2011. február havi archívum

Megkérdeztem egyszer C. Stephen Evans filozófust, egykori tanáromat, hogy hogyan definiálná a filozófiát. A válasza egyszerű volt, de új távlatokat nyitott számomra. Lényegét tekintve valami ilyesmit mondott: „Nekünk, keresztényeknek a filozófia az, amikor komolyan gondolkodunk a világról.” Azt is hozzátette, hogy a filozófia definiálása már önmagában filozófiai tevékenység. Nem lehet a filozófiát anélkül meghatározni, hogy már a meghatározással ne filozófiai véleményt fogalmaznánk meg. A filozófia definíciója is filozófiai kérdés, ezért majdnem annyi meghatározása van, ahány filozófiai rendszer.

Tovább a teljes cikkre »

Ha arra gondolok, hogy milyen egy radikális keresztény, aki felelős szerepet tölt be a közéletben, Charles Malik jut eszembe. Malik az ENSZ közgyűlésének elnöke volt, emellett filozófus, diplomata, kultúrpolitikus. Evangéliumi keresztény hitét nyíltan felvállalta és hirdette. Ebben a bejegyzésben egymás mellé szeretném tenni a társadalomban végzett munkáját és saját hitéről adott bizonyságtételét, hogy rámutathassak egy integrált keresztény életre. Malik szerintem gyönyörű példája annak, amikor Jézus egy követője a só szerepét tölti be a világban.

Tovább a teljes cikkre »

A második század végén már biztosan létezett az, amit újszövetséges teológusok magkánonnak neveznek. A magkánon a négy evangéliumot, az Apostolok cselekedeteit, Pál leveleit és Péter első levelét jelenti: ezek apostoli tekintélyét a korai egyházban nem vitatták, ismertségük és gyülekezeti használatuk általánosnak tekinthető. Már a második század első felében is találunk utalásokat valamiféle magkánon (pl. az evangéliumok és páli levelek) meglétére, és természetesen az apostoli tekintélyre is, mely a kánon alapját képezte. Az is biztos azonban, hogy a második század első felében nem beszélhetünk még olyan elfogadott újszövetségi kánonról, amely mind a huszonhét újszövetségi iratot tartalmazta volna; ennek a kánonnak a megszilárdulása még időt vett igénybe.

Tovább a teljes cikkre »

A Golgota gyülekezetek egyik vonzereje, hogy a tanítók könyvről könyvre, versről versre magyarázzák a Bibliát. Nem ők az egyetlenek, akik ezt teszik, de Magyarországon szinte a brand jelük lett ez a gyakorlat. Szerintem ebben a dologban helyesen járnak el. Aki valamelyest jártas az egyház történetében, tudja, hogy azt, amit Chuck Smith példáját követve a golgotások csinálnak, lectio continua néven ismerik lassan kétezer éve, és a korai egyházatyáktól a reformátorokon és a puritánokon át a modern evangéliumi homiletika nagyjaiig (Martyn-Lloyd-Jones, John Stott, Haddon Robinson, Bryan Chapell) rengetegen bölcs prédikációs elvnek gondolták. A lectio continua egyik legkiemelkedőbb művelője éppen az a Kálvin volt, akit viszont a golgotás toplistákon hiába is keresnénk.

Tovább a teljes cikkre »

Kálvin az Institutió első és második könyvében is kitér Ádám bukásának problematikájára. Amikor egyetemista koromban tudományos diákköri dolgozatban foglalkoztam Luther és Kálvin bűnértelmezésével, megfogott az a kimértség és bölcs visszafogottság, ami Kálvint jellemezte, amikor hozzányúlt ehhez a hihetetlenül bonyolult és nehéz kérdéshez. Kálvin újból és újból azt a kettős igazságot veszi védelmébe, hogy egyrészt Isten az embert jónak teremtette, a bűn tehát mintegy idegen dologként tapadt Ádámhoz, másrészt mégis az ember felelős érte, hiszen bukása saját döntésének köszönhető. Kálvin Ádámmal kapcsolatban a választás lehetőségét is hangsúlyozza: Isten Ádámot olyan akarattal ruházta fel, hogy lehetősége volt arra is, hogy engedelmeskedjen, és arra is, hogy fellázadjon Teremtője ellen.

Tovább a teljes cikkre »

Ha bűnben születtünk (Zsolt 51,7), és nem tehettünk másként, mint hogy vétkezzünk, miért von bennünket Isten felelősségre? Nem igazságtalan az, hogy Isten Ádám vétkéért bennünket is hibáztat? Elismerem, hogy rendkívül nehéz kérdésről van szó. A probléma nehézségét tovább súlyosbítja, hogy a nyugati világ individualista gondolati alapvetésekkel működik, és az ilyen alapvetéseket éppen azért nehéz nem hogy lebontani, de észrevenni is, mert alapvetések. A bűn tulajdonításának gondolata az egyéni felelősségre építkező világnézet(ek) számára a herezisek herezise. Ahhoz, hogy a megoldás közelébe jussunk, legalább meg kell próbálnunk kilépni egy pillanatra az individualista sémákból, ami tudom, sokunknak szinte lehetetlen vállalkozás. Mégis, tegyünk egy próbát.

Tovább a teljes cikkre »

Ezt a bejegyzést valójában a következő bejegyzés miatt írom, mert az érthetetlen lenne, ha előtte nem beszélnék ennek a bejegyzésnek a témájáról. A következő postban egy gondolatkísérletet szeretnék megosztani a teológiai kérdések egyik legnehezebbikéről, arról, hogy miért von Isten felelősségre bennünket, ha egyszer Ádám miatt születtünk bűnös természettel. Ahhoz, hogy a kérdés teljes súlyát érzékeljük, fontos összegezni előbb az eredendő bűnről szóló keresztény tanítást, és azt, hogy milyen teóriák léteznek annak megválaszolására, hogy Ádám bűne hogyan lett a miénk. Nem az lesz ebben az összegzésben a meglepő, hogy vannak véleménykülönbségek, inkább az, hogy ebben a rázós kérdésben a lényeget érintően mégis milyen egység van a keresztény hagyományok tanai között.

Tovább a teljes cikkre »

Tim Keller szerint az Istennek való engedelmességre két dolog motivál bennünket: a gyönyörködés és a kötelesség (beauty and duty). Egyetértek. Ha a szívünk teljesen a helyén lenne, az Istenben való gyönyörködés lenne engedelmességünk egyedüli motivációja. Isten szépsége, jósága, igazsága olyan erővel hatna ránk, hogy semmi mást nem akarnánk, mint megtenni, amit ő kér tőlünk. Sok esetben át is éljük ezt. Ahogy a Szentlélek fokozatosan formálja a szívünket, engedelmességünk alapja egyre inkább Isten lényének és akaratának vonzereje lesz. A lassú átalakítás munkája mellett Krisztus időnként meg is keresztel bennünket Szentlelkével, természetfeletti erővel ruház fel, örömmel, bátorsággal, szent vágyakozással ajándékoz meg, hogy ez a motivációs bázisunk új lendülettel és akarással teljen meg.

Tovább a teljes cikkre »

Jézus újból és újból arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha követői akarunk lenni, egyszemélyes közönség előtt kell játszanunk. Az embereknek való tetszeni akarás alkalmatlanná tesz a tanítványságra, Jézus követőiként nekünk egyedül Isten tetszése számíthat. A farizeusok az emberek tapsára vártak, azt akarták, hogy kegyességüket az emberek lássák, mesternek, atyának és tanítónak szólítsák őket, hogy megkapják a vendégségeken és a zsinagógában a főhelyet, a tereken pedig előre köszönjenek nekik. Jézus határozottan rámutat: a tanítvány élete más. Őt Isten fogja felmagasztalni, ha képes megalázni és szolgává tenni önmagát. Ehhez egyszemélyes Közönség előtt kell játszania.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor Jézus elhív bennünket, minden reményünk, minden célunk, minden gondolatunk, minden cselekedetünk, az életünk minden része és zuga az övé lesz. A munkánk is. Spurgeon gyakran mondta, hogy ha egy cipész megtér, csináljon jobb cipőket, és ha egy pék megtér, süssön finomabb kenyeret. Világi munkánk automatikusan elhívásunk részévé válik. Lelkipásztorként azt figyeltem meg, hogy keresztények számára mégis az egyik legnehezebb feladat meglátni a kapcsolatot Jézus követése és a világi munka között. Amikor ez a munka ráadásul nem jelent semmiféle örömet, a hit és a megélhetés kényszere közötti szakadék egyenesen áthidalhatatlannak tűnik. A munka mi más így, mint napi nyolc óra elvesztegetett idő (vagy akár annál is több), mely a valódi szolgálattól szívja el a levegőt? Lehet persze az ilyen elégedetlenség valamiféle egyházi vagy missziói szolgálatra való elhívás jele, de legtöbbször nem erről van szó. Inkább arról, hogy munkánkat nem tettük még elhívásunk részévé, hogy elhívásunk formálhassa át akár a leginkább lélekölő munkát is a menny felé nyíló ablakká.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyik alapvető különbség a mi generációnk és dédszüleink generációja között az, hogy számunkra az identitás kérdése lényegesen bizonytalanabb, mint az ő számukra volt. Az akkori emberek jórészt kötött pályákon élték az életüket: a szüleik társadalmi státuszát és az abból fakadó lehetőségeket nagyrészt megörökölték. A férfiak nem gondolkodtak sokat pályaválasztáson, rendszerint apáik foglalkozását folytatták; a nők még ennél is szerényebb lehetőségekkel rendelkeztek önmaguk tudatos meghatározására. A társadalmi mobilitás – és a szabad önmeghatározás – reménye legfeljebb a polgárosodás esélyében, vagy a távoli Amerikába való kivándorlásban öltött testet.

Tovább a teljes cikkre »

Sokan örültek, amikor a Baylor University a Gallup adataira támaszkodva új szociológiai tanulmánnyal állt elő az amerikaiak vallásosságával kapcsolatban. Az elmúlt években több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államokban csökken az evangéliumi keresztények (evangelicals) száma, és a fiatal evangéliumiak között elindult egy lassú átáramlás a konzervatív politikai beállítottságtól a politikai liberalizmus irányába. Ennek a konklúziónak mond ellent a Baylor Religious Survey új kutatása, megkérdőjelezve a korábbi tanulmányok módszertanát és a következtetéseik megalapozottságát. (Sokan persze válaszként a Baylor University módszertanát és következtetéseit kérdőjelezik meg.) Ebben a bejegyzésben nem az a célom, hogy ezt a vitát eldöntsem, inkább az, hogy a Baylor vallásszociológiai tanulmányának kapcsán egy kicsit a számok erejéről gondolkodjam.

Tovább a teljes cikkre »

Os Guinness egyik könyvében tanulságos anekdotát mesél el a Fehér Ház befolyásos közgazdászáról, Arthur Frank Burns-ről. Arthur F. Burns számos amerikai elnök – Dwight Eisenhowertől Ronald Reaganig – közgazdasági tanácsadója volt. 1970 és 1978 között az amerikai Nemzeti Bank (Federal Reserve) elnöki posztját töltötte be, 1981 és 1985 között pedig az Egyesült Államok nyugat-németországi nagykövete lett.

Burns az Osztrák-Magyar Monarchia területén született, környezete előtt ismert volt zsidó származása. Éppen ezért kissé értetlenül figyelték, hogy Burns hétről hétre részt vett a Fehér Ház informális imaalkalmain. Az alkalmak résztvevői sem igen tudtak mit kezdeni Burns jelenlétével. Szinte szabállyá vált, hogy mikor az alkalmat körforgásos alapon valamelyik résztvevő zárta imádsággal, az imaközösség aktuális vezetője – Burns zsidósága iránti tiszteletből, és talán zavarában – mindig kihagyta Burns-t.

Tovább a teljes cikkre »

Máté evangélistától tudjuk, hogy Jézus hordozta a betegségeinket: „Amikor este lett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan lelkeket, és minden beteget meggyógyított, hogy beteljesedjenek az Ézsaiás próféta által mondottak: ’Erőtlenségünket ő vette el, és betegségeinket ő hordozta.’” (Mt 8,16-17) Jézus megmutatta, hogy a megváltásban benne van testünk helyreállítása is. Istennek gondja van egész valónkra, Krisztus által úgy váltja meg a kozmoszt, hogy az új égen és új földön nem lesz többé fájdalom, gyász, jajkiáltás, mert romolhatatlan testünk lesz. Minden egyes csodás gyógyulás ebben a korban annak az eljövendő helyreállításnak az előíze. Pál apostol hangsúlyozza, hogy testünk megváltása reménységre szól (Róm 8,23), de ez nem jelenti azt, hogy ebből a reménységből ne kaphatnánk ízelítőt, hiszen Pál is számos alkalommal Isten eszköze volt emberek fizikai gyógyulásában.

Tovább a teljes cikkre »

És akkor még egy – egyelőre utolsó, és némelyeknek talán meglepő – bejegyzés a genfi reformátorról. Kálvin szolgálatának egy olyan oldaláról szeretnék említést tenni, mely nem igazán ismert az emberek előtt, pedig rendkívül inspiráló lehetne azok számára, akik az evangélium ügyéért valami nagyszerűt akarnak tenni. A genfi egyház vezetője a történelem egyik legbátrabb, legfigyelemreméltóbb gyülekezetplántáló mozgalmát indította útjára a tizenhatodik századi Franciaországban.

A rendszerváltás utáni Magyarországon a Calvary Chapel (Golgota) volt az a felekezet, mely rövid idő alatt sok új gyülekezetet hozott létre. Fiatal lelkipásztorok jöttek Amerikából, hogy Budapesten és vidéki városokban bibliaórákat kezdjenek, melyek hamar önálló gyülekezetekké nőtték ki magukat. Mindig csodáltam azt a dinamizmust és hitet, amit a golgotások szolgálatában láttam. Nem voltak mindig bölcsek, a teológiájuk is hagyott kívánnivalót, viszont lelkesedésük és eredményességük megszégyenítette a kritikusaikat. Minden nagyszerűségével ez a misszió mégis eltörpül a Kálvin vezette genfi egyház gyülekezetplántáló mozgalma mellett.

Tovább a teljes cikkre »

Valószínűleg kevés ember tett többet az evangéliumi egységért a tizenhatodik században, mint Kálvin, a genfi reformátor. Talán elsőre meglepő, hogy Kálvint az evangéliumi egységgel hozom összefüggésbe, hiszen sokkal inkább az igazság hirdetése és teológiai éleslátása miatt szokták őt emlegetni (amikor éppen nem a kettős predesztináció, vagy Szervét megégetése kapcsán hozzák szóba a nevét). Hozzászoktunk, hogy a mi korunkban az egységre való törekvés gyakran a dogmatikai meggyőződés alternatívája, vagy egyszerűen a teológiai igénytelenség leple. A teológus Kálvin, mint az evangéliumi egység zászlóvivője? Hmmm…

Tovább a teljes cikkre »

Veszprémi gyülekezetemben 2001. óta igyekszem minden évben bemutatni egy embert az egyház történetéből, akinek az élete és gondolkodása valami miatt nagy hatással volt rám. Akkoriban kicsi és új, ráadásul független (!) evangéliumi gyülekezet voltunk, átlátszó akartam lenni azzal kapcsolatban, hogy kik hatnak rám, milyen teológiai mezőben mozgok, kiknek a példája inspirál. Szerettem volna az életrajzi előadásokkal azt is demonstrálni, hogy nem találtam fel semmilyen új kereszténységet, az egyház elmúlt két évezredes történetéhez szervesen kapcsolódom, evangéliumi meggyőződésemmel régi és nemes hagyományt képviselek. Azt reméltem, hogy ezeknek az embereknek az életéből és gondolkodásából más is ihletet tud majd meríteni.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum