2013. január havi archívum

A keresztények – a valódi keresztények – C. S. Lewis szerint nem rendes emberek, hanem új emberek. Orbitálisan nagyot csalódunk a kereszténységben, ha azt feltételezzük, hogy a keresztények mindig rendesebbek nem keresztény felebarátaiknál. Nem mindig azok. Sőt, valljuk be, a keresztények néha kellemetlenebb, rosszabb „minőségű” emberek, mint a nem keresztények. Ezért is fordultak Jézushoz. A gazdagoknak nehéz bemenni az Isten országába, és bizonyos értelemben a rendes embereknek is, mert ők megvannak magukkal. Jézus nem az igazakért jött, hanem a betegekért, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha Jézus körül nem a rendes emberek gyülekeznek, hanem a szétcsúszott, rossz énképpel és kellemetlen szokásokkal küszködő, aszociális vagy éppen kodependens, megbízhatatlan, kiegyensúlyozatlan és kibírhatatlan emberek. Legalábbis az átlagnál több ilyen.

Tovább a teljes cikkre »

C. S. Lewis vallomása alátámasztja azt, amit az előző posztban írtam: teológiai meggyőződésünktől függetlenül „kálvinista” tapasztalataink vannak a megtérésről. Az alábbi idézet Az öröm vonzásában (Harmat, 1993) c. könyvből származik, melyben Lewis saját lelki utazását és megtérése történetét beszéli el. Lewis hívő keresztényként az anglikán egyház tagja volt, melynek hivatalos hitvallását többnyire kálvini gondolatok határozzák meg (a Harminckilenc Cikkely a kiválasztás és eleve elrendelés kérdésével kapcsolatban egyértelműen fogalmaz). Az írásaiban Lewis mégis inkább a szabad akarat jelentőségét hangsúlyozza, olyannyira, hogy az kálvinista olvasók számára időnként kifejezetten kényelmetlen már. Saját megtéréséről azonban nem tud úgy írni, hogy ne a szuverén kegyelem kényszerítését látná benne.

Tovább a teljes cikkre »

Ez a bejegyzés két idézetből áll J. I. Packertől. Packer – a huszadik század meghatározó anglikán evangéliumi teológusa – rámutat arra a különös (vagy talán nem is annyira különös) jelenségre, hogy hitvallástól és meggyőződéstől függetlenül „kálvinista” tapasztalatunk van a megtérésről. Packer Az evangélizáció és Isten szuverenitása (KIA, 2001) c. könyvében a rá jellemző árnyaltsággal és lelkipásztori érzékenységgel beszél az evangélizáció feladatáról és Isten szerepéről az üdvözítésben. Az idézetek, melyeket választottam, a megtéréssel kapcsolatos „kálvinista” tapasztalatainkről szólnak. Packer szerint „pusztán az a tény, hogy egy keresztyén imádkozik, azt bizonyítja, hogy meg van győződve Isten uralmáról.” (14) Ezt részletesebben is kifejti, közelebbről megvizsgálva a keresztény emberek imádságait. Különösen két jelenséget a megtéréssel kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Amiről Pál ezekben a versekben beszél, egyáltalán nem elszigetelt tanítás az Újszövetségben. Az apostol az üdvösségnek ugyanerről a láncolatáról ír például a thesszalonikaiaknak is. „Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.” (2Thessz 2,13-14) Itt is a Róma 8,30 láncolatának elemeiről van szó: 1) Isten szeretete, mint kezdet, 2) eleve elrendelés az üdvösségre, 3) elhívás a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által, 4) a Krisztus általi megigazulás evangéliuma, 5) a Krisztus dicsőségében való részesedés.

Tovább a teljes cikkre »

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Az első részben az üdvösség láncolatának első két láncszeméről írtam: Isten eleve ismeréséről és eleve elrendeléséről. Isten eleve ismerése kiválasztó szeretet, mellyel közösségre lépett velünk a világ teremtése előtt. A láncolat első láncszeme az, hogy Isten a világ teremtése előtt szeretettel szövetségi kapcsolatot létesített velünk. Akiket Isten így előre ismert (kiválasztó szeretettel), azokat eleve arra rendelte, hogy Fia képéhez hasonlókká legyenek. Isten a világ teremtése előtt eldöntötte, hogy szeretetből üdvözíteni fog bennünket. Minden más cselekedete (a láncolaton belül) ebből a döntéséből következett.

Tovább a teljes cikkre »

Vasárnap C. S. Lewis angol íróról, költőről, irodalomkritikusról, apologétáról tartottam előadást a gyülekezetemben. Minden évben kiválasztok egy személyt az egyház történetéből, aki valami miatt fontossá vált nekem, és nagyjából egy órában elmondom, mit kaptam tőle, és mi az, amit szerintem tanulhatunk az életéből és a gondolataiból. C. S. Lewis régóta talonban volt nálam, idén őt vettem elő pásztori „szemléltető eszközként”. Egy életrajzi előadásra mindig úgy készülök, hogy egész évben az aktuális személyről (és személytől) olvasok. Persze mást is. Próbálom már év elején kiválasztani a következőt, hogy az adott évre magam mellé vegyem útitársként. Akit érdekel a C. S. Lewisról szóló előadásom, itt meghallgathatja.

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Képzeljünk magunk elé egy hatalmas láncot, melyet öt láncszem tart össze, és amin egy ember csüng a mélység felett. Nem az ember tartja a láncot, őt tartja a lánc. A két felfüggesztési pont valahol fent van, Isten kezében. Ha a lánc elszakadna vagy elengednék, az ember menthetetlenül a mélybe zuhanna. Pál ilyen lánchoz hasonlóan képzeli el az üdvösség isteni tervét. Öt mozzanat kapcsolódik sorban egymáshoz: Isten eleve ismerete, az üdvösségre való eleve elrendelés, az elhívás, a megigazítás és a megdicsőítés.

Tovább a teljes cikkre »

Hellen Keller kétéves kora előtt megsüketült és megvakult. Nem tudta, mi a nyelv. Szavak nélkül élt, jelentés nélküli sötétségben. Fogadott nevelője eltökélte, hogy megtanítja az emberi kommunikációra. De hogy mondja el egy süket és vak embernek, hogy mi a szó, ha a szó nem lehet a közlés eszköze? Hogyan lehet betörni egy zárt világba, melyben a nyelv kategóriái ismeretlenek? A nevelő betűket rajzolt Helen kezeire. A kislány utánozta a mozdulatokat, de nem értette azok jelentőségét. Egy nap mégis csoda történt. Az áttörést az hozta el, amikor a nevelő a w-a-t-e-r betűket rajzolta a lány egyik kezére, miközben vizet csurgatott a másikra. Helen összekapcsolta a jelet és a jelentést, és megvilágosodott.

Tovább a teljes cikkre »

A szavakba belefáradt nyugati kereszténység szereti az olyan jól hangzó aforizmákat, mint a következő: „Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is!” Unásig ismételt, frappáns mondat, állítólag Assisi Szent Ferenctól származik. A valódi evangélizáció ezek szerint cselekvés, és csak néha szó. Nem beszélni kell, hanem tenni, és csak ha tényleg szükség van rá, akkor beszélni. Austin és Searle (a beszédaktus-elmélet kidolgozói) végső soron tévednek: nem a beszéd cselekszik, hanem a tett beszél. A jó evangélizáció is ilyen. Legalábbis Szent Ferenc aforizmája szerint. De bölcs gondolat ez? Nos, az biztos, hogy felszabadító azoknak, akik szorongva, szégyenkezve gondolnak az evangélizáció feladatára.

Tovább a teljes cikkre »

Most ért véget a hétközi gyülekezeti alkalmunk, és annyira tele vagyok hálával és örömmel, hogy ezt most le is írom. Semmi különös nem történt ma este, egyszerűen csak az az érzés csordult túl bennem, hogy szeretem a gyülekezetemet. Szeretem ezt a kis veszprémi közösséget. Szeretem az embereket, akik ma este is összegyűltek a nappalinkban. De nem csak őket szeretem, hanem úgy egyáltalán azt a fajta kereszténységet, amit lehet egy lakás nappalijában gyakorolni. Szeretem az evangéliumi egyszerűséget. Szeretem az emberarcú hitet, a sallangmentes természetességet, a Lélek szabadságát, az Ige közös felfedezését, a valódi kapcsolatokban megélt szentek közösségét.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum