2013. június havi archívum

Áhítattal léptem az olvasóterembe, mint egy szentélybe, ahol néhány órát tölthetek egyik kedvenc íróm saját feljegyzéseivel. Regisztrálni kellett magamat, megjelölve a témát, ami érdekel. A könyvtáros hölgy megkérdezte, hogy mit szeretnék kutatni. Mivel éppen a Ruhásszekrénytől jöttem, nem volt semmi célom azon kívül, hogy hozzányúljak Lewis valamelyik könyvéhez. Olyan könyvhöz, amit ő is a kezében tartott és jegyzetekkel ellátott. Gyorsan kellett döntenem, ezért azt mondtam, hogy Lewis könyvtárából valamelyik George MacDonald kötet érdekel. Meg esetleg valami, ami relikviaként még érdekes lehet számomra, aki éppen a Ruhásszekrényből csöppentem Narniába. A hölgy azt mondta, nézzek körül a helyiségben található könyvek között, ő addig eltűnik néhány percre és előbányász nekem valami érdekeset.

Tovább a teljes cikkre »

A Wheaton College egyik legkülönlegesebb épülete a Marion E. Wade Center, ahova ittlétem óta már háromszor ellátogattam. A Wade Center hét ismert brit író – Owen Barfield, G. K. Chesterton, C. S. Lewis, George MacDonald, Dorothy L. Sayers, J. R. R. Tolkien és Charles Williams – hagyatékát ápolja. A gyűjtemény Clyde S. Kilby amerikai irodalmár (Wheaton College professzor) álma volt, aki először a C. S. Lewis és közte folyó levelezést tette közzé Lewis-kutatók számára. Kilby közbenjárására a Wheaton College-ban talált otthonra Lewis saját könyvtára is. A gyűjtemény fokozatosan bővült, majd Marion E. Wade üzletember családja adományai révén jött létre – és költözött külön épületbe – a Wade Center. A gyűjtemény ma több mint 12 000 kötetből és több mint 65 000 oldalnyi kéziratból és levelezésből áll. A központ múzeumként is és kutatóközpontként is működik, ahova a világ minden tájáról érkeznek érdeklődők és kutatók.

Tovább a teljes cikkre »

A Szentírásról mint Isten igéjéről szóló történelmi szemelvények sorát a Westminsteri Hitvallással kezdem. A hitvallás 1643 és 1647 között született, nagyjából száz évvel Semler maximája („a Szentírás nem Isten igéje”) előtt. A magyar kiadás előszavában Horváth Levente a Westminsteri zsinatot a legjelentősebb egyházi tanácskozásnak nevezi a reformáció utáni egyháztörténeti korszakban. „Páratlan hatással voltak e zsinat dokumentumai Skócia népére és a skót teológia történetére, valamint főleg az angolszász kultúrájú régiók vallási és össztársadalmi fejlődésére.” (Westminsteri Hitvallás. Koinónia, Kolozsvár, 1999, 18.) A most következő idézetek megmutatják, hogy a hitvallás félreérthetetlenül és határozottan Isten igéjének nevezi a Biblia hatvanhat könyvét.

Tovább a teljes cikkre »

A Szentírásról szóló sorozattal párhuzamosan elindítok egy másik – valamivel személyesebb – sorozatot is, ami egy amerikai egyetemhez kapcsolódik, ahol éppen tanulmányokat végzek. Kicsit több mint egy hete itt vagyok a Chicago külvárosának számító Wheatonban, a Wheaton College Graduate School nyári ösztöndíjasaként, hogy az Újszövetség és a patrisztika területén az apostoli tekintély kérdését kutassam a korai egyház vonatkozásában. Van, akinek ez rém unalmas lenne, engem izgalommal tölt el, hogy végre hetekig egy könyvtárban lehetek, lexikonok és elsárgult, régi könyvek társaságában. Azért nem csak ez történik velem, és arra gondoltam, néha beszámolok a könyvtáron kívüli élményeimről is. Hadd kezdjem rögtön egy hepiendes sztorival.

Tovább a teljes cikkre »

J. S. Semler 18. századi hallei teológus híres maximájában a Bibliát a történelem által korlátozottnak, de morálisan relevánsnak nevezte, és elválasztotta egymástól a „Szentírás” és az „Isten igéje” fogalmakat. Vagyis kimondta, amit utána teológusok nemzedékei harsogtak és tettek dogmává: a Szentírás nem Isten igéje. Reakcióként hívő teológusok a Biblia inspirációjáról, megbízhatóságáról és elégségességéről szóló tanokat hangsúlyozták. A Biblia körüli modern polémia a 20. század elején liberálisokra és fundamentalistákra osztotta a bibliakutatókat, és egyre inkább úgy tűnt, mintha a Szentírás Isten igéjével való azonosítása a bibliakritikára adott fundamentalista reakció lenne. Pedig bármilyen vadhajtásokkal is jelentkezett a bibliakritika fundamentalista kritikája, az igazi újdonság a Semler által megfogalmazott különbségtétel volt. (A fundamentalizmus újdonsága másban állt, erről itt és itt írtam.)

Tovább a teljes cikkre »

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik azzal rontják el az ünnepeket, hogy mindent lefényképeznek vagy videóra vesznek. Ezek az ismerőseink képtelenek elfogadni, hogy a pillanat nyomtalanul elmúljék vagy, hogy egyáltalán elmúljék. A jelent a maradandóság reményében a jövő emlékezetével helyettesítik, és így a pillanat számukra örökké elkárhozik. Soha nem képesek átélni az eseményeket, mert azonnal újra akarják élni azokat. Így a jelen is olyan az életükben, mintha már múlt lenne, és a pillanatban való részvételük folytonos fényképnézegetés.

Tovább a teljes cikkre »

Mózes, Isten embere szerint „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” (Zsolt 90,10). Ízlelgetem ezt a két számot, ugyanis éppen ma hagyom hátra a harmincas éveimet. Amennyiben a „vagy ha több” igaz lesz rám, életem felét ezennel akkor is eltöltöttem. Legfeljebb annyi van hátra, amennyit már éltem, és ez is csak engedménnyel. Persze nem kizárt, hogy tovább is élek, de azzal Mózes már nem kecsegtet. Ha a nyolcvannal számolok, pont félúton vagyok. Lehet az éveim száma kevesebb is, mondjuk hatvan, akkor viszont már az út kétharmadát megtettem. Ez furcsa, de egyáltalán nem rossz érzés.

Tovább a teljes cikkre »

Kerényi Imre két héttel ezelőtti „buzizós” mondata jó nagy port kavart a magyar közéletben, és ennek elsősorban azok örülhetnek, akik az LMBT kultúrkampf ügyét szeretnék végre előrébb tolni ezen a visszasztyeppésedő magyar ugaron. Kerényi valószínűleg nem érzékelte, hogy az euroatlanti hullámok ma már azonnal partra vetik az olyan megnyilvánulásokat, mint az övé, és otromba mondatával éppen azoknak tesz szívességet, akiktől el akar határolódni. Nekik pontosan az olyan mondatok kellenek, amilyen a színigazgatóé volt. Kerényi – mintha Jean Valjean groteszk reinkarnációja lenne – önként odaállt az LMBT szekere alá, és bárgyún megemelte. Most új lendülettel tolhatják tovább, az ismert koreográfia szerint. Furcsa, hogy ezt a dinamikát éppen egy színházi rendező nem érzékeli.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum