A ‘Rendszeres teológia’ kategória archívuma

Régóta nyugtalanít egy társadalmi jelenség, ami a teológiába is befurakodik. Ott van a világom kellős közepén, de csak ügyetlenül kerülgetem, mint kamasz fiú a házat, ahol a lány lakik, akinek nem mer szerelmet vallani. Vagy inkább olyan ez a dolog, mint egy felborzolt szőrű macska: megsimogatnám, de félek, belém mélyeszti a körmeit, vagy a szemembe kap. Igazából a mindent elárasztó je suis Charlie hitvallás miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom szavakba önteni. A „sárlizás” a jéghegy csúcsa, a társadalmi tudattalanban hömpölygő érzetek láthatóvá válása; amiről írni akarok, az a mélyben zajló, komplexebb folyamat. Az áldozatkultusz kialakulása. Azé a jelenségé, amely a nyugati – elsősorban európai – társadalmak egyik sibbóletjévé kezd torzulni, és egy ideje a keresztény teológia sajátos újraértelmezését is generálja.

Tovább a teljes cikkre »

Korábbi sorozatokhoz hasonlóan most is összegyűjtöttem egy helyre a darwinizmusról szóló cikkeket, hogy egyszerre is hozzá lehessen férni az egész sorozathoz. Ha valaki nem követte a Darwin-országba tett utazásomat, akár most is társulhat mellém és elkezdheti velem a szellemi barangolást. Továbbra is azt remélem, hogy a cikkek végül nem a zavart növelték a hívő fejekben és szívekben, hanem a tisztánlátást, de ahogy kezdettől hangsúlyozom, nem lezárt, hanem továbbgondolandó gondolatokról van szó. Azt mesélem el, hogy teológusként én hova jutottam ezzel a témával, miután átrágtam magam a darwinizmus körüli vitákon. Nem azt mondom el, hogy mi a végső igazság, mert azt csak Isten tudja. Tévedhetek és a tudomány is változni fog. Amire jelenleg eljutottam, azzal kapcsolatban viszont békességem van.

Tovább a teljes cikkre »

Köntös László személyes hangvételű cikkéből értesültem Wolfhart Pannenberg német teológus haláláról. Azt hiszem, értem, református blogszerző társam miért érzi közel magához Pannenberg életművét, hiszen a német teológus valóban visszavezette a teológia tudományát az objektivitás talajára, a Jézus feltámadásának történetiségét középpontba állító ortodoxia világába (vagy legalábbis annak közvetlen közelébe), oda, ahol a helyettes áldozat koncepciója érvényes értelmezése Krisztus kereszthalálának, és az eszkaton sem pusztán csak az egyház hitében meglévő kérügmatikus maradvány, hanem valódi reménység. Pannenberg tényleg korszakalkotó teológus volt. Évekkel ezelőtt én is írtam a Rendszeres teológia magyarul megjelent első két kötetéről. A szerző halála apropóján most változatlan formában felteszem ide az akkori reflexióimat. Anélkül, hogy Köntös Lászlóval vitába akarnék szállni, nyilvánvaló lesz, hogy az én személyes viszonyulásom Pannenberg életművéhez valamivel távolságtartóbb, mint az övé. De szívesen tanulok, és én is nagyon várom már azt a hiányzó harmadik kötetet.

Tovább a teljes cikkre »

11. Kulcsfontosságúnak látom az élet különböző formáinak létrejöttében az információ keletkezésének a kérdését. Sokkal-sokkal többet tudunk erről, amióta Watson és Crick felfedezték a DNS kettős hélix szerkezetét, és ami még fontosabb, hogy digitális kód található a nukleotid bázisok sorozatában. Még többet tudtunk meg erről az elmúlt években, ahogy kezdjük érteni a sejtben történő rendszerszintű folyamatokat is. Az A, G, C, T molekulák tetszőleges sorrendje nagy mennyiségű komplex, funkcionálisan specifikus információt kódol, melyek egy része a fehérjeszintézisben vesz részt, másik része egyéb biokémiai és biológiai feladatokat lát el. Az epigenetikai (és genomikai) forradalom, ami a szemünk előtt zajlik, azt is elénk tárja, amiről korábbi generációknak fogalmuk sem volt (!), hogy a sejtben több szinten, hierarchikusan, rendszerszerűen (egy számítógép operációs rendszerénél is bonyolultabb módon) tárolt információ irányítja az élet legalapvetőbb folyamatait. Ez mindenféle csak „bottom-up” (alulról felfelé) megközelítést elképzelhetetlenül valószerűtlenné – gyakorlatilag lehetetlenné – tesz, és arra irányítja a figyelmet, hogy az élet létrejöttéhez és az élőlények megépüléséhez hihetetlen mértékű komplex, funkcionálisan specifikus információ keletkezésére volt szükség. Olyan típusú és mennyiségű információra, melyet irányítatlan anyagi folyamatok soha, semmilyen körülmények között nem tudnak létrehozni, intelligencia viszont igen. Logikus és ésszerű tehát az a feltételezés, hogy a sokszínű és különböző komplexitású élővilág létrejöttének történetében újabb és újabb szinguláris eseményekként jelentős új információ (genetikai és epigenetikai kód) bevitele zajlott le. Mintha valaki újból és újból azt mondta volna, hogy „Legyen!” A természet rendszerében lévő nagy mennyiségű funkcionális információ láttán számomra teljesen egyértelmű, hogy Logosz, nem pedig káosz áll a sokszínűség mögött.

Tovább a teljes cikkre »

Pontokba szedtem a konklúzióimat, melyeket a darwinizmus mellett és ellen szóló argumentumok vizsgálata után szűrtem le a magam számára. A cikksorozat jellege és terjedelme miatt nem fogok részletesen érvelni a következtetéseim mellett, inkább csak felsorolom őket. Emlékeztetőül: elsősorban az a kérdés izgatott (teológusként), hogy tegyek-e kísérletet a darwinizmus és a bibliai teológiáról alkotott képem összeegyeztetésére, vagy egy ilyen szintézis elhamarkodott és felesleges – esetleg eleve elhibázott – lenne. (Hogy lehetséges és jó projekt-e egyáltalán a tudomány és a Genezis összeegyeztetése, arról itt írtam.) Eddig „fényképeket” mutogattam, most kicsit összeszedettebben elmondom, mire jutottam. Biztos vagyok abban, hogy a következtetéseim némelyeket fel fognak zaklatni, másoknak csalódást fognak okozni, és lesz olyan is, aki egy-egy ponttal egyet fog érteni, míg másokkal nem. Ez már csak így megy: minden kimondott vélemény megosztó. Még az is lehet, hogy egyszer én magam sem fogok egyetérteni néhány pontommal. Nem biztos, hogy mindenben helyesek a következtetéseim. Mégis azt remélem, hogy lesznek olyanok is, akiknek segít az, amit leírok, és nem a homályt, hanem a tisztánlátást fogja növelni a fejükben és a szívükben. Ezeket a pontokat most nem vitaindítónak szánom, inkább a magam számára egy vita lezárásának. Egy időre mindenképpen. Íme a konklúzióim:

Tovább a teljes cikkre »

Az Intelligent Design mozgalomhoz kapcsolódó tudósok közül a legtöbb tudományos publikáció Henry F. Schaefer III amerikai és brit akadémikus nevéhez köthető, akit többször is kémiai Nobel-díjra esélyesként emlegettek, ha jól tudom, öt alkalommal jelöltek is. Schaefer a kvantumkémia területén az egyik legtöbbet idézett tudósnak számít, számos rangos díjjal, kb. 1500 tudományos publikációjával pedig 628 ezer kémikus közül sokáig a hatodik (!) legtöbbet publikáló tudósként tartották számon. Schaefer a University of Georgia és a neves University of California at Berkeley professzora, emellett a Discovery Institute munkatársa és az ID egyik ismert arca. Ez a bejegyzés nem róla fog szólni, hanem Stephen C. Meyer tudományfilozófus két könyvéről, Schaefer kvalitásait inkább háttérinformációként jegyzem meg azok számára, akik szerint az ID tudósok nem tudják, mi a valódi tudomány, illetve azoknak, akik Larry Moran és más harcos neo-darwinisták példáját követve viccesnek találják, ha az ID tudósait nemes egyszerűséggel IDiótáknak nevezik. Tényleg azok lennének?

Tovább a teljes cikkre »

Egy biokémikus és egy molekuláris biológus egy-egy könyvével folytatom a darwinizmussal kapcsolatos élménybeszámolómat. Az egyik könyv Michael J. Behe The Edge of Evolution c. 2007-es kötete, a másik Jonathan Wells-től a The Myth of Junk DNA, mely 2011-ben jelent meg a nem-fehérjekódoló DNS-ekkel kapcsolatos legújabb genetikai és epigenetikai kutatások összegzéseként. Michael J. Behe meggyőződéses darwinistából lett a darwinizmus kritikusává, és a Darwin fekete doboza c. könyvével vált ismertté a 90-es évek közepén (a könyvet a National Review és a World a huszadik század száz legfontosabb könyve közé sorolja). Jonathan Wells a Berkeley-n szerezte egyik doktori fokozatát molekuláris- és sejtbiológiából, majd ugyanott kutatóként is dolgozott. The Icons of Evolution c. darwinizmus-kritikája keltette fel először a tudósok és a média figyelmét. Az elmúlt években mindketten az ID-mozgalom arcaivá váltak. Két újabb könyvük tartalmi jelentősége szerintem legalább olyan nagy, mint az első kettőé volt.

Tovább a teljes cikkre »

Két olyan könyvvel folytatom a szubjektív élménybeszámolót, melyek a darwinizmust világképpé formálva jelenítették meg számomra. Az első Géczy Barnabás magyar paleontológus Lamarck és Darwin c. könyve, mely 1982-ben a Magvető gondozásában (a „gyorsuló idő” sorozatban, aki még emlékszik rá) jelent meg. A könyvet akkori áron viszonylag „drágán”, 12 forint 50 fillérért (!) lehetett megvenni (voltak otthon három-négy forintos könyveink is). A másik Richard Dawkinstól Az önző gén, a bestseller, mely pillanatok alatt híres emberré tette a ma már ikonnak számító ateista etológust. A két könyv más-más okból volt érdekes számomra, de közös bennük, hogy szándékuk ellenére megerősítettek keresztény identitásomban. Talán éppen azért, mert világnézeti értelemben mindkettő túl sokat akart markolni, de csak nagyon keveset fogott. Bár a két könyv közül furcsa mód még mindig a marxista Géczy könyve volt a visszafogottabb.

Tovább a teljes cikkre »

Mielőtt összefoglalom, milyen konklúziók születtek meg bennem a darwinizmussal kapcsolatban, több bejegyzésben néhány olvasmányélményemről szeretném elmondani a szubjektív benyomásaimat. A cikkek nem recenziók vagy könyvismertetők lesznek, nem is célom, hogy magukat a könyveket vagy azok érvelését ismertessem, inkább úti beszámolók ezek a „Darwin-országban” tett kalandozásaimról. Ha tetszik, fényképek, melyeket azokról a dolgokról készítettem, melyek valamiért megragadták a figyelmemet. Csak néhány képet mutatok meg, hogy ne legyen túl hosszú az élménybeszámoló. Választottam darwinista és a darwinizmussal szemben kritikus könyveket egyaránt. Elsősorban azt mondom el, hogy milyen gondolatok és érzések születtek bennem a könyvek kapcsán. A szubjektív jelleg némi hátrányt jelent azoknak, akik nem olvasták a könyveket, de mivel az elsődleges célom most nem az ismeretterjesztés vagy a vitatkozás, hanem az, hogy beszámoljak a téma körüljárása során szerzett benyomásaimról, a könyvek ismerete nélkül is lehet hozzám kapcsolódni. A beszámolót egy régi és egy új darwinista könyvvel kezdem.

Tovább a teljes cikkre »

A mondás szerint „a szív nem tudja ünnepelni azt, amit az elme elutasít”. Ezt félelmetesen igaznak találom mind a magam, mind mások tapasztalatában. Hadd hegyezzem ki ezt a mondást most az evolúció kérdésére. Vajon tudja-e ünnepelni a Biblia igazságát az, akinek az elméje Darwin mellett kötelezte el magát? Vagy fordítva, el tudja-e fogadni a szív Darwin elméletét, ha az elme Jézus Krisztus mellett áll? Vajon Darwin hipotézise aláássa a Biblia igazságát? Vagy van olyan értelmezési keret, melyben mind a keresztény hit, mind a darwini eredetelmélet helyet talál? De talán a legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy igaz-e egyáltalán Darwin elmélete a fajok eredetéről. Ez soha nem volt teljesen eldöntött kérdés, ma sem az. Vajon mennyi a darwinizmust övező kételyekben a vallási előítélet és mennyi a tudományos érv? Sok érdekes élményben volt részem azóta, hogy rászántam magam a darwinizmus körüli viták megértésére. Aki követi ezt a blogot, tudja, hogy több cikket is írtam már a témában (pl. itt, itt, itt, itt és itt). Most néhány összegző bejegyzésben fogok beszámolni a „Darwin-országban” tett „kalandozásaimról”. Ami számomra persze ugyanúgy nem szimpla kalandozás volt, mint annak idején Darwin útja a Galapagos szigetekre. A megismerés vágya hajtott.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor J. S. Semler elválasztotta egymástól a „Szentírás” és az „Isten igéje” fogalmakat, önmagát választotta el az egyház kétezer éves hagyományától, mely a Szentírást Isten igéjének tekintette. Nem a fundamentalista reakció volt új az egyház történetében, hanem Semler és a liberális teológia nézőpontja. A Westminsteri Hitvallástól az apostoli korig ívelő sorozattal nem az volt a célom, hogy bebizonyítsam: a Szentírás Isten igéje. A célom ennél jóval szerényebb volt. Azt szerettem volna bebizonyítani, hogy a felfogás, mely a Szentírást Isten igéjének tekinti, egyezik a kereszténység kétezer éves egyöntetű – protestáns, katolikus, latin és görög – felfogásával. A liberális teológiai hagyomány tért el ettől. A sorozat végéhez érve összeszedtem egy helyre az összes cikk linkjét. Jó csemegézést azoknak is, akik nem követték a sorozatot!

Tovább a teljes cikkre »

Hosszú utat tettünk meg a Westminsteri Hitvallástól visszafelé haladva, keresztül-kasul az egyház különböző (protestáns és katolikus, latin és görög) hagyományain és korszakain, vissza egészen a szub-apostoli korig. A sorozattal mindvégig egyetlen tézist próbáltam igazolni: téves az a vélekedés, hogy a Szentírás és az Isten igéje fogalmak azonosítása csak a fundamentalizmus reakciója volt J. S. Semler 18. századi hallei teológus maximájára, mely szerint a Szentírás nem Isten igéje. Remélem, sikerült bebizonyítanom, hogy mind az Ó- és Újszövetség, mind az egyház egész történeti hagyománya mindvégig Isten igéjeként tekintett az Írásokra. Utolsó mozaikdarabként Római Szent Kelemen hozzáállását szeretném megmutatni. Kelemen a római gyülekezet vezetőjeként az első század végén írt, írásai időben talán János leveleit is megelőzik. Fontos tanú tehát, akivel ezennel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz.

Tovább a teljes cikkre »

Jusztinosz a második század közepén írta apologetikai műveit. Keresztény hitre jutott filozófus volt, aki részben szakmájánál fogva felmérte a hitét ért intellektuális kihívások súlyát, és rászánta magát arra, hogy mind a pogányoknak, mind a zsidóknak részletes válaszokat adjon ezekre a kihívásokra. Két apológiája és a Párbeszéd a zsidó Trifonnal c. könyve maradt fenn, magyarul A II. századi görög apologéták (Szent István Társulat, 1984) tartalmazza. Jusztinosz mindhárom művére jellemző, hogy a Szentírás könyveit magabiztosan használja érvei alátámasztására, mert hisz azok Szentlélektől való ihletettségében. Bizonyos tényeket Jusztinosz kifejezetten az Írások „kényszerítésére” fogadott el (162). A keresztény filozófus a Szentírást Isten igéjeként fogadta és hitte, az Írásokra alapozott hitéért kész volt mártírhalált is halni.

Tovább a teljes cikkre »

Lassan közeledünk a szub-apostoli korhoz (az apostoli kort közvetlenül követő időszakhoz), és ezzel a sorozat végéhez is, de előtte nézzük még meg Antiókhiai Theophilosz, az antiókhiai gyülekezet hatodik püspökének gondolatait a Szentírásról. Szent Theophilosztól egy háromkötetes könyv maradt fenn, melyet Kr. u. 182 körül írt egy Autolükhosz nevű pogány embernek, aki gúnyolta a keresztényeket láthatatlan Istenük miatt. Theophilosz egyik legfontosabb apologetika eszköze a bibliai teremtéstörténet, melyet a pogányok mitológiai gondolkodásával állít szembe. Theophilosz hiszi, hogy ez a történet biztos ismeretet nyújt, mert isteni sugalmazás eredményeképpen született.

Tovább a teljes cikkre »

Iréneusz a 2. század talán legfontosabb hitvédője volt, hatása rendkívül jelentős. Gnosztikusokkal vívott harcában folyamatosan a Szentírásra hivatkozik, különösen azt látva, hogy az eretnekek maguk is a Szentírás igéit – azok jelentését kiforgatva – használták saját tanaik alátámasztására. Adversus Haereses c. ötkötetes művében többször az „Így szól a Szentírás” fordulatot használja (pl. I.22.1), Isten szavaként hivatkozva a könyvre, mint annak idején a próféták a kapott kinyilatkoztatásra. Iréneusz számára a Szentírás az „igazság” könyve (I.20.1), mely által a Szentlélek szól hozzánk (III.6). Iréneusz ugyanazt a keresztény hagyományt képviseli a Szentírás isteni tekintélyével kapcsolatban, mint azok, akiket eddig láttunk.

Tovább a teljes cikkre »

Tertullianus, aki a Kr. u. 2-3. század fordulóján élt és alkotott, különös alakja az egyház történetének. Sokan szemére vetik, hogy élete utolsó időszakában a montanisták szigorú „karizmatikus” csoportjához kapcsolódott. Tertullianus műveiből (Szent István Társulat, 1986) ugyanakkor az a kép rajzolódik ki a latin egyházatyáról, hogy vészterhes időkben a keresztény hit egyik legjelentősebb védelmezője (apologéta) volt. Legnagyobb vitáját Markionnal, a második századi eretnekkel vívta, aki az apostoli könyvekből és a „Teremtő írásaiból” (ahogy Tertullianus az Ószövetség könyveit nevezte) a maga számára ollózott össze egy súlyosan megcsonkított szentírást. Bár Tertullianus nem mindig tartotta hasznosnak a Szentírás szövegével kapcsolatos vitatkozást, ugyanúgy Isten szavaként tekintett a Szentírás könyveire (Ó- és Újszövetségre), mint az egyháztörténet későbbi alakjai, akikről eddig szó esett.

Tovább a teljes cikkre »

A harmadik század kétségkívül legismertebb keleti teológusa Origenész. Írásai tartalmaznak spekulatív, meglehetősen szerencsétlen eszmefuttatásokat, de egész életművében ezek eltörpülnek a Szentírás tudományos és hívő kutatása mellett. Origenész számára a Szentírás mindenestül isteni írás volt, melyet a Szentlélek sugalmazott. A reformátorok által jogosan kritizált allegorikus értelmezési módszere is erre a meggyőződésre támaszkodott. Mivel a Biblia Isten szava, szerinte mélyebb értelme is van. A reformátorok Origenész Szentírásról alkotott képét megtartották, hermeneutikai módszerét viszont elutasították, bizonyítva, hogy a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Origenészt azonban nem csak bibliamagyarázataiban, hanem szövegkritikusként (pl. a Hexapla – az Ószövetség görög fordításainak összehasonlítása – megalkotásakor) és a kanonikus könyvek egyéb írásoktól való megkülönböztetésekor is az „isteni írások” iránti mély tisztelet motiválta.

Tovább a teljes cikkre »

Még mindig a harmadik században maradva nézzük meg Szent Cyprianus gondolatait a Szentírásról. Vajon ő is Isten igéjének tartotta a Bibliát? Cyprianus karthágói püspök egyfajta összekötő láncszem a két latin teológus, Tertullianus és Augusztinusz között. Cyprianust írásai mellett vértanúhalála is ismertté tette, bár már saját kora is időnként „karthágói pápának” nevezte, hiszen óriási tekintélye volt Észak-Afrika gyülekezetei körében. Cyprianus egyik fő törekvése az egyház egységének megőrzése volt, de érvelését ebben a kérdésben és más kérdésekben is mindig a Szentírás isteni tekintélye iránti tiszteletére alapozta.

Tovább a teljes cikkre »

Az agapé és erosz közötti szintézis Isten örömében található. „Hisz te magad vagy önmagad örök öröme s világod lakói is örökké benned örvendeznek!” – mondja Augusztinusz (Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, 1995, 195). Isten „ama boldog és egyetlen hatalmasság”, aki „megközelíthetetlen világosságban lakozik” (1Tim 6,15-16). Ő az, aki mindent saját dicsőségére tesz, és aki tőlünk is azt várja, hogy mindent az ő dicsőségére tegyünk (1Kor 10,31). Pál szerint Isten „mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk” (Ef 1,11-12). „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” (Róm 11,36) John Piper amellett érvel, hogy Isten boldogsága önmagában van. Nem csak az ember, de Isten végső célja is az, hogy „dicsőítse Istent és örökké élvezze őt” (Westminsteri kiskáté) (Desiring God. Multnomah, 1996, 42)

Tovább a teljes cikkre »

A Nygren által népszerűsített nézettel kapcsolatos problémákat tehát két fő megállapításban összegezhetjük: egyrészt felesleges és megélhetetlen szembenállást hoz létre a természet és megváltás kapcsolatában, másrészt kizárja az Isten iránti közvetlen szeretet lehetőségét. A kérdés most az, hogy vajon feloldható-e egyáltalán a két szeretet szembenállása, illetve vannak-e olyan szempontok, melyek más alapra helyezhetik az erosz és agapé kapcsolatát. A megoldáshoz két állítással szeretnék hozzájárulni. Egyrészt azt az elsőre félreérthető, de összességében megkerülhetetlen megállapítást szeretném tenni, hogy Isten világában nincs végső altruizmus. Másrészt arra akarok rámutatni, hogy a két szeretet közötti közös pont Isten öröme. Vegyük először az elsőt.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum