2015. szeptember havi archívum

T. S. Eliot kétszer csinált forradalmat a huszadik századi angol irodalomban. Először akkor, amikor zseniális formabontó elképzeléseivel megtörte a költészetben a romantika hatalmát és egy új, a modern kor életérzését hordozni képes, drámai klasszicizmust állított a helyébe. Ennek jelképe az Átokföldje (The Waste Land) c. vers, melyet sokan a huszadik század legfontosabb költeményének tartanak. Eliot második forradalma az volt, amikor kereszténnyé válása után visszaemelte az etikát az esztétika területére. Ez utóbbi lépése sokak rosszallását váltotta ki, de ekkor már semmi nem akadályozhatta, hogy megkapja a legnagyobb szakmai elismerést, az irodalmi Nobel-díjat. Filozófus-költőként Eliot rendkívül tudatosan lépett ki a modernizmus világnézeti korlátai közül, és a költészetét sem hagyta hátra. Mindenki láthatta, hogy megtérése hatott verseire és irodalomkritikusi megnyilvánulásaira is.

Tovább a teljes cikkre »

A tudomány maga alá temette az istenhitet? Schawlow és Philips nem így gondolják. Arthur L. Schawlow a lézertudomány egyik atyja (Charles Townes a másik), a lézerspektroszkópia kifejlesztéséért kapott 1981-ben megosztott Nobel-díjat. Az Amerikai Fizikus Társaság 1991 óta adományozza a lézertudományban elért kiemelkedő eredményekért az Arthur L. Schawlow-díjakat. William D. Phillips az egyik, aki megkapta ezt a díjat, de előtte egy évvel (1997-ben) két társával együtt megkapta a fizikai Nobel-díjat is az atomi gázok lézeres hűtése, illetve a lehűtött gázok atomi csapdában való összetartása területén kifejlesztett technológiáért. Mind Schawlow, mind Phillips protestáns keresztények, metodisták, nyíltan beszélnek Istenbe vetett hitükről, ismert szereplői a vallás és a tudomány kapcsolatáról szóló párbeszédnek. Phillips 1979-ben – már tudósként – kezdett aktívan gyülekezetbe járni. Következzenek most idézetek ettől a két embertől is az istenhitről és a tudományról.

Tovább a teljes cikkre »

Válság van. Úgyhogy álljunk meg egy percre, zárjuk be a hírportálok ablakait, hagyjuk abba a morgolódást, tegyük lábainkhoz a csőre töltött érveinket, és figyeljünk T. S. Eliot szavaira. Eliot a száz évvel ezelőtti „Lost Generation” prófétája volt, megújítva a nyugat költészetét, majd miután megtért, forradalmi konzervativizmussal ugyanezt a nemzedéket próbálta vissza is vezetni kultúrájuk éltető gyökereihez. Az ő hangjára ma is szükség van. Mivel Eliot ismerte a kétezer éves megoldást a modern nyugat lelki bénultságára, megszólíthat bennünket itt, most, a menekültekkel elárasztott magyar ugaron is, ahol egyik oldalról a félelem és a nacionalizmus fog bennünket közre hideg és fémes pofáival, másik oldalról az áldozatkultuszt csúcsra járató, kiüresedett európai liberalizmus. T. S. Eliot tisztelte a nemzeti hagyományt, értette az egyetemes hagyományt, és megmutatta, mit tesz mindkettővel az evangélium. Érdemes figyelni rá. Little Gidding csendjében egyszerre lobban lángra a csökönyösen féltett múlt és a befogadó büszkeség megszégyenítő utópiája.

Tovább a teljes cikkre »

Pál apostol egyik legtöbbször félreértett mondatáról lesz most szó. A korinthusiaknak írja: „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. (Ὥστε ἡμεῖς ἀπὸ τοῦ νῦν οὐδένα οἴδαμεν κατὰ σάρκα· εἰ καὶ ἐγνώκαμεν κατὰ σάρκα Χριστόν, ἀλλὰ νῦν οὐκέτι γινώσκομεν.)” (2 Korinthus 5,16) Rudolf Bultmann ezt az igét úgy értette, hogy számunkra már nem a történeti Jézus személye a fontos, hanem az egyház húsvét utáni hite, melyben Krisztus istenné és imádat tárgyává magasztosul. Krisztus a kérügma Krisztusa, aki valószínűleg egészen más, mint az a Jézus, akit a tanítványok ismertek. A történeti Jézus megismerésének Bultmann szerint ha lehetséges volna sincs különösebb jelentősége, hiszen Krisztust már nem „test szerint” ismerjük. Hasonlóan értették sokan mások is ezt a verset. Ez az értelmezés azonban (szerény véleményem szerint) exegetikai félreértésen alapul. A „test szerint” Pál mondatában a megismerést minősíti, a mondatnak nem krisztológiai, hanem episztemológiai jelentősége van. Hadd mutassam meg, miért, és hogy miért fontos ez.

Tovább a teljes cikkre »

Talán csak 1956-ban volt annyi szó Magyarországról az amerikai médiában, mint ezekben a hetekben. Chicagón és St. Louison át Dallasig a magyarországi menekültválság képeit láttam a repülőterek kivetítőin és az amerikai tévécsatornákban: a röszkei határátkelőt, a Keleti pályaudvart, külföldi riporterek hadát, az ominózus bicskei vonatot, valamint a magyar rendfenntartókat, akik egyszer a füvön ülő menekült családot tessékelik odébb három centivel, erőt demonstrálva az irracionálissá vált káoszban, máskor meg tiltakozó migránsoknak nyújtanak a vonatablakon át kenyeret és vizes palackokat, akik ezt tőlük viszont nem fogadják el. Mutattak a tévékben éhes és síró gyermekeket, fáradt és panaszkodó anyákat, és egy csomó arab kinézetű embert, akik Németországot szemelték ki Kánaánnak és Magyarországot tartják nyomorúságaik megtestesítőjének. Mélységes szégyenérzettel és némi méltatlankodással mentem át az ellenőrzőpontokon, várva, mikor döf keresztül tekintetével egy amerikai hivatalnok, hogy jelezze megvetését a miatt, amit az országom tesz a menekültekkel. Aztán meglepetésemre egészen mást tapasztaltam.

Tovább a teljes cikkre »

Városok nekem leginkább emberek miatt tudnak fontosakká válni. Veszprémet ezer okból szeretem, de főleg azok miatt az emberek miatt különleges nekem, akikkel Isten összekötötte az életemet. Egészen más lett volna a viszonyom ezzel a várossal, ha nem lett volna egy gyülekezet, mely a kapcsolati hálómat kezdettől megszőtte és engem is megtartott benne. Lenyűgöző, gyönyörű, pezsgő városok válnak jelentéktelenné, és középszerű vagy akár csúnya városok értékelődnek fel a szememben attól függően, hogy milyen emberi kapcsolatokat jelenítenek meg számomra. Barátságok, testvéri kötelékek kiemelnek városokat a többi közül, míg ezek hiánya a legkülönlegesebb turista-célpontok meglátogatását is nyomasztó emlékekké tudja silányítani. Két amerikai városról szeretnék most írni, melyek számomra a kapcsolatok miatt lettek fontosak.

Tovább a teljes cikkre »

Ez lesz az utolsó bejegyzésem N. T. Wright Jesus and the Victory of God c. történeti monográfiájáról. Ezúttal teológus kételyeimet fogalmazom meg a könyv egyik fő célkitűzésének elérésével kapcsolatban. A JVG céljának – valamint esetleges sikerének vagy kudarcának – bemutatásához és értékeléséhez magától Wrighttól kölcsönzök egy metaforát. Wright projektje – Wright szerint – olyan, mint a tékozló fiú hazatérése. A „tékozló fiú” a felvilágosodás szkeptikus országában csellengő történelem, az „atyai ház” a hagyományos keresztény teológia, az otthon maradt „idősebb testvér” pedig a felvilágosodás módszertanát gyanakvóan elutasító ortodoxia. Wright arra tesz kísérletet, hogy a „tékozlót” visszavezesse az „atyai házba”, vagyis a történelem és a teológia egymástól elvált útjait újra összekösse. De vajon a Wright által megrajzolt úton valóban hazatérhet-e a „tékozló”, és ha igen, milyen állapotban és milyen attitűddel? Erről szeretnék néhány összefoglaló gondolatot megosztani, lábjegyzetek nélkül.

Tovább a teljes cikkre »

A sorozatot két újabb Nobel-díjas fizikus – Robert Andrews Millikan és Charles Townes – idézeteivel folytatom. Millikan amerikai kísérleti fizikus 1923-ban kapott Nobel-díjat az elektron töltésének megméréséért és a fotoeffektussal kapcsolatos munkájáért. Később a kozmikus sugárzást tanulmányozta. Charles Townes 1964-ben kapott megosztott fizikai Nobel-díjat a kvantumelektronika területén tett felfedezéseiért (mézer), melyet számos más rangos elismerés követett. Mindketten nagy nyilvánosság előtt beszéltek Istenbe vetett hitükről és arról, hogy a tudomány és az istenhit kiegészítik és feltételezik egymást. Ez természetesen nem bizonyítja Isten létét, csak azt, hogy megkérdőjelezhető a Dawkins és mások által propagált vélemény, mely szerint a tudomány lerombolta az Istenbe vetett hit alapjait. Ezek a Nobel-díjas tudósok ezt másképp gondolták.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon miért nem látjuk Jézussal kapcsolatban mindannyian ugyanazt a megigéző, bámulatba ejtő, leírhatatlan örömet adó dicsőséget, amihez Jézus-követőkként a legtöbben életünk érthetetlen fordulatát, megváltozását, megbékélését, hazatérését kötjük? Miért van az, hogy amikor megpróbáljuk elmondani a Jézushoz kötődő érzéseinket, sokszor csak közömbösséggel, hidegséggel, vagy akár cinikus mosollyal és megvető gúnnyal szembesülünk? Mi az, ami bennünk történt, és mi az, ami akadályozza ennek az ismeretnek a továbbadását, akármilyen nyíltan és kendőzetlenül is beszélünk róla? Pál apostol elmagyarázza ennek okát a korinthusi gyülekezetnek. A megismerésnek olyan formájáról van szerinte szó, mely Isten újabb és újabb teremtő megnyilvánulását teszi szükségessé.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum