A ‘Bibliai teológia’ kategória archívuma

Ahogy ígértem, a most következő cikksorozatban Michael J. Kruger előadásainak főbb gondolatait foglalom össze. Első előadása a kánon definíciójáról szól. Akiket általában hidegen hagynak a definíciók, azokat most arra kérem, legyenek türelemmel, el fogunk érni az izgalmasabb részekhez is. Sajnos nem spórolhatjuk meg a fogalom definiálását, mert a kánonnal kapcsolatos viták igen gyakran a közös definíció hiánya miatt futnak zátonyra. Vitatkozó teológusok a kánon kapcsán nem mindig ugyanarról beszélnek. Kruger megközelítésének egyik erőssége pedig éppen az, hogy a téma zavaros pontjainál tiszta vizet önt a pohárba. Az egyik ilyen tiszta vizet igénylő „pohár” a kánon definíciója. Sokszor egyáltalán nem világos, mit értünk a „kánon” szó alatt, amikor az Újszövetség kialakulásáról beszélünk.

Tovább a teljes cikkre »

Dan Brownnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az újszövetségi kánon kialakulásának története izgalmas modern témává vált. Az alternatív Jézus-sztorik iránti óriási érdeklődést jelzi a Jézus feleségéről szóló szövegtöredék gyors tündöklése és bukása. Bart Ehrman (a kereszténységnek dérrel-dúrral hátat fordító szövegkritikus) sem tudta volna végighaknizni Amerika egyetemeit, ha a Da Vinci-kód nem ágyazott volna meg a közvéleményben annak a gondolatnak, hogy Jézus valódi története az Újszövetség nevű gyűjtemény könyvein kívül található. Dan Brown népszerű krimije óta tömegek gondolják, hogy az újszövetségi kánon összeállítása egyszerű hatalmi kérdés volt. Ami persze azonnal gyanússá is teszi a gyűjteményt.

Tovább a teljes cikkre »

A keresztény egység alapja azért lehet az evangéliumba vetett hit, mert a keresztény hit egyik jellegzetessége, hogy van középpontja. Maguk az apostolok tettek különbséget a hit középpontja és a másodlagos kérdések között, amikor hangsúlyozták, hogy a keresztény hitben nem minden ugyanolyan fontos. A húsevés vagy a szombat kérdése például nem annyira lényeges, mint az evangélium (Róm 14,1-6). Amikor az evangéliumról volt szó, az apostolok nem ismertek kompromisszumot (pl. Gal 1,6-8). Amikor másodlagos kérdésekről volt szó, tudtak rendkívül rugalmasak lenni (pl. ApCsel 15,3).

Tovább a teljes cikkre »

Assisi Szent Ferencnek igaza volt, amikor a teremtett világ eredendő jóságáról írt himnuszt. Amíg a dicsőség és gazdagság elvakították a szemeit, nem volt benne sem hála, sem öröm, mert talán nem is szemlélte Isten világának barátságos dicsőségét és simogató gazdagságát. Mindenesetre nem a jólét nyitotta fel a szemeit, hanem a gyermeki hit. Francesco d’Assisi a világi pompáról való lemondás egyszerűségében tudta meglátni, élvezni és csodálni Isten világát: a napot, a holdat, a szelet, az esőt, a fákat, a leveleket, a madarakat, sőt, az umbriai farkast is. Mielőtt valaki félreért, Francesco szemléletében nem a lemondást tartom fontosnak, hanem a teremtés igenlését (bár a kettő között mintha lenne valami titkos kapocs). Azért volt Ferencnek igaza, mert a Biblia úgy beszél a természetről, mint ami bár átok alatt van, mégis eredendően jó. Néhány utalással hadd igazoljam ezt az állítást.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia nem csak emberi szerzők szava, hanem Isten szava is, ezért az előző bejegyzésben megfogalmazott gondolatokat más szempontból is meg kell vizsgálnunk. Emberi szerzők esetében a kommunikáció igazságigénye az illokúcióban és a szöveg szintjén található. Különösen igaz ez a narratív szövegekre, melyekben a történet igazságát és a kommunikációs szándékot magában a történetben – a történet egészében – találjuk, az illokúció a cselekmény dramaturgiájából, finom utalásokból, arányokból és árnyalatokból, ismétlésekből, szembeállításokból, valamint a végkifejletből derül ki. Tehát emberi szerzők esetében a szöveg igazságigényét a szerző szándéka (az illokúció) határozza meg, ezt a szándékot pedig a szöveg szintjén ismerjük meg. A Bibliával kapcsolatban azonban szóba kell hoznunk egy másik dimenziót is. Ha a Biblia szerzője az emberi szerzők mögött végső soron maga Isten, vajon hol jelentkezik Isten illokúciós cselekedete?

Tovább a teljes cikkre »

Egy korábbi bejegyzésben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a Biblia vajon Isten szava-e, egy másik bejegyzésben pedig azt a kérdést feszegettem, hogy a Biblia mindig igazat mond-e. Az első kérdésre egyértelmű igen volt a válaszom: a Bibliát Isten lehelte ki, ezért az emberi szerzőkön keresztül ő maga szól hozzánk. A második kérdéssel kapcsolatban azt hangsúlyoztam, hogy a Biblia igazat mond, amikor állít valamit, de a Biblia igazságigénye mindig ott van, ahol a szerző és az olvasók közötti valódi kommunikáció zajlik, ez pedig a szöveg és a kánon szintje. Innen szeretnék most továbbmenni. Ebben és a következő bejegyzésben két dolgot fogok az eddigiekhez hozzátenni: 1. a Biblia szövegének igazságigénye nem a szöveg formai igazsága, hanem a kommunikációban betöltött szerepe; 2. a Bibliában az emberi kommunikáció elsősorban a szöveg szintjén, az isteni kommunikáció viszont a szöveg és a kánon szintjén valósul meg.

Tovább a teljes cikkre »

Tévedhetetlenség, csalhatatlanság, verbális inspiráció, szó szerinti ihletettség, tévedésmentes, hibátlan szöveg. Ezek azok a kifejezések, amelyek a Bibliával kapcsolatba hozva kiugrasztják a nyulat – pontosabban a fundamentalistát – a bozótból. Na meg a liberálist. „Hiszed, hogy a Biblia tévedhetetlen?” „Igen”, mondja az egyik, és azonnal fundamentalista lesz belőle. „Nem”, mondja a másik, és máris megkapja a „liberális” címkét. Lehet, hogy joggal. Nem tudom, melyik címke a rosszabb, de rám aggatták már mindkettőt. Voltam „bemerevedett ultrafundamentalista”, és voltam „kretén liberális”. Talán nem is lehet máshogy evangéliumi szolgálatot végezni. Persze a szíve mélyén mindenki örül annak, ha mások középre pozicionálják, és kiderül, hogy tőle jobbra és balra vannak a szélsőségek. Ezt a pozíciót pedig csak úgy foglalhatjuk el, ha bírálnak bennünket jobbról is, balról is, fundamentalista körökből is, és liberális oldalról is.

Tovább a teljes cikkre »

Volt-e „jahvista” és „elohista” forrás a Genezis mögött? A Wellhausen-paradigma abból az egyszerű megfigyelésból született, hogy az 1 Mózes 1 Istent kizárólag az Elohim (אלהים) névvel illeti, a 2,4 második felétől kezdődő szakasz viszont következetesen a JHVH Elohim (יהוה אלהים) szóösszetételt használja. Ebből a tényből először Jean Astruc (1684-1766) párizsi tudós szűrte le a következtetést, hogy a szerző (nála még Mózes) valószínűleg két különböző forrásra támaszkodott, amikor a számunkra ismert szöveget összeállította. A források száma Wellhausen elméletével négyre emelkedett (Jahvista, Elohista, Deuteronomista és a Papi irat), majd Herman Gunkel szájhagyománnyal foglalkozó tanulmányai után megsokszorozódott.

Tovább a teljes cikkre »

Hogyan olvassuk az ószövetségi történeteket úgy, hogy megértsük az üzenetüket? Ószövetséges teológusok ebben nem mindig nyújtanak valódi segítséget. Egészen a közelmúltig a történeti-kritikai módszerrel dolgozó Ószövetség-kutatók a bibliai történetek kapcsán legszívesebben vélt szerkesztőkről és egymásra rakódott hagyományrétegről beszéltek, a téziseik csak abban különböztek egymástól, hogy hány redaktort és hány réteget azonosítottak, és mely részleteket mely réteghez soroltak, valamint a különböző rétegekben melyik szerkesztő utólagos simításainak a nyomait vélték felfedezni. Az átlag hívő pedig ezeket hallva vagy a bibliai szövegtől idegenedett el, vagy a szöveget darabokra szedő teológusoktól. Jogos a kérdés: vajon megérthetjük-e valaha a bibliai szerzők üzenetét, ha a történetek sokszorosan szerkesztett szövegek, melyek ellentmondó szerzői és szerkesztői szándékokból állnak össze? Vagy az ószövetségi elbeszélések kutatása néhány egymás írásaira reflektáló tudós sajátos kirakósjátéka, melyhez az egyszerű hívő még a megértés szintjén sem juthat közel?

Tovább a teljes cikkre »

Azt ígértem, hogy külön cikkben válaszolok az egyik hozzászóló érdeklődésére, hogy személy szerint én mit gondolok a pokolról. Olyasmit érzek most, mint John Stott, aki hasonló helyzetben így kezdte a válaszát: „Vonakodva és nehéz szívvel beszélek erről a témáról.” Nem is fogok tudni most határozott választ adni. Nem azért, mert nem szeretnék, vagy ne tettem volna korábban, hanem azért, mert éppen egy gondolkodási folyamat közepén vagyok. A szeptemberi MEKDSZ apologetika táborban Dányi-Nagy Márióval beszélgettem, és szóba került a pokol témája. Akkor azt mondtam neki, hogy szerintem exegetikai alapon az örök tudatos gyötrelem látszik az elfogadhatóbb nézetnek. Ezt vallja az általam nagyra tartott teológusok (endi szavaival „nagyhíres, nagykülföldi nagyírók”) többsége is, köztük volt professzorom, Robert A. Peterson, aki több könyvet írt és szerkesztett a témáról. Régebben én is úgy tanítottam a pokolról, hogy az vég nélküli tudatos gyötrelem. Elmondom, miért nehéz most mégis egyértelmű választ adnom a hozzám intézett kérdésre.

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt napokban kisebb vita kerekedett egy korábbi cikkem alatt a pokol mibenlétéről. A hozzászólások mély érzésekről tanúskodnak, ami teljesen jogos és érthető egy ilyen borús téma kapcsán. Én sem tudok érzelmek nélkül gondolkodni a gyehenna ítéletéről. Néha egyáltalán nem is tudok gondolkodni róla, annyira súlyos ez a batyu a hitem számára. Hálás vagyok ezért a kis vitáért, mert ez most engem is felkavart és elgondolkoztatott. Hozzá akartam szólni, de minden alkalommal eltántorított valami attól, hogy véleményt mondjak. Inkább a kezembe vettem néhány könyvet, és olvasni kezdtem. Szombat reggel óta imádkozom és kisebb megszakításokkal folyamatosan olvasok. Végigolvastam Edward W. Fudge és Robert A. Peterson közös tanulmányát – Two Views of Hell: A Biblical & Theological Dialogue (IVP, 2000) –, majd átböngésztem négy-öt másik könyvet, számos tanulmányt, és a Biblia szövegét is sokat lapozgattam. Foglalkoztam már régebben ezzel a témával, sőt, tanítottam is róla (egyszer öt héten át!), de azt hiszem, valami most átértékelődött bennem. Még nem vagyok biztos abban, hogy eljutottam valahova, csak azt tudom, hogy az iszap felkavarodott a lelkemben, és az ilyen időszakok általában termékenyek.

Tovább a teljes cikkre »

Karácsony előtt felvázoltam lehetséges megoldásokat a Jézus két nemzetségtáblázata (Máté 1,1-17 és Lukács 3,23-38) közti feltűnő különbség problémájára. A három lehetséges megoldás közül azt a második századi felvetést tartottam legvalószínűbbnek, mely Julius Africanus nevéhez fűződik. Eszerint mindkét nemzetségtáblázat Józsefé, de az egyik a tényleges vér szerinti vonalat követi, a másik viszont a jogi vonalat, melyet valószínűleg a levirátus intézménye indokolt. Ha ezt a megoldást választjuk, felvetődik azonban egy újabb kérdés: ha Mária szűzként termékenyült meg a Szentlélektől (ahogy az evangéliumokban olvassuk), a nemzetségtáblázatok viszont József (jogi vagy vér szerinti) vonalát követik, nem Máriáét, milyen alapon állítjuk, hogy Jézus Dávid házából származott? A próféciák alapján a Messiás Dávid utóda, de vajon a názáreti Jézust joggal mondjuk-e Dávid fiának?

Tovább a teljes cikkre »

Van egy másik (kisebb) kupac írásom, mely Az Apolló-templom árnyékában elmélkedéseihez hasonlóan eddig talán rejtve maradt az olvasók előtt. Öt rövid igemagyarázat található itt az Isten országa titkairól, mindegyik a Máté evangéliuma 13. részében összegyűjtött példázatokra támaszkodik. A cikkeimre nagy hatással volt az a megközelítés, melyet George Eldon Ladd (a Fuller Seminary újszövetséges professzora) képviselt, többek között a The Gospel of the Kingdom (Eerdmans, 1959), The Presence of the Future (Eerdmans, 1996) és A Theology of the New Testament (Eerdmans, 1974) c. könyveiben. Ladd magyarázatait olvasva tapasztaltam először azt, hogy Jézus példázatait valaki hittel, de az eredeti történeti kontextus fényében értelmezi, és az értelmezését meggyőzőnek és lényeglátónak találom. Rengetegszer elmélkedtem azóta Máté evangéliuma 13. részén, és még mindig úgy érzem, hogy Ladd megközelítése alapvetően megállja a helyét. A következtetéseimért viszont természetesen enyém a felelősség.

Bart Ehrman nevéhez fűződik a keresztény hit alapjainak egyik legvehemensebb modern bírálata. Ehrman elismert szövegkritikus, Bruce Metzger szövegkritikáról szóló tankönyvének negyedik kiadását például ő gondozta (a Harmat Kiadó által megjelentetett köteten a neve már együtt is szerepel az eredeti szerző, Metzger nevével). Ehrman amiatt vált igazán ismert személyiséggé, hogy hátat fordított keresztény hitének, és könyveiben és előadásaiban a korai kereszténységről kialakított kép rekonstruálását szorgalmazza. Ehrman felelevenítette Walter Bauer német teológus újszövetségi szövegekkel kapcsolatos koncepcióját, miszerint a korai egyházban az ortodox irányzat hívei tudatosan változtatták meg az újszövetségi iratokat és szorították háttérbe a kereszténység nem ortodox irányzatait. Metzger tanítványának pálfordulása természetesen felkeltette a szélesebb nyilvánosság érdeklődését, és az angolszász egyetemek diákjai körében nem kis népszerűséget szerzett a számára.

Tovább a teljes cikkre »

Rob Bell Love Wins (A szeretet győz) című könyve tavaly füstölgő meteorként csapódott az amerikai evangéliumi bolygóba. Sokan sokféleképpen válaszoltak rá. Egyik oldalon – elsősorban az „Emergent” mozgalom felvállaltan „posztkonzervatív” táborában – lelkesen és megkönnyebbüléssel fogadták Bell érveit, hogy Isten szeretete talán tényleg mindenkit magával sodor majd, és senki nem marad kívül Isten ölelésének hatósugarán. Mások megrökönyödve és szomorúan állapították meg: Bell elhagyta az evangéliumi kereszténységet és heterodox nézeteket vall. Ezek közül az egyik legkorrektebb bírálat talán Kevin DeYoung dolgozata volt.

Tovább a teljes cikkre »

Ha valaki az elmúlt hetekben nem követte az Ószövetség Istenéről szóló cikksorozatomat, de gondolkodott már arról (esetleg megbotránkozott már azon), hogy Isten miért szabadított rá medvéket az Elizeus prófétát gúnyoló bételi gyermekekre (hogyan egyeztethető ez össze a Biblia szerető istenképével, és mi történt egyáltalán azon a tragikus napon negyvenkét gyermekkel és a családjaikkal), és szívesen olvasna erről valamit, annak ajánlom a cikksorozat ötödik részét, ahol éppen erről a kérdésről fogalmaztam meg néhány gondolatot.

Ha valaki nem követte az Ószövetség Istenéről szóló cikksorozatomat (talán a cím riasztotta el, vagy eleve fel sem keltette az érdeklődését), de foglalkoztatja konkrétan az a kérdés, hogy vajon miért rendelte el Isten a kánaáni népek kiírtását (hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy más esetekben elítéljük a népírtásokat), és szívesen olvasna erről valamit, annak ajánlom a cikksorozat negyedik részét, ahol éppen erről a kérdésről fogalmaztam meg néhány kezdetleges gondolatot.

A Királyok második könyvében van leírva az a megdöbbentő eset, amikor medvék tépnek szét negyvenkét gyermeket, mert Elizeus próféta megátkozza őket az ÚR nevében. „Onnan [Elizeus] elment Bételbe. Amikor az úton fölfelé ment, fiatal fiúk jöttek ki a városból, és így csúfolták őt: Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz! Ő azonban hátrafordult, rájuk nézett, és megátkozta őket az ÚR nevében. Ekkor két medve jött ki az erdőből, és szétszaggatott közülük negyvenkét gyermeket.” (2,23-24) Nehéz érzelmek nélkül olvasni a történetet, és még nehezebb botránkozás nélkül tenni. Hogyan történhetett ilyen szörnyűség? Hogy lehetséges ez? Milyen próféta az olyan, aki ártatlanul viccelődő gyermekekre átkot szór, és milyen Isten az, aki hallgat egy ilyen prófétára? Hogyan érezhetnénk bármiféle tiszteletet egy ilyen Isten iránt? Nem beteg lelkű szörnyeteg inkább mind a próféta, mind az Istene, akik ilyen borzalomra képesek?

Tovább a teljes cikkre »

A következőkben két olyan bibliai példát szeretnék közelebbről megnézni, amelyek a leginkább erősítik a mai kor emberében a gyanút, hogy az Ószövetség Istene erkölcsileg alacsonyabb rendű nála. Két olyan esetet választottam, melyek a huszonegyedik századi ember morális érzékenységét talán a leginkább sértik: 1) azt, amikor Isten elrendeli Józsuénak a kánaáni népek kiírtását, 2) és azt, amikor a bételi gyermekeket medvék tépik szét, mert kigúnyolták Elizeus prófétát. Talán joggal nevezhetjük ezt a két történetet az Ószövetség legnehezebb, érzelmileg legmegrázóbb történeteinek, ezért megpróbálok most ezekkel megbírkózni, vajon tényleg olyan szörnyű fényben láttatják-e Izráel Istenét, ahogy első pillantásra gondolnánk.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum