2012. április havi archívum

Nehéz engedelmeskedni, amikor nem látjuk az engedelmesség értelmét. Különösen igaz ez tiltás esetében. Ha eltiltanak bennünket valamitől, és nem értjük a tiltás okát, lázadni kezdünk. Nem kellene lázadnunk, de nekünk ez a természetes, amióta az első emberpár a lázadást választotta. Ők sem értették a tiltást, és miután a kígyó bizalmatlanságot csepegtetett a szívükbe, értetlenségüknek lázadással adtak hangot. Szakítottak annak a fának a gyümölcséből, amelyiket Isten eltiltotta előlük. Mi is ezt tesszük szinte minden nap, csak a mi tetteink nem rántják már magukkal az egész földet. Nehéz engedelmeskedni, ha nem értjük a tiltást, és szinte lehetetlen jó lelkülettel elfogadni a tiltást, ha nem bízunk abban, aki a parancsot adta. Pedig az engedelmesség lényege és gyönyörűsége igazán akkor mutatkozik meg, amikor a tiltás értelmét nem látjuk, de tudjuk, hogy Isten áll a parancs mögött, és bízunk a szeretetében.

Tovább a teljes cikkre »

„Lelkiismeretes humorista humorban nem ismer tréfát” – mondta annakidején Karinthy. A humorról sokan azt gondolják, hogy súlytalan, pedig egyáltalán nem az, ha tudatosan alkalmazzuk, és különösen nem az, ha Jézus Krisztus szemszögéből nézzük. Immár hagyomány, hogy minden évben április 1-jéhez kapcsolódóan Körvinkli címmel humoros képzőművészeti kiállítást rendeznek a Kondor Béla Közösségi Házban. Kortárs képzőművészek (többek között Huller Ágoston, Árvay Zolta, Szentgyörgyi József, Lőrincze Miklós, Varga Zsófi) mutatják be tréfás témájú alkotásaikat. A 2012-es tárlatot Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg. Nem a kiállításnak teremtek most reklámot, hiszen az már véget ért, hanem Feledy Balázs egyik gondolatával kapcsolatban szeretném megfogalmazni azt, ami hívő emberként engem foglalkoztat. Feledy a megnyitó beszédben szóvá tette, hogy a magyar kortárs művészetben humorral nagyon ritkán találkozunk, iróniával viszont annál gyakrabban; pedig talán soha nem volt annyira nagy szükségünk a humorra, mint manapság. A Feledy által említett distinkciót hallatlanul fontosnak tartom. És hogy a humor miért is fontos, azt talán csak Jézus követőiként érthetjük meg teljes mélységében.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia nem csak emberi szerzők szava, hanem Isten szava is, ezért az előző bejegyzésben megfogalmazott gondolatokat más szempontból is meg kell vizsgálnunk. Emberi szerzők esetében a kommunikáció igazságigénye az illokúcióban és a szöveg szintjén található. Különösen igaz ez a narratív szövegekre, melyekben a történet igazságát és a kommunikációs szándékot magában a történetben – a történet egészében – találjuk, az illokúció a cselekmény dramaturgiájából, finom utalásokból, arányokból és árnyalatokból, ismétlésekből, szembeállításokból, valamint a végkifejletből derül ki. Tehát emberi szerzők esetében a szöveg igazságigényét a szerző szándéka (az illokúció) határozza meg, ezt a szándékot pedig a szöveg szintjén ismerjük meg. A Bibliával kapcsolatban azonban szóba kell hoznunk egy másik dimenziót is. Ha a Biblia szerzője az emberi szerzők mögött végső soron maga Isten, vajon hol jelentkezik Isten illokúciós cselekedete?

Tovább a teljes cikkre »

Egy korábbi bejegyzésben azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy a Biblia vajon Isten szava-e, egy másik bejegyzésben pedig azt a kérdést feszegettem, hogy a Biblia mindig igazat mond-e. Az első kérdésre egyértelmű igen volt a válaszom: a Bibliát Isten lehelte ki, ezért az emberi szerzőkön keresztül ő maga szól hozzánk. A második kérdéssel kapcsolatban azt hangsúlyoztam, hogy a Biblia igazat mond, amikor állít valamit, de a Biblia igazságigénye mindig ott van, ahol a szerző és az olvasók közötti valódi kommunikáció zajlik, ez pedig a szöveg és a kánon szintje. Innen szeretnék most továbbmenni. Ebben és a következő bejegyzésben két dolgot fogok az eddigiekhez hozzátenni: 1. a Biblia szövegének igazságigénye nem a szöveg formai igazsága, hanem a kommunikációban betöltött szerepe; 2. a Bibliában az emberi kommunikáció elsősorban a szöveg szintjén, az isteni kommunikáció viszont a szöveg és a kánon szintjén valósul meg.

Tovább a teljes cikkre »

A cinikus emberrel könnyű együtt nevetni, de nehéz vele valódi kapcsolatot ápolni. Ennek fő oka az, hogy a cinikus ember identitásának nincs világosan behatárolható középpontja, és mivel ezt ő maga is tudja, szorong, és belső ürességét mindenáron leplezni akarja. Akár azon az áron is, hogy mások identitását rombolja. James Houston (a kanadai Regent College alapítója) tökéletes leírását adja a cinikus ember lelkivilágának: „Tudjátok kik a cinikus emberek?” – kérdezi egy lelkiségről szóló előadásában. „Azok, akiknek az identitásából hiányzik a középpont. Ezek az emberek félnek attól, hogy kinyissák Pandora dobozát, és megmutassák: nincs szilárd identitásuk. Inkább parazitaként élnek, és mások értékeit pusztítják. Beteges humorral ködfelhőt fújnak maguk köré, hogy távol tartsák maguktól az embereket.”

Tovább a teljes cikkre »

„Van egy időszak a gyermek életében, amikor nem tudja egymástól elválasztani a karácsony, illetve a húsvét vallásos és ünnepi jellegét. Hallottam egy igen fiatal és kegyes kisfiúról, aki húsvét reggelén a következő, maga által költött verset mormolta magában: ’Feltámadt Jézus és a csokitojások’. Az én szememben a fiúcska korához képest ez csodálatra méltó költészet és hitbuzgalom. Ám hamarosan eljön az idő, amikor a gyermek nem tudja minden erőfeszítés nélkül és spontán módon élvezni ezt az egységet. Képessé válik arra, hogy elválassza egymástól a húsvét spirituális és szertartásos, ünnepi oldalát: a csokitojás többé nem lesz szentség a számára. S miután e kettőt elkülönítette, egyiket a másik elé kell hogy helyezze. Ha a spiritualitást teszi az első helyre, a húsvét ízét valamennyire mindig érezni fogja a csokitojásban. Ha a tojást teszi az első helyre, akkor az hamarosan semmiben nem fog különbözni más édességektől. Önálló, és épp ezért rövid idő alatt elhervadó életre kelnek.”

Tovább a teljes cikkre »

„Hát tekints rá még egyszer, a megalázott Krisztusra! Milyen hatást vált ki belőled a látvány: nemde arra indít, hogy így vagy úgy, de hozzá hasonlóan akarj szenvedni, vagyis hogy tanúskodni akarj az igazságról, akár a szenvedést is kockáztatva? Ha lehet, felejtsd el egy pillanatra mindazt, amit tudsz róla, szakítsd ki magad abból a mégiscsak renyhe szokásból, ahogyan tudomással bírsz róla: tégy úgy, mintha megaláztatása történetét első ízben hallanád. Vagy azt gondolod, hogy képtelen vagy rá? Nos rendben, akkor máshogy segítünk magunkon: egy olyan gyermeket hívunk segítségül, akit még nem rontottak meg azzal, hogy mint valami egyszerű tananyagot, betaníttattak vele egy mondókát Jézus Krisztus szenvedéséről és haláláról, egy olyan gyereket, aki minderről most hall először, és figyeljük meg, milyen hatást vált ki belőle, ha vázoljuk neki a történetet.

Tovább a teljes cikkre »

Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke ma szégyenteljes körülmények között lemondott elnöki posztjáról. A lemondása hátterében egy doktori cím áll, melyet annakidején úgy szerzett meg, hogy – fogalmazzunk irgalmasan – nem dolgozott meg rendesen érte. Erről a háttérről rengetegen elmondták már a gondolataikat, az ügy tulajdonképpen el is ért a végkifejlethez, a lemondáshoz. Engem ebben a történetben most is inkább az érdekel, ami a hittel és a lelkiséggel kapcsolatos. Az ügy hátterének hátteréről szeretnék beszélni, ami szerintem nem más, mint a hiúság. Egy ártatlannak látszó bűn, ami pusztító erejű időzített bombává vált. Olyan bűn, amit többnyire mi is simán megtűrünk az életünkben, anélkül, hogy számolnánk a kockázataival. Schmitt Pál saját bevallása szerint a szüleinek, önmagának és a világnak akarta bebizonyítani, hogy meg tudja szerezni a doktori címet. Erről kiderült, hogy csak csalással sikerült neki. Sokat elárul a motivációiról, hogy a célja a bukás után is ugyanaz maradt: a bizonyítás. Ha elvették tőle a címet, most bebizonyítja, hogy hetvenévesen – immár szigorított körülmények között is – képes azt visszaszerezni. Ez hiúsági kérdés számára. Mindig is az volt.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum