyűjtöttem újszövetségi mondatokat (a kanonikus előfordulás sorrendjében), amelyek egész konkrétan arról szólnak, hogy miért jött el az Emberfia a mi bűnös, ítélet alatt lévő világunkba. A legtöbb erre vonatkozó mondatban maga Jézus Krisztus teszi nyilvánvalóvá küldetésének célját, de van az utalások között apostoloktól, sőt, démonoktól származó mondat is, amit az evangélisták feljegyeztek. Karácsonyra készülődve nem nagyon tudok fontosabbat elképzelni annál, mint hogy elmélkedjünk ezeken az igéken, és azon, hogy mit jelentenek ezek a mi életünkre nézve.

Tovább a teljes cikkre »

Az ószövetségi szövegek narratív eszköztárának igazi erejét gyakran elrejtik a modern nyugati olvasó lineáris elvárásai, nem értjük a sémi történetmesélés hangsúlyait, így a szándékolt jelentés mellett is időnként elgyalogolunk. Amikor viszont sikerül ráhangolódnunk a héber narratív gondolkodás hullámaira, kincseket találunk. Az elmúlt hetekben ráirányult a figyelmem a sémi retorikai analízis kérdéseire, és a kezembe került Roland Meynet Rhetorical Analysis: An Introduction to Biblical Rhetoric c. könyve. Meynet könyve – Nils Wilhelm Lund munkáira támaszkodva – a sémi retorika legfontosabb szabályait a következő hét pontban foglalja össze:

Tovább a teljes cikkre »

Konzervatív kutatóknak többféle oka is lehet arra, hogy bizalommal közelítsenek egy bibliai szöveghez. A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a Szentlélektől sugalmazott szövegnek tekintik, ezért úgy gondolják, hogy Isten megvédte a tévedéstől (vö. Mindig igazat mond a Biblia?). A bizalomhoz azonban általában nincs szükség még erre a hermeneutikai kiindulópontra sem, néha elég pusztán azt feltételezni, hogy a szerző nem mond ellent önmagának egy adott szakaszon belül, vagy ha mégis, akkor a  megteremtett feszültéggel retorikai vagy egyéb célja van. Jó példa erre az 1 Sámuel 15, ahol először azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy királlyá tette Sault (11), utána pedig azt, hogy Isten nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit (29).

Tovább a teljes cikkre »

A kritikai és a konzervatív bibliaértelmezés közötti különbség sokszor egyszerű hermeneutikai döntésen múlik: bizalommal vagy bizalmatlanul közelítünk a szöveghez? Olyan ez, mint egy váltóállítás: a kezdeti döntés határozza meg a végeredményt, ahova megérkezünk. A hermeneutikai döntések soha nem semleges térben történnek, hanem emberek által, akik mindig előfeltevésekkel közelednek az írott szövegekhez. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kritikai megközelítés alapvetően a bizalmatlanság hermeneutikája, a konzervatív megközelítés pedig a bizalomé. Az életben persze a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a helye, csak nem mindegy, mikor melyik vezet közelebb az igazsághoz. Hadd mutassam meg a különbséget egy konkrét példa, a Zsidókhoz írt levél 9. részének 3-4. verse alapján.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben Luther legfontosabb írásmagyarázati elvein keresztül pillantottunk be a reformátori exegézis alapelveibe. Kálvin a reformátori exegézis másik hagyományát képviselte, mely részben épített Luther elveire, részben meghaladta azokat, logikusabb, koherensebb rendszer megalkotására törekedve. Kálvin reformátori módszere azt a célt szolgálta, hogy Isten népe az írások magyarázatakor meghallja Isten szavát. Az exegéta feladata Kálvin szerint az, hogy az egyház szolgájaként becsületesen, a Szentlélek segítségével vizsgálja a szövegeket, hogy azok az egyház és az egyéni hívő épülésére legyenek. Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. könyve hat pontban vázolja fel a genfi reformátor exegetikai elveit.

Tovább a teljes cikkre »

A patrisztikus és a pietista exegézis elveinek vázlatos bemutatása után hadd mondjak néhány hasonlóan vázlatos gondolatot a reformátori exegézis alapelveiről is – elsősorban Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. tankönyve alapján. Megint két rövid bejegyzés következik: először Luther, utána Kálvin fő írásmagyarázati elveit mutatom be. A két legismertebb reformátor megközelítése a reformáció két legfontosabb teológiai irányzata – a református és az evangélikus exegetikai hagyomány – alapvető hasonlóságaira és különbözőségeire is rámutat. Bray Luther írásmagyarázati elveit három pontban foglalja össze.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán. (Első rész itt.)

II. TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNELEM

Bár a deizmus angol szellemi talajból nőtt ki, Baird szerint az angolszász Újszövetség-kutatás – részben a deizmus negatív tapasztalata miatt – hosszú időre rezisztenssé vált a racionalizmus iránt, átadva azt a kontinens teológusainak (156-7). A felvilágosodás forradalma azonban több volt a racionalizmusnál, és egyes irányzatai éppen a racionalizmus hegemóniájával szemben jelentek meg. Legfontosabb ezek közül a tapasztalatokat hangsúlyozó empirizmus, melynek zászlóját Locke emelte magasra, és az értelem és tapasztalat között szintézist kereső német idealizmus, melynek Kant és Hegel volt a két óriása. Ezek – csakúgy, mint a racionalizmus – hatással voltak az Újszövetség-kutatás történetére. A Baird által felvázolt történeti íven a tapasztalati hangsúlyt három jelentős mozgalom testesíti meg: a 18. századi pietizmus, mely a bibliakutatásban a Szentlélek munkáját tartotta elengedhetetlennek, a Schleiermacher-féle irány, mely a vallásos tudatot helyezte kulcsszerepbe, és az esztétikai kritika, melyben a képzelet és intuíció törte meg a ráció dominanciáját.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán.

William Baird háromkötetesre tervezett művének 1992-ben publikált első könyve 1700-tól nagyjából 1870-ig fogja át az Újszövetség-kutatás történetét. Baird tizenegy fejezetben vázolja fel azt az ívet, amit a kutatástörténet az angol deistáktól a tübingeni iskoláig bejárt. Egyetértek W. P. Furnish értékelésével: „ez az informatív és lebilincselő kötet nem az Újszövetség-kutatások padlásán talált reliquiák leltára, sokkal több annál, azt segít megértenünk, hogyan és miért jutott az Újszövetség-kutatás oda, ahol ma tart” [1]. Baird kivételes tehetségét dicséri, hogy a könyvben képes az apró részleteket és a nagy képet egyaránt elénk rajzolni. Tárgyilagosságra törekedve egyenként veszi sorra a kor legfontosabb kutatóit és azok kutatási eredményeit, de a fák nem takarják el előle az erdőt: pengeéles elemzéssel mutat rá a főbb fordulópontokra, előfeltevésekre és motívumokra, melyek megjelenítik és egyben érthetővé is teszik a kutatástörténet által bejárt ívet. Méltányos és befogadó hozzáállása ellenére persze Baird nézőpontja sem marad teljesen rejtve előlünk.

Tovább a teljes cikkre »

A pietista exegézis módszerének kulcsa az előbbi bejegyzésben felvázolt hermeneutica sacra. Igazán csak az értheti a Lélek által inspirált könyvet, melynek célja, hogy az életre és az üdvösségre vezessen, akiben Isten Lelke van. Ebből azonban nem következik, hogy a Szentírás pietista értelmezése teljesen szubjektív és a nyelvtan szabályait figyelmen kívül hagyó tevékenység lenne. W. Baird History of New Testament Research c. könyvében A. Francke, J. A. Bengel és J. Wesley írásmagyarázati elvei alapján mutatja be a pietista módszertant, ezek közül én most Francke módszerét vázolom fel röviden. Francke kétféle megközelítés együttes alkalmazását szorgalmazta. Az egyik magának a bibliai szövegnek a megértése (sensus litterae), a másik annak megértése, amit a Lélek a szövegen keresztül üzenni akar nekünk (sensus literalis). Mindkét megközelítés szorgalmas munkát és többféle olvasatot igényel.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.

Tovább a teljes cikkre »

Örömmel ajánlom az érdeklődők figyelmébe John C. Lennox 7 nap, amely megosztja a világot című könyvecskéjét, mely magyarul is végre megjelent a Harmat Kiadó gondozásában. Az oxfordi matematika és tudományfilozófia professzor nem először foglalkozik a hit és a tudomány határterületén elhelyezkedő kérdésekkel, A tudomány valóban eltemette Istent? c. könyve például kiváló összegzése a vallás és a tudomány ellentmondásos kapcsolatának. Ez a könyvecske azonban kifejezetten a bibliai teremtéstörténet és a tudomány kapcsolatát érinti. Lennox tanulmánya olyan volt az értést kereső hitemnek, amikor pár éve angolul olvastam, mint a fehérjeturmix egy kimerítő edzés után: meggyógyított néhány elszakadt rostot az értelmemben, és új lendület adott annak a reményemnek, hogy lehet jó viszony a kijelentés és a tudományos gondolkodás között.

Tovább a teljes cikkre »

A korai egyházatyák írásmagyarázati elveiről írtam az előző bejegyzésben, most pedig a patrisztikus exegézis történetéről lesz szó. Ez az összefoglalás is James L. Papandrea Reading the Early Church Fathers c. könyvének függelékéből van. Amikor az egyházatyák írásait olvassuk, néha nem értjük, miért pont azokat a következtetéseket vonják le egy-egy igeszakaszból, amelyeket levonnak, és azt sem, hogyan jutottak ezekre a következtetésekre. Papandrea tömör összegzése segít a tisztánlátásban. Az egyháztörténész szerint a patrisztikus írásértelmezés változásokon ment át az első évszázadokban. Papandrea négy fázist különböztet meg egymástól, melyek sajátos exegetikai hangsúlyokat jelenítenek meg. Az eltérő írásértelmezési hangsúlyok egymásra épültek, de reagáltak is egymásra.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum