2015. január havi archívum

Valaki arra kért, írjak egy cikket arról, mi változott bennem azután, hogy Jézus követője lettem. Megpróbálok eleget tenni a kérésnek. Kezdem a reménnyel. Könnyen azonosulni tudok az egzisztencialisták világlátásával, melyben a halál mindent abszurddá tesz. De amióta Jézus követője lettem, van reménységem. Olyan nekem Krisztus feltámadása, mint egy jövőbe nyíló ablak. A reménység alternatívája az ablaktalanság, a világba való bedobottság heideggeri élménye, Beckett értelmetlen, abszurd világa, ahol az emberi élet nem bír több jelentéssel, mint bármelyik galaxis bármely szegletében található porszem. Ha sikerül jelentést adni neki, jó, ha nem, akár be is lehet fejezni; nincs itt semmi látnivaló. Jézus feltámadása viszont ablakot nyit, és beárad rajta a fény. Jézussal van reménységem.

Tovább a teljes cikkre »

Valamelyik puritán teológus mondta, hogy a bölcs képes különbséget tenni ott, ahol mások csak azonosságot látnak. Állítólag a jó lelkigondozó egyik tulajdonsága is az, hogy nevet tud adni a lelkünkben lévő folyamatoknak, megkülönböztetve azokat más jelenségektől. Ilyen bölcsességként hatott rám húsz évvel ezelőtt Dick Keyes Pluralism, Relativism and Tolerance c. esszéje. Ma is az egyik legfontosabb támpont számomra, amikor a különböző emberek és kultúrák együttéléséről gondolkodom. Charlie Hebdo árnyékában ez most félelmetesen aktuálissá vált. Hadd mondjam el, mit írt Keyes húsz évvel ezelőtt, és aztán néhány gondolattal kiegészítve megpróbálom azt is megfogalmazni, mi annak az ellentmondásnak a lényege, amire szerintem Európa rácsavarodott.

Tovább a teljes cikkre »

Szomorú aktualitást kölcsönöz Søren Kierkegaard esztétikájának a szólás- és viccelődési szabadság körül kialakult heves vita, ami két hete gyakorlatilag a csapból is folyik. A vitához kapcsolódva az irónia és a humor közötti különbségen keresztül egy nehezen megfogható, de annál inkább átélt hibára szeretnék rámutatni. Természetesen keresztény szemszögből. Ahogy erről máskor is írtam, az irónia és a humor Kierkegaard filozófiájában két egymástól megkülönböztetendő határjelenség. Az irónia a végességgel, a humor a vétkességgel kapcsolatos. Nagyon fontos, hogy mikor melyiket alkalmazzuk, hiszen az egyik az esztétikai és az etikai, a másik az etikai és a vallási stádium határán működik. Ha ezt eltévesztjük, akaratlanul is jókora szelet vethetünk.

Tovább a teljes cikkre »

Nem, nem bolondultam meg, eretnek sem lettem. Talán ha úgy mondom: je suis Christ, mindenki érti, mire gondolok. Ezt most nem polemikus  szándékkal, inkább elismerően írom: Charlie Hebdo kapcsán sokak számára megfoghatóvá vált, mit jelent azonosulni valakivel, aki nem mi vagyunk, sőt, akinek az életútja talán élesen különbözik is a miénktől. Ennek egy szélsőségesen individualista kultúrában nagy jelentősége van. Je suis Charlie azt jelenti: azonosulok Charlie-val. Charlie mostantól én vagyok. Engem bántottatok, amikor őt bántottátok. Az ő ügye az én ügyem. Amit Charlie tett, még ha nem is volt az enyém, magaménak tudom, amit ti tettetek Charlie-val, az szintén velem történt. Charlie és én mostantól egy vagyunk, és azt akarom, hogy így tekintsetek rám. Charlie nem hiába halt meg.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta nyugtalanít egy társadalmi jelenség, ami a teológiába is befurakodik. Ott van a világom kellős közepén, de csak ügyetlenül kerülgetem, mint kamasz fiú a házat, ahol a lány lakik, akinek nem mer szerelmet vallani. Vagy inkább olyan ez a dolog, mint egy felborzolt szőrű macska: megsimogatnám, de félek, belém mélyeszti a körmeit, vagy a szemembe kap. Igazából a mindent elárasztó je suis Charlie hitvallás miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom szavakba önteni. A „sárlizás” a jéghegy csúcsa, a társadalmi tudattalanban hömpölygő érzetek láthatóvá válása; amiről írni akarok, az a mélyben zajló, komplexebb folyamat. Az áldozatkultusz kialakulása. Azé a jelenségé, amely a nyugati – elsősorban európai – társadalmak egyik sibbóletjévé kezd torzulni, és egy ideje a keresztény teológia sajátos újraértelmezését is generálja.

Tovább a teljes cikkre »

Most, hogy megtalálták és példásan megbüntették a kalasnyikovos urakat, ki merem mondani, hogy bár együtt érzek a meggyilkolt újságírók, rendőrök és túszok hozzátartozóival, valamint fontosnak tartom a vélemény szabadságát, és tragikusnak, ami Párizsban történt (azt is, amilyen árnyékot ez Európára vet), de ha válaszolnom kell a címben feltett kérdésre, akkor az a válaszom, hogy nem, azt hiszem, nem vagyok Charlie. Most hosszasan fejtegetnem kellene, hogy milyen iszonyatosan megvetem és elítélem azt, ami történt, megdöbbent és letaglóz (és ez így is van, két napja lerágom a körmömet, hogy végre elkapják a két terroristát), de mindenkinek megspórolom ezt a fárasztó tiszteletkört. Inkább elmondom, miért nem érzem magam Charlie-nak.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a hit? Ezt a kérdést sokféleképpen megválaszolhatjuk, attól függően, hogy a hit mely aspektusát akarjuk előtérbe helyezni. Beszélhetünk arról, hogy a hit a láthatatlan valóság megragadásáról, illetve Istennek a nem létezőt létbe hívó hatalmáról szól, vagy hogy a hit bizalom, Isten ígéreteinek komolyan vétele és egyben az azokra való ráhagyatkozás, vagy hogy a hit egzisztenciális megtapasztalás, melyben Istentől függő helyzetbe hozzuk magunkat, vagy hogy a hit alázat, saját csődünk elismerése és Isten kegyelmének befogadása, stb. stb. Ezek mind helyes és fontos szempontok. Én azonban most a hitnek egy olyan oldalára szeretnék rámutatni, amit C. S. Lewis emelt ki Keresztény vagyok (Szent István Társulat, 1993) c. könyvében. Amikor az oxfordi apologéta a hit mibenlétét igyekszik elmagyarázni a BBC hallgatóinak, meglepő, de teljesen ésszerű módon a hangulatok hullámzásával állítja azt szembe.

Tovább a teljes cikkre »

Egy paradigmatikus mozzanatra szeretnék rámutatni a napkeleti bölcsek utazásával kapcsolatban. Máté így beszéli el a történetet: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: ’Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.’ Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületni a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: ’A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum