2011. szeptember havi archívum

Tegnap volt Szervét Mihály ötszázadik születésnapja. Szervét tagadta a Szentháromságot, ezért Genfben máglyahalálra ítélték és kivégezték. A mindennapi.hu külön cikkben emlékezett meg a kerek évfordulóról és a spanyol orvos kivégzésének a körülményeiről. Ennek kapcsán szeretném én pedig egy tavalyi bejegyzésemre felhívni a figyelmet, melyben azt a kérdést járom körül, hogy vajon Kálvin felelőssé tehető-e Szervét máglyahaláláért. A cikkben Bruce Gordon és Alister McGrath történészi munkáira hivatkozva amellett érvelek, hogy a közhiedelemmel ellentétben Kálvin bizonyos szempontból maga is inkább áldozata volt annak a borús napnak, és a tényleges felelőssége az akkori politikai realitások miatt minimálisnak mondható.

Bart Ehrman nevéhez fűződik a keresztény hit alapjainak egyik legvehemensebb modern bírálata. Ehrman elismert szövegkritikus, Bruce Metzger szövegkritikáról szóló tankönyvének negyedik kiadását például ő gondozta (a Harmat Kiadó által megjelentetett köteten a neve már együtt is szerepel az eredeti szerző, Metzger nevével). Ehrman amiatt vált igazán ismert személyiséggé, hogy hátat fordított keresztény hitének, és könyveiben és előadásaiban a korai kereszténységről kialakított kép rekonstruálását szorgalmazza. Ehrman felelevenítette Walter Bauer német teológus újszövetségi szövegekkel kapcsolatos koncepcióját, miszerint a korai egyházban az ortodox irányzat hívei tudatosan változtatták meg az újszövetségi iratokat és szorították háttérbe a kereszténység nem ortodox irányzatait. Metzger tanítványának pálfordulása természetesen felkeltette a szélesebb nyilvánosság érdeklődését, és az angolszász egyetemek diákjai körében nem kis népszerűséget szerzett a számára.

Tovább a teljes cikkre »

Tegnap este felemelő élményben volt részem. Az új egyházügyi törvény nem maradt következmények nélkül, úgy tűnik, máris közelebb nyomta például egymáshoz azokat az evangéliumi felekezeteket, gyülekezeteket, amelyek a jelenlegi törvény szerint januártól valószínűleg elveszítik az egyházi státuszukat. Néhány hete a Magyar Evangéliumi Egyház, a Szabad Evangéliumi Egyház, az Isten Egyháza és még egy-két kisegyház vezetői megkeresték egymást, hogy együtt imádkozzanak és gondolkozzanak a kialakulóban lévő helyzetről. Ehhez kapcsolódtak a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) vezetői is. Az Aliansz több mint százötvenéves nemzetközi szervezet, mely Magyarországon már a két világháború között is az evangéliumi együttműködést igyekezett segíteni. Az Aliansz elnöke jelenleg Szabó Dániel református lelkész, főtitkára Szuhánszky Gábor metodista lelkész, az elnökségében pedig helyet foglal Szeverényi János evangélikus lelkész, valamint a baptista és a pünkösdi egyház elnökei is.

Tovább a teljes cikkre »

A lelki ajándékok kapcsán mondja Pál apostol: „a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint (κατὰ τὴν ἀναλογίαν τῆς πίστεως) prófétáljunk” (Róma 12,6). A Pál által használt kifejezés latin változata (analogia fidei vagy regula fidei) később önálló életre kelt, és az írásmagyarázat és a dogmatika egyik alapelvévé vált. A katolikus teológiában azt a meggyőződést jelöli, hogy minden kinyilatkoztatás és megfogalmazott igazság az egyház egységes és objektív hitével összhangban van, azzal összefüggésben értendő. A reformátori teológiában a regula fidei az a hermeneutikai elv, hogy minden bibliai kijelentést a Szentírás egészének fényében szabad csak értelmezni. De vajon mire gondolt az apostol, amikor a hit szabályáról beszélt?

Tovább a teljes cikkre »

Gyakran hallom azt a véleményt, hogy a valódi kereszténység szükségszerűen ellenzéki alapállást jelent. Szerintem ez félreértés. Bár én is sokszor leírtam már, hogy Jézus hiteles követése ellenkultúra, szeretnék most különbséget tenni az ellenzékiség és az ellenkultúra fogalma között. A célom ezzel a különbségtétellel nem az, hogy a hívők jelenlegi politikai orientációját bármilyen irányba befolyásoljam, sőt, még csak a keresztények politikai állásfoglalásának elvi alapjaival sem akarok most foglalkozni. Két hozzáállásról lesz szó, amelyek a látszat ellenére nagyon különböznek egymástól.

Tovább a teljes cikkre »

Lelkipásztorként sokféle kritikát kaptam már, arra azonban nem emlékszem, hogy az elmúlt évtizedben a veszprémi gyülekezetünket komolyan vádolták volna élettelenséggel. Lehet, hogy előfordult, de a kritika soha nem nőtt akkorává, hogy foglalkozni kellett volna vele. Hálás vagyok ezért. De az is igaz, hogy nem sok „versenytárssal” kellett megküzdenünk, a környéken nem voltak olyan népszerű gyülekezetek, melyek szívóhatása kiszippantotta volna belőlünk az életet, vagy amelyek árnyékában csak vegetáló aljnövényzetnek látszottunk volna. Fontosnak tartom tehát hangsúlyozni, hogy a következő gondolataimat nem védekezésnek szánom, és nem is keserű vezetői tapasztalatokból fakadnak.

Tovább a teljes cikkre »

A megszentelődésben Isten igéjének kiemelt szerepe van. Joggal nevezhetjük kegyelmi eszköznek, akár elsőszámú kegyelmi eszköznek is, mint az ApCsel 2,42 felsorolásában. Isten úgy döntött, hogy szó által teremti meg a világot (1Móz 1,3), szó által szül bennünket új életre (2Kor 4,6; 1Pt 1,23), és szó által végzi el bennünk azt a változást is, melyet általában megszentelődésnek nevezünk. A kereszténység Isten döntése miatt logocentrikus (szó-központú). Isten megtiltotta, hogy elkészítsük a képmását, de arra buzdított, hogy hallgassuk figyelmesen a hangját. Nem Isten képe, hanem Isten hangja a változást előidéző eszköz.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor Isten kegyelmének megtapasztalásáról beszélünk, lassan két évezrede két lelkiségi hagyomány áll szemben egymással. Ez a két hagyomány sokféle formát öltött már magára, egyik sem kötődött soha egyetlen felekezethez, vegytiszta formában talán nem is léteztek, mégis jól körülhatárolható jellegzetességei vannak mindkettőnek. A két hagyomány abban különbözik egymástól, hogy Isten kegyelmének áradását – az Úr jelenlétének és a Szentlélek munkájának megtapasztalását – milyen mértékben kötik meghatározott csatornákhoz, illetve milyen mértékben hangsúlyozzák Isten szabadságát a velünk való közösségében. Az egyik lelkiségi hagyományt nevezzük most egyszerűen miszticizmusnak, a másikat sákramentalizmusnak.

Tovább a teljes cikkre »

Rob Bell Love Wins (A szeretet győz) című könyve tavaly füstölgő meteorként csapódott az amerikai evangéliumi bolygóba. Sokan sokféleképpen válaszoltak rá. Egyik oldalon – elsősorban az „Emergent” mozgalom felvállaltan „posztkonzervatív” táborában – lelkesen és megkönnyebbüléssel fogadták Bell érveit, hogy Isten szeretete talán tényleg mindenkit magával sodor majd, és senki nem marad kívül Isten ölelésének hatósugarán. Mások megrökönyödve és szomorúan állapították meg: Bell elhagyta az evangéliumi kereszténységet és heterodox nézeteket vall. Ezek közül az egyik legkorrektebb bírálat talán Kevin DeYoung dolgozata volt.

Tovább a teljes cikkre »

Bár Stephen H. Webb teológiai kacskaringóit nem feltétlenül követném (az evangéliumi szabadegyházi háttérből induló teológus és filozófus – rövid lutheránus kitérővel – 2007-ben a római katolikus egyház tagja lett), és a politikával valamint a kultúrával kapcsolatos nézeteit sem fogadom kritikátlanul, nemrég megjelent The Divine Voice: Christian Proclamation and the Theology of Sound (Az isteni hang: keresztény proklamáció és a hang teológiája) c. könyvében nagyon fontos gondolatot fogalmaz meg a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Amikor Webb a hang teológiájáról beszél, szavainak különös súlyt ad az a tény, hogy ő maga halláskárosult.

Tovább a teljes cikkre »

Justin Taylor blogján találtam rá egy J. I. Packer idézetre, amit évekkel ezelőtt olvastam már valamelyik könyvében, de nem emlékeztem, hogy hol. Sajnos Taylor sem adja meg a forrást, viszont az idézet felbukkanásának megörültem, mert annakidején sokat adott nekem a kép, amit Packer használ. Packer a teológus feladatát a vízvezetékszerelő feladatához hasonlítja, akinek tisztán kell tartania az élet vizének csatornarendszerét. Tudását, tanulmányait az egyház szolgálatában így tudja leginkább kamatoztatni. A jó lelkületű teológus nem a saját szobrát faragja, hanem Isten igéjének vízére ügyel, hogy a hívők egészségesek maradjanak.

Tovább a teljes cikkre »

Ma kezdődik a Grund apologetikai tábor, melyet a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) rendez Cegléden. A tábor a hitvédelemről, a hit melletti érvelés megtanulásáról szól, illetve arról, hogy nem keresztény felebarátainkat hogy tudjuk tisztelettel és szeretettel megközelíteni, amikor a Jézusba vetett hitünkről adunk nekik számot. Izgalmas kezdeményezésnek tartom ezt a tábort, és örömmel veszek részt rajta, mert meggyőződésem, hogy szükség van olyan keresztényekre, akik képesek érveket felsorakoztatni a keresztény hit igazsága mellett, és képesek ezt hitelesen, jó lelkülettel, megnyerő stílusban tenni. Ezen a kis videón Hamar Dávid, a MEKDSZ utazótitkára ismerteti a Grund céljait. A Parókia református portál itt, a mindennapi.hu pedig itt adott hirt erről a kezdeményezésről.

Ha valaki az elmúlt hetekben nem követte az Ószövetség Istenéről szóló cikksorozatomat, de gondolkodott már arról (esetleg megbotránkozott már azon), hogy Isten miért szabadított rá medvéket az Elizeus prófétát gúnyoló bételi gyermekekre (hogyan egyeztethető ez össze a Biblia szerető istenképével, és mi történt egyáltalán azon a tragikus napon negyvenkét gyermekkel és a családjaikkal), és szívesen olvasna erről valamit, annak ajánlom a cikksorozat ötödik részét, ahol éppen erről a kérdésről fogalmaztam meg néhány gondolatot.

Ha valaki nem követte az Ószövetség Istenéről szóló cikksorozatomat (talán a cím riasztotta el, vagy eleve fel sem keltette az érdeklődését), de foglalkoztatja konkrétan az a kérdés, hogy vajon miért rendelte el Isten a kánaáni népek kiírtását (hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy más esetekben elítéljük a népírtásokat), és szívesen olvasna erről valamit, annak ajánlom a cikksorozat negyedik részét, ahol éppen erről a kérdésről fogalmaztam meg néhány kezdetleges gondolatot.

A Királyok második könyvében van leírva az a megdöbbentő eset, amikor medvék tépnek szét negyvenkét gyermeket, mert Elizeus próféta megátkozza őket az ÚR nevében. „Onnan [Elizeus] elment Bételbe. Amikor az úton fölfelé ment, fiatal fiúk jöttek ki a városból, és így csúfolták őt: Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz! Ő azonban hátrafordult, rájuk nézett, és megátkozta őket az ÚR nevében. Ekkor két medve jött ki az erdőből, és szétszaggatott közülük negyvenkét gyermeket.” (2,23-24) Nehéz érzelmek nélkül olvasni a történetet, és még nehezebb botránkozás nélkül tenni. Hogyan történhetett ilyen szörnyűség? Hogy lehetséges ez? Milyen próféta az olyan, aki ártatlanul viccelődő gyermekekre átkot szór, és milyen Isten az, aki hallgat egy ilyen prófétára? Hogyan érezhetnénk bármiféle tiszteletet egy ilyen Isten iránt? Nem beteg lelkű szörnyeteg inkább mind a próféta, mind az Istene, akik ilyen borzalomra képesek?

Tovább a teljes cikkre »

A következőkben két olyan bibliai példát szeretnék közelebbről megnézni, amelyek a leginkább erősítik a mai kor emberében a gyanút, hogy az Ószövetség Istene erkölcsileg alacsonyabb rendű nála. Két olyan esetet választottam, melyek a huszonegyedik századi ember morális érzékenységét talán a leginkább sértik: 1) azt, amikor Isten elrendeli Józsuénak a kánaáni népek kiírtását, 2) és azt, amikor a bételi gyermekeket medvék tépik szét, mert kigúnyolták Elizeus prófétát. Talán joggal nevezhetjük ezt a két történetet az Ószövetség legnehezebb, érzelmileg legmegrázóbb történeteinek, ezért megpróbálok most ezekkel megbírkózni, vajon tényleg olyan szörnyű fényben láttatják-e Izráel Istenét, ahogy első pillantásra gondolnánk.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum