2011. október havi archívum

Nem vagyok egyháztörténész, de közel áll hozzám az a vélemény, hogy a reformáció elsősorban a tekintély kérdéséről szólt. J. I. Packer „Fundamentalism” and the Word of God c. rövid, de annál lényeglátóbb könyvében arról ír, hogy a keresztény teológiában három dolgot neveztek meg a tekintély lehetséges forrásaként: a Szentírást, az Egyházat és az egyént. Másképpen fogalmazva: tekintély lehet az önmagát értelmező Szentírás, az egyházi tanítóhivatal által értelmezett Szentírás, vagy a keresztény egyén – más forrásokból vett elvek által vezérelt – kritikus írásértelmezése. Vajon melyik ezek közül a végső tekintély? Packer szerint erre a kérdésre csak háromféle választ adhatunk, attól függően, hogy a három tekintély közül melyiknek vetjük alá a másik kettőt. A választól függően beszélhetünk evangéliumi, tradicionalista vagy szubjektivista nézetekről. Hitvalló protestánsok az első, katolikusok, anglo-katolikusok és ortodoxok a második, liberális protestánsok a harmadik nézetet képviselik.

Tovább a teljes cikkre »

Érdekes gondolatra bukkantam az Ókeresztény írók 13. kötetét olvasgatva. A kötet Athanasziosz püspök írásait gyűjti egybe, az előszót pedig a sorozat szerkesztője, a patrisztika kiváló szakértője, Vanyó László írta. A katolikus teológus Athanasziosz polemikus írásaival kapcsolatban fogalmaz meg néhány mondatot, amire protestánsként felkaptam a fejemet. Vanyó azt magyarázza, hogy Athanasziosz egyházról való felfogása eltért a császárok egyházképétől, és a döntő különbség az egység principiumának megjelölésében volt. A császárok az egység alapját politikai és adminisztratív eszközökkel kívánták megvalósítani, Athanasziosz azonban egészen másképp gondolkodott. Vanyó így foglalja össze az egyházatya nézetét:

Tovább a teljes cikkre »

Amerikában egészen más okokból nehéz vezetőnek lenni, mint Magyarországon. Az összehasonlítás szerintem tanulságos lehet az óceán mindkét oldalán. St. Louis-ban megtehettem, hogy tizenkét év aktív lelkipásztori szerep után (1997-től segédlelkész voltam Veszprémben, 1999-től pedig teljes időben lelkipásztor) másfél évig mindenféle vezetői felelősség nélkül vegyek részt egy amerikai gyülekezet életében. Igaz, tanítottam két hosszabb kurzust a felnőttek vasárnapi iskolájában, időnként prédikáltam is, de elsőszámú feladatom az ajtónálló szolgálat volt. Minden vasárnap a Christ Community Church kapujában álltam, és egy idősebb mosolygós nőtestvér és egy barátságos Down-kóros testvér társaságában köszöntöttem a gyülekezetbe lépő embereket. A két társam rutinosan állta a sarat, nekem viszont elég nagy kihívás volt ez a szolgálat, mert az amúgy is pocsék arc- és névmemóriám (lehet így lelkipásztor valaki?) a sok John, Mary, Randy, Cheryl, Carolyne, Mike és Rob nevek hallatán folyamatos rendszerhibát jelzett. Mégis élveztem ezt a helyzetet, üdítő volt egy időre egyszerű gyülekezeti tagként beülni a padba, és támogatni a vezetőim szolgálatát.

Tovább a teljes cikkre »

Hacsak nincs rossz idő, vasárnap reggel gyalog sétálok el az istentiszteletre. Veszprém szélén lévő lakásunkból nagyjából negyvenöt perc alatt érek be a Városi Művelődési Központba, ahol termet bérelünk az istentiszteletek megtartására. Útközben remek kilátás nyílik a veszprémi várra és a történelmi belvárosra. Szükségem van erre a sétára ahhoz, hogy ráhangolódjak a délelőtti feladataimra: az igehirdetésre, az alkalom vezetésére, a gyülekezeti tagok bátorítására, és arra, hogy mindezt a Szentlélek erejében tudjam végezni. Spurgeon pulpitusára tizenöt lépcső vezetett, minden lépcsőn megvallotta: „Hiszek Szentlélekben”. Nekem ehhez a hitvalláshoz negyvenöt perc kell, meg egy hosszú séta. Az Aranyos-völgy úgy vágja ketté a várost, hogy az arra gyalogló előtt kitágul a tér, és megjelenik a vertikális dimenzió. Ennek látványától vasárnap reggel valahogy megnyílik a lelkem is Isten felé. A mediterrán hangulatú dolomitos táj és a többszáz éves történelmi épületek miatt egyszerre érzem magam Isten és az emberek világában, vagyis pont ott, ahol ilyenkor a helyem van.

Tovább a teljes cikkre »

Milyen legyen a gyülekezeti vezetők és a gyülekezeti tagok kapcsolata? Ez az egyik legizgalmasabb, ugyanakkor az egyik legterheltebb kérdése is a közösségi életnek. Ki az, aki ne szerzett volna sebeket akár gyülekezeti vezetőktől, akár vezetőként a gyülekezete tagjaitól? Én voltam mindkét oldalon. Gyülekezeti tagként bántottam vezetőimet, engem is bántottak vezetőim, vezetőként vétkeztem gyülekezetem tagjai ellen, és engem is bántott gyülekezeti tagok viselkedése. Amikor nem vagyunk vezetői pozícióban, inkább a vezetők visszaéléseitől félünk, és arra törekszünk, hogy a gyülekezeti struktúra elégséges kontrollt képezhessen a vezetők hatalmaskodásának kivédésére. Vezetőkként inkább a gyülekezeti tagok lázadó lelkületétől tartunk, ezért olyan modellt próbálunk megvalósítani, amelyben a gyülekezet akkor is kormányozható marad, ha a közösségben vannak bizalmatlan, gáncsoskodó, szakadást szító emberek. Akik nem voltak még vezetői pozícióban, néha nehezen értik meg, hogy felelősséget csak úgy lehet viselni, hogy ha közben a felelősség hordozójának valódi eszközei vannak a vezetéshez. Vezetők pedig könnyen elfelejtkezhetnek arról, hogy esetleges rossz döntéseik következményeit mások is viselik. Vezetőkként is és gyülekezeti tagokként is szükségünk van tehát apostoli útmutatásra.

Tovább a teljes cikkre »

Könyvajánlót új könyvekről szoktak írni, de én most eltérek ettől a gyakorlattól, és egy kétszeresen is régi könyvre hívom fel a figyelmet. Thomas Watson a tizenhetedik században írta A bűnbánat (The Doctrine of Repentance) c. könyvecskéjét, a Koinónia pedig már több mint tíz éve adta ki magyarul a lelkiségi irodalomnak ezt a gyöngyszemét. (Azóta online is olvasható.) Bár kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemel, a lélek gyógyításában nagyobb ereje lehet, mint számos lelkigondozói alapműnek. Watson Isten félelmében ír az emberi szív mélységeiről, a bűnbánat természetéről, akadályairól, eszközeiről, a megtérés és a belső összetöretés anatómiájáról, s mivel istenfélelemmel ír, valódi bölcsesség az alapja. És mindezt közben olyan szeretettel és hozzáértéssel teszi, mely tényleg képes összetörni és megtérésre vezetni a keménységébe belefáradt és bűneitől undorodó lelket. A bűnbánat ráadásul esztétikai értékkel is bír: miközben a Biblia vezeti a puritán lelkipásztor tollát, a klasszikus irodalom és a világot megfigyelő ember képi gazdagsága színezi a tintáját. Watson könyve egyszerre igaz és szép írás. Gyönyörködtet és gyógyítja a lelket.

Tovább a teljes cikkre »

Egy éve indítottam útjára ezt a honlapot. Nem tudtam, milyen lesz a fogadtatása, fogja-e olvasni valaki, lesz-e visszhangja a cikkeimnek, csak azt tudtam, hogy írni akarok, és van sok gondolatom hozzá. Őszintén meglepett a látogatók (várakozásaimhoz – és egy teológiai honlaphoz – képest) nagy és növekvő száma, és a számtalan link, amely más helyekről a Divinity-re vezet. Meglepett a rendes kommenteken kívül az elektronikus postaládámba beérkező sok email is. (Ezúton köszönöm a visszajelzéseket, beleértve a jószándékú kritikákat is, és köszönöm a türelmet mindenkinek, akinek nem tudtam azonnal válaszolni a megkeresésére.)

Tovább a teljes cikkre »

„Mert tűzzel sózatik meg mindenki. Jó a só, de ha a só ízetlenné válik, hogyan adjátok vissza az ízét? Legyen bennetek só, és békességben éljetek egymással.” (Mk 9,49-50) Ezek Jézus szavai, melyeket Márk evangélista a botránkozásról és a gyehenna tüzéről szóló beszéd után helyezett el az evangélium szövegében. Jézus tűzről és sóról beszél (először tűzről, aztán sóról, a kettő között pedig a tűzzel való megsózatásról), és az olvasónak az a benyomása, mintha a mondatokat nem is tartaná más egyben, csak a só és a tűz képére való asszociáció. Lehet, hogy ez így is van. Mire gondolhatott Jézus a két kép kapcsán?

Tovább a teljes cikkre »

A funtineli boszorkány egy vitatott szerző vitathatatlanul sikeres regénye. Gyönyörű és lebilincselő történet, melynek utolsó előtti bekezdése a Prédikátor könyvének hangulatát idézi: „Mindezek az idők elteltek már régen. Ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e valaha boszorkány a Funtinelen vagy nem, s hogy ennek vagy annak a korhadó fakeresztnek itt vagy amott mi a története.” Wass Albert maga is tisztességadásnak, ácsolt fakeresztnek tekintette a regényt, mely „múló emléke hajdani időknek”. De aki olvasta már a háromkötetes elbeszélést, és beleélte magát az egyszerű havasi emberek mágikus világában élő Nuca történetébe, az hozzám hasonlóan nem tud könnyen búcsúzni tőle. Hát még elfelejteni őt!

Tovább a teljes cikkre »

Olvasgatom a Krízis és katarzis (Harmat, 2009) c. interjúkötetet. A kötetben Erdélyi András olyan közéleti személyiségekkel beszélget, mint Bagdy Emőke, Kéri László, Heller Ágnes, Bod Péter Ákos, Korzenszky Richárd vagy Bihari Mihály. Az összes beszélgetés közül legjobban az Illéssy Jánossal, a KEVE vezetőjével készült interjú érdekelt, mert János nem csak közéleti emberként, hanem hívő keresztényként is vall az életéről. Jánossal évek óta együtt dolgozunk az Evangéliumi Fórum szervezésén, alázatos embernek ismertem meg. Ráadásul ő is éveket töltött az Egyesült Államokban. Tulajdonképpen ez utóbbi miatt írom most ezt a bejegyzést.

Tovább a teljes cikkre »

Vannak fenntartásaim a negyedik századi sivatagi atyák lelkiségével kapcsolatban, de a következő anekdota mélysége lefegyverez. „Lót atya odament József atyához, és azt mondta neki: ’Atya, amennyire tőlem telik, megtartom a kis szabályzatomat, a kis böjtömet és a kis imádságomat és meditációmat. Békességben élek, és a képességeimhez mérten igyekszem megtisztítani az elmémet minden gonosz gondolattól. Mi többet tehetnék még?’ Az öreg ember ekkor felemelkedett, kezeit az ég felé nyújtotta, ujjai olyanok lettek, mint tíz lángnyelv, és ezt mondta: ’Miért ne válnál teljesen tűzzé?’”

Tovább a teljes cikkre »

A Szentháromságról szóló teológiai munkák egyik nagy kérdése, hogy milyen viszony áll fenn a bibliai üdvtörténetből megismerhető Szentháromság (üdvtörténeti Szentháromság) és az örökkévalóságban létező Szentháromság (immanens Szentháromság) között. Isten háromságként jelentette ki magát a mi történelmünkben: az Atya elküldte a Fiút, hogy megváltson bennünket, és elküldte a Lelket, hogy összekössön bennünket a Fiúval. De vajon Isten az üdvtörténet előtt (az üdvtörténettől függetlenül) is olyan, amilyennek az üdvtörténetben mutatkozik? Az örökkévalóságban is az üdvtörténetből megismerhető viszonyok léteznek a Szentháromság személyei között? Vajon mi a kapcsolat az üdvtörténeti Szentháromság és az immanens Szentháromság között?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum