2017. február havi archívum

Magyarként büszke voltam Kertész Imre Nobel-díjára és Nemes-Jeles László Oscarjára. Alapvetőn tetszett a Sorstalanság regény és kifejezetten lenyűgözött a Saul fia film. Mindkettő érzékenyebbé tett a zsidóság tragédiájára. De most végre olyan magyar siker is született, ami nem a holokausztról szól! Megmondom őszintén, ezzel együtt – és a Moonlight párhuzamos győzelme miatt – kicsit szorongva kezdtem nézni az Oscar-díjas magyar kisjátékfilmet, a Mindenkit, vajon milyen progresszív narratívát fog tolni, milyen hagyományos érték ellen fog lázadni, milyen devianciára akar nyitottá tenni engem. Félve ültem a képernyő elé, de a 25. percben már alig láttam a könnyeimtől. Ez az alkotás tényleg klassz, és nem csak esztétikai értelemben.

Tovább a teljes cikkre »

Elvben lehetségesnek tartom, hogy a bibliai özönvíz történet műfaja megegyezzen a mezopotámiai eposzok műfajával. Miért ne használhatott volna a bibliai szerző egy ilyen műfajt, ha a valóságról akart beszélni? Azzal sincs eleve problémám, hogy a Bibliában olyan történetek legyenek, amelyeknek semmilyen történeti referencialitása nincs, hanem „csak” morális és egzisztenciális üzenete. Jézus példázatainak a többsége ilyen történet. A magvető nem egy konkrét magvető. A hamis sáfár nem egy konkrét sáfár. A tékozló fiú bárki lehetett. Az irgalmas samaritánus példázata nyilvánvalóan kitalált történet. Akár meg is történhetett valamikor, de nem ez a lényeg, és egészen biztosan nem azért mondta el Jézus, mert ténylegesen megtörtént. Hasonlóképpen, a mesék és a mítoszok a maguk belső világa szerint nagyon mély igazságokat hordozhatnak. Momó nem valóságos személy, de a karaktere több igazságot mond el az emberi kapcsolatok értékéről, mint ezer történelemkönyv. Narcisszosz mítosza a mai ember szívének legmélyebb hazugságait leplezi le.

Tovább a teljes cikkre »

Mítosz-e a bibliai özönvíz? Azzal a felvetéssel indítottam ezt a rövid sorozatot, hogy szerintem három út áll előttünk, amikor az özönvíz és Noé bárkája történetiségét vizsgáljuk: 1) nem szükséges a történeti és műfaji vizsgálat, az elbeszélést szó szerint úgy kell elfogadni, ahogy az oda le van írva (ez a fundamentalista megközelítés); 2) a bibliai elbeszélésnek nincs történeti igénye, ezért annak morális vagy egzisztenciális üzenete a fontos (ez a mitologikus megközelítés); 3) a történet igaz, mert a Bibliában van, de körültekintően kell megvizsgálnunk, hogy mit mond a szöveg, és jó, ha közben a szemünk sarkából azt is figyeljük, amit a természet könyvéből tudhatunk (ez a felelős evangéliumi megközelítés). Ebben a cikksorozatban a harmadik utat kezdtem bejárni, és ebben és ebben a posztban foglaltam össze, amit helyes magyarázatként el tudok most gondolni.

Tovább a teljes cikkre »

A Mózes első könyve 6. részében ezt olvassuk: „Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is -, óriások (nefilim) éltek a földön. Ők azok a vitézkedők (gibbórim), akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak.” (4) Az apokrif Énok könyve által népszerűsített értelmezés szerint a nefilim óriások voltak, gonosz szellemek, akik az angyalok és az emberek leányai közötti házasságból születtek. Ezerháromszáz méternél is magasabbak voltak, az emberek ellen fordultak, felfalták őket, rengeteg vérontást és igazságtalanságot hoztak a földre. Az özönvíz is ennek a következménye volt. Ez az értelmezés jól tükrözte a hellenizmus korának mítoszait és legendáit, amelyekben az istenek lejöttek az emberek leányaihoz, hogy velük háljanak, és félistenek meg egyszemű óriások grasszáltak a földön. De vajon illeszkedik-e ez a mitikus értelmezés az eredeti történethez? Kik voltak a nefilim?

Tovább a teljes cikkre »

Az 1 Mózes 6-ban szereplő „istenfiak” angyalokkal való azonosítása mellett az egyik legerősebb érv Júdás levele. Az érv lényege a következő. Júdás nyilvánvalóan ismerte Énok könyvét, hiszen idéz is belőle (14-15). Énok könyve az „istenfiakat” angyalokként ábrázolja (pl. I.6ff), akik az emberek leányaival léptek szexuális kapcsolatba. A pszeudepigráf irat szerint kétszáz angyal bukott így el, és gonosz szellemek születtek az emberek leányaival való kapcsolatból, akik háromezer könyök (kb. 1320 méter) magas óriások voltak (I.7.2). Amikor Júdás az angyalok vétkéről ír, mintha Sodoma és Gomora bűnét hasonlítaná a bukásukhoz: „ezekhez hasonló módon paráználkodtak” (ὅμοιον τρόπον τούτοις ἐκπορνεύσασαι). Ha a 7. versben olvasható „ezekhez” (τούτοις) szó valóban az angyalokra utal vissza, könnyen összeáll a kép: Júdás az Énok könyvében található értelmezést veszi alapul, és annak megfelelően használja az angyalok bukását példaként arra, hogy Isten meg fogja bünteti az istentelenséget népe között is.

Tovább a teljes cikkre »

Óriás ment el megint közülünk. Cseri Kálmán (vagy „Kálmán bácsi”, ahogy a feleségem beszél róla) egy nemzedék számára testesítette meg az evangélium tiszta üzenetét. Szigorú volt, nyíltan beszélt a bűnről, a megtérésről, az újjászületésről, Jézus Krisztus keresztjéről. Az evangélium dolgában nem ismert kompromisszumot. Néha másban sem, amiben talán lehetett volna. Mégis, aki meg tudta ragadni azt a Krisztust, akit hirdetett, annak a vállairól a legjobb helyen hullottak le a terhek. Cseri Kálmán igehirdető evangélista volt. Szavait precízem megválogatta, és bár erősen raccsolt, ékesszólását kritikusai is elismerték, különösen mert olyan egyszerűséggel társult a beszéde, amilyenre minden rétor vágyik. Az értelmiségitől a falusi emberig egyszerre szólított meg mindenkit. Az 56-os villamos gyanúsan tömve volt, amikor ő tartott evangélizációs hetet a pasaréti református templomban. Könyvei évtizedek óta keresztény bestsellerek. Nem kellett „Kálmán bácsival” mindenben egyetérteni ahhoz, hogy személye és szolgálata tiszteletet ébresszen. Evangéliumi ikon volt. Nem ment el nyomtalanul.

A konklúzióm röviden: nem tudom. Elmondom viszont, milyen lehetőségek állnak előttünk, és milyen megfontolásokat érdemes figyelembe vennünk a történet értelmezésekor. Arról van ugye szó, amikor az özönvíz előtt az „istenfiak” (בְנֵי־הָאֱלֹהִים) bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik (1Móz 6,1-4). (Hogy ezek a gyermekek azonosak-e a „nefilimmel”, akik akkoriban éltek, azt most nem vizsgálom, a szöveg ezt nem mondja, de minimum nyitva hagyja a kérdést.) Az „istenfiak” azonosításában alapvetően három irányba indulhatunk el. Az egyik értelmezés szerint az „istenfiak” angyalok, akik összeházasodtak az emberekkel. A másik értelmezés uralkodóknak, bíróknak, vagy hatalmasoknak veszi őket. A harmadik értelmezés szerint az „istenfiak” Sét leszármazottai, akik Káin vonalával vegyültek. Dióhéjban megmutatom a három értelmezés mellett és ellen szóló legfontosabb érveket.

Tovább a teljes cikkre »

Occam borotvája hasznos elv a természettudományokban, ahol a regularitásokat vizsgáljuk. Az elv lényege az, hogy részesítsük előnyben azokat a hipotéziseket, amelyekhez kevesebbet kell feltételeznünk, azokhoz a hipotézisekhez képest, amelyek érvényességéhez többet kell feltételeznünk. Vagyis az egyszerűbb, elegánsabb magyarázatok jobbak, mint az összetett, kacifántosabb magyarázatok. A hétköznapi életben is néha alkalmazható ez az elv. Ha hazamegyünk és azt látjuk, hogy a hűtő előtt a földön tejcseppek vannak, azt is feltételezhetjük, hogy mikor legutóbb kivettük a tejet, a flakon oldaláról lecseppent a tej, és azt is feltételezhetjük, hogy valaki kísérletet végzett a konyhában a gravitációval és a tej viszkozitásával. Nyilván az utóbbi a bonyolultabb és több ismeretlent feltételező magyarázat (főleg, ha senki sem kísérletező szellem a családunkban), ezért hacsak nincs nyomós okunk azt elfogadni, ésszerűbb az első verziót előnyben részesíteni.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a Szentírás – amit Isten ihletett és igaz igéjének tartok – azt mondja, hogy az ÚRisten csodát tett a bárkával és az állatokkal, vagy azt mondja, hogy Isten az özönvíz után újra megteremtett fajokat, amelyek a bárkán kívül rekedtek és elpusztultak, kételkedés nélkül elhiszem. Ahogy az első cikkben is leszögeztem, a Biblia minden csodáját elhiszem, mert mi lehetne nagyobb csoda magánál a teremtésnél és Jézus feltámadásánál! Ha ezt a kettőt hiszem, akkor a világképem szükségszerűen nyitott Isten szokatlan cselekedeteire. A bárkáról szóló bibliai beszámoló azonban nem tesz említést csodáról, sőt, azt hangsúlyozza, hogy Noé építette a bárkát, Noé szedte össze az állatokat, ahogy az ÚR Noénak megparancsolta (1Móz 7,5). Amikor a szöveg azt mondja, hogy bementek az állatok Noéhoz a bárkába, akkor is hozzáteszi, hogy „ahogyan megparancsolta Isten Noénak” (7,9). Isten nem az állatoknak parancsolt, hanem Noénak, így kerültek ők a bárkába. Noé által.

Tovább a teljes cikkre »

Két állítást szeretnék tenni. Az egyik állításom az, hogy mindannyian teológusok vagyunk. A másik az, hogy nem mindannyian vagyunk jó teológusok. Kezdem az első állítással. Mindannyian teológusok vagyunk, mert a teológia az Istenről való beszéd (theosz + logosz). Aki Istenről gondolkodik, és róla állít valamit, az teológus. Richard Dawkins is teológus: ő azt állítja, hogy Isten nem létezik. Ez is egyfajta teológia. Teológus az is, aki a „Jóistenkéhez” babonásan viszonyul, és az is teológus, aki az arisztotelészi logika kategóriáival, latinul is meg tudja fogalmazni Isten ontológiáját. Teológus Jürgen Moltmann, Karl Barth, Aquinói Szent Tamás, Luther és Kálvin, meg teológus Gyuszi bácsi és Gizi néni Dabasról. Valamilyen véleménye mindenkinek van Istenről, akkor is, ha az csak intuitív, hagyományon alapuló, vagy szimpla tagadás.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt próbáltam elmondani, hogy az egyszerű hívők oldalán állok. Gyermeki hittel akarok hinni, és azokhoz tartozom, akik szintén így hisznek. Kommentelők ezt néha elvitatják tőlem, és azzal vádolnak, hogy teológusként lenézem az egyszerű hívőket. Megmondom őszintén, számomra a Divinity egész történetében ez a leginkább zavarba ejtő bírálat. Újból és újból előkerül, és azt hiszem, nem sikerült még igazán jó választ találnom rá. Visszadobhatnám a labdát, hogy ne olvassa a blogot, akinek túl magas, amiről írok, vagy tanuljon, hogy megértse, de ezzel csak olajat öntenék a tűzre és értelemszerűen azt igazolnám, hogy lenézem az egyszerű hívőket. Maga a különbségtétel egyébként nem tőlem származik, egyes hozzászólók kezdtek engem szembeállítani önmagukkal, az „egyszerű hívőkkel”. „Ne foglalkozz vele!” – mondta egy barátom (kicsit más szavakkal), és valószínűleg igaza van, engem valamiért mégis bánt ez a dolog.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum