A ‘Rendszeres teológia’ kategória archívuma

Az előző részben különbséget tettem három latin szó, a passio, az affectio és az emotio között. A klasszikus ortodoxia hívei, akik Istent impassibilisnek tekintették, a passio és affectio kettősében gondolkodtak. Isten haragját, féltékenységét, szomorúságát, örömét az affectio kategóriájába sorolták, és azért nem tekintették passiónak ezeket a megnyilvánulásokat, mert Isten nem meggondolás nélkül elszenvedte ezeket, hanem akaratlagosan és meggondoltan, belső lényének változatlanságában mozdult azok irányába. A kérdés most az, hogy vajon hogyan egyeztethető össze ez a régi különbségtétel az érzelmekről (emotio) szóló modern gondolatokkal. Vanhoozer ennek tisztázásában is bölcs vezetőnk lehet.

Tovább a teljes cikkre »

Isten impassibilitása a görög apatheia szó fordítása, mindkettő arra utal, hogy Istenben nincs passio vagy pathosz, azaz szenvedély vagy szenvedés. A sztoikusok szerint a bölcs ember apathes, azaz szenvtelen, a tökéletes Isten sem lehet másmilyen. Philón tagadta, hogy Isten alá volna vetve az emberi lélekre jellemző szenvedélyeknek, szerinte minden erre utaló bibliai kifejezés antropomorfizmus, képies beszéd. De vajon megáll-e ez az elképzelés az isteni önkinyilatkoztatás fényében? Lehet-e azt mondani, különösen a bibliai történetek intenzív isteni megnyilvánulásait látva, hogy a Biblia Istene a lénye mélyén szenvtelen? Ha igen, milyen értelemben az? Ha nem, akkor viszont hogy került a keresztény teológiába ez a mai szemmel nézve kissé furcsa tan?

Tovább a teljes cikkre »

Ha az ember felüt egy hagyományos dogmatika tankönyvet, nem kell sokáig lapozgatnia benne, hogy eljusson Isten attribútumaiig, azon belül pedig Isten szenvedélymentességének – latin szóval Isten impassibilitásának – tanáig. A kifejezésben könnyen észrevehetjük a passió és a passzív szavakat. A tan valamilyen formában azt a korai keresztény meggyőződést foglalja össze, hogy Isten nem lehet egy cselekvés elszenvedője. Isten nem tud szenvedni, nem lehet szenvedő szerkezetben, nem kerülhet külső hatás alá, nem irányíthatják szenvedélyek. A hagyományos dogmatikák leszögezték, hogy mivel Isten változás nélküli, ezért szenvedélymentes is: képtelen arra, hogy egy cselekvés elszenvedője legyen. A tan nagyon régi, átvészelte a reformáció teológiai „tisztogatását” is, megtaláljuk mind a katolikus, mind a protestáns dogmatikákban.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyház léte Dietrich Bonhoeffer szerint csak Krisztusban érthető meg. Az egyház lényege (Exit Kiadó, 2013) címmel megjelentetett előadássorozatának anyaga tanítványai jegyzetein keresztül maradt fenn, ezekből a jegyzetekből azonban mélyebben is megismerhető az a dinamikus egyházkép, melynek mozgásirányát a Sanctorum Communio, a Közösségben, a Követés és a Börtönlevelek is viszonylag jól megrajzolják. Bonhoeffer egyházképében a legfontosabb állandó elem a krisztológiai középpont: az egyház Krisztus teste. Ebből következik, hogy az egyház egybefonódik Krisztus helyettes áldozatával. Krisztus olyat tett, amire ember soha nem képes: átlépte az etikai felelősségvállalás átléphetetlen határát, hogy magára vegye a mi bűnösségünket és annak büntetését. Ez a határátlépés az egyház létének alapja.

Tovább a teljes cikkre »

A házasság intézményének válsága és a homoszexualitás körüli társadalmi viták miatt keresztények között is középpontba került a szexuális etika kérdése. Én is sokat írtam erről a témáról. Nem eltúlzott mégis az a figyelem, ami mostanában a szexualitásra irányul? Tényleg ennyire fontos helye van a keresztény – pontosabban bibliai – etikában a szexuális tisztaságnak? Nem arról van inkább szó, hogy kiragadunk egy viszonylag marginális kérdést és más – fontosabb – témák rovására lovagolunk rajta? Nem kéne ezt inkább az egyes hívőkre hagyni? Szabad a szexuális tisztaság megítélése miatt kockáztatni akár az egyház(ak) szakadását is? Nem a lényeglátás hiányát bizonyítja, ha a Krisztus-követés sine qua nonjává tesszük az ezzel kapcsolatos állásfoglalást? Van ennek bármilyen bibliai alapja, vagy inkább egy evangéliumi (és tegyük hozzá: katolikus) félresiklás ez, a kultúra változásaira adott ijedt, de indokolatlanul heves konzervatív reakció?

Tovább a teljes cikkre »

Etikai paradigmaváltás zajlik a nyugati kereszténységben (vagy egyes szegmenseiben), mely a szemünk láttára veri szét az evangéliumi erkölcs korábban megkérdőjelezhetetlennek gondolt építményét (leglátványosabban a szexuális etika terén). Mégsem új jelenségről van szó, legfeljebb számunkra új és sokkoló ez. A mostani paradigmaváltás lényege ugyanaz, mint ami az őskereszténységet is fenyegette: Jézus és az evangéliumi etika különválasztása. Vagyis a tévhit, hogy Jézus és a vele való kapcsolat megélése elválasztható az apostoli hagyomány erkölcsi vonatkozásaitól. A második századi gnosztikusok a valódi gnózishoz képest lényegtelennek tartották Jézus etikai parancsait. Az apostoli atyák és az apologéták küzdöttek ellenük, de az Újszövetségből tudjuk, hogy ez a szétválasztás már az első századi gyülekezetekben is megjelent. A történelem most is csak ismétli önmagát. De mi a baj ezzel?

Tovább a teljes cikkre »

Nem, nem bolondultam meg, eretnek sem lettem. Talán ha úgy mondom: je suis Christ, mindenki érti, mire gondolok. Ezt most nem polemikus  szándékkal, inkább elismerően írom: Charlie Hebdo kapcsán sokak számára megfoghatóvá vált, mit jelent azonosulni valakivel, aki nem mi vagyunk, sőt, akinek az életútja talán élesen különbözik is a miénktől. Ennek egy szélsőségesen individualista kultúrában nagy jelentősége van. Je suis Charlie azt jelenti: azonosulok Charlie-val. Charlie mostantól én vagyok. Engem bántottatok, amikor őt bántottátok. Az ő ügye az én ügyem. Amit Charlie tett, még ha nem is volt az enyém, magaménak tudom, amit ti tettetek Charlie-val, az szintén velem történt. Charlie és én mostantól egy vagyunk, és azt akarom, hogy így tekintsetek rám. Charlie nem hiába halt meg.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta nyugtalanít egy társadalmi jelenség, ami a teológiába is befurakodik. Ott van a világom kellős közepén, de csak ügyetlenül kerülgetem, mint kamasz fiú a házat, ahol a lány lakik, akinek nem mer szerelmet vallani. Vagy inkább olyan ez a dolog, mint egy felborzolt szőrű macska: megsimogatnám, de félek, belém mélyeszti a körmeit, vagy a szemembe kap. Igazából a mindent elárasztó je suis Charlie hitvallás miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom szavakba önteni. A „sárlizás” a jéghegy csúcsa, a társadalmi tudattalanban hömpölygő érzetek láthatóvá válása; amiről írni akarok, az a mélyben zajló, komplexebb folyamat. Az áldozatkultusz kialakulása. Azé a jelenségé, amely a nyugati – elsősorban európai – társadalmak egyik sibbóletjévé kezd torzulni, és egy ideje a keresztény teológia sajátos újraértelmezését is generálja.

Tovább a teljes cikkre »

Korábbi sorozatokhoz hasonlóan most is összegyűjtöttem egy helyre a darwinizmusról szóló cikkeket, hogy egyszerre is hozzá lehessen férni az egész sorozathoz. Ha valaki nem követte a Darwin-országba tett utazásomat, akár most is társulhat mellém és elkezdheti velem a szellemi barangolást. Továbbra is azt remélem, hogy a cikkek végül nem a zavart növelték a hívő fejekben és szívekben, hanem a tisztánlátást, de ahogy kezdettől hangsúlyozom, nem lezárt, hanem továbbgondolandó gondolatokról van szó. Azt mesélem el, hogy teológusként én hova jutottam ezzel a témával, miután átrágtam magam a darwinizmus körüli vitákon. Nem azt mondom el, hogy mi a végső igazság, mert azt csak Isten tudja. Tévedhetek és a tudomány is változni fog. Amire jelenleg eljutottam, azzal kapcsolatban viszont békességem van.

Tovább a teljes cikkre »

Köntös László személyes hangvételű cikkéből értesültem Wolfhart Pannenberg német teológus haláláról. Azt hiszem, értem, református blogszerző társam miért érzi közel magához Pannenberg életművét, hiszen a német teológus valóban visszavezette a teológia tudományát az objektivitás talajára, a Jézus feltámadásának történetiségét középpontba állító ortodoxia világába (vagy legalábbis annak közvetlen közelébe), oda, ahol a helyettes áldozat koncepciója érvényes értelmezése Krisztus kereszthalálának, és az eszkaton sem pusztán csak az egyház hitében meglévő kérügmatikus maradvány, hanem valódi reménység. Pannenberg tényleg korszakalkotó teológus volt. Évekkel ezelőtt én is írtam a Rendszeres teológia magyarul megjelent első két kötetéről. A szerző halála apropóján most változatlan formában felteszem ide az akkori reflexióimat. Anélkül, hogy Köntös Lászlóval vitába akarnék szállni, nyilvánvaló lesz, hogy az én személyes viszonyulásom Pannenberg életművéhez valamivel távolságtartóbb, mint az övé. De szívesen tanulok, és én is nagyon várom már azt a hiányzó harmadik kötetet.

Tovább a teljes cikkre »

11. Kulcsfontosságúnak látom az élet különböző formáinak létrejöttében az információ keletkezésének a kérdését. Sokkal-sokkal többet tudunk erről, amióta Watson és Crick felfedezték a DNS kettős hélix szerkezetét, és ami még fontosabb, hogy digitális kód található a nukleotid bázisok sorozatában. Még többet tudtunk meg erről az elmúlt években, ahogy kezdjük érteni a sejtben történő rendszerszintű folyamatokat is. Az A, G, C, T molekulák tetszőleges sorrendje nagy mennyiségű komplex, funkcionálisan specifikus információt kódol, melyek egy része a fehérjeszintézisben vesz részt, másik része egyéb biokémiai és biológiai feladatokat lát el. Az epigenetikai (és genomikai) forradalom, ami a szemünk előtt zajlik, azt is elénk tárja, amiről korábbi generációknak fogalmuk sem volt (!), hogy a sejtben több szinten, hierarchikusan, rendszerszerűen (egy számítógép operációs rendszerénél is bonyolultabb módon) tárolt információ irányítja az élet legalapvetőbb folyamatait. Ez mindenféle csak „bottom-up” (alulról felfelé) megközelítést elképzelhetetlenül valószerűtlenné – gyakorlatilag lehetetlenné – tesz, és arra irányítja a figyelmet, hogy az élet létrejöttéhez és az élőlények megépüléséhez hihetetlen mértékű komplex, funkcionálisan specifikus információ keletkezésére volt szükség. Olyan típusú és mennyiségű információra, melyet irányítatlan anyagi folyamatok soha, semmilyen körülmények között nem tudnak létrehozni, intelligencia viszont igen. Logikus és ésszerű tehát az a feltételezés, hogy a sokszínű és különböző komplexitású élővilág létrejöttének történetében újabb és újabb szinguláris eseményekként jelentős új információ (genetikai és epigenetikai kód) bevitele zajlott le. Mintha valaki újból és újból azt mondta volna, hogy „Legyen!” A természet rendszerében lévő nagy mennyiségű funkcionális információ láttán számomra teljesen egyértelmű, hogy Logosz, nem pedig káosz áll a sokszínűség mögött.

Tovább a teljes cikkre »

Pontokba szedtem a konklúzióimat, melyeket a darwinizmus mellett és ellen szóló argumentumok vizsgálata után szűrtem le a magam számára. A cikksorozat jellege és terjedelme miatt nem fogok részletesen érvelni a következtetéseim mellett, inkább csak felsorolom őket. Emlékeztetőül: elsősorban az a kérdés izgatott (teológusként), hogy tegyek-e kísérletet a darwinizmus és a bibliai teológiáról alkotott képem összeegyeztetésére, vagy egy ilyen szintézis elhamarkodott és felesleges – esetleg eleve elhibázott – lenne. (Hogy lehetséges és jó projekt-e egyáltalán a tudomány és a Genezis összeegyeztetése, arról itt írtam.) Eddig „fényképeket” mutogattam, most kicsit összeszedettebben elmondom, mire jutottam. Biztos vagyok abban, hogy a következtetéseim némelyeket fel fognak zaklatni, másoknak csalódást fognak okozni, és lesz olyan is, aki egy-egy ponttal egyet fog érteni, míg másokkal nem. Ez már csak így megy: minden kimondott vélemény megosztó. Még az is lehet, hogy egyszer én magam sem fogok egyetérteni néhány pontommal. Nem biztos, hogy mindenben helyesek a következtetéseim. Mégis azt remélem, hogy lesznek olyanok is, akiknek segít az, amit leírok, és nem a homályt, hanem a tisztánlátást fogja növelni a fejükben és a szívükben. Ezeket a pontokat most nem vitaindítónak szánom, inkább a magam számára egy vita lezárásának. Egy időre mindenképpen. Íme a konklúzióim:

Tovább a teljes cikkre »

Az Intelligent Design mozgalomhoz kapcsolódó tudósok közül a legtöbb tudományos publikáció Henry F. Schaefer III amerikai és brit akadémikus nevéhez köthető, akit többször is kémiai Nobel-díjra esélyesként emlegettek, ha jól tudom, öt alkalommal jelöltek is. Schaefer a kvantumkémia területén az egyik legtöbbet idézett tudósnak számít, számos rangos díjjal, kb. 1500 tudományos publikációjával pedig 628 ezer kémikus közül sokáig a hatodik (!) legtöbbet publikáló tudósként tartották számon. Schaefer a University of Georgia és a neves University of California at Berkeley professzora, emellett a Discovery Institute munkatársa és az ID egyik ismert arca. Ez a bejegyzés nem róla fog szólni, hanem Stephen C. Meyer tudományfilozófus két könyvéről, Schaefer kvalitásait inkább háttérinformációként jegyzem meg azok számára, akik szerint az ID tudósok nem tudják, mi a valódi tudomány, illetve azoknak, akik Larry Moran és más harcos neo-darwinisták példáját követve viccesnek találják, ha az ID tudósait nemes egyszerűséggel IDiótáknak nevezik. Tényleg azok lennének?

Tovább a teljes cikkre »

Egy biokémikus és egy molekuláris biológus egy-egy könyvével folytatom a darwinizmussal kapcsolatos élménybeszámolómat. Az egyik könyv Michael J. Behe The Edge of Evolution c. 2007-es kötete, a másik Jonathan Wells-től a The Myth of Junk DNA, mely 2011-ben jelent meg a nem-fehérjekódoló DNS-ekkel kapcsolatos legújabb genetikai és epigenetikai kutatások összegzéseként. Michael J. Behe meggyőződéses darwinistából lett a darwinizmus kritikusává, és a Darwin fekete doboza c. könyvével vált ismertté a 90-es évek közepén (a könyvet a National Review és a World a huszadik század száz legfontosabb könyve közé sorolja). Jonathan Wells a Berkeley-n szerezte egyik doktori fokozatát molekuláris- és sejtbiológiából, majd ugyanott kutatóként is dolgozott. The Icons of Evolution c. darwinizmus-kritikája keltette fel először a tudósok és a média figyelmét. Az elmúlt években mindketten az ID-mozgalom arcaivá váltak. Két újabb könyvük tartalmi jelentősége szerintem legalább olyan nagy, mint az első kettőé volt.

Tovább a teljes cikkre »

Két olyan könyvvel folytatom a szubjektív élménybeszámolót, melyek a darwinizmust világképpé formálva jelenítették meg számomra. Az első Géczy Barnabás magyar paleontológus Lamarck és Darwin c. könyve, mely 1982-ben a Magvető gondozásában (a „gyorsuló idő” sorozatban, aki még emlékszik rá) jelent meg. A könyvet akkori áron viszonylag „drágán”, 12 forint 50 fillérért (!) lehetett megvenni (voltak otthon három-négy forintos könyveink is). A másik Richard Dawkinstól Az önző gén, a bestseller, mely pillanatok alatt híres emberré tette a ma már ikonnak számító ateista etológust. A két könyv más-más okból volt érdekes számomra, de közös bennük, hogy szándékuk ellenére megerősítettek keresztény identitásomban. Talán éppen azért, mert világnézeti értelemben mindkettő túl sokat akart markolni, de csak nagyon keveset fogott. Bár a két könyv közül furcsa mód még mindig a marxista Géczy könyve volt a visszafogottabb.

Tovább a teljes cikkre »

Mielőtt összefoglalom, milyen konklúziók születtek meg bennem a darwinizmussal kapcsolatban, több bejegyzésben néhány olvasmányélményemről szeretném elmondani a szubjektív benyomásaimat. A cikkek nem recenziók vagy könyvismertetők lesznek, nem is célom, hogy magukat a könyveket vagy azok érvelését ismertessem, inkább úti beszámolók ezek a „Darwin-országban” tett kalandozásaimról. Ha tetszik, fényképek, melyeket azokról a dolgokról készítettem, melyek valamiért megragadták a figyelmemet. Csak néhány képet mutatok meg, hogy ne legyen túl hosszú az élménybeszámoló. Választottam darwinista és a darwinizmussal szemben kritikus könyveket egyaránt. Elsősorban azt mondom el, hogy milyen gondolatok és érzések születtek bennem a könyvek kapcsán. A szubjektív jelleg némi hátrányt jelent azoknak, akik nem olvasták a könyveket, de mivel az elsődleges célom most nem az ismeretterjesztés vagy a vitatkozás, hanem az, hogy beszámoljak a téma körüljárása során szerzett benyomásaimról, a könyvek ismerete nélkül is lehet hozzám kapcsolódni. A beszámolót egy régi és egy új darwinista könyvvel kezdem.

Tovább a teljes cikkre »

A mondás szerint „a szív nem tudja ünnepelni azt, amit az elme elutasít”. Ezt félelmetesen igaznak találom mind a magam, mind mások tapasztalatában. Hadd hegyezzem ki ezt a mondást most az evolúció kérdésére. Vajon tudja-e ünnepelni a Biblia igazságát az, akinek az elméje Darwin mellett kötelezte el magát? Vagy fordítva, el tudja-e fogadni a szív Darwin elméletét, ha az elme Jézus Krisztus mellett áll? Vajon Darwin hipotézise aláássa a Biblia igazságát? Vagy van olyan értelmezési keret, melyben mind a keresztény hit, mind a darwini eredetelmélet helyet talál? De talán a legfontosabb kérdés mégiscsak az, hogy igaz-e egyáltalán Darwin elmélete a fajok eredetéről. Ez soha nem volt teljesen eldöntött kérdés, ma sem az. Vajon mennyi a darwinizmust övező kételyekben a vallási előítélet és mennyi a tudományos érv? Sok érdekes élményben volt részem azóta, hogy rászántam magam a darwinizmus körüli viták megértésére. Aki követi ezt a blogot, tudja, hogy több cikket is írtam már a témában (pl. itt, itt, itt, itt és itt). Most néhány összegző bejegyzésben fogok beszámolni a „Darwin-országban” tett „kalandozásaimról”. Ami számomra persze ugyanúgy nem szimpla kalandozás volt, mint annak idején Darwin útja a Galapagos szigetekre. A megismerés vágya hajtott.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor J. S. Semler elválasztotta egymástól a „Szentírás” és az „Isten igéje” fogalmakat, önmagát választotta el az egyház kétezer éves hagyományától, mely a Szentírást Isten igéjének tekintette. Nem a fundamentalista reakció volt új az egyház történetében, hanem Semler és a liberális teológia nézőpontja. A Westminsteri Hitvallástól az apostoli korig ívelő sorozattal nem az volt a célom, hogy bebizonyítsam: a Szentírás Isten igéje. A célom ennél jóval szerényebb volt. Azt szerettem volna bebizonyítani, hogy a felfogás, mely a Szentírást Isten igéjének tekinti, egyezik a kereszténység kétezer éves egyöntetű – protestáns, katolikus, latin és görög – felfogásával. A liberális teológiai hagyomány tért el ettől. A sorozat végéhez érve összeszedtem egy helyre az összes cikk linkjét. Jó csemegézést azoknak is, akik nem követték a sorozatot!

Tovább a teljes cikkre »

Hosszú utat tettünk meg a Westminsteri Hitvallástól visszafelé haladva, keresztül-kasul az egyház különböző (protestáns és katolikus, latin és görög) hagyományain és korszakain, vissza egészen a szub-apostoli korig. A sorozattal mindvégig egyetlen tézist próbáltam igazolni: téves az a vélekedés, hogy a Szentírás és az Isten igéje fogalmak azonosítása csak a fundamentalizmus reakciója volt J. S. Semler 18. századi hallei teológus maximájára, mely szerint a Szentírás nem Isten igéje. Remélem, sikerült bebizonyítanom, hogy mind az Ó- és Újszövetség, mind az egyház egész történeti hagyománya mindvégig Isten igéjeként tekintett az Írásokra. Utolsó mozaikdarabként Római Szent Kelemen hozzáállását szeretném megmutatni. Kelemen a római gyülekezet vezetőjeként az első század végén írt, írásai időben talán János leveleit is megelőzik. Fontos tanú tehát, akivel ezennel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz.

Tovább a teljes cikkre »

Jusztinosz a második század közepén írta apologetikai műveit. Keresztény hitre jutott filozófus volt, aki részben szakmájánál fogva felmérte a hitét ért intellektuális kihívások súlyát, és rászánta magát arra, hogy mind a pogányoknak, mind a zsidóknak részletes válaszokat adjon ezekre a kihívásokra. Két apológiája és a Párbeszéd a zsidó Trifonnal c. könyve maradt fenn, magyarul A II. századi görög apologéták (Szent István Társulat, 1984) tartalmazza. Jusztinosz mindhárom művére jellemző, hogy a Szentírás könyveit magabiztosan használja érvei alátámasztására, mert hisz azok Szentlélektől való ihletettségében. Bizonyos tényeket Jusztinosz kifejezetten az Írások „kényszerítésére” fogadott el (162). A keresztény filozófus a Szentírást Isten igéjeként fogadta és hitte, az Írásokra alapozott hitéért kész volt mártírhalált is halni.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum