2011. június havi archívum

D. A. volt az, aki a 2004. december 5-i kettős népszavazás kudarca után először írt nyílt levelet az erdélyi magyarok nevében, és másokkal ellentétben azonnal békítő hangot ütött meg. Csalódása elképzelhetetlenül nagy lehetett, hiszen D. A. a gyimesi csángó magyarok patrónusaként sokat tett a nemzeti öntudat megőrzéséért. Minden évben Magyarországról érkező csoportokat vezetett a Gyimesbükk szélén található „ezeréves” határhoz, melyet a mai napig egy határkunyhó és egy kisebb hegyvonulat jelez. Rövid személyes ismeretség alapján békülékeny szelídségét leginkább annak a romantikus nemzet- és hazaszeretetnek tudom be, melyre a népszavazás hatalmas csapást mért ugyan, de amely hazaszeretet jogosságának megkérdőjelezése egész életművét tette volna feleslegessé. Inkább ismét menteni akarta, ami még menthető.

Tovább a teljes cikkre »

A napokban három dolog kapcsán is elgondolkodtam azon, hogy miért van szükség Magyarországon új egyházakra, gyülekezetekre, vallási közösségekre. Egyrészt szombaton két előadást tartottam a kereszténység és a kultúra/társadalom kapcsolatáról, és óhatatlanul felmerült a témával kapcsolatban az új struktúrák és közösségi formák ügye. Vasárnap pedig a Kelenföldi Evangéliumi Gyülekezetben prédikáltam a Kolossé 2,6-23 szakaszról, ahol Pál apostol a Krisztusban található teljességet az emberi hagyományok üres bölcsességével állítja szembe, és ez szintén a régi és az új formák területére vitte a gondolataimat. A harmadik – és legnyilvánvalóbb – okot a parlamentben most tárgyalt egyházügyi törvény adta, mely számos evangéliumi gyülekezetet a jövő évtől egyházból egyesületté fog leminősíteni.

Tovább a teljes cikkre »

Don Carson Christ and Culture Revisited (Eerdmans, Cambridge, 2008) c. kiváló könyvében szinte mellékesen mutat rá egy problémára, mely az Isten lényével kapcsolatos diskurzusokban egyre gyakrabban előkerül. Sok alázatosnak tetsző szó esik a mostani időben Isten megismerhetetlenségéről, valamint arról, hogy a hívők Isten lényével kapcsolatos növekvő bizonytalansága nagyon is mély hitre utal. Eszerint Isten megismerhetetlenségének megvallása tulajdonképpen a reformáció gyökeréig hatol, a Kálvin által is hirdetett „sola fide” elv talán legtisztább megélése. Carl Raschke The Next Reformation: Why Evangelicals Must Embrace Postmodernity c. könyvében például szenvedélyesen érvel amellett, hogy a keresztény hit új reformációja a posztmodern magunkhoz ölelése lesz, melynek során túllépünk végre a világnézetek és hitvallások korlátain, és elismerjük, hogy Isten a „Teljesen Más”, akit csak hit által tudunk megvallani.

Tovább a teljes cikkre »

Lelkipásztorok, gyülekezetvezetők, sőt, egész gyülekezetek kifáradását időnként az okozza, hogy nem tesznek különbséget a keresztények feladata és a keresztény gyülekezet feladata között. Tudom, furcsa ez a különbségtétel, hiszen mi más lenne a gyülekezet, mint a keresztények közössége, és mi más lenne a keresztények közössége, mint gyülekezet. Bizonyos értelemben valóban nincs különbség a kettő között. Más szemszögből nézve azonban van, és most éppen olyan problémáról szeretnék beszélni, melyet az idéz elő, ha nem teszünk különbséget a keresztények feladata és a keresztény gyülekezet feladata között.

Tovább a teljes cikkre »

Azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a Szabad Szombat programsorozat keretében június 25-én két előadást tartsak Mi a helyes kapcsolat a keresztyénség és a kultúra/társadalom között? címmel. Az előadásokban olyan kérdésekre próbálok majd válaszolni, hogy például van-e helyes modell a keresztények és a kultúra kapcsolatára, mit jelent az elkülönülés és az azonosulás elve, illetve hogyan védjük meg az örök evangéliumot attól, hogy valamely kultúra fogságába kerülve érvényét veszítse. Örülni  fogok minden ismerős és ismeretlen arcnak! Az előadások 13h-kor kezdődnek, a Kelenföldi Missziós Központban (Budapest, Etele út 55.).

***

Az előadások itt meghallgathatók.

Még egy kiegészítés az előző posztomhoz, szintén Lukács evangéliumából. Jézust nem csak arra próbálták rávenni, hogy folyamatosan gyógyítson és ördögöket űzzön, de időnként más dolgokra is, melyekre a jelleme és bölcsessége miatt alkalmasnak gondolták. Lukács beszámol például egy esetről, amikor valaki a sokaságból így szólt hozzá: „Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” (12,13) Ez az ember nyilván azt gondolta, hogy Jézusnál jobban senki nem tudja megoldani a családján belül elmérgesedett örökösödési konfliktusát. Jézusnak van bölcsessége is, és van Istentől kapott tekintélye is ahhoz, hogy igazságot tegyen, jogos tehát, hogy az ő segítségét kérje.

Tovább a teljes cikkre »

Jézus pontosan tudta, mi a különbség a szükség szorítása és az isteni elhívás között. Reggeli csendességeimben Lukács evangéliumát olvasom, és már másodszor döbbenek meg azon, hogy az Úr mennyire világosan látta a szolgálata prioritásait. Lenyűgöz, ahogy az emberek szükségei és az Atya vezetése között világos különbséget tesz, és nem engedi, hogy a szükség követelőzése eltérítse feladatától. Pedig számos alkalommal megmutatta, hogy van hatalma betölteni ezeket a szükségeket: betegségeket gyógyítani, démonokat kiűzni, halottakat feltámasztani. Lukács egymás után két fejezetben is utal arra, hogy az Úr kitért a szükségek elől, ha azok akadályaivá váltak annak, hogy az Atya akaratát tegye.

Tovább a teljes cikkre »

A romantikus irodalomban nem ritka a sötét oldallal való szövetkezés, ha az ember a végtelenbe törő vágyait ezen keresztül érheti el. Lord Byron Manfrédje vagy Goethe Faustja kitűnően ábrázolja a romantikának ezt a vonását. Bár Szerb Antal talán túlértékeli a romantika társadalomformáló szerepét, jól fogja meg sötét oldalát: „A nyugati kultúrát a ’fausti ember’ építette fel: az az ember, akit semmi sem tud kielégíteni, aki nyugodtan aláírja az ördöggel való szerződést, mert tudja, sosem jöhet el a pillanat, amelynek azt mondaná: maradj! – a fausti ember a végtelenbe törő vágy és akarat. Átélésébe, az ’időtlen pillanatba’ (Gundolf) bele akarja fogni a mindenséget, és nem ismer megállást, amíg a távlatok intenek.” (A világirodalom története, 427)

Tovább a teljes cikkre »

Ellis Potter zen buddhista szerzetesből lett keresztény lelkipásztor és evangélista. Svájcban él, de a világ  mind az öt lakott földrészén hirdeti a Szentháromság Isten evangéliumát. A European Leadership Forum miatt minden évben jár Magyarországon, és ilyenkor ha van rá mód, Veszprémbe is ellátogat. Ellishez lassan évtizedes barátság fűz, idén májusban ismét a gyülekezetünk vendége volt. Az alábbi interjú a Liszt Ferenc repülőtéren készült vele. A kérdező Kubiszyn Viktor, a mindennapi.hu újságírója volt, én csak segédkeztem az interjú elkészítésében és szerkesztésében. A beszélgetés eredetileg a mindennapi.hu felületén jelent meg. Ellis Potter megközelítése nem szokványos, az interjú éppen ezért érdekfeszítő és rendkívül tanulságos.

Tovább a teljes cikkre »

Felekezettől függetlenül minden keresztény elmondja: „Hiszek Szentlélekben.” A Credo Szentlélekről szóló mondata nem száraz hitvallás csupán, hanem egy átélésről szóló beszámoló is. A Szentlélek miatt a kereszténység ideális esetben legalább annyira élmény és megtapasztalás, mint amennyire teológia és hitvallás. A keresztény teológia szerint a Szentlélek a hívők hitének és örömének közvetlen forrása, missziójuk hajtóereje. Amikor az első pünkösdkor leszállt a Szentlélek a jeruzsálemi keresztényekre, a kívülállók azt gondolták róluk, hogy részegek. Lukács evangélista beszámolója szerint Jézus tanítványaiból az öröm és a felszabadultság érzése buggyant elő, és még aznap háromezren megkeresztelkedtek és csatlakoztak hozzájuk. Pünkösdkor arra emlékezik a keresztény világ, hogy a Szentlélek kiáradásának hatására indult világhódító útjára a Jézusról szóló örömhír. De vajon kicsoda a Szentlélek, akiről az Apostoli hitvallás beszél? És mi pünkösd jelentősége ma?

Tovább a teljes cikkre »

“Azt mondja, akkora a szomja, / Hogy mindig inni kell neki, / Mert végtelen tűz égeti.” (Trisztán és Izolda)

„[A] hetedik hónapnak a tizenötödik napján hét napig tartó sátoros ünnep kezdődjék az Úrnak… Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek hét napon át Istenetek, az Úr előtt.” A zsidók – ha betartották a törvényt – minden évben házaikból lombsátrakba költöztek ki, és nyolc napon át azokban laktak. A kívülálló számára vicces lehetett ez a jelenet, de a zsidóknak örömünnep és vigasság volt. „Aki nem látta még annak a napnak az örömét, az soha nem látott örömet” – tartotta a mondás.

Tovább a teljes cikkre »

A Rómeó és Júlia francia musical-változata rendkívül színvonalas színpadi előadásban vált világhírűvé. A Júliát megtestesítő énekesnő könnyed hangja, a Montague fiúk vérpezsdítő éneke, a fülbemászó dallamok nemcsak megelevenítik, de felejthetetlenné is teszik Shakespeare 16. századi színdarabját. A musical koreográfiájában fontos szerepet kap a halált megformáló alak. A romantikus szerelem a halál által fogan, minden döntő ponton a halál vezeti, és a tragikus végkifejletnél is a halál hatalmában marad. Gérard Louvin és Gérard Presgurvic darabja hűségesen tolmácsolja a tragédia üzenetét, sőt, a romantikus erosz veleszületett morbiditását is páratlan erővel hirdeti. Rómeónak és Júliának meg kellett halnia. A halálnak győznie kellett. Egyedül ez vezethet katarzishoz. Tökéletes színdarab!

Tovább a teljes cikkre »

Umberto Eco Baudolino című regényében a vallás kérdéseivel foglalkozik, de egészen más szemszögből, mint A rózsa neve vagy A Foucault-inga esetében. Ebben a regényben keveredik a valóság és a babona, a tényleges történelem és a középkori hiedelmek alapján ténylegesen megélt történelem. Eco feleleveníti azt a korabeli vélekedést, hogy létezett keleten egy bizonyos János pap, akinek keresztény országlása új erőt jelenthetett volna a keresztény nyugatot fenyegető veszélyekkel szemben. A könyv főhőse, Baudolino útra kel, hogy megkeresse János pap királyságát. Útitársak is szegődnek mellé, akik különböző indítékokból szintén ezt az országot akarják megtalálni. Vele megy Abdul, akit ismeretlenül is rabul ejtett álmai asszonya, valamint a Poéta, Nikétász, és Salamon, a zsidó rabbi, aki azok után az elveszett törzsek után kutat, amelyek állítólag János pap országában telepedtek le.

Tovább a teljes cikkre »

Egyik nap belém hasított, hogy lassan nyolc hónapja indítottam ezt a honlapot, de még nem írtam semmit kedvenc iskolámról, a St. Louis-i Covenant Theological Seminary-ről (CTS), teológiai képzésem eddigi utolsó állomásáról. A CTS egy evangéliumi presbiteriánus teológia, a Presbyterian Church in America (PCA) hivatalos lelkészképző intézménye, ahol más felekezetekből is – és a világ minden tájáról – sokan tanulnak. (Akik nem hallottak még erről az egyházról: a PCA többek között Tim Keller, R. C. Sproul és Michael Card felekezete.) A Covenant Seminary az amerikai presbiteriánus mozgalmon belüli meghatározó szerepén túl azért vált világszerte ismertté, mert kezdettől szoros kapcsolat fűzte Francis Schaeffer személyéhez. Schaffer halála után itt működött a Francis Schaeffer Institute, melyet a L’Abri Fellowship egykori munkatársa, Jerram Barrs professzor, a CTS egyik tanára alapított.

Tovább a teljes cikkre »

Trianon évfordulójára szerettem volna írni valamit a nemzeti érzésről és a nemzeti identitásról, de az elmúlt hét rohanásában sajnos nem volt időm arra, hogy összeszedjem és tömören megfogalmazzam a fejemben lévő gondolatokat. Ha lett volna időm megírni a cikket, három bibliai teológiai alapelvre tértem volna ki: a Krisztusban való befogadás (inklúzió) elvére, a Krisztusban való elválasztás (szeparáció) elvére, és a Krisztusban való testetöltés (inkarnáció) missziói elvére. A nemzeti identitás kérdésében Jézus követőit szerintem ez a három elv segítheti az eligazodásban. Angolul értőknek figyelmébe ajánlom New Covenant Israel As a Multi-Ethnic Diaspora c. tanulmányomat, melyben a nemzeti identitás fogalmát bibliai teológiai szemszögből próbálom értelmezni, és elmagyarázom az előbb említett elveket is.

Tovább a teljes cikkre »

Jézus mennybemenetelének ünnepe (katolikus szótárban áldozócsütörtök) van ma. Az evangéliumok szerint Jézus negyven nappal a feltámadása után elragadtatott tanítványai szeme elől és átment a láthatatlan világba. Miután elküldte követőit a népekhez, hogy hirdessék a bűnbocsánat és az örök élet evangéliumát, testileg eltávozott tőlük, hogy visszatérjen Atyjához a dicsőségbe. A keresztények számára ez akár gyásznap is lehetne, ők mégis ünneplik Jézus mennybemenetelét. Miért örülnek Jézus követői a Mester távozásának? Ha megértjük Jézus mennybemenetelének jelentőségét, megértjük a keresztények örömét is. A mennybemenetel legalább négy okot ad Jézus követőinek az örömre.

Tovább a teljes cikkre »

Egyik nap vezetés közben véletlenül rákapcsoltam a Mária Rádió adására. Asszonyok éppen monoton hangon ismételgették az „Üdvözlégy” szövegét. Már régen továbbkapcsoltam egy másik adóra, amikor még mindig visszhangzott a fejemben három szó: „… imádkozzál érettünk, bűnösökért…” A kérés nem Krisztusnak, hanem Szűz Máriának, „Isten szent Anyjának” szólt. Máskor is hallottam már, hogy katolikusok nem akarják minden apró dologgal Isten Fiát zavarni, ezért terjesztik kéréseiket a Szűzanyához vagy a szentekhez, hogy ők járjanak közben értük a Megváltónál, de most valahogy egészen botrányosnak éreztem ezt a három szót. Közbenjáróra lenne szükség a Közbenjáróhoz?! Honnan veszik ezt a sületlenséget? Mikor, ki állított ilyet az apostolok közül? Mikor beszélt ilyesmiről Jézus?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum