2010. december havi archívum

Az elmúlt két évben is sok érdekes, izgalmas és hasznos könyvet olvastam. Néhányat ezek közül minden évben csokorba gyűjtök. Tavaly ez elmaradt, mert Amerikában voltam, ezért most 2009. és 2010. legjobb olvasmányaiból egyszerre fogok szemezgetni. (Most először a Divinity-n!)

1. Szépirodalmi olvasmányaim közül egyértelműen Mikszáth A fekete város c. regénye volt a legjobb. Gyönyörű nyelvezete, lélekelemzései, természetes bölcsessége megmelengette a szívemet, főleg úgy, hogy nagyon távol voltam szülőföldemtől.

Tovább a teljes cikkre »

Elmentünk a családdal moziba és megnéztük a legújabb Narnia filmet. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom leírni azt a bennem gomolygó valamit, ami a film nézése közben úgy font körül, mint a tengeri cirkálót a sötétség szigetéről származó zöld köd, a film egyik legfeleslegesebb vizuális megoldása. Nem akartam gúnyos cikket írni, mert úgyis sokan belerúgnak még ebbe a filmbe, az ő fárasztó kórusukhoz nem szeretnék kapcsolódni. Ennek ellenére majdnem azt a címet adtam ennek a bejegyzésnek, hogy „Könyörgöm, ne legyen több Narnia feldolgozás!” A családom beszélt le róla, és most engedelmesen hallgatok rájuk. Végül is, tényleg jó volt együtt kikapcsolódni!

Tovább a teljes cikkre »

Általános vélekedés, hogy az ember csak akkor felelős a tetteiért, ha szabad akarata van. Némi igazságot én is látok ebben a gondolatban, de hadd mutassam meg a korlátait is.

Metafizikai értelemben az embernek feltétlenül szabad akarata van, képes döntéseket hozni, nem robot vagy automata. Ha Isten nem adott volna az embernek szabad akaratot, nem vonhatná igazságosan felelősségre a döntéseiért. Isten nem tesz bennünket felelőssé azért, mert nem tudunk a pókokhoz hasonlóan pókhálót szőni, vagy a madarakhoz hasonlóan a levegőben repülni. Ezekre nekünk, embereknek nem adott képességet, ezért nem is kéri számon rajtunk a képtelenségünket. Akarattal viszont felruházott, ezért felelősek vagyunk a döntéseinkért.

Tovább a teljes cikkre »

Lukács a tényekhez hű, precíz – de a leírt eseményekkel szemben nem közömbös – történetíró volt. Ezért különösen érdekes, amikor időnként teológiai értelmezést fűz egy-egy esemény leírásához. Ilyen kiegészítés az ApCsel 13,48, melyről ez a bejegyzés fog szólni: „Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.”

Először lássuk a mondat kontextusát. Pál első missziós útján a pizídiai Antiókhiában is hirdeti az evangéliumot. Szombaton a zsidók zsinagógájában lehetőséget kap arra, hogy kifejtse a Messiás eljöveteléről szóló örömhírt. A következő szombaton az egész város összegyűlik, hogy meghallgassák Pált, ez azonban már nem tetszik a zsidóknak, ezért irigységből ellene beszélnek. Az apostol ebben annak igazolását látja, hogy Isten őt valóban a népekhez küldte: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” (13,46-47) Ehhez fűzi hozzá Lukács a teológiai magyarázatot: „Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.” (καὶ ἐπίστευσαν ὅσοι ἦσαν τεταγμένοι εἰς ζωὴν αἰώνιον) (13,48)

Tovább a teljes cikkre »

A korai keresztények nem nagyon ünnepelték Jézus születését, jobban érdekelte őket Jézus halála és feltámadása. Jézus születésének pontos időpontját nem lehet tudni, az azonban szinte biztos, hogy nem télen volt. Télen ugyanis nem lettek volna pásztorok kint a szabadban. Már a kezdeti évszázadokban is elterjedtek az időponttal kapcsolatban különböző spekulációk, ilyen volt a március 25. és 28., illetve az április 2. és 6. A december 25. és január 6. először úgy jött ki dátumnak, hogy a március 25-öt vagy április 6-ot a fogantatás idejének számolták, és hozzáadták ezekhez a kilenc hónap terhesség idejét. Az első két-három évszázad keresztényeinek azonban nem jelentett szinte semmit a december 25-i dátum, ahogy a Karácsony ünnepe sem.

Tovább a teljes cikkre »

Időről időre előkerül keresztények között a kérdés: vajon helyes dolog-e a karácsonyfa állítása? Van, aki amellett érvel, hogy a kompromisszumok nélküli keresztény életbe ez ugyanúgy nem fér bele, mint bármilyen más babona és pogány eredetű szokás. Mások úgy gondolják, hogy a karácsonyfa ártalmatlan hagyomány, mely szebbé, ünnepélyesebbé teszi Jézus születésének ünnepét. Igaz, hogy pogány eredete van, de ki gondol már a pogány tartalomra? A karácsonyfa az évszázadok során megszentelődött – gondolják –, de legalábbis ugyanúgy nem okoz zavart a fejekben, mint az, hogy húsvétkor sonkát és tojást eszünk.

Tovább a teljes cikkre »

Néhány hete A. N. Wilson megtéréséről írtam egy bejegyzést. Most egy másik ateista pálfordulásáról szeretnék beszámolni. Az érintett személye miatt ez a fordulat még Wilson megtérésénél is nagyobb felhorkanást okozott, pedig a megtérés nem vezetett egyenesen a keresztény hitig, csak egyfajta deizmusig (mint Madách drámájában: „A gép forog, az alkotó pihen.”). Nem kisebb személyiségről van ugyanis szó, mint Antony Flew brit filozófusról.

A filozófiában járatos olvasóknak nem szükséges Antony Flew-t bemutatnom. Azoknak a kedvéért, akik nem foglalkoztak filozófiával elmondom: Flew a modern bölcseletben olyan, mint Elvis Presley a zene világában, Franco Zeffirelli a filmrendezők között, vagy Karl Rahner a katolikus egyházban. Megkerülhetetlen gondolkodóról van szó. Flew az analitikus evidencialista iskolához tartozott, fő kutatási területe a vallásfilozófia volt. Azt a meggyőződését írta meg számos könyvében, hogy Isten léte mellett szóló empirikus bizonyítékok hiányában az ateizmus a helyes alapállás. Bár a huszadik századi ateista gondolkodásnak sok ismert alakja volt (pl. Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Martin Heidegger A. J. Ayer és Bertrand Russell), ha valaki az ateizmus mellett igazán igényes érveket akart olvasni, elsőként Antony Flew könyveihez nyúlt.

Tovább a teljes cikkre »

Pál apostol azt mondja a Timóteusnak írt első levelében, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Most tegyük félre azt az értelmezési lehetőséget, hogy a „minden ember” mindenféle embert jelent (visszautalva a Pál által korábban említett királyokra és feljebbvalókra, akikért rendszeresen imádkoznunk kell). Feltételezzük, hogy a mondat helyes olvasata az, hogy Isten minden egyes ember üdvösségét akarja. Ez tökéletesen egybevágna azzal, amit Ezékiel mondott évszázadokkal korábban: „Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az ÚR -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen” (Ez 18,23; vö. JerSir 3,31-33). Ebből következik a felszólítás: „térjetek hát meg és éljetek” (Ez 18,32; 33,11).

Tovább a teljes cikkre »

János evangéliuma prológusában Jézus Krisztusról mint Igéről (Logoszról) beszél. Azt állítja, hogy a Logosz kezdetben, mikor minden létrejött (ἐγένετο), már volt (ἦν). Nem is akárhol, hanem Istennél (πρὸς τὸν θεόν). Ezután váratlan fordulattal hozzáteszi: „és Isten volt a Logosz” (καὶ θεὸς ἦν ὁ λόγος). Erről a mondatról fog szólni ez a bejegyzés.

A görög nyelv egyik nehézsége a főnevek és a névelő kapcsolata. A magyarhoz hasonlóan a görög sem teszi ki mindig a névelőt. A névelő nélküli főnév lehet határozatlan, határozott vagy kvalitatív. A magyar nyelvben az „alma” szó jelentése akkor határozatlan, amikor azt mondom: „Ez egy alma.” Ha viszont azt mondom: „Ez az alma”, akkor a főnév jelentése határozott lesz. Ha csak annyit mondok: „Ez alma”, akkor a főnevet vagy megint határozatlan értelemben használom, vagy kvalitatív értelemben, arra utalva, hogy a kezemben lévő tárgy minősége, jellege, lényege az, hogy alma.

Tovább a teljes cikkre »

Kevin DeYoung remek cikkben összegyűjtött retorikai fogásokat, melyeket gyakran alkalmazunk annak érdekében, hogy egy vitában erősnek lássák az érvelésünket. Ha nem figyelünk, bennünket is csőbe húznak mások ugyanezekkel a fogásokkal. Nem mindig rosszak az érvek, melyeket ezekkel az eszközökkel tálalnak, de legyünk óvatosak, mert ügyes retorikán keresztül időnként slampos, lusta, átgondolatlan vagy akár becstelen érvek tűnnek fel jó színben, és mi az ügyes tálalás miatt mégis gyanútlanul elfogadjuk azokat. DeYoung hat példáját megpróbálom most a magyar keresztény kultúrába adaptálni.

Tovább a teljes cikkre »

A vitatkozás művészetét mindannyiunknak tanulnunk kell. Nekem is. Első számú szabályként paradox módon azt kell elsajátítanunk, hogy ne szeressük a vitatkozást. Az öreg Pál apostol arra figyelmeztette Timóteust – és rajta keresztül bennünket is –, hogy térjen ki az ostoba és éretlen vitatkozások elől, mert azok viszálykodást szülnek. Aki az Urat szolgálja, az „ne viszálykodjék, hanem legyen barátságos mindenkihez” (2Tim 2,23-24). Vannak emberek, akik a „vitatkozás és a szóharc betegségében” szenvednek, „amelyből irigység, viszálykodás, istenkáromlás, gonosz gyanúsítás származik” (1Tim 6,4).

Tovább a teljes cikkre »

A kegyelmi kiválasztásról szóló cikkeimhez érkezett hozzászólások arra a bölcsességre emlékeztetettek, hogy nem lehet mindent egyetlen mondatban elmondani, minden gondolat elmondásához minimum még egy mondatra van szükségünk. Ez a téma pedig annyira szerteágazó és annyira mély, hogy úgy látszik, sok-sok mondatra van szükségem, míg koherens módon ki tudom fejteni, mit is gondolok a predesztinációról.

Az a tapasztalatom, hogy különböző emberek különböző módon tudtak behatolni a kegyelem doktrínáiba. Spurgeon számára a hívők örök biztonsága volt a kapu. Piper inkább az ellenállhatatlan kegyelem szükségességének felismerését látja a bejáratnak. Van, akit saját romlottságának tudata vezet a kálvinizmushoz. Mást az győz meg, amikor Krisztus halálának a hathatósságán elmélkedik. Én akkor kapituláltam, amikor megláttam a Bibliában a feltétel nélküli kiválasztás kegyelmét.

Tovább a teljes cikkre »

Arminiánusok és kálvinisták egyaránt hiszik, hogy Isten Krisztusban választott ki bennünket magának, de nem ugyanazt értik a mondat alatt. Arminiánusok többsége szerint Isten nem egyéneket választott ki, hanem azt döntötte el, hogy aki hisz Krisztusban, az választott lesz. Azért lesz választott, mert Krisztusban hisz, és hite által kapcsolódott ahhoz a csoporthoz, melyben lévők a választottak. Kálvinisták szerint Isten egyéneket választott ki a világ teremtése előtt, végzésében Krisztussal kötve össze a sorsukat. Az arminiánus nézet szerint a kiválasztás kollektív, egy előre nem meghatározott csoport kereteiről szól, a kálvinista nézet szerint a kiválasztás egyéneket érint, akik aztán a csoportot alkotják.

Tovább a teljes cikkre »

Pál apostol szerint Isten Krisztusban választott ki bennünket magának (Ef 1,4). A kiválasztás elválaszthatatlan tehát a megváltástól. Isten Jézus Krisztus által üdvözíti minden választottját. Ez bibliai tény, nincs mit vitatkozni rajta. Nem is erről szeretnék most írni, hanem arról, hogy vajon szükségszerű volt-e Krisztus kereszthalála a megváltáshoz. Történhetett volna-e másképp?

A kérdés nem az, hogy Istennek meg kellett-e váltania bennünket. Nem kellett. Ilyen értelemben nem volt szükségszerű Krisztus eljövetele és kereszthalála. Semmiféle külső törvény nem kényszerítette Istent arra, hogy megváltson bűnös embereket. Egyedül saját végzése és kegyelme indította arra, hogy kinyújtsa megmentő kezét felénk (Ef 1,5-6).

Tovább a teljes cikkre »

November végén Angliában jártam. Egy szombati napon elmentünk a londoni British Musemba, ahol izgalmas tárlatok várják a látogatókat. Számomra az asszír, a babiloni és a perzsa kiállítások voltak a legérdekesebbek. A hatalmas ókori szobrokat, képeket és feliratokat látva a bibliai világ kézzelfogható maradványaival találkoztam. Lenyűgöző volt.

A múzeum büféjében fogyasztottuk éppen az ebédünket és beszélgettünk, amikor váratlanul megszólított bennünket egy asszony, aki hallotta és értette a magyar szót. Őszhajú, Magyarországról évtizedekkel ezelőtt Izráelbe kivándorolt hölgy volt, aki magyarul azóta is csak a Holocaustot túlélő édesanyjával beszélt. Kiderült, a hölgy Neumann János rokona, és maga is informatikával foglakozott Tel Avivban. Bemutatta a fiát is, Amirt, aki Jeruzsálemben tanul történelmet. Másfél órás kellemes beszélgetés kerekedett a találkozásból.

Tovább a teljes cikkre »

Charles Spurgeon, George Whitefield, William Carey, Müller György, Adoniram Judson, Hudson Taylor, David Brainerd, Robert Murray M’Cheyne, John Newton, William Wilberforce, Jonathan Edwards, Martyn Lloyd-Jones, John Stott, John Bunyan, Francis Schaeffer, Huntingdon grófné, Daniel Rowland, Howell Harris, John Cennick, John Erskine, Ebenezer Erskine, John Knox, Charles Simeon, Andrew Fuller, John Paton, Samuel Davies, William Tyndale, Gilbert Tennent, William Tennent, Asahel Nettleton, William Williams, Robert Haldane.

Mi a közös ezekben az emberekben? 1. Angolul beszéltek. (A múlt idő John Stott esetében kicsit morbid, hiszen még él, de mivel T. Dudley-Smith megírta már kétkötetes életrajzát, talán én is ide sorolhatom most őt.) 2. Aktív evangélisták, misszionáriusok vagy társadalmi reformerek voltak. 3. Kálvinisták voltak.

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a bejegyzésben az arminiánus teológia egyik önveszélyes érvére szeretnék rámutatni. Arminiánus teológiának a 16. században Jacobus Arminius által kidolgozott, majd a 18. században John Wesley által finomított teológiai irányzatot nevezik. Az arminiánus nézet a kálvinizmus kritikájaként jött létre, mert hívei igazságtalannak és személyválogatónak tartották a predesztináció kálvinista értelmezését.

Az elmúlt hetekben több bejegyzésben igyekeztem megmutatni azt a meggyőződésemet, hogy a kiválasztó kegyelem kálvini értelmezése sem nem személyválogató, sem nem igazság alapján adatik. Amellett érveltem, hogy az igazság és a kegyelem két külön kategória. A személyválogatás pedig éppen a kiválasztó kegyelem esetében áll legtávolabb a könyörülő Istentől, hiszen amikor könyörül rajtunk, nem a személyünkre néz, hanem önmagára.

Tovább a teljes cikkre »

Néhány éve hallottam egy vallomásról, ami nagyon megmelengette a szívemet. A vallomás ritka bepillantást enged a huszadik század egyik nagy teológusának a lelkébe. Akinek mond valamit Oscar Cullmann neve, az megérti, hogy miért jelenthet nekem sokat, amit mindjárt leírok.

Cullmann lutheránus teológus volt, de református teológián oktatott, és sokat tett az egyházi hagyományok közötti közeledés érdekében. Szembeszállt Rudolf Bultmann egzisztencialista teológiájával és azt hangsúlyozta, hogy a Krisztusban megjelent üdvösség nem pusztán a hívők belső élményvilágában létezik, hanem a történelemben – térben és időben – is megvalósul. Cullmann néhány munkája magyarul is megjelent, többek között a Karácsony és a karácsonyfa eredetéről, valamint az őskeresztény hitvallások kialakulásáról szólók.

Tovább a teljes cikkre »

Kálvinisták szerint az Újszövetségben kétféle hívást láthatunk. Az egyik az evangélium meghívása, mely Krisztust ajánlja fel a bűnös embereknek (vö. Máté 22,1-4), a másik a Szentlélek belső elhívása, mely előidézi bennünk, bűnösökben az evangélium hívására adott pozitív reakciót (vö. 2 Timóteus 1,9). Az evangélium külső meghívása mindenkinek szól, a Szentlélek belső elhívása csak a választottaké. Az evangélium hívása a lehetőséget adja a megmenekülésre, a Szentlélek hívása a hit kegyelmét ajándékozza a meghívottaknak, hogy éljenek is a lehetőséggel. A külső hívás visszautasítható, a belső hívás hatékony.

Tovább a teljes cikkre »

Mind független evangéliumi gyülekezetek mind a létükön megütköző nagyegyházak számára tanulságos lehet röviden szemügyre venni az independens és a szeparatista egyháztan közötti különbséget.

Ha máshol nem, történelemórán biztosan hallhattunk az independensekről, akik az angol polgári forradalom idején vezető szerepet töltöttek be Anglia életében. Az 1640-es anti-royalista parlament két befolyásos csoportja az independensek és a presbiteriánusok voltak, közülük kerültek ki végül győztesként az independensek, akik meghatározták a puritanizmus rövid ideig tartó uralmának időszakát. A kor legismertebb independense Oliver Cromwell volt, a Lord Protector, akinek idején Anglia néhány évig köztársasággá vált.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum