A ‘Rendszeres teológia’ kategória archívuma

Egész hívő életemet meghatározta a felekezetköziség, a más felekezetűekkel való egység, az evangéliumi katolicitás. Ezt először a szüleimtől tanultam, akiknek mindig nyitott volt a szíve és az otthona a más felekezetű hívők előtt. Tudatos keresztény életem aztán szorosan összefonódott a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséggel, ahol teljesen természetes volt számomra, hogy más felekezetű diákokkal végzünk közös missziót. Ugyanezt éltem át a European Leadership Forum és az Evangéliumi Fórum keretein belül, a Latin Link misszióban, a Magyar Evangéliumi Alianszban, és egyéb közös missziókban és fórumokon, amelyek az evangélium alapjára épültek. A felekezet, amelyhez tartozom, szintén olyan szövetség, amely egy minimál-hitvallás mellett az evangéliumban hívő gyülekezeteket tömörít, amelyek közt van ilyen is, olyan is, karizmatikus és nem karizmatikus, hitvalló keresztséget gyakorló és olyan, amelyben csecsemőket is keresztelnek. Az egyik legnyilvánvalóbb igazság számomra az, hogy a keresztény hitben vannak másodlagos kérdések (adiaphora), és hogy a Krisztusban való egység nem ezektől függ, hanem az evangéliumtól.

Tovább a teljes cikkre »

A Nashville-i Nyilatkozat azzal a céllal született, hogy megvallja, amit a Szentírás és a keresztény egyház a szexualitásról és a házasságról évezredek óta tanít. A szövegezői szerint a Nyilatkozatot az tette szükségessé, hogy ennek a tanításnak a helyességét az elmúlt években – a kultúra változásával összhangban – sokan a kereszténységen belül is megkérdőjelezték. A Nyilatkozat nem akar semmi újat állítani ahhoz képest, amit a Szentírás alapján a keresztények évezredek óta hisznek, csak megvallja a hagyományos keresztény álláspontot és kinyilvánítja az abban való változatlan hitet. Mivel azonban sok félreértés született a Nyilatkozat céljával kapcsolatban, fontos tisztázni, hogy a Nyilatkozat megalkotóinak mi nem volt a célja a Nyilatkozattal.

Tovább a teljes cikkre »

Adiaphorának (közömbösnek) nevezik hagyományosan azokat a kérdéseket, amelyekről a kereszténységen belül legitim módon lehet másként gondolkodni. Ilyen volt kezdetekben az, hogy egy keresztény ehet-e húst, amit korábban bálványoknak áldoztak, megkülönböztessen-e a héten egy napot a többitől, vagy hogy milyen sorrendben végezzék az istentisztelet különböző elemeit. Fontos, hogy a kereszténységben vannak másodlagos kérdések, hiszen ez teszi nyilvánvalóvá, hogy vannak elsődleges kérdések is, amelyekben keresztényekként viszont egyetértünk. Ezért tudnak ma is Krisztusban összekapcsolódni olyanok, akik egyet gondolnak a hit lényegi elemeiről, de mást gondolnak mondjuk a nyelvekenszólás ajándékáról, a keresztség módjáról és jelentőségéről, az utolsó idők eseményeinek sorrendjéről, a pokol természetéről, vagy az istentiszteleti éneklésről, és másodlagos meggyőződéseik miatt talán más felekezetekben is élik meg a hitüket. Evangéliumi hitem egyik pillére, hogy létezik az adiaphora kategóriája. Az adiaphora léte ugyanakkor azt is jelenti, hogy bizonyos kérdések nem tartoznak ebbe a kategóriába.

Tovább a teljes cikkre »

Gondolatban repüljünk vissza a Kr. u. 4. századi Milánóba, mondjuk 385-be. Éppen most érkezett a városba Auxentius püspök, akit Alsó-Moesia egyik Duna-parti városából, Durostorumból helyeztek át Milánóba. Auxentius az anyacsászárné támogatását élvezi, aki azt kéri Ambrus püspöktől, hogy engedje át neki a basilica Portianá-t, a keresztények egyik fontos gyülekezőhelyét, hogy ő is szolgálatba állhasson. A dolog azért sürgős, mert húsvét ünnepe közeledik, amikor a kereszteléseket végzik, és a szokásosnál is nagyobb tömegek hallgatják az igehirdetéseket. A kéréssel csak egy probléma van: Auxentius a „homoiosz” (hasonló) formulát vallja Krisztussal kapcsolatban, a 381-es konstantinápolyi zsinat azonban a „homousziosz” (egylényegű) formulát fogadta el. Ambrus – ismerve az új püspök ariánus hitét – Justina császárné kérésére sem engedi át neki a bazilikát, sőt, miután a városban komoly konfliktus alakul ki emiatt, és a bazilikát megostromolják, Ambrus bezárkózik híveivel a Portianá-ba, zsoltárokat és himnuszokat énekel velük és egész éjszaka szentbeszédekkel buzdítja őket. A tét Ambrus számára maga a keresztény hit. Az ellenállást látva másnap, nagypénteken véget ér az ostrom, Auxentius kénytelen visszahúzódni, az ariánus hit nem tud Milánóban gyökeret verni.

Tovább a teljes cikkre »

Az egész hitéletemet alapjaiban megváltoztatta egy könyv, amelynek szerzője néhány hete a legszemélyesebb módon is megbizonyosodhatott annak tartalmáról. A nemrég elhunyt R. C. Sproul The Holiness of God c. könyvére gondolok, amely végre magyarul is kapható (Isten szentsége, Presbiteriánus Kiadó). Ez a könyv 1995. októberében fenekestül felforgatta az istenképemet, de úgy tette, hogy közben paradox módon tökéletesen illeszkedett is az újjászületésem pillanatában kapott belső képhez, amely engem akkor több évi küzdelem végén a térdeimre kényszerített. A megtérésem utáni évek tompították ezt a képet, de Sproul könyvének olvasása közben ugyanaz a Szentlélek érintett meg újra, aki hat évvel korábban segített, hogy az Úr Jézus – az Isten Szentje – előtt megalázzam magam. Ez az új találkozás véglegesen a helyére tette bennem azt a kérdést, hogy hol érnek véget az érvek és az ellenkezések.

Tovább a teljes cikkre »

„Kezdetben volt az Ige” – mondja János az evangéliuma első mondatában. „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” – folytatja pár mondattal később. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” – teszi hozzá, jelezve, hogy az élő az élőtől származik, és az élet világosságot teremt, és az embereknek szükségük van erre a világosságra. A további versekből kiderül, hogy az élet, amely létrehozta a világot, képes megosztani az emberekkel az örökkévaló életet is, amely átvisz a halál sötétségéből az élet világosságába. János azonosítja az Igét: ő a Názáretből való Jézus Krisztus, az Isten egyszülött Fia, aki testté – vagyis emberré – lett. Ő az Ige, ő általa teremtetett a világ, mert ő Isten szavaként kezdettől Istennél volt és egyenlő Istennel.

Tovább a teljes cikkre »

Gary Dorrien The Making of American Liberal Theology (Westminster John Knox Press, 2001, 2003, 2006) c. háromkötetes műve az amerikai liberális teológia történetét veszi végig 1805-től 2005-ig. Akik érteni szeretnék annak az irányzatnak a kialakulását és térhódítását, amely a mai napig formálja számos fősodratú nyugati protestáns felekezet lelkiségét és arculatát, Dorrienban izgalmas szellemtörténeti idegenvezetőre találnak. Kevin DeYoung egy blogbejegyzésében hét pontban összegzi azokat a jellegzetességeket, amelyeket Dorrien magnum opusa a liberális teológiához kapcsol, a pontokat a könyvből vett idézetekkel támasztva alá. Az idézetek lefordítása helyett én egyszerűen csak elmagyarázom, miről szólnak az egyes pontok, és hogyan különböztetik meg (Dorrien szerint) a liberális teológiát a hagyományos keresztény hittől. A liberális teológia hét ismérve a következő:

Tovább a teljes cikkre »

Egy Luthernek tulajdonított mondás így szól: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett. A katona hűsége ott próbáltatik meg, ahol a csata dúl; ha azon az egy ponton megfutamodik, hiába áll helyt az összes mellette lévő csatatéren, az pusztán menekülés és szégyen a számára.” Az 1930-as évek Németországában ez a pont az állam és a keresztények viszonya volt. A hitvalló álláspontot akkor a Barmeni Nyilatkozat fogalmazta meg. Sokunk szerint a világ és az ördög által leginkább támadott pont ma a szexualitás és a házasság kérdése. Ez az a csatatér, ahol Isten igazságát meg kell ma vallanunk. Hitvallásos helyzetben vagyunk, ki kell mondanunk, mit hiszünk és mi az, amit elutasítunk. Természetesen vannak más fontos kérdések is, de ha valaki ma ebben a kérdésben vonakodik Isten igazságát megvallani, az Krisztus katonájaként megbukott a hűség próbájában. Ez a felismerés vezette azokat, akik a közelmúltban megalkották és közzétették a szexualitásról szóló hagyományos keresztény álláspontot összefoglaló Nashville-i Nyilatkozatot.

Tovább a teljes cikkre »

Hadd kezdjem a kérdés megválaszolását egy állítással: nincs bűntelen csecsemő. Tudom, kevés olyan gondolat van, amely annyira ellentétes volna a természetes gondolkodással, mint ez. Hogy lehetne egy csecsemőt vétkesnek tartani, aki még egyetlen morálisnak tekinthető cselekedetet sem hajtott végre, sőt, talán gondolatai sem igazán voltak, olyan meg biztosan nem, amelyet tudatosnak tekinthetnénk? Ez fontos ellenvetés, vissza is térek rá, de akármilyen észszerűtlennek is hat, a keresztény teológia az anyaméhben lévő csecsemőket sem vonja ki az áteredő bűn hatása alól. Dávid király írja bűnvalló imádságában: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.” (Zsolt 51,7) A Zsolt 58,4-ben pedig ezt olvassuk: „Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelygenek a hazugok anyjok méhétől kezdve.” „Nincsen igaz ember egy sem…” – írja Pál a római gyülekezetnek (Róm 3,10).

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció egyik legjelentősebb, messze önmagán túlmutató mozzanata volt az, amikor Luther kisétált a monostorból és hátat fordított a szerzetesi életnek. (Nem a Bóra Katalinnal később kötött házasságára gondolok, noha az is része – fontos része – volt a lépésnek, hanem arra az általánosabb gesztusra, hogy a világban élést választotta a világtól való elkülönülés helyett.) Ebben a szimbolikus lépésben benne van az a reformátori gondolat, hogy a szentség megélése evilági, és hogy nincsen minőségi különbség a szerzetesi hivatás és a világi feladatokban álló hivatás között, illetve ha van, akkor az inkább a szerzetesi lét erkölcstelenségében áll. Luther az imádkozni félrevonuló szerzetesi életben egyre inkább az önző, a világi kötelességek alól önmagát kivonó szeretetlenséget látta. A reformátori lelkiség megszűntette a szerzetesi hivatás és a világi munka közé emelt távolságot és azt hangsúlyozta, hogy a hívőknek a világban van dolguk.

Tovább a teljes cikkre »

Ami a tizenhatodik századi reformáció idején történt, az az egyház jelentős, de nem az egyetlen szükséges restaurációja volt. Erre utal az Ecclesia semper reformanda est (az egyház mindig megújításra szorul) mondat, amely állítólag Augusztinusztól származik. A reformátorok úgy is fogalmaztak, hogy Ecclesia semper reformari debet, ami annyit tesz: az egyházat mindig reformálni kell. A mondat mögött ott van az a meggyőződés, hogy az egyház nem lehet sem tévedhetetlen, sem önmaga vagy az ige feletti tekintély. Ha az egyházat az ige hívta életre, akkor az ige hatalma alatt áll, az igének kell engedelmeskednie, és az igének kell helyreigazítania őt, ha tanításában vagy gyakorlatában eltér az isteni útmutatástól. Ecclesia semper reformanda est. Az egyháznak mindig vissza kell igazodnia az alaphoz, az apostoli tanítás mércéjéhez, vagyis a Szentíráshoz. Ez így van ma is.

Tovább a teljes cikkre »

Az utolsó „sola” ismét a reformáció vitáit meghatározó érdemek kérdését állítja a középpontba, és leszögezi: egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo gloria! A jelszó mögött több fontos meggyőződés húzódik meg, amelyek együtt rajzolják ki a reformáció teológiájának arcélét. A soli Deo gloria szavak Istent teszik meg az üdvösség egyetlen forrásának és az imádat egyetlen tárgyának. Az evangélium Isten evangéliuma (Róm 1,1), Isten munkája (Ef 2,10), Isten ereje minden hívő üdvösségére (Róm 1,16). A hit is Isten ajándéka, ezért amikor Isten hit által fogad el bennünket igaznak, senki sem dicsekedhet előtte az érdemeivel (Ef 2,9). Az üdvösség mindenestül kegyelem (Ef 2,1-10). Minden Istentől, Isten által és Istenért van, övé az érdem és a dicsőség mindörökké (Róm 11,33).

Tovább a teljes cikkre »

A solus Christus elve azt magyarázza meg, hogy az üdvösség miért egyedül kegyelemből és egyedül hit által van. Azért, mert az üdvösség egyedül Krisztusban található. A hit Krisztussal köt egybe, Krisztusba „öltöztet” (vö. Gal 3,26-27). „Az ő munkája az, hogy ti Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá” (1Kor 1,30). A reformáció radikálisan Krisztus-központú mozgalom volt. „Csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret” – jelentette ki Luther a heidelbergi disputákban. A solus Christus elve Krisztust tette meg az egyedüli közbenjáróvá, akinek áldozata tökéletes és elégséges a bűnös ember számára, hogy megigazuljon. A hit a Jézus Krisztus halálában és feltámadásában való részvétel. Egyedül a Krisztusban való hit által lehet az üdvösség kegyelemből, mert egyedül Krisztus vált meg a bűnből és a halálból. Ez állt a reformátorok hitének középpontjában.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura és a sola fide után rátérek a reformáció harmadik szlogenjére: sola gratia. Pál apostol az efézusi gyülekezetnek írta: „kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2,8-9). Nagyon fontos mondattá vált ez a reformátorok számára, hiszen tömören megfogalmazza azt az igazságot, hogy az üdvösség Isten ajándéka, hogy nem a cselekedeteink szolgáltatják az üdvösségünk alapját, hanem a kegyelem, és hogy a kegyelem hit által kapcsol össze Krisztussal, akiben az üdvösség ajándékát megkapjuk. A versben együtt van jelen a sola fide (egyedül hit által), a sola gratia (egyedül kegyelemből) és a solus Christus (egyedül Krisztusért) elve, amelyek összefoglalják azt, ahogy a reformátorok az evangéliumot értették.

Tovább a teljes cikkre »

A sola fide szavak a megigazulásra vonatkoznak: a reformátorok szerint Isten egyedül hit által fogad el bennünket igaznak. A szent Isten felmentő ítéletet hoz azokról, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert a hitükért az ő igazságát tulajdonítja nekik. Luther szerint az egyház ezen a hittételen áll vagy bukik (articulus stantis et cadentis ecclesiae). Jézus példázatában (Lk 18,9-14) a vámszedő nem mert felnézni, de irgalomért és bocsánatért könyörgött, miközben a farizeus hálát adott azért, hogy nem olyan, mint a vámszedő, hiszen istenfélő cselekedeteket hajt végre a hét minden napján. Jézus szerint a vámszedő ment haza megigazultan, nem a farizeus. Az az egyház, amely a saját érdemeink alapján méri az üdvösséget, a reformátorok szerint a farizeus egyháza, nem a vámszedőé. Jézus Krisztus igazi egyháza olyanokból áll, akik nem az érdemeikben bíznak, hanem kinyitják a tenyerüket, mint a vámszedő, és Istentől várják a felmentést. Csak hisznek. Az igaz katolikus egyház ott van, ahol ezt hirdetik.

Tovább a teljes cikkre »

A sola Scriptura elve megnyitotta az utat a reformátorok előtt, hogy a középkori hagyományok és a római magisztérium értelmezési keretei nélkül lássanak neki a Szentírás tanulmányozásának. Az eredmény az evangélium újrafelfedezése volt. Nem egy új evangéliumé, hanem azé a régi evangéliumé, amit az apostolok hirdettek. Athanasziosz a 4. században ugyanígy a Szentírás tanumányozására biztatott, és azt mondta: „Azért nézzük meg…, mi az, ami a katolikus egyháznak hagyománya, tanítása és hite kezdettől fogva, amit az Úr adott át, az apostolok hirdettek, az atyák pedig megőriztek. Ez ugyanis az Egyháznak biztos alapja, s aki ezt elhagyja, az már nem lehet keresztény, s nem is nevezhető annak.” (Szent Athanasziosz művei, 484).” Ahogy Athanasziosz idején veszély fenyegette az evangélium üzenetét, úgy a középkori pápaság idején is szükséges volt az eredeti apostoli evangéliumhoz való visszatérés. Ezúttal nem Krisztus istensége volt a kérdés, hanem az, hogy Krisztus hogyan váltja meg az embert. Luther Athanasziosz példáját követve az Írásokat kezdte kutatni, hogy erre választ találjon.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a reformátorok törekvése az eredeti forrásokhoz, az apostoli hithez való visszatérés (ad fontes) volt. Ez mindenekelőtt két dolgot jelentett: a Szentírás tekintélyének való engedelmességet és a bibliai evangélium újrafelfedezését. Arisztotelészi logikával megfogalmazva a reformátorok helyre akarták állítani a hit formális elvét, azt a keretet, amely a hittartalomnak formát ad, és a hit materiális elvét, azt a tartalmat, amelyet a forma meghatároz. A reformáció evangéliumi (evangelisch, evangelique, evangelical) motivációja a Szentírás tekintélyéről (formális elv) és az evangélium üzenetéről (materiális elv) szólt. A reformátorok és követőik ezt a két hangsúlyt az ismert öt latin szlogenben foglalták össze: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria. Ezek közül most az elsőt nézzük meg.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem szakadár, hanem restaurációs mozgalom volt. A re-formáció szó az eredeti formába való visszaállást jelenti, mint mikor egy végtag kificamodik és a helyére kell visszapattintani, vagy mint mikor egy épület megrongálódik és helyre kell állítani. A reformáció legfontosabb törekvése az eredeti katolikus hit restaurációja, az apostoli hithez való visszatérés, a hitehagyás állapotából való megtérés volt. A reformátorok hite nem a római katolicizmus utáni hit, hanem a római katolicizmust megelőző hit. Nem új hit, hanem a régi, egyetemes, ortodox, apostoli hit, amitől a pápaság vezetése alatt a nyugati kereszténység fokozatosan elfajzott. Az „ad fontes” latin szavak ezt a visszatérést jelölték. Ad fontes: vissza a forrásokhoz! Vissza oda, ahonnan a kereszténység elindult, vissza az apostoli alapokhoz, vissza az eredeti közös hithez, vissza a Szentíráshoz!

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység – noha erkölcsös és bölcs – nem örök erkölcsi törvényekről vagy intuitív bölcsességekről szól, hanem Isten önfeltárásáról. A keresztény hit kinyilatkoztatáson alapuló vallás, a kinyilatkoztatás mibenlétének megértése ezért kulcs a kereszténység megértéséhez. Talán onnan érdemes közelíteni, hogy végiggondoljuk, hogyan hidalható át a távolság a nagy és a kicsi, a magas és az alacsony, a gazdag és a szegény, az értelmes és az együgyű között. A közös minta az, hogy mindig arról az oldalról lehetséges a hídverés, ahol a több van. A nagy tudja befogadni a kicsit, a magas tud lehajolni az alacsonyhoz, a gazdag tud adni a szegénynek, az értelmes tudja tanítani az együgyűt. Van út a kicsitől is a nagyhoz, az együgyűtől is az értelmeshez, de az út fentről nyitható és fentről zárható. A király tróntermébe akkor léphetünk, ha ő megengedi, és ezen az sem változtat, ha esetleg nem szeretjük a királyokat.

Tovább a teljes cikkre »

Az irgalom megértésében segíthet, ha összehasonlítjuk a kegyelemmel. John Stott a hegyi beszédről írt kommentárjában idézi a lutheránus Richard Lenskit: „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.” (A hegyi beszéd. Harmat, 42) Ez a különbségtétel megvilágíthatja, miért nem várjuk el a bűnbánatot ahhoz, hogy segítségére siessünk egy embernek, aki nagy bajba került. Az irgalom nem függ sem a hittől, sem a bűnbánattól, és pont ez a kereszténység egyik különlegessége.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum