2011. január havi archívum

Az utókor szemében Kálvin hírnevén komoly foltot ejtett Szervét Mihály megégetésének ügye. A spanyol orvost 1553-ban eretnekség vádjával ítélte máglyahalálra a genfi városi tanács. A Kálvint egyéb érdemei miatt szerető és tisztelő keresztények időnként abban próbálnak felmentést találni a genfi reformátor számára, hogy Dávid királyhoz hasonlítják: attól még lehetett Isten szíve szerint való ember, hogy neki is megvolt a maga Uriása. Mások nem ilyen kíméletesek vele szemben. Sütő András Csillag a máglyán c. drámájában például Kálvin személyén keresztül mutatja be saját kora diktatúráját, mely kegyetlenül elbánik a másként gondolkodókkal. Stefan Zweig portréja ugyanezt a képet erősíti.

Tovább a teljes cikkre »

Nemrég jelent meg Tim Keller, New Yorki-i presbiteriánus lelkész új könyve Generous Justice (Nagylelkű igazságosság) címmel. Egy beszélgetést láttam a könyv megjelenésével kapcsolatban, melyben a meginterjúvolt Keller azt hangsúlyozta, hogy a szegényekkel való törődés szoros kapcsolatban van a kegyelem átélésével a személyes életünkben. Az tud igazán irgalmas lenni a szegényekhez, hangsúlyozta Keller, aki lélekben szegény. Majd rámutatott egy másik összefüggésre is: gyakran azért van bennünk közöny a szegények és elesettek iránti, mert valójában lélekben nem szegények, hanem középosztálybeliek vagyunk.

Tovább a teljes cikkre »

John Piper segített nekem megérteni, hogy mi a legnagyobb baj a homoszexualitással. Mielőtt azonban leírom, hogy szerintem mi az, hadd mondjam el: nem tartom nagyobb bűnnek, mint a házasságtörést, és nem gondolom, hogy egy heteroszexuális kapcsolatban vétkező embernek kisebb kegyelemre lenne szüksége, mint egy homoszexuális kapcsolattal vétkező bűnösnek. Azt is hadd szögezzem le, hogy természetesen különbség van homoszexuális vágy és homoszexuális gyakorlat között, ahogy más esetekben is különbség van szexuális vágy és szexuális aktus között, még ha Jézus szerint az előbbi is a csírája az utóbbinak. Szentebb hívő az, aki becsületesen harcol homoszexuális vágyai ellen, mint a pornográf oldalakon csüngő keresztény, aki már nem küzd heteroszexuális szenvedélye ellen. A saját neme iránt vonzódó, de megtört szívű és önmegtartóztatásban élő kereszténynek Krisztus azt fogja egy nap mondani: „Jól van, jó és hű szolgám, menj be a te Atyád örömébe!” A vágyai kielégítésének élő ember – irányuljanak ezek a vágyak a saját neme, vagy a másik nem felé – viszont lehet, hogy azt hallja majd Jézustól: „Nem ismerlek téged!”

Tovább a teljes cikkre »

C. H. Spurgeon, akiről az előző bejegyzést írtam, kálvinista volt, de nem hiperkálvinista. Sokszor félreértik a hiperkálvinizmus fogalmát, és úgy utalnak rá, mintha a hiperkálvinizmus eltúlzott kálvinizmust, vagy egyszerűen csak erőteljes kálvinizmust jelentene. Pedig a hiperkálvinizmus a történelem során nem eltúlzott, hanem félreértett, kiforgatott, megcsonkított kálvinizmust jelentett. Spurgeon meggyőződéses kálvinistaként egyszerre küzdött az arminiánus és a hiperkálvinista nézet ellen. Mindkettő jelen volt azon a baptista hagyományon belül, mely Spurgeon számára az elsődleges felekezeti közösséget jelentette. Spurgeon soha nem hagyott kétséget afelől, hogy a kálvinizmus teológiai rendszerét vallja („a kálvinizmus az evangélium”), de azt is gyakran kifejtette, hogy a hiperkálvinizmus szemben áll a valódi, bibliai kálvinizmussal.

Tovább a teljes cikkre »

Ha megkérdezné tőlem valaki, hogy ki volt szerintem az apostolokat követő kétezer éves egyháztörténet legkiemelkedőbb alakja, az eleve igazságtalan versenyben – melybe sokmillió ismeretlen keresztény, és ismertség híján a nők többsége eleve nem tudna benevezni – rendkívül erős mezőnyből kellene kiválasztanom az illetőt. A mártírok közül nevezzek meg valakit? Mondjam a hitvallásáért harmincnyolc évet börtönben sínylődő Marie Durand-t? A hitet kritikus korban eredményesen védelmező Athanaszioszt? A katolikusok és protestánsok által egyaránt tisztelt Augusztinuszt? Vagy az evangélium fényét újra felfedező Luthert? A Biblia tanítását egyedülálló módon rendszerező Kálvint? Vagy a szeráfjellemű, eredményességben mindenkit maga mögé utasító evangélista Whitefieldet? Bármelyikük megérdemelné az első helyet. Mégis nagy lenne a kísértés, hogy nem őket, hanem a 19. századi londoni lelkipásztort, a prédikátorok fejedelmét, C. H. Spurgeont válasszam.

Tovább a teljes cikkre »

A korai egyház az újszövetségi iratok tekintélyét elsősorban az apostolok Krisztustól kapott tekintélye miatt fogadta el. Az apostolok Krisztus különleges felhatalmazásával bíró küldötteiként leveleikben az Úr szavát vetették papír(usz)ra. Pál apostol félreérthetetlenül szögezi le a korinthusiaknak, hogy amit ír, az az Úr rendelkezése. „Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata. És ha valaki ezt nem ismeri el, ne ismertessék el.” (1Kor 14,37-38) Erre a tekintélyre utal az a metafora is, hogy az apostolok az egyház alapja (Ef 2,20 és Jel 21,14). Az Újszövetség az Ószövetséghez hasonlóan ezért legfőbb tekintéllyé vált Isten népe számára, melynek minden más tekintély (legyen az tudomány, egyház, vagy saját értelmünk) alá van vetve. A Biblia legfőbb tekintélyét megerősíti a Szentírás ihletettségéről szóló tanítás is (2Tim 3,16), melynek hatálya alá esnek az apostoli iratok, beleértve Pál leveleit (2Pt 3,15-16).

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt időszakban sok olyan élményem volt az internet világában, amikor hívő emberek verbálisan jól elagyabugyáltak másokat az igazság nevében. Időnként engem is helybenhagytak: voltam tévelygő, másokat megtévesztő, ultrafundamentalista, liberális, nyálcsorgató, ostoba, vak, taigetoszi idióta, kretén vagy egyszerűen csak hülye. Ezeket nem vettem zokon, Krisztusban van az identitásom, ő tudja, hogy melyik jelző igaz rám, és melyik nem. Meg hát aki nem bírja a meleget, az ugye ne menjen a napra. Viszont elgondolkodtam azon, hogy vajon tisztában vannak-e az igazságért buzgólkodó testvéreink, hogy amit a bölcsesség nevében tesznek, az a bölcsességnek nem feltétlenül az Istentől jövő fajtája. Jakab apostol olyan jellemzőit sorolja fel az Istentől való bölcsességnek, melyeken érdemes mindannyiunknak elgondolkodnunk. Nekem is, mert én is vétkeztem már az igazság nevében.

Tovább a teljes cikkre »

C. S. Lewis, aki maga is számos könyvet írt, melyben a képzelet a mi világunktól eltérő vidékeken (Malacandra, Perelandra, Narnia, Glóm stb.) szárnyalhat, zseniálisan ragadja meg a mítikus képzelet irodalmi jelentőségét. Barátja és írótársa, J. R. R. Tolkien A gyűrűk ura c. háromkötetes meséje kapcsán teszi fel Lewis a kérdést: „De miért – kérdezik némelyek – miért kell a saját fantazmagóriádban létező sohaországokról beszélned, ha egyszer az emberek valóságáról van komoly mondanivalód?” Majd ő maga meg is válaszolja a kérdést:

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben amellett érveltem, hogy a Harry Potter nem okkult mű, hanem csak a mese „mágikus” eszköztárával él rendkívül kreatív és ügyes módon. Az irodalom időnként „mágikus” világokba visz bennünket. Olyan világokba, ahol 1) mítikus lények vannak, 2) állatok es növények hirtelen emberek módjára viselkednek, 3) megváltoznak a mi rendünknek megfelelő viszonyok és törvények, 4) belső tulajdonságok a külső megjelenésben tükröződnek, 5) metaforák es kiterjesztett metaforák, allegóriák es példázatok utalnak a mi valóságunkra. A „mágikus” képzelet része a gyermek lelki fejlődésének. Amikor egy gyerek papás-mamásat játszik vagy felöltözteti a babát, beszélget a plussállatával, nagyon fontos dolgot tesz. Megpróbálja megérteni a valóságot, látni akarja a valóságnak a külső mögött meghúzódó lényegét. Közben pontosan tudja, hogy a plussállat nem él, de eljátssza, hogy él, és tanul belőle, tanul az élőkről és a való valóságról. Az irodalom is ugyanezt teszi, és nem kell különösebben avatott olvasónak lenni ahhoz, hogy az ember (és a gyerek is!) könnyedén különbséget tegyen a valódi es a „mágikus” valóság között.

Tovább a teljes cikkre »

Határozott véleményem az, hogy a Harry Potter nem okkult mű. Bevallom, amikor a hetedik részt elolvastam, elég felületesen olvastam, nem vettem észre fontos motívumokat, ezért elsőre azt gondoltam, hogy a mesesorozat teljesen mentes a természetfölöttitől. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a könyvekben varázslásról, fantasztikus, a mi világunkban lehetetlen cselekedetekről van szó, de úgy gondoltam, hogy nem lépte át a sorozat világnézete az immanens valóság kereteit. Azt hittem, Harry találkozása Dumbledore-ral is csak Harry fejében játszódik le. Jerram Barrs professzor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a találkozás a King’s Cross (!) nevű állomáshelyen játszódik. Elgondolkodtam: vajon véletlenül választotta volna Rowling ezt az állomáshelyet? Nyilván nem. Én voltam felületes az olvasásban.

Tovább a teljes cikkre »

Az 1974-ben Lausanne-ban kezdődött folyamat harmadik állomásaként tavaly októberben a világ evangéliumi kereszténységének közös evangélizációs kongresszusa zajlott Dél-Afrikában. A földgolyó minden tájáról érkeztek evangéliumi vezetők Fokvárosba, hogy az evangélizáció kérdéséről együtt tanácskozzanak. Most egy rövid, alig tízperces előadásra szeretném felhívni a figyelmet, melyet Os Guinness tartott a globalizáció és az evangélizáció kapcsolatáról. Os Guinness évtizedek óta az egyik legfigyelemfelkeltőbb elemzője a közöttünk zajló társadalmi folyamatoknak.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a predesztinációról van szó, előbb vagy utóbb felmerül valakiben a kérdés: „Mi van akkor, ha én nem vagyok kiválasztva?” Evangélizációs és lelkipásztori szempontból emiatt akár károsnak is ítélhetnénk a kiválasztásról való bárminemű tanítást. Az evangélista azt szeretné, ha az emberek felismernék saját felelősségüket és Isten hívásának komolyságát. A lelkipásztor az evangélium örömével akarja bátorítani és vigasztalni a rábízottakat. A predesztináció tana nem éppen ezen célok ellen működik? Vajon mit tudna válaszolni az evangélista és a lelkipásztor, ha megkérdezi valaki, hogy ő ki van-e választva? Honnan tudhatná ezt akár az evangélista, akár a lelkipásztor? Nem a pokolba kívánja inkább a tanítót, aki ezzel a tannal traktálta azokat, akik felé éppen szolgálni akar?

Tovább a teljes cikkre »

A megszentelődés témakörében J. C. Ryle Holiness című könyve az egyik kedvencem. Ryle evangéliumi meggyőződésű anglikán püspök volt a tizenkilencedik században, C. H. Spurgeon kortársa. Ryle a puritánok örökségére támaszkodva tisztán és lelkipásztori érzékenységgel tanított a megszentelődésről. J. I. Packer egyik könyvében megvallja, hogy fiatal keresztényként Ryle gondolatai mentették meg a teljes kétségbeeséstől és terelték őt egészségesebb, biblikusabb lelkiség irányába. Holiness című könyvében Ryle néhány pontba szedve tisztázza a megigazulás és a megszentelődés közötti legfontosabb hasonlóságokat és különbségeket. Sehol máshol nem olvastam még ennyire tömör és világos összehasonlítást a keresztény hit e két pilléréről.

Tovább a teljes cikkre »

Az Újszövetség számos helyen tanítja, hogy szent élet nélkül nem mehetünk be Isten országába. „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid 12,14) „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (1Kor 6,9-10) „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.” (Gal 5,19-21) „Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában.” (Ef 5,3-5). Lásd még: Jn 8,31; Róm 8,13; Jak 2,14-26; 1Jn 2,3-6; 3,6-10.14; 4,20.

Tovább a teljes cikkre »

J. K. Rowling nem is idegeníthette volna el jobban magától amúgy is kritikus keresztény hallgatóságát, mint mikor 2007-ben egy kérdésre válaszolva kikotyogta: „Dumbledore meleg volt.” A hír természetesen azonnal betöltötte az újságokat, a homoszexuális jogokért küzdő csoportok örömmel és lelkesen fogadták soraik közé a bölcs öreg varázslót. Megmondom őszintén, engem is meglepett az írónő válasza, mert semmilyen jelét nem láttam a Harry Potter mesékben Albus Dumbledore szexuális orientációjának. Hadd mondjam el, hogy ennek ellenére alapvetően miért nincs bajom azzal, ha Dumbledore professzor Rowling fejében tényleg homoszexuális volt.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor a Harry Potter sorozat ötödik könyve megjelent, J. K. Rowling kissé epésen megjegyezte: „A fundamentalista keresztények biztos azt fogják kifogásolni, hogy vastagabb lett, mint a Biblia.” Nem véletlenül fájt neki a keresztények felől érkező kemény bírálat, hiszen azoktól kapott kíméletlen ütéseket, akikkel – most már tudható – végig egy oldalon állt. Erről akkor mégis hallgatott, mert előre kigondolt tervét akadályozta volna, ha túl hamar kiteríti a kártyáit.

A mozikban tavaly év végétől lehet látni a Harry Potter és a Halál ereklyéi első részét. Aki csak a filmeken keresztül követi a sorozatot, annak még mindig rejtve van több fontos részlet, de a figyelmes néző már ebben a filmben is elgondolkodhatott néhány érdekes mozzanaton. Ezekre szeretnék most rámutatni. Ha valaki még nem olvasta a könyveket és nem látta a filmet, az vigyázzon, mert spoilerek következnek!

Tovább a teljes cikkre »

Az augusztinuszi predesztináció-felfogásban hívő janzenista Blaise Pascal a kegyelemről szóló írásaiban három nézetet különböztet meg egymástól: Kálvinét, a molinistákét és Szent Ágoston tanítványaiét.

A kálvinista nézetet így jellemzi: „Isten, amikor megteremtette az embert, egyeseket kárhozatra, másokat üdvösségre teremtett feltétlen akarata által, az érdemekre való minden tekintet nélkül. E feltétlen akarat megvalósításához Isten bűnre késztette Ádámot, és bukását nem csupán lehetővé tette, hanem ő maga okozta. Istenben nincs különbség megcselekedni és megengedni között. Isten, miután bűnre késztette Ádámot, és benne minden embert, Jézus Krisztust küldte el azok megváltására, akiket már megteremtésükkor meg akart váltani, és ezeket visszavonhatatlanul a szeretet és az üdvösség adományában részesíti. Isten magukra hagyja és földi életük során mindvégig megfosztja a szeretet adományától mindazokat, akiket már a teremtéskor kárhozatra ítélt. Ezek alkotják tehát ezen eretnekeknek rettenetes véleményét, amely méltatlan Istenhez, az emberek számára pedig felháborító. Ezen istenkáromlások által olyan feltétlen akaratot tételeznek Istenben, amely semmilyen tekintettel sincsen az erényekre vagy bűnökre annak eldöntésében, hogy kárhozatra vagy megváltásra ítélje teremtményeit.” (írások a kegyelemről, 105)

Tovább a teljes cikkre »

Amikor elrettentő példát keresnek az egyház felesleges vitáira, a szupralapszáriánusok és infralapszáriánusok szembenállását szokták előhalászni, mint a teológia történetének legszőrszálhasogatóbb vitáját. Már maguk az obskurus elnevezések is fényévekre vannak bármiféle gyakorlati kereszténységtől, a vita tárgya pedig olyannyira spekulatív, hogy talán csak az a fejtörő szállhatna versenybe vele, hogy hány angyal fér el egy gombostű tetején. Akik azon rágódnak, hogy vajon a predesztináció szupralapszáriánus vagy infralapszáriánus értelmezése-e a helyes, azt a benyomást keltik magukról, hogy végleg elszakadtak a normális emberek világától.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor elindul a kiválasztásról egy beszélgetés, valaki előbb-utóbb kiteszi az asztalra az aduászt: „Én nem hiszek a kettős predesztinációban!” Legutóbb éppen a megszűnőben lévő [azóta újraindult – SZÁ] jezsuita blogon olvastam: „eretnekség lenne azt állítani, hogy Jézus csak az eleve üdvösségre rendeltekért, csak a kimondottan Krisztusban hívő emberekért vagy csak az egyház tagjaiért („Extra ecclesiam nulla salus”) halt meg. Nem valljuk tehát a kettős predesztinációt (Kálvin).” Ritkán adatik meg, hogy valaki tisztázza is, hogy mit ért a „kettős predesztináció” kifejezés alatt. Az idézett jezsuita blogger sem önt tiszta vizet a pohárba, egyszerűen ráolvassa Kálvinra a kifejezést, hogy azután mumusként lehessen ijesztgetni vele a hitben gyermekeket.

Tovább a teljes cikkre »

Megtisztelő számomra, hogy októberben indult honlapomat folyamatos és növekvő érdeklődés veszi körül. Örülök minden látogatónak, és köszönöm a hozzászólásokat, azokat is, amelyek vitába szálltak velem! Minden hozzászólás formálta ezt a honlapot, néhány komment egyenesen nemző atyja lett újabb bejegyzéseknek (időnként talán a kommentelő bosszúságára). Köszönöm a sok-sok bátorítást, és köszönöm a kritikákat is.

Az előttünk álló évben is számos érdekes témát szeretnék felvetni. A cikkek ezután is a teológiáról, a spiritualitásról és a kultúráról fognak szólni, az istenfélő élet szemszögéből. Hetente több bejegyzést tervezek. Remélem, minden látogató talál majd neki érdekes gondolatokat! Számítok természetesen építő vitákra is, örömmel fogadok minden hozzászólást.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum