2012. június havi archívum

Eugene Peterson szerint „az Énekek éneke legmeglepőbb vonása az abban található erotika: olyan szerelmes versek gyűjteménye, melyben mindent átjár a nyilvánvaló szexualitás. Ez annyira szembeötlő, hogy néhány olvasó nem is lát mást benne… De ha modern exegéták számára az Énekek éneke legmeglepőbb vonása az erotika, a könyv értelmezésének történetében a legmeglepőbb vonás annak áhítatos jellege… Mert bármilyen messze is megyünk vissza az időben, a tények azt bizonyítják, hogy zsidók és keresztények egyaránt úgy olvasták, mint a lelki élet – az elmélkedő és imádkozó élet – leírását… Clairvaux-i Bernát nyolcvanhat prédikációt mondott el az Énekek énekéről, és ‘alig jutott túl a második fejezeten!’” (Five Smooth Stones for Pastoral Work, 37) Az Énekek éneke a filozófia és istenismeret legjobb kalauza, vallotta Nüsszai Gergely, és ezzel egyáltalán nem volt egyedül.

Tovább a teljes cikkre »

Az előbbi bejegyzésem a kézfogásról szólt, ebben az ölelésről szeretnék néhány gondolatot megosztani. Az ölelés bizonyos kultúrákban a kézfogás szinonimája, nálunk, magyaroknál az ölelés a kézfogásnál jelentőségteljesebb, bensőségesebb, melegebb mozdulat. Bár Z. D. Gurevitch szociológus a kézfogást kisölelésnek is nevezi, a magyar kultúrában az ölelés bizalmasabb közeledési forma, mint a kézfogás. A kézfogás is megtelhet mély jelentőséggel (lehet például a megbékélés jele), de kevésbé érződik benne elköteleződés, mint az ölelésben. Az ölelés egymásba fonódás, egész testünkkel – de legalábbis két karunkkal és felső testünkkel – részt veszünk benne, ami nem igaz a kézfogásra. A kézfogással kinyúlok a másik irányába, hogy a köztünk lévő semleges térben találkozzunk, az öleléssel önmagamban készítek helyet a másik számára, és ő is magában nyit rést a számomra. A kétféle kapcsolódás közül ezért az a radikálisabb lépés a másik felé, amit az ölelés fejez ki.

Tovább a teljes cikkre »

A kézfogás kapcsolódás a másik emberhez. Lehet puszta formalitás, de lehet üzenetértéke is. A kézfogásom milyensége legtöbbször ösztönösen kifejez valamit abból, ahogyan a másikhoz kapcsolódok. A kézfogás részben persze kulturális kérdés, hiszen van, ahol öleléssel, csókkal (akár szájra is), orrösszeérintéssel, meghajlással vagy valami ehhez hasonlóval üdvözlik egymást az emberek. Valószínűleg az összes üdvözlési formáról el lehetne mondani hasonlót, mint a kézfogásról, de mivel a mi európai és magyar kultúránkban a kézfogás az általános – bár nem az egyetlen – üdvözlési forma, most ennek a finom árnyalatairól lesz szó.

Tovább a teljes cikkre »

A názáreti Jézus egy alkalommal így imádkozott: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11,25-27) Jézus Krisztus szerint tehát az Atyát egyrészt csak az ismerheti meg, akinek ő kijelenti magát, másrészt az Atya úgy látta jónak, hogy a valóság lényegét kizárólag a gyermekeknek mutassa meg, a bölcsek és értelmesek elől viszont elrejtse.

Tovább a teljes cikkre »

Assisi Szent Ferencnek igaza volt, amikor a teremtett világ eredendő jóságáról írt himnuszt. Amíg a dicsőség és gazdagság elvakították a szemeit, nem volt benne sem hála, sem öröm, mert talán nem is szemlélte Isten világának barátságos dicsőségét és simogató gazdagságát. Mindenesetre nem a jólét nyitotta fel a szemeit, hanem a gyermeki hit. Francesco d’Assisi a világi pompáról való lemondás egyszerűségében tudta meglátni, élvezni és csodálni Isten világát: a napot, a holdat, a szelet, az esőt, a fákat, a leveleket, a madarakat, sőt, az umbriai farkast is. Mielőtt valaki félreért, Francesco szemléletében nem a lemondást tartom fontosnak, hanem a teremtés igenlését (bár a kettő között mintha lenne valami titkos kapocs). Azért volt Ferencnek igaza, mert a Biblia úgy beszél a természetről, mint ami bár átok alatt van, mégis eredendően jó. Néhány utalással hadd igazoljam ezt az állítást.

Tovább a teljes cikkre »

Aki a Prometheus magyarországi premierje idején az Alienről ír cikket, az nem kerülheti meg, hogy ne írjon utána valamit a Prometheusról is. Úgyhogy kicsit kelletlenül, de elmentem a moziba, és megnéztem Ridley Scott Alien-Genezisét. Azért kelletlenül, mert bevallom, tartottam attól, hogy megint egy feleslegesen elnyújtott sorozat ötlettelen, azonos sémára felépített darabjával ütöm agyon a drága időmet. A félelmem csak részben igazolódott, a Prometheus látvány tekintetében egészen kiváló film volt, tulajdonképpen érdekesnek mondható gondolatokkal, még ha ezek azért elég egyértelműek és egyszerűek voltak is. Viszont pont az egyszerűen megfogalmazott kérdések miatt a film egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet.

Tovább a teljes cikkre »

Tegnap bejárta a magyar sajtót egy MTI hír, miszerint Reinhard Achenbach, a Münsteri Egyetemen dolgozó evangélikus teológus megfejtette azt a héber feliratot, melyet 2008-ban Yosef Garfinkel izráeli tudós talált a Jeruzsálemtől 25 kilométerre lévő Khirbet Qeiyafa (az egykori Sha’arayim) területén. Ennek a felfedezésnek a jelentőségéről egy korábbi cikkben beszámoltam már. Tudósok egy része úgy véli, a Holt-tengeri tekercsek megtalálása óta ez lehet a legfontosabb régészeti lelet. A város feltárása és a proto-kánaáni felirat ugyanis erőteljes cáfolata annak a minimalista történettudományi álláspontnak, mely tagadja, hogy a Kr. e. 10. században létezett héber írásbeliség, és lettek volna zsidó városok.

Tovább a teljes cikkre »

Gyerek voltam, amikor A nyolcadik utas: a halál (Alien) c. rémtörténet kultuszfilm lett a tudományos-fantasztikum kedvelői körében. A filmben egy ismeretlen parazita lény egy egész űrhajó legénységével végez, haláluk előtt élő keltetőként használva testüket. Ridley Scott 1979-es alkotását hátborzongató figyelmeztetéssel reklámozták: „Az űrben senki sem hallja a sikolyod.” Az Alien csattanós válasz volt a Csillagok háborúja viszonylag emberarcú kozmológiájára (habár sokak számára a science-fiction és az emberarcúság eleve kizárják egymást), kifejezve egy darwini premisszákra épülő kor félelmét, hogy a kozmosz alapvetően embertelen és könyörtelen hely. Akinek megtöltötték már valaha a rémálmait rovarok, pókok vagy hüllők, az a nyálkás, savas vérű, csattogó fogú, parazita szörnyben akár a tudatalattiban felgyülemlő félelmeit is viszontláthatta. Az Alienben a gonoszság nem emberarcú, hanem inkább állatarcú, olyan, mint egy imádkozó sáska, egy kígyó, vagy egy négylábú, szőrös pók, csak nagyobb és az emberre is veszélyesebb kivitelben. A film pont az embertelen állatarcúsága miatt volt felkavaró, legalábbis azok számára, akik a rövid borzongás élményén túl is láttak benne üzenetet.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum