2018. január havi archívum

Gondolatban repüljünk vissza a Kr. u. 4. századi Milánóba, mondjuk 385-be. Éppen most érkezett a városba Auxentius püspök, akit Alsó-Moesia egyik Duna-parti városából, Durostorumból helyeztek át Milánóba. Auxentius az anyacsászárné támogatását élvezi, aki azt kéri Ambrus püspöktől, hogy engedje át neki a basilica Portianá-t, a keresztények egyik fontos gyülekezőhelyét, hogy ő is szolgálatba állhasson. A dolog azért sürgős, mert húsvét ünnepe közeledik, amikor a kereszteléseket végzik, és a szokásosnál is nagyobb tömegek hallgatják az igehirdetéseket. A kéréssel csak egy probléma van: Auxentius a „homoiosz” (hasonló) formulát vallja Krisztussal kapcsolatban, a 381-es konstantinápolyi zsinat azonban a „homousziosz” (egylényegű) formulát fogadta el. Ambrus – ismerve az új püspök ariánus hitét – Justina császárné kérésére sem engedi át neki a bazilikát, sőt, miután a városban komoly konfliktus alakul ki emiatt, és a bazilikát megostromolják, Ambrus bezárkózik híveivel a Portianá-ba, zsoltárokat és himnuszokat énekel velük és egész éjszaka szentbeszédekkel buzdítja őket. A tét Ambrus számára maga a keresztény hit. Az ellenállást látva másnap, nagypénteken véget ér az ostrom, Auxentius kénytelen visszahúzódni, az ariánus hit nem tud Milánóban gyökeret verni.

Tovább a teljes cikkre »

Jordan Peterson az új személyes névmások („zhe” és „zher”) kötelező használata ellen tiltakozva egy alkalommal kitér a transzneműség jelenségének egyik legproblémásabb vetületére. Vajon mi az alapja annak – kérdezi –, hogy valaki az identitásáról szerzett saját szubjektív percepcióját, főleg, ha az közel sem egyértelmű, másokra kényszerítse? A kanadai kormány rendelete, amely az LMBTQI lobbi igazságáról meggyőződve, vagy annak politikai hasznát felmérve, kötelezővé tette az új névmások használatát, abból indul ki, hogy az identitás olyan dolog, amely az ember szubjektív érzékelésétől függ. És nem csak hogy attól függ, de kizárólag attól függ, olyannyira, hogy akár teljesen függetlenné válhat az alapvető biológiai tényektől is. Sőt, akár egészen rugalmassá is válhat, hiszen – mondja Peterson –, a „zhe” és „zher” mellé azóta több tucat új identitást jelölő névmás került, van, aki speciális karkötőt is hord, amely jelzi, hogy aznap éppen férfi vagy nő-e, esetleg valami más. Bizarr identitások alapján közösségekbe is rendeződnek ma már azok, akik tündérnek, kiskutyának vagy éppen medvének képzelik magukat. Ha megkérdőjelezhetetlennek tartjuk a transznemű ember szubjektív percepcióját, ugyanezen logika mentén el kell fogadnunk ezeket az identitásokat is valóságnak.

Tovább a teljes cikkre »

„Szürreális lett az életem, mintha egy Dali képben lennék” – mondta Jordan Peterson nemrég, utalva arra, hogy viszonylag ismeretlen egyetemi tanárból hirtelen világszerte ismert ellenkulturális hőssé avanzsált. Peterson YouTube videóit százezrek nézik, előadásai zsúfolásig megtöltik az előadótermeket, a Channel 4-on készült legutóbbi interjút egy hét alatt 3 millióan nézték meg, megszámlálhatatlanul sok cikket generálva a médiában és a blogoszférában. Peterson akkor vált ismertté, amikor felszólalt egy kanadai törvényjavaslattal szemben, amely mindenkit arra kényszerít, hogy a „transznemű” emberekre a „zhe” és „zher” névmással utaljanak. Peterson tiltakozása valami láthatatlan idegszálat érintett meg, amely azonnal összerántotta a progresszivitásba merevedett észak-atlanti kultúra testét, és irdatlan vákuumként húzta magához a folyamatos haladástól kimerült tömegeket. De vajon ki is Jordan Peterson és mit hisz? Mivel borzasztó izgalmas számomra a jelenség, megpróbáltam utánajárni ennek, meghallgattam számos előadását, elolvastam a könyvei bevezető fejezeteit, megnéztem vele készített interjúk tucatjait. Röviden összefoglalom a kezdeti benyomásaimat és a bennem született reakciókat.

Tovább a teljes cikkre »

Szinte felrobbantotta az internetet és az angolszász médiát egy interjú, amely kiváló feminista csemegének ígérkezett, de könnyen lehet, hogy egyszer úgy fogunk rá emlékezni, mint a feminizmus nyugati dominanciája hanyatlásának kezdetét jelző eseményre. Egy héttel ezelőtt a brit sztárriporter (Cathy Newman) műtőasztalára került Jordan B. Peterson kanadai pszichológus, aki éppen könyvbemutatón járt a ködös Albionban, és mivel az utóbbi hónapokban ő is valóságos YouTube-sztár lett, behívták a Channel 4 stúdiójába. Sima ügy: meg kell mutatni, mennyire macsó és tarthatatlan a professzor nemi különbségeket hangsúlyozó álláspontja, a könyvéből vett idézetekkel szembesítve rá kell őt vezetni arra az egyszerű igazságra, hogy a 21. században sértő és primitív a nemek egyenlőségének megkérdőjelezése, a professzor megszégyenítve, a publikum megerősítve, hogy modern ember már nem gondolkozhat így, a felszabadító harc meg mehet tovább az eddigi kerékvágásban. Az interjúban aztán minden fordítva történt. Olyannyira, hogy ez az egyetlen beszélgetés akár teljesen meg is változtathatja a nemekről szóló nyugati diskurzust. A higgadtan, tisztelettudóan, megnyerően, logikuson és mindvégig empirikus adatokkal érvelő Peterson fél óra alatt szabályosan kivégezte a feminizmust és a gender-ideológiát. És az a döbbenetes, hogy sokan úgy érzik, ezek most tényleg nem túl nagy szavak.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon miért kell mentegetőznie a kormánynak, amikor kiderül, mégiscsak befogadott ezerakárhányszáz menekültet? Azt értem, hogy a milliós nagyságrendű bevándorlás őrültség. Értem, hogy a problémákat helyben kell megoldani, több országhatárnyira tőlünk. Egyet is értek ezzel. Értem, hogy az EU-ban védjük a szuverenitásunkat. Értem, hogy a bölcs ember tud különbséget tenni menekült és migráns között, és ha kell, szigorú határokat húz. De pont ezt a bölcs különbségtételt hiányolom abból a retorikából, amely minden bevándorlót ellenséggé tesz. Mert az egy dolog, hogy nem akarunk tömeges bevándorlást, de az egy másik dolog, hogy léteznek valódi menekültek, akiken emberi kötelességünk segíteni. Hogy alakulhatott ki olyan hangulat, amelyben pár száz befogadott menekült kapcsán a kormánynak ijedten kell leszögeznie, hogy ha erre sor is került, ezek az emberek értelemszerűen vissza lesznek majd toloncolva? Miért akarja letörölni az arcáról az irgalom halvány vonását, amely az egyébként általános szigort bölcsességnek mutathatná?

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásom témája Robert Charles (vagyis R. C.) Sproul volt. Angol szakos egyetemistaként (és azóta is) meghatározó dolgokat tanultam tőle a gondolkodás természetéről, a Szentírás természetéről, és ami a legfontosabb: Isten természetéről. A december közepén 78 éves korában elhunyt amerikai teológus kulcsszerepet játszott intellektuális fejlődésemben, hálával és örömmel emlékeztem meg róla. Sproul Istene nagy Isten volt, akinek a Szava megbízható és kegyelme ellenállhatatlan. A Washington Post nekrológja szerint Sproul kívül állt az amerikai, sőt, a keresztény élet népszerű áramlatain. Ez igaz. Valószínűleg emiatt tudott hatni mindkettőre. Akit érdekel, hogy hogyan, hallgassa meg az előadást (a legalsó a listán)!

Az egész hitéletemet alapjaiban megváltoztatta egy könyv, amelynek szerzője néhány hete a legszemélyesebb módon is megbizonyosodhatott annak tartalmáról. A nemrég elhunyt R. C. Sproul The Holiness of God c. könyvére gondolok, amely végre magyarul is kapható (Isten szentsége, Presbiteriánus Kiadó). Ez a könyv 1995. októberében fenekestül felforgatta az istenképemet, de úgy tette, hogy közben paradox módon tökéletesen illeszkedett is az újjászületésem pillanatában kapott belső képhez, amely engem akkor több évi küzdelem végén a térdeimre kényszerített. A megtérésem utáni évek tompították ezt a képet, de Sproul könyvének olvasása közben ugyanaz a Szentlélek érintett meg újra, aki hat évvel korábban segített, hogy az Úr Jézus – az Isten Szentje – előtt megalázzam magam. Ez az új találkozás véglegesen a helyére tette bennem azt a kérdést, hogy hol érnek véget az érvek és az ellenkezések.

Tovább a teljes cikkre »

Robinson Crusoe eredeti – Defoe által írt, cenzúrázatlan – változatának visszatérő motívuma Isten gondviselése. Robinson egy alkalommal sarjadó kalászokat vesz észre, amelyekről kiderül, hogy rizs. Robinson ekkor a gondviselés mibenlétéről elmélkedik: „Most már nem csupán arra gondoltam, hogy a gondviselés teremtette ezeket számomra, hanem arra is, hogy a szigeten még többnek kell lennie. Bejártam a sziget számomra már ismert részeit, alaposan átkutatva minden zugot, de semmit sem találtam. Végül aztán eszembe jutott, hogy azon a helyen ráztam ki egy zsákból a csirkeeledelt, és ekkor a csoda hatása halványulni kezdett. Sőt bevallom, vallásos hálaérzetem az isteni gondviselés iránt is alábbhagyott, amikor rájöttem a hétköznapi eredetre. Valójában éppolyan hálásnak kellett volna lennem a gondviselésnek, mintha csodáról lenne szó, hiszen az, hogy a patkányok kártevése után az a néhány gabonaszem épen maradt, majd pedig én pont arra a szikla alatti, árnyékos helyre szórtam ki azt, ahol nem égette el a nap, hanem háborítatlanul növekedhetett, valóban nem mindennapos ajándéka volt a sorsnak.” A „szoci” változatban Robinson a természetnek ad hálát, majd egyszerű szerencsének nevezi, hogy éppen ott szórta el a csirkeeledel maradékát, ahol az ki tudott kelni.

Tovább a teljes cikkre »

A „szoci” Robinson Crusoe-t a valódi Robinson Crusoe-tól az különbözteti meg, ami a valódi Hamletet egy olyan Hamlettől, amelyből hiányzik a kezdeti konfliktus (az apa meggyilkolásáról szerzett tudás), vagy a valódi Hamupipőkét egy olyan változattól, amelyben soha nem derül ki, hogy a megvetett lány valójában az egyetlen gyermek a családban, aki tényleg otthon van. A megvágott Robinson Crusoe a szigettel való konfliktusában nyer értelmet, vagy inkább marad értelmezhetetlen. A valódi Robinson Crusoe igazi konfliktusa nem a természettel vívott harc, hanem ami az egész nyomorúsága mögött húzódik: az apjával és Istennel való küzdelme. Fontos, hogy Robinson nem csak apjával, hanem Istennel is harcban állt, hiszen a megbékélés csak az utóbbival való kapcsolatában volt lehetséges – és történt meg Defoe regényében. A történetnek olyannyira ez az értelmező kerete, hogy egy alkalommal Robinson össze is hasonlítja ezt a belső konfliktust a szigettel vívott harcával és megállapítja, hogy ha az első rendeződik, a másodiknak szinte nem is kell megoldódnia.

Tovább a teljes cikkre »

Valószínűleg nincs élő ember a földön, aki valamilyen formában ne hallott volna Robinson Crusoe-ról. Daniel Defoe népszerű regénye a világirodalom egyik legismertebb klasszikusa, szinte minden nagyobb nyelvre lefordították, főhőse olyan irodalmi toposszá vált, amely a legváratlanabb formákban és helyeken is előkerül. A regényt olvasva talán mégsem én voltam az egyetlen, aki azt érezte, hogy valami nem stimmel a történetben. A hosszú, részletes leírások mintha csak azt rejtenék el, hogy Defoe hősének nincs igazán lelke. Egyedül van egy lakatlan szigeten, évtizedeken át nincs senki, akihez beszélhetne, ő mégis zavartalanul tesz-vesz, vadászik, halászik, gyűjtöget, felhalmoz és építget – egy pillanatra nem zuhan magába, hogy mégiscsak mi értelme ezt társ nélkül pusztán a túlélésért csinálni, nem gondolkozik végső kérdéseken, nincsenek mélyebb érzései és vágyai. Robinson Crusoe nem ismer se Istent, se embert. Egy túlélőgép, valahogy úgy, ahogy Richard Dawkins a gének kolóniáit elképzelte; naturalista ideál: mindvégig a földre mutat, mint Raffaello képén Arisztotelész. A regényben van a sziget, ahol túl kell élni, van a természet, amit le kell győzni, és ezt a feladatot a főhős remekül abszolválja. Bónuszként a végén kijut a szigetről, de az lássuk be: már nem is igazán érdekes.

Tovább a teljes cikkre »

A haladás kérdése évszázadok óta megosztja a nyugati világot. Van-e szükségszerű haladás, és ha igen, haladunk-e előre? – tesszük fel ma is a kérdést. Ilyenkor nem az idő előrehaladására gondolunk, hiszen – relativitáselmélet ide vagy oda – a mi számunkra az idő komótosan megy a maga útján, változatlan természetességgel és megbízhatósággal. Amikor a haladás kérdése felmerül, a fejlődés a vita tárgya. Van-e fejlődés az emberi történelemben, és ez a fejlődés magától értetődő-e, kell-e nekünk is tennünk érte, és adott esetben visszafordítható-e? Bár elvontnak és filozofikusnak tűnik a kérdés, rendkívül erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. Akik hisznek a haladásban, hatalmas csalódásként élik meg, amikor a történelem szekere visszafelé kezd menni ahhoz képest, amit ők a haladás helyes irányának tartanak. A másik oldalon viszont az teszi ingerültté és aggódóvá az embereket, hogy az életükbe a folyamatos változtatás igényével lépnek be, miközben az édes ígéreteket rendre keserű ébredés követi. Kockáztatva, hogy én is erős érzelmeket hívok elő az olvasóimból, felteszem így év elején a kérdést: vajon haladunk-e előre, és van-e egyáltalán olyan a történelemben, hogy előre?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum