2010. november havi archívum

A karizmatikus kálvinistákról szóló cikkem kapcsán (meg egy korábbi, Isten igazságáról és kegyelméről szóló bejegyzés kapcsán) felmerülhet némelyekben a kérdés, hogy én magam vajon kálvinista vagyok-e. A válaszom röviden az, hogy igen, de hadd magyarázzam meg, hogy mit értek a fogalom alatt.

Magyarországon a kálvinista fogalma szorosan összefonódott a reformátusság fogalmával, és leginkább a „nyakas kálvinista” képével. Kálvinista e szerint a kép szerint az a makacs, hajlíthatatlan, protestáló magyar ember, aki büszkén ragaszkodik földjéhez, parasztságához, polgárságához, nemességéhez, múltjához, magyarságához, tradíciójához, templomához, lázadásához, keménységéhez. Kálvinista az, aki Ady Endrével együtt szembeszáll a disznófejú nagyúrral, de ha kell, akár még a Sion-hegyen lakó nagyúrral is! A kálvinista szentimentálisan gondol a havas erdei fakeresztekre, különösen, ha azok Erdélyben vannak. A kálvinista nem zsidó, nem sváb, egyenes gerincű, barna bőrű, jó esetben bajsza van, ünnepekkor bocskait visel. És volt cserkész.

Tovább a teljes cikkre »

Általános vélekedés, hogy az emberiség sokat köszönhet Freudnak, aki hatásosan rámutatott az emberi indítékok mélységére és összetettségére. Freud óta sokkal óvatosabban mondunk ítéletet pusztán felszíni benyomások alapján, és megértőbbek vagyunk a „bűnnel” szemben. Tudjuk, hogy a gyermekkori élmények, traumák befolyásolják a személyiségfejlődésünket. Torz jellemek mögött általában szomorú élettörténetek és tragikus sérülések vannak, melyek helyesebb, ha ítélet helyett sajnálatot és együttérzést váltanak ki belőlünk.
Tovább a teljes cikkre »

Az angolszász evangéliumi kereszténységen belül évek óta zajlik az a jelenség, amit kálvinista reneszánsznak neveznek. A kálvinizmus teológiai rendszere olyan áttörést ért el az elmúlt évtizedben, hogy kálvinistának lenni ma már szinte trendinek mondható, különösen a fiatalabb teológus-nemzedék körében. Tavaly világi újságírók számára rendeztek konferenciát, hogy segítsenek kívülállóknak is megérteni a kálvinista teológia meglepő előretörését az evangéliumi világban. Úgy néz ki, hogy a mag, melyet az 1950-es években a Banner of Truth Trust és Martyn Lloyd-Jones londoni szolgálata vetett el, R.C. Sproul, John Piper, Al Mohler és más népszerű kálvinista tanítók öntözése által igazi virágzásnak indult.

Tovább a teljes cikkre »

Apostolinak nevezi magát számos egyház, a római katolikusoktól az ortodoxokon át különböző karizmatikus csoportokig, sőt, ha nevében nem is, jellegében apostolinak tekinti magát valójában a reformáció összes egyháza. Mi dönti el, hogy tényleg apostoli egyházról van-e szó? Az apostoli jelző legalább három dologra utalhat. Utalhat az apostolokkal való személyi és szervezeti folytonosságra, utalhat mai apostolok jelenlétére, és utalhat a kezdetekben lerakott alapokhoz való hűségre.

Tovább a teljes cikkre »

A kisegyházakkal, evangéliumi közösségekkel szemben megfogalmazott leggyakoribb vád az, hogy kiszakadtak valahonnan, hűtlenek lettek felekezetükhöz, széttépték nagyobb közösségük szövetét. A vádat nem akarom most azzal tompítani, hogy bebizonyítom: evangéliumi gyülekezetek igen gyakran nem úgy jönnek létre, hogy valamely nagyobb (vagy kisebb) felekezetből kiválnak, hanem úgy, hogy külföldi felekezet alapít hazánkban gyülekezetet, vagy úgy, hogy egyszerű hívők új gyülekezetet hoznak létre természetesen létező testvéri közösségükből. Mindkettőre rengeteg példát láthatunk, ami szerintem nem baj, hiszen a missziós mező Magyarországon óriási. Inkább más oldalról szeretnék a vádra reagálni.

Tovább a teljes cikkre »

Szeretném felhívni a figyelmet egy teológiai vitára, amelynek magyarországi protestáns körökben tudomásom szerint nem volt eddig visszhangja. Az Evangelical Theological Society (amerikai evangéliumi teológusokat tömörítő felekezetközi társaság) novemberi találkozóján rekordrészvétellel tartották meg a régóta beharangozott nyilvános vitát a brit anglikán N. T. Wright és az amerikai baptista Thomas Schreiner között. A vita középpontjában az ún. „Új Perspektíva” állt, mely immár három évtizede élénken foglalkoztatja az újszövetséges teológusokat. Az atlantai konferencia több mint 2500 résztvevője mutatja, hogy a vita már nem csak néhány teológus belső polémiája, hanem megmozgatja az egész evangéliumi világ teológus-elitjét. Miről is van szó?

Tovább a teljes cikkre »

Az Evangéliumi Fórum mai programjának egyik előadója Jonathan Berry (a True Freedom Trust igazgatója) volt, aki szokatlan nyíltsággal (és számomra meglepő derűvel!) beszélt a homoszexuális életmódtól a megelégedett és boldog cölibátushoz vezető lelki utazásáról. Mindegyik előadását izgalmasnak és tartalmasnak találtam, azt hiszem, elsősorban az előadó hitelessége miatt. Második előadásában Jonathan Berry a homoszexualitásról szóló bibliai utalásokat vette sorra, és mikor az 1 Korinthus 6,9-11-ről beszélt, egészen új megvilágításban kezdtem látni az ismerős szakaszt. Erről a felfedezésemről szeretnék most néhány sort írni.

Tovább a teljes cikkre »

Az értelmiségi bibliai értelemben vett megmenekülésének titka az, hogy különbséget tud-e tenni egyszerűség és leegyszerűsítés között. Minden értelmiségi tisztában van a világ bonyolultságával. A kozmológia számol a világmindenség, a fizika a világ működése, a biológia az élet, a pszichológia a lélek, a szociológia a társadalom, a politológia a hatalom, a filozófia a gondolkodás, a teológia a hit bonyolultságával. Az értelmiségi a kérdések nagy száma és komplexitása miatt minden választ könnyen leegyszerűsítőnek érez. A becsületes értelmiségi számára ezért végtelenül hosszúnak tűnik az út Istenhez is. Ahhoz, hogy a legegyszerűbb igazságokat tényeknek fogadhassa el, úgy érzi, végtelen utat kell bejárnia, hiszen mindenhol újabb kérdésekbe botlik, újabb és újabb útelágazásokhoz érkezik. Berzenkedik a leegyszerűsítéstől, mert az számára a valóság tagadása. Az értelmiségi gyakran úgy érzi, hogy két út van előtte: intellektuális öngyilkosság vagy örökös keresés.

Tovább a teljes cikkre »

Mielőtt a kérdést megpróbálnám megválaszolni, hadd hívjam fel a figyelmet az apologetikai hagyományok sokszínűségére és egy földrajzi-kulturális különbségre.

Az apologetikában (a keresztény hit melletti érvelésben) általában négy különböző megközelítést tartanak számon, annak alapján, hogy az értelemre, a tényekre, isteni kinyilatkoztatásra vagy a hitre helyezik-e az elsődleges hangsúlyt. A klasszikus apologetika a keresztény hit melletti racionális érvekre épít. A főleg angolszász országokban divatos evidencialista megközelítés összegyűjti az Isten léte, a Biblia igazsága és Krisztus feltámadása mellett szóló „tényeket”, és elsősorban ezekre támaszkodva akar meggyőzni. Az előfeltevésekre építő apologetika arra hívja fel a figyelmet, hogy a „tényeket” nem semleges nézőpontból szemléljük, hanem értelmező mezőben, melyet saját meggyőződéseink és közösségi élményeink befolyásolnak, ezért a keresztény hit elsősorban az előfeltevéseink megváltozását igényli, és kinyilatkoztatást tesz szükségessé. A fideista apologetika a tisztánlátást kizárólag a hitnek tulajdonítja, az érvek illetve „tények” bemutatása nem játszik nála különösebb szerepet.

Tovább a teljes cikkre »

Bevallom, időnként jól szórakozom, amikor megtudom, hogyan minősítenek engem internetes fórumokon. Eddig toronymagasan kedvenc cimkém a „bemerevedett ultrafundamentalista Szabados Ádám ’kollega’” volt, amit a Protestáns Melegek Virtuális Közösség Honlapján egy PHOENIX álnévvel író homoszexuális protestáns lelkésztől kaptam. Azzal érdemeltem ki ezt a titulust, hogy az El Mondóba írt egyik cikkemben bűnnek neveztem a homoszexuális életmódot, és a honlap fórumán sem hajoltam meg azok előtt az érvek előtt, melyek szerint a homoszexuális életforma belefér a Krisztus-követésbe. Miközben a fórumra özönlött virtuális közösség teljes fegyverarzenálja rám szegeződött, ki tudja, talán nem is lehettem más, csakis bemerevedett ultrafundamentalista. Azóta is nagy becsben tartom ezt a minősítést.

Tovább a teljes cikkre »

Két korábbi bejegyzésemben (Jó az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez? Mi a Szentlélek szerepe a megismerésben?) nagy hangsúlyt fektettem a hit és a Szentlélek jelentőségére a megismerés folyamatában. Ez azt jelenti, hogy a keresztény hit pusztán belső, szubjektív meggyőződés, a verifikáció (bizonyítás) lehetősége nélkül? Nincsen olyan külső, objektív valóság, melyre a hit támaszkodhat? A keresztény meggyőződés érvényessége csak akkora, mint azok meggyőződése, akik egykor Zeusz villámaitól vagy Thór isten pörölyétől rettegtek? Mindenki mondhat, gondolhat és képzelhet, amit akar, és majd egyszer talán kiderül, kinek volt igaza? Vagy tud a keresztény hit valamiféle objektív valóságra támaszkodni?

Tovább a teljes cikkre »

Néhány nappal ezelőtti blogbejegyzésemben (Jó-e az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez?) arról írtam, hogy a felvilágosodás kételyre és az objektivitás mítoszára épült ismeretelmélete a huszadik század második felére gyakorlatilag összeomlott. Kiderült, hogy a megismerő és a megismerés tárgya nem választható el egymástól. Annak beismerése viszont, hogy a hitünk, személyes meggyőződéseink, tapasztalataink, közösségi hátterünk befolyásolja a megfigyeléseinket, komoly válságot eredményezett az ismeretelmélet terén. Ezt a válságot legkönnyebben az irodalomban zajló változásokon keresztül tudom érzékeltetni.

Tovább a teljes cikkre »

Örömmel hirdetem, hogy az Evangéliumi Fórum újabb, egész napos programot szervez Hit és nemiség – a csatatér címmel. Az eseményre november 20-án, szombaton kerül sor. Az előadásokat Glynn Harrison (bristoli pszichiáter, népszerű előadó) és Jonathan Berry (a True Freedom Trust igazgatója) tartja. Ahogyan a plakáton is látszik, az előadások a szexualitásról és az egyedülállóságról, a pornográfiával való küzdelemről, valamint az azonos neműekhez való vonzódás problémájáról fognak szólni. Helyszín a Gazdagréti Református Gyülekezet (1118 Budapest, Rétköz u. 41.). A délelőtti program 9:30-tól 13:00-ig tart, a délutáni előadások 13:00-16:00-ig.

Tovább a teljes cikkre »

Ha eltekintünk a tartalomtól és az írói tehetségtől, és pusztán a formára figyelünk, melyik áll közelebb a keresztény világnézethez: Tolsztoj vagy Tolkien? Copperfield Dávid vagy Harry Potter? Jane Eyre vagy Oruál? A narratív irodalom az általa bemutatott valóság milyensége tekintetében mindig valahol a realizmus és a fantasy között, vagy épp a két szélen helyezkedik el. A realizmus a mi világunk másolatát igyekszik megteremteni, persze a szükséges szelekcióval, a fantasy egy másik univerzumot alkot, saját törvényekkel és teremtményekkel. Mind a realizmus mind a fantasy széles olvasótáborral rendelkezik, és keresztények is szinte fele-fele arányban esküsznek egyikre vagy a másikra. Lehet-e azt mondani, hogy valamelyik forma közelebb áll a keresztény világnézethez?

Tovább a teljes cikkre »

Tegyük fel, hogy két ember azonos felkészültséggel és alapossággal közelít a bibliai szöveghez, de egyikük azzal az előfeltevéssel olvassa, hogy az pusztán egy vallási meggyőződésektől befolyásolt ókori dokumentum, a másik viszont ugyanezt az ókori dokumentumot Isten megbízható kijelentésének tartja. Melyiküknek van nagyobb esélye arra, hogy közelebb kerüljön a szöveg valódi jelentéséhez? (A kérdésem persze arra a bátor előfeltevésre épít, hogy a szövegeknek van jelentésük.)

Tovább a teljes cikkre »

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ez Pál válasza arra a kérdésre, hogy igazságtalan-e a Teremtő, amiért Jákóbot kegyelmébe fogadta, Ézsaut viszont nem. Sok olvasó számára Pál válasza csak tovább súlyosbítja a problémát, hiszen Isten döntését ez a mondat még önkényesebbnek láttatja: az kap kegyelmet, akiről ő így dönt, vita lezárva, pont. Ennyi? És ezt így, hogy?! És miért válasz ez arra, hogy igazságtalan-e Isten? Ha valamitől, hát ettől valóban annak tűnik! Vagy talán éppen ezt akarja Pál is mondani? A mi Istenünk igazságtalan Isten, ez van, mindenkinek kuss! De nem, nem lehet ez a megoldás, hiszen azzal kezdi a válaszát, hogy „Szó sincs róla!” Tehát nem igazságtalan. De akkor ez hogy fair?

Tovább a teljes cikkre »

Számomra meglepő, mennyire sokszor beszélnek Isten létében nem hívő (vagy a kérdést irrelevánsnak gondoló) emberek erkölcsi parancsokról. Az ateista-darwinista Richard Dawkins felelőssé teszi a vallást a háborúk létéért, vagyis elítéli a háborút mint emberi magatartást. A FIFA – miközben megtiltaná a pályákon a keresztvetést és imádkozást – rendszeresen a rasszizmus ellen tornáztatja a labdarúgókat. A szexuális orientáció szabad választása mellett érvelők erkölcstelennek minősítik a homofóbiát. Posztmodern relativisták a nők jogai mellett tüntetnek. Ateista marxisták a kizsákmányolás ellen harcolnak. És sorolhatnám. Vajon miért hisznek etikai parancsokban azok, akik nem hisznek a Legfőbb Jóban mint abszolút viszonyítási pontban?

Tovább a teljes cikkre »

Kierkegaard-tól származik az a szenvedélyes megállapítás, hogy „szigorú értelemben a csodáló nem igaz keresztény, hiszen csakis a követő az.” Kierkegaard idejében Dánia keresztény országnak számított, az emberek többsége Jézus személyének csodálója volt, aki „ünnepélyesen bizonygatja keresztény meggyőződését”. A dán filozófus azonban különbséget tett a kereszténység illúziója és a valódi krisztushit között. A valódi krisztushit Kierkegaard szerint nem csodálat, hanem követés. „A követő fogalma legyen a rosta, ha igazán a krisztushitről van szó, a követő a valódi, igaz keresztény.”

Tovább a teljes cikkre »

Jacques Maritain (1882-1973) francia katolikus filozófus kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon ha csak az a két választásom lenne, hogy liberális protestáns vagy római katolikus legyek-e, melyiket választanám. Maritain liberális protestáns családban nőtt fel. A párizsi Sorbonne egyetemen szembesült az élet értelmetlenségének kérdésével, ami olyan traumaként hatott rá, hogy fiatal feleségével együtt öngyilkosságot terveztek, ha egy éven belül nem kapnak megnyugtató válaszokat. Henri Bergson filozófiai előadásain és egy baráton keresztül Maritain végül a katolikus hitben találta meg a válaszokat, és 1906-ban Léon Bloy hatására katolizált is. Maritain filozófusként fontos szerepet játszott később Aquinói Tamás és a skolasztika népszerűsítésében, meghatározó alakjává vált a huszadik századi katolikus gondolkodásnak. VI. János pápa állítólag sírt, amikor Maritain halálhírét meghallotta.

Tovább a teljes cikkre »

Október 30-án A kereszténység és a művészetek címmel tartottam két előadást, és a szünetben az egyik hallgató váratlan kérdéssel lepett meg: „Akkor Jézus is egy metafora?”A kérdés előzménye az volt, hogy az első előadásomban a művészet lényegét a mimézisben és a metaforában foglaltam össze. A művészet az, amikor az ember Isten képmásaként utánzás és névadás által felfedezi a világot. Hangsúlyoztam, hogy amikor a művészet nevet ad a világnak, mindig a valóság egy másik darabját használja eszközként, tehát a mimézis minden esetben metaforikus. Valamit valami mással mond el. Azt is állítottam, hogy maga a nyelv is metaforikus, hiszen szimbolikus megjelenítője a valóságnak, melyet kimondott vagy leírt jelek segítségével megkettőz. Metafora a vásznon a színek és foltok mimézise is, és metafora az élettelen szobor is, sőt, a táncművész mozgása is. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott a hallgató kérdése, hogy akkor szerintem Jézus is egy metafora-e. Meglepett és egyben lenyűgözött a felvetés, mert egyrészt mély értésről tanúskodott, másrészt olyan irányba vitte tovább a mondandómat, amire én magam sem gondoltam. Pillanatnyi habozás után annyit válaszoltam csak: „Igen.”

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum