A ‘Rendszeres teológia’ kategória archívuma

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem szakadár, hanem restaurációs mozgalom volt. A re-formáció szó az eredeti formába való visszaállást jelenti, mint mikor egy végtag kificamodik és a helyére kell visszapattintani, vagy mint mikor egy épület megrongálódik és helyre kell állítani. A reformáció legfontosabb törekvése az eredeti katolikus hit restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés, a hitehagyás állapotából való megtérés volt. A reformátorok hite nem a római katolicizmus utáni hit, hanem a római katolicizmust megelőző hit. Nem új hit, hanem a régi, egyetemes, ortodox, apostoli hit, amitől a pápaság vezetése alatt a nyugati kereszténység fokozatosan elfajzott. Az „ad fontes” latin szavak ezt a visszatérést jelölték. Ad fontes: vissza a forrásokhoz! Vissza oda, ahonnan a kereszténység elindult, vissza az apostoli alapokhoz, vissza az eredeti közös hithez, vissza a Szentíráshoz!

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység – noha erkölcsös és bölcs – nem örök erkölcsi törvényekről vagy intuitív bölcsességekről szól, hanem Isten önfeltárásáról. A keresztény hit kinyilatkoztatáson alapuló vallás, a kinyilatkoztatás mibenlétének megértése ezért kulcs a kereszténység megértéséhez. Talán onnan érdemes közelíteni, hogy végiggondoljuk, hogyan hidalható át a távolság a nagy és a kicsi, a magas és az alacsony, a gazdag és a szegény, az értelmes és az együgyű között. A közös minta az, hogy mindig arról az oldalról lehetséges a hídverés, ahol a több van. A nagy tudja befogadni a kicsit, a magas tud lehajolni az alacsonyhoz, a gazdag tud adni a szegénynek, az értelmes tudja tanítani az együgyűt. Van út a kicsitől is a nagyhoz, az együgyűtől is az értelmeshez, de az út fentről nyitható és fentről zárható. A király tróntermébe akkor léphetünk, ha ő megengedi, és ezen az sem változtat, ha esetleg nem szeretjük a királyokat.

Tovább a teljes cikkre »

Az irgalom megértésében segíthet, ha összehasonlítjuk a kegyelemmel. John Stott a hegyi beszédről írt kommentárjában idézi a lutheránus Richard Lenskit: „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.” (A hegyi beszéd. Harmat, 42) Ez a különbségtétel megvilágíthatja, miért nem várjuk el a bűnbánatot ahhoz, hogy segítségére siessünk egy embernek, aki nagy bajba került. Az irgalom nem függ sem a hittől, sem a bűnbánattól, és pont ez a kereszténység egyik különlegessége.

Tovább a teljes cikkre »

Ahogy követtem az Intelligent Design (Értelmes Tervezettség) körüli vitákat, újból és újból belefutottam abba az ellenérvbe, hogy ha az élet folyamatai valóban tervezettek, akkor miért észlelünk olyan dolgokat a természetben, amelyek azt mutatják, hogy a „terv” messze nem optimális. Példának elő szokott kerülni az ember fogazata, csípője, gerince, szemretinája, vakbele, farokcsontja, DNS-ében felhalmozott „hulladék” gének, vagy az, ahogy egyes növények hasznosítják a napfényt, és más jelenségek, amelyek (az érvelők szerint) lehetnének jobbak is, ha valóban egy tökéletes Isten tervezte őket. Kicsit meghökkent ez az érvelés, mert a nem teljesen optimális tervezés a tervezést egyáltalán nem cáfolja, legfeljebb azt a lehetőséget veti fel, hogy a tervező vagy nem volt tökéletes, vagy nem volt jóságos. A „nem optimális” tervből levezetett cáfolat alapvetően teológiai, nem pedig tudományos érv, teológiai érvként pedig szerintem kifejezetten gyenge. Összeszedtem néhány gondolatomat, amelyek segítséget nyújthatnak azoknak, akiket őszintén izgat ez a kérdés.

Tovább a teljes cikkre »

Herman Dooyeweerd talán legérdekesebb gondolata az, amit a nyugati kultúra alapmotívumairól mond. A valóság különböző aspektusai szuverén szférák, amelyeket bálványimádásra való hajlamunk miatt rendre abszolutizálunk, a szféra-szuverenitást szféra-univerzalitásra cserélve. Dooyeweerd hangsúlyozza, hogy a valóság aspektusait azonban soha nem önmagukban észleljük, hanem mindig alapmotívumok mentén. Képzeljük el a tizenöt szférát tizenöt háromszögként, melyek egymással érintőlegesen, alapszáruk csúcsainál kapcsolódnak, mint egy fűrész fogazata. Most egészítsük ki a fejünkben ezt a fogazatot alul egy téglalappal, amelyben a háromszögek egybenyílnak, és inkább úgy néznek ki együtt, mint egy korona. Ez a szemléltetés – ha sikerült átadnom – abban segít, hogy megértsük: a valóság szuverén szféráit alapmotívumok mentén értelmezzük és éljük meg. Az alapmotívumok mindegyik szférára hatnak.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt mutattam meg, hogy Herman Dooyeweerd holland társadalomfilozófus szerint a teremtésből fakadó kulturális küldetésünk egyik megvalósulása az, amikor nem az emberi hagyományok sodrásában élünk, hanem (a teremtés határainak tiszteletben tartásával) felfedezzük a valóság egymástól különböző és szuverén aspektusait. A tizenöt aspektus, amit Dooyeweerd megnevez: a számok, a tér, a mozgás, és a fizika aspektusa, a biológiai aspektus, az érzelmi aspektus, az analitikus aspektus, a történeti változás aspektusa, a nyelv aspektusa, a szociális aspektus, a gazdasági aspektus, az esztétikai aspektus, a jogi aspektus, az etikai aspektus és a hit aspektusa. A valóság aspektusainak megkülönböztetése a differenciálódás, autonómiájuk és milyenségük tiszteletben tartása pedig a szféra-szuverenitás elve. Most azt mutatom meg, mi történik Dooyeweerd szerint akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az elvet.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz lenne megneveznem még egy keresztény gondolkodót (talán F. Schaeffer, S. Kierkegaard, L. Newbigin és R. Niebuhr közelítik meg), akitől annyira hasznos fogalmakat kaptam volna a hit és a kultúra kapcsolatának megértéséhez, mint Herman Dooyeeweerd holland filozófustól. Dooyeweerd (1894-1977) a kuyperi kálvinista hagyományban állva a nyugati kultúra teoretikus kritikáját fejtette ki több művében is. Egyik legérdekesebb írása egy esszégyűjtemény, amelyet angol nyelven The Roots of Western Culture (A nyugati kultúra gyökerei) címen adtak ki. Ez a könyv összefoglalja és áttekinthetővé teszi Dooyeweerd filozófiai kritikájának legfontosabb elemeit. Dooyeweerd analízise azért rendkívül értékes, mert alapvető kérdéseket vet fel a nyugati kultúra gyökereivel kapcsolatban, és rendszerbe foglalja a kultúránkkal – és úgy egyáltalán a kultúrával – kapcsolatos tapasztalatainkat. Megpróbálom néhány bejegyzésben összeszedni azokat a fogalmakat, amelyeket ebben a művében a leghasznosabbaknak találtam. Az első ezek közül a differenciálódás fogalma. Kérlek, tartsatok velem, megéri!

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán. (Első rész itt.)

II. TAPASZTALAT ÉS TÖRTÉNELEM

Bár a deizmus angol szellemi talajból nőtt ki, Baird szerint az angolszász Újszövetség-kutatás – részben a deizmus negatív tapasztalata miatt – hosszú időre rezisztenssé vált a racionalizmus iránt, átadva azt a kontinens teológusainak (156-7). A felvilágosodás forradalma azonban több volt a racionalizmusnál, és egyes irányzatai éppen a racionalizmus hegemóniájával szemben jelentek meg. Legfontosabb ezek közül a tapasztalatokat hangsúlyozó empirizmus, melynek zászlóját Locke emelte magasra, és az értelem és tapasztalat között szintézist kereső német idealizmus, melynek Kant és Hegel volt a két óriása. Ezek – csakúgy, mint a racionalizmus – hatással voltak az Újszövetség-kutatás történetére. A Baird által felvázolt történeti íven a tapasztalati hangsúlyt három jelentős mozgalom testesíti meg: a 18. századi pietizmus, mely a bibliakutatásban a Szentlélek munkáját tartotta elengedhetetlennek, a Schleiermacher-féle irány, mely a vallásos tudatot helyezte kulcsszerepbe, és az esztétikai kritika, melyben a képzelet és intuíció törte meg a ráció dominanciáját.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatok William Baird History of New Testament Research. Volume One: From Deism to Tübingen (Minneapolis, MN: Fortress Press, 1992) c. könyve kapcsán.

William Baird háromkötetesre tervezett művének 1992-ben publikált első könyve 1700-tól nagyjából 1870-ig fogja át az Újszövetség-kutatás történetét. Baird tizenegy fejezetben vázolja fel azt az ívet, amit a kutatástörténet az angol deistáktól a tübingeni iskoláig bejárt. Egyetértek W. P. Furnish értékelésével: „ez az informatív és lebilincselő kötet nem az Újszövetség-kutatások padlásán talált reliquiák leltára, sokkal több annál, azt segít megértenünk, hogyan és miért jutott az Újszövetség-kutatás oda, ahol ma tart” [1]. Baird kivételes tehetségét dicséri, hogy a könyvben képes az apró részleteket és a nagy képet egyaránt elénk rajzolni. Tárgyilagosságra törekedve egyenként veszi sorra a kor legfontosabb kutatóit és azok kutatási eredményeit, de a fák nem takarják el előle az erdőt: pengeéles elemzéssel mutat rá a főbb fordulópontokra, előfeltevésekre és motívumokra, melyek megjelenítik és egyben érthetővé is teszik a kutatástörténet által bejárt ívet. Méltányos és befogadó hozzáállása ellenére persze Baird nézőpontja sem marad teljesen rejtve előlünk.

Tovább a teljes cikkre »

Január 2-án Somody Imre meghívására a Centrál Kávéházban tartottam előadást a hit és a kultúra kapcsolatáról. A felvétel itt megtekinthető. Ha valaki rákattint, két dolgot azonnal konstatálhat. Az egyik az, hogy az alakomon igencsak meglátszik a karácsonyi töltött káposzta, bejgli és egyéb finomságok hatása. (Negyven év felett tényleg döntés kérdése lesz, hogy akarok-e kövér lenni.) A másik, hogy szinte fulladozom a köhögési ingertől. Azt csak az ott lévők tudják, hogy a videón látható mondatok a szűnni nem akaró köhécselés szüneteiben szabadultak ki a torkomon, és csak Gregus Dezső csodatevő vágó munkája eredményeként lett használható anyag a szétköhögött felvételből. Előadói pályafutásom egyik emlékezetesen kínos élménye marad, ahogy a megértő hallgatóság egy emberként próbált megoldani engem, mint hirtelen támadt problémát. A videó ebből már keveset árul el, de az látszik, hogy betegen próbálom teljesíteni a küldetést.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció emléknapján hadd hívjam fel a figyelmet Leonardo de Chirico olasz evangéliumi teológus angol nyelvű előadásaira, melyek az ELF-en hangzottak el. De Chirico a Breccia di Roma gyülekezet lelkipásztora, eredetileg történelmet, bioetikát és teológiát tanult Bolognában, Padovában és Walesben. Evangelical Theological Perspectives on Post-Vatican II Roman Catholicism (Peter Lang, 2003) címmel írta meg doktori disszertációját a londoni King’s College-ban. Idén jelent meg a pápaságról szóló kiskönyve olasz és angol nyelven (itt látható egy olasz nyelvű interjú és egy sajtókonferencia a könyvről). De Chirico előadásaiban, könyveiben és Vatican Files c. blogján evangéliumi szemszögből értékeli a római katolikus egyházat, de megközelítése nem a szokott sablonokat követi, ezért kifejezetten érdekes, amiket mond. Ahelyett, hogy egy-egy tanra fókuszálna, inkább magát a katolikus paradigmát igyekszik megérteni, úgy, ahogy azt a magisztérium is vallja. Izgalmas megvilágításba kerül ez által a római katolikus és evangéliumi irányzatok közötti különbözőség. Nem kell az olasz teológus minden megállapításával egyetérteni ahhoz, hogy inspirálónak találjuk a gondolatait.

Tovább a teljes cikkre »

Bonhoeffer a huszadik század egyik legérdekesebb teológiai gondolkodója volt. Az elmúlt másfél évtizedben mindent elolvastam tőle és róla, amihez hozzáfértem, és többféle formában összegeztem is a gondolataimat, különösen Bonhoeffer utolsó teológiai innovációjával, a „vallástalan” kereszténységgel kapcsolatban. Itt a Divinity-n is elérhetővé tettem egy cikksorozatot, ami eredetileg az El Mondo folyóiratban jelent meg, és egy hosszabb angol nyelvű tanulmányt, amit más célból írtam, no meg egy életrajzi előadást is. Ezeket most kiegészítem egy angol nyelvű előadás videójával, amit a tavalyi European Leadership Forum teológus műhelyében tartottam, és két interjúval, ami szintén az ELF-en készült és a FOCL honlapján tekinthető meg. Jó szórakozást mindenkinek, akit ezeken a forró nyári napokon ilyesmi érdekel!

Tovább a teljes cikkre »

Látom a szigorú konfesszionalizmus veszélyeit, ettől függetlenül elengedhetetlennek tartom a hitvallásokat ahhoz, hogy a keresztény hit önazonos maradhasson. Oscar Cullmann 20. századi német teológus szerint a keresztény egyháznak a hitvallások két fajtájára van szüksége. „1. Az egyszer s mindenkorra lerögzített és az Újszövetség nyelvén megfogalmazott hitvallásra. Ezt az apostoloknak tulajdonítják, mint az Írás autentikus összefoglalását. 2. A körülmények megkövetelte hitvallásra, amely a Biblia üzenetét egy meghatározott kor nyelvén és felfogásában közvetíti. – Az Újszövetség alapján foglal állást az új problémákkal és az apostoli korban még ismeretlen tévtanításokkal szemben.” (Az első keresztyén hitvallások. TP, 2000, 6). Cullmann szerint az elsőre példa az apostoli hitvallás, mely az evangéliumi hagyomány magját foglalta össze, a másodikra a niceai, mely a hit apostoli magja mellett antiariánus formulákat is tartalmaz. Hasznosnak tartom ezt a megkülönböztetést, két okból is.

Tovább a teljes cikkre »

Fogalmam sincs, mennyire reprezentatívak az előző cikksorozatra érkezett kommentek, de úgy döntöttem, külön bejegyzésben is reagálok a reakciókra. Leginkább a csodálkozás hangján. Örülni szoktam a kommenteknek, mert inspirálnak, bátorítanak, tanulok is belőlük, most viszont megmondom őszintén, néhány hozzászólás kapcsán maradt bennem egy kis keserű szájíz. Tényleg ennyire félreérthetően írok? Tényleg ennyire nem világosak öt év elteltével sem a céljaim? Lehet, hogy bennem van a hiba, de most nem tudom, mit kezdjek ezzel. Talán egyáltalán nem kellene foglalkoznom vele, talán marginális a jelenség, talán nem is fontos. Most teszek mégis egy kísérletet, hátha valamit sikerül célba juttatnom, amit eddig nem. Két dolgot megpróbálok elmagyarázni. Az egyik az, hogy mi volt az Isten szenvedélymentességéről szóló cikksorozatom célja. A másik az, hogy hogyan szeretném, ha ezt a blogot mindenki olvasná.

Tovább a teljes cikkre »

Vanhoozer még egy gondolatát szeretném röviden megemlíteni az isteni impassibilitás kapcsán, ami nem más, mint a mediális vagy középige analógiája Isten érzelmeinek leírásában. Az impassibilitás kapcsán szóba került már, hogy a tan szerint Isten nem lehet egy cselekvés elszenvedője. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Istent nem lehet szenvedő szerkezetbe tenni, illetve cselekvését nem fejezhetjük ki passzív igenemben. Szenvedő igealakoknál az alany a cselekvés elszenvedője, tehát az, akivel a cselekvés történik, aki ki van téve a cselekvésnek. Istent viszont nem éri – nem érheti – semmi, ami nem változatlan belső lényének akarata és elgondolása szerint való. Ebből vajon az következik, hogy Isten minden cselekvése csak aktív igenemben mondható el? Nem feltétlenül. Vanhoozer szerint van egy harmadik lehetőség is: a középige.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum