2012. november havi archívum

Dan Brownnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az újszövetségi kánon kialakulásának története izgalmas modern témává vált. Az alternatív Jézus-sztorik iránti óriási érdeklődést jelzi a Jézus feleségéről szóló szövegtöredék gyors tündöklése és bukása. Bart Ehrman (a kereszténységnek dérrel-dúrral hátat fordító szövegkritikus) sem tudta volna végighaknizni Amerika egyetemeit, ha a Da Vinci-kód nem ágyazott volna meg a közvéleményben annak a gondolatnak, hogy Jézus valódi története az Újszövetség nevű gyűjtemény könyvein kívül található. Dan Brown népszerű krimije óta tömegek gondolják, hogy az újszövetségi kánon összeállítása egyszerű hatalmi kérdés volt. Ami persze azonnal gyanússá is teszi a gyűjteményt.

Tovább a teljes cikkre »

Most fejeztem be egy újabb Kálvin-kommentárt a református egyház által kiadott sorozatból. Mivel a gyülekezetemben a Timóteushoz írt második levélről tartok igehirdetéseket (most vasárnap lesz az utolsó), elolvastam a levélről Kálvin gondolatait is. Meg kell mondjam, újból és újból lenyűgöz ennek az embernek a világos, tiszta gondolkodása. Természetesen nem mindenben értek egyet vele, és azt sem akarom állítani, hogy mindig és minden tekintetben példa lenne a számomra. Nem titkolom ugyanakkor, hogy csodálom Kálvin Isten igéje iránti tiszteletét. Valami ilyesmit nevezek én evangéliumi biblicizmusnak. Egy nagyon nehéz és zavaros korban kész volt rábízni magát a Szentírás tanítására és követni a szent szövegeket abba az irányba, amerre azok vitték őt.

Tovább a teljes cikkre »

Szoktam olvasgatni a református Kevin DeYoung blogját, és pár hete találtam nála egy érdekes bejegyzést, melyet gondoltam, megosztok itt a Divinity-n, hátha valakinek hasznos lesz. DeYoung Martyn Lloyd-Jones 1947-es előadását szedte elő a felejtés homályából (ő is kedveli a velszi prédikátort). Az előadás az evangéliumi keresztények helyzetéről szólt. A brit evangéliumi keresztények jelentős része olyan felekezetekben élte a hitét (és éli ma is), melyek a névleges vallásosságtól és a liberális teológia romboló hatásától szenvedtek. A „Doctor”-t arra kérték, hogy a kiszakadás illetve a bentmaradás problémájáról beszéljen. Lloyd-Jones nem adott kész választ a dilemmára, hogy az evangéliumiak maradjanak-e a liberálissá vagy élettelenné vált felekezetekben, de feltett néhány hasznos kérdést, melyek segíthetnek a döntésben.

Tovább a teljes cikkre »

Önmagamat időnként kálvinistaként szoktam definiálni, jelezve, hogy egy bizonyos konfesszió mentén értelmezem a keresztény hitemet. Nagyjából úgy gondolkodom a Biblia tanításáról, ahogy azt a kálvinista hitvallások (II. Helvét hitvallás, Heidelbergi káté, Westminsteri hitvallás, Belga hitvallás, La Rochelle-i hitvallás, Skót hitvallás, Ír hitvallás, Londoni Baptista hitvallás, Dordrechti kánonok stb.) összefoglalják. Nem mindegyikkel értek egyet minden kérdésben, hiszen ezek a hitvallások maguk is különböznek megfogalmazásaikban, arányaikban, és egy-egy konkrét kérdés értelmezésében, lényegét tekintve mégis úgy gondolom, hogy ezek a hitvallások olyan összefüggésekben mutatják meg a keresztény hitet, mely összefüggéseket én is a magaménak vallok.

Tovább a teljes cikkre »

November 17-én és 18-án a József utcai baptista gyülekezet Láss, ne csak nézz! evangélizációs programján veszek részt meghívott előadóként. Gondoltam, én is csinálok itt a Divinity-n egy kis reklámot a rendezvénynek. Az előadások témája a vágyakozás lesz. A program ismertetőjét itt, az előadások témáját pedig itt lehet megnézni. Veszprémi érdeklődőknek mondom: decemberben kis változtatással – és egy további résszel megtoldva – hasonló témák lesznek a gyülekezetünk istentiszteletein is, szintén evangélizációs céllal. A cím (Vágyok, tehát vagyok?!) a jubisok kreativitását tükrözi, azonnal beleszerettem, kis módosítással (Vágyakozom, tehát vagyok!) a veszprémi programunkhoz is használni akarom (ha van rajta copyright, szívesen kifizetem).

Katolikus hitre tért protestánsok bizonyságtételeiben visszatérő motívum az egyházatyák szerepe. Többször olvastam már ilyesmit: „Békésen éltem protestáns hétköznapjaimat, de egy nap a kezembe kerültek az egyházatyák írásai, és minden megváltozott. Úgy éreztem, hogy az atyák gondolatai inkább a katolicizmust igazolják. Elindultam ezen a szálon, és végül Rómában találtam magam.” Különösnek tartom ezeket a bizonyságtételeket. Elsősorban nem azért, mert a protestánsok sohasem tagadták, hogy már a korai egyházban megjelentek azok a csírák, amelyekből később kialakult a római katolicizmus (a szakirodalom „ókatolicizmusnak” nevezi ezeket a csírákat). Nem is azért, mert az egyházatyák írásait olvasva nekem éppen az tűnt fel, hogy mennyire elütnek az általam ismert római katolicizmustól. (Feltűnő, hogy minél közelebb kerülünk az apostoli korhoz, az atyák gondolatai annál jobban hasonlítanak az evangéliumiak egyszerű hitéhez, és annál kevésbé hasonlítanak a római katolicizmus bonyolult hitrendszeréhez.) Elsősorban azért tartom különösnek ezeket a bizonyságtételeket, mert a reformáció disputáiban az egyházatyák írásait éppen a reformátorok használták fegyverként!

Tovább a teljes cikkre »

A reformátorok megigazulástana nem bonyolult, néhány magyarázó megjegyzés azonban jól jöhet, ha szeretnénk helyesen érteni, amit tanítottak. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy könnyen megragadható és emlékezetbe véshető kulcsfogalmak segítségével világítsam meg a tételt, melyen Luther szerint „az Egyház áll vagy bukik”. Hogy valóban ezen a tanon áll vagy bukik-e az Egyház, arról persze lehet vitatkozni, ahogy arról is, hogy a tannak elégséges exegetikai alapjai vannak-e (szerintem igen). Erről talán majd máskor többet is írok. Most egyelőre azt értsük meg, hogy egyáltalán mi a reformátori megigazulástan lényege, ugyanis az a tapasztalatom, hogy sokszor mi, protestánsok sem vagyunk tisztában vele. A kulcsfogalmakat 13+1 pontba foglaltam össze.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia tekintélyének helyreállítása mellett a reformátorok egyik legfontosabb tanítása az volt, hogy a bűnös ember hit által igazul meg, nem cselekedetekből, nem is fokozatos megszentelődés által, hanem Krisztus neki tulajdonított igazságáért. A megigazulás tehát különbözik a megszentelődéstől. Aki Krisztusba veti a hitét, az mint egy kabátot magára veszi Krisztus igazságát, ahogy Krisztus is magára vette az ő bűneit. Csere történik: a mi bűneink átkát Krisztus kapta, Krisztus igazságának áldását pedig mi kapjuk. Ez extra nos (rajtunk kívüli) igazság, tehát nem belénk oltják, hanem nekünk tulajdonítják, mégpedig azáltal, hogy Krisztusban vagyunk. Van belénk oltott igazság is (újjászületés, megszentelődés), de az Istennel való békességünk alapja Krisztus nekünk tulajdonított igazsága, nem a belénk oltott kegyelem.

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció idejének talán legfontosabb kérdése a tekintély kérdése volt. Melyik a legfőbb tekintély: az Egyház vagy a Biblia? Vajon Isten igéje hozta létre az Egyházat, vagy az Egyház hozta létre Isten igéjét? Az Egyház a Biblia megfellebbezhetetlen értelmezője, vagy a Biblia az Egyház megfellebbezhetetlen kritikusa? A reformátorok elutasították Rómának azt az igényét, hogy a Szentírás csalhatatlan – és megkérdőjelezhetetlen – magyarázója legyen. A Bibliának nincs csalhatatlan magyarázata. Van jó és rossz exegézis, de nincs olyan értelmező tekintély, mely ne tévedhetne, és amelyet szükség esetén ne kellene jobb belátásra bírni – éppen a Szentírás alapján. De ki dönti el – kérdezték sokan –, hogy melyik értelmezés helyes és melyik helytelen? Mindenki úgy magyarázhatja ezután a Bibliát, ahogy neki tetszik? Mi van az egyházatyák tekintélyével, a zsinatok határozataival és a hagyományokkal, melyek az egyház közösségi értelmezésében kulcsfontosságú szerepet töltöttek be?

Tovább a teljes cikkre »

Három évvel a 95 tétel kiszögezése után Luther néhány kérdésről radikálisabban gondolkodott, mint 1517-ben. Ezek közé tartozott a pápaság intézménye. Akit egyáltalán nem izgat a kérdés, hogy a római pápa vajon Krisztus népének főpásztora-e (mondjuk mert azt gondolja, hogy természetesen nem, vagy mert nem is kérdés számára, hogy az), annak is érdemes beleolvasni a levélbe, amit 1520-ban Luther Márton A keresztyén ember szabadsága c. könyve előszavaként küldött X. Leó pápának. Ebben a levélben Luther meglepően tisztelettudóan ír X. Leó személyéről. Babilon Dánielének, valamint feddhetetlen és becsületes embernek nevezi őt, ami a Borgiákat követő időszakban nem kis bók, bár talán a léc sem volt éppen magasra téve. Luther ugyanakkor kemény szavakkal bírálja a pápai intézményt, mely szerinte Leó pápa üdvösségét is veszélybe sodorja. Hangsúlyozza, hogy nem Leó pápa személyét támadja, sőt, felebaráti szeretettől vezetve figyelmezteti őt a veszélyre, amit pozíciója, a Római Szék jelent számára és Krisztus egész népe számára. Álljon itt most néhány bekezdés az ominózus levélből.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum