2016. február havi archívum

Miközben a közös leszármazás elmélete a modern biológia egyik legdogmatikusabban kezelt előfeltevése, és a mai napig szakmányban jelennek meg írások, melyek bizonyított tényként kezelik (mint az a dawkinsi közhelyeket puffogtató cikk, amely pár napja az Origo címlapján jelent meg), az elméletet makacs és napról napra növekvő szkepszis övezi, a legmagasabb akadémiai körökben is. Egyik barátom a St. Louis-i Washington University mikrobiológia professzora, szerinte a tudós társadalomban a Darwin elméletével szembeni kétely sokkal erősebb és elterjedtebb, mint ami a felszínen látszik, csak a legtöbb szkeptikus kutató és professzor félti az állását és kutatásai finanszírozását, ezért kerüli a konfrontációt a hivatalos dogmával. Ezt alátámasztja, hogy Gross és Simmons (a Harvard Egyetem kutatói) 2006-os tanulmánya csak az USA-ban százezernél is többre (!) becsüli a Darwin elméletével szemben szkeptikus tudósok és akadémikusok számát. Én nem tudom az arányokat innen megítélni, de a biztosan létező kétely okainak megértéséhez érdekes adalék lehet Dr. Paul A. Nelson What Happened to the Tree of Life c. előadása, melyben a tudományfilozófus az evolúciós törzsfával kapcsolatos friss tudományos eredményeket mutatja be, különös tekintettel a genomkutatások meglepő új felfedezéseire.

Tovább a teljes cikkre »

Rendkívül érdekes gondolattal találkoztam a minap. Dr. David Snoke, a Pittsburgh-i Egyetem fizika és asztronómia professzora az entrópiáról és az információról tartott előadásában (itt meghallgatható) kitért az információ egyik különös tulajdonságára: arra, hogy az információ eltünteti saját történetét. Ez az első hallásra meglepő, de teljesen logikus és ésszerű gondolat nekem nem önmagában érdekes, hanem azért, mert hatással van arra, ahogyan az információdús rendszerek eredetéről (például az élet rendszereiről és a biodiverzitásról), és magának az információnak az eredetéről gondolkodunk. Ha Snoke-nak igaza van, az információ eredetének determinisztikus materialista magyarázatai nem csak problémásak, de eleve és szükségszerűen kudarcra vannak ítélve. Hadd mutassam meg, miért.

Tovább a teljes cikkre »

„Nomina nuda tenemus” – írta Umberto Eco A rózsa neve utolsó lapján. „A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.” Eco – az olasz irodalom egyedülálló géniusza – péntek este kilépett a jelek világából, és belépett egy másikba, ahova most nem követhetjük. Arra a helyre, ahol a szimbólumok leszaladnak a testről, ahol még a test is lefoszlik a testről, és ahol szerintünk, hívők szerint mindenek felett a Nomina Sacra uralkodik. Eco immáron ruhátlanul, testetlenül kucorog a Szent Név előtt, akinek reális valóságában nominalistaként nem hitt. A Név előtt, akiben a hívő realisták szerint viszont összeolvad az emberiséggel egyidős jel és a névben létező jelzett, és aki ezért maga az önazonosság, a vagyok aki vagyok. A Név és a Rózsa. Eco már szemtől szemben látja a jelek nyugvópontját. Már tudja, mi a rózsa neve, és azt is, mi a Rózsa.

Tovább a teljes cikkre »

Richard Dawkins matematikus és tudományfilozófus kollégája, a szintén oxfordi John Lennox szerint a modern tudomány nem hogy nem temette el Istent, de létezésének újabb és újabb nyomaira bukkan. Lennox szerint tudósoknak nem egyre kevesebb, inkább egyre több okuk van hinni Isten létezésében. Számos példát láttunk már ebben a sorozatban arra, hogy a tudományos világ legeredményesebb kutatói közül sokan osztják Lennox véleményét. Az orvostudomány területéről hozom a következő két példát. John Carew Eccles 1963-ban kapott megosztott Nobel-díjat az idegsejt-membránok működésének ionos természetét illető felfedezésért. Joseph Edward Murray 1990-ben részesült megosztott Nobel-díjban a szervátültetés területén elért eredményeiért. Murray végezte többek közt az első vese-transzplantációkat. Murray tagja volt az Amerikai Tudományos Akadémiának, és római katolikusként a Pápai Tudományos Akadémiának is. Isten létezése mindkettőjük számára magától értetődő volt.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos különbségre szeretnék T. S. Eliot segítségével rámutatni. Eliotra bélyegként került a mondat, amit megtérése után nem sokkal esszéi nézőpontjáról mondott: „irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Sokak számára a keresztény Eliot ezzel a politikai konzervativizmus megtestesítője lett. Hagyománytisztelő imázsát a Notes Toward the Definition of Culture (magyar kiadásban: A kultúra meghatározása) és The Idea of a Christian Society c. könyvei is erősítették. Az irodalomról, politikáról és vallásról szóló provokatív mondatát Eliot azonban később bánta, mert helytelenül valamiféle avítt konzervatívként skatulyázta be őt. „A kritikus kritikája” c. 1961-es esszéjében elmesélte a mondat hátterét, és azt is, mi volt belőle fiatalos dogmatizmus és mi maradandó meggyőződés (Káosz a rendben. Szent István Társulat, 514-515). A lényeg: bár elszakadt az avant-garde modernizmustól, melynek maga is ikonja volt, Eliot nem konzervatív, hanem ortodox lett. Keresztény. A különbség nem jelentéktelen.

Tovább a teljes cikkre »

„Ne mondd, hogy a keresztény művészet lehetetlen” – mondta Jacques Maritain francia filozófus. De vajon lehet-e egészséges kapcsolat keresztények és az irodalom között? Erről a kérdésről tartottam előadást a tavalyi European Leadership Forumon. Az angol nyelvű előadásban azt járom körül, hogy keresztényként hogyan lássuk az irodalom szerepét, természetét, eredetét és célját, hogyan fogadjuk azt megfelelőképpen, és hogyan alkossunk, ha elhívást kaptunk erre. A FOCL honlapján az előadással együtt elérhetővé vált néhány interjúrészlet is – ugyanebben a témában. Akit érdekel az irodalom teológiai értelmezése, legalábbis ahogy arról én gondolkodom, kattintson az alábbi linkekre.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásomat T. S. Eliot Nobel-díjas költőről, drámaíróról, irodalomkritikusról tartottam. Eliot nagy hatással volt rám az elmúlt tíz évben, nincs még egy költő, akinek a verseit annyiszor elolvastam volna, mint Eliotéit. A „Négy kvartett” lenyűgöz. Az „Átokföldje” húsz éve izgalmas rejtvény számomra, amihez vissza-visszatérek, hogy megfejtsem. Erosz nyomában c. könyvem formáját is Eliot költészete ihlette. Az Eliotról szóló életrajzi előadásom három pontból áll: 1. Eliot élete és jelentősége, 2. Keresztény ember a „magas kultúrában”, 3. Evangélium egy széttört kultúrában. Az előadást itt lehet meghallgatni (az oldal aljára görgetve). Az összes eddigi közül ezt volt a legnehezebb szavakba öntenem.

A norvég gyermekjóléti szolgálat (Barnevernet) az elmúlt években több mint hatvanezer (!) gyermeket szakított el biológiai szüleiktől, sokszor olyan mondvacsinált indokokkal, mint például az, hogy az anyának fáj a háta, ezért nem tud még egy gyermeket felnevelni; a gyerek egy kilóval kevesebbet nyom, mint kellene; a gyerek elfordítja a fejét, amikor az apa le akarja törölni róla a morzsát; a gyerek az iskolában azt mondta, hogy a homoszexualitás bűn; a nagymama ölelése a pszichológus gyanúja szerint arra mutat, hogy túlságosan kötődik az unokához; nincs katonás rend a ruhásszekrényben; stb. A gyermekek elvételéről és nevelőszülőknél való elhelyezéséről, örökbefogadásáról (akár homoszexuális pároknál is) a Barnevernet megfelelő jogi eljárások és garanciák nélkül dönthet, és mivel a fellebbezést is ők bírálják el, az ítéletek megfordításának szinte nulla az esélye.

Tovább a teljes cikkre »

Az Ószövetség egyik méltatlanul elfeledett királya Jótám. Jótám huszonöt éves volt, amikor király lett Júdában és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben. A Királyok könyve és a Krónikák könyve is beszámol uralkodásáról. Jótám „azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá tette” (2Kir 15,34). Sőt, jobban is, mert nem követte el a hibát, amit apja, aki jogosulatlanul ment be az Isten házába (2Krón 27,2). Uzzijjá istenfélő király volt, de amikor megerősödött, felfuvalkodott és vétkezett Isten ellen. Jótám tanult ebből. Átvette apja hitét, de alázatban maradt akkor is, amikor Isten hatalmassá tette őt. Az istenfélelem „gyermeke” (a jólét) az ő esetében nem falta fel a „szülőt” (az istenfélelmet). (vö. Cotton Mather: “Religion begot prosperity, and the daughter devoured the mother.”)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum