2018. május havi archívum

Ha Isten agapé, vajon szeret bennünket erosszal? A szeretet azon fogalmak egyike, amelyekről mindenki azt gondolja, tudja, mi az, de ha elkezdünk róla beszélgetni, hamar kiderül, hogy egészen eltérő dolgokat értünk alatta. A szeretet zavaros fogalomként létezik köztünk. Nem csak azért, mert amikor szóba kerül, az egyik ember szerelemre gondol, a másik vágyakozásra, a harmadik pedig önfeláldozásra (bár már ez is sejteti a fogalom mélyén lévő ambivalenciákat), hanem azért is, mert a szeretetfogalomban két egymással ellentétes irányú mozgást tartunk össze: a felemelkedést és az alászállást, a vonzást és az önátadást. Az előbbit hagyományosan az erosz szó jelöli, a másikat az agapé, noha etimológiailag ez a jelölés sem teljesen problémamentes. Az erosz és agapé motívumok különbségéről és egységéről írtam évekkel ezelőtt egy cikksorozatot, de most (olvasóim számára némiképp meglepő módon) egy pápai enciklikát szeretnék segítségül hívni, mielőtt a címben feltett kérdésre válaszolok.

Tovább a teljes cikkre »

Hat évet kellett várni, hogy kiderüljön, létezik-e a Dan Wallace által bejelentett első századi Márk-kézirat. 2012 márciusában írtam először a bejelentésről, majd egy évvel később újra, és rövid kommentekben azóta többször is. Közben egymásnak ellentmondó, aggasztó pletykák kezdtek terjedni a kézirat eladásáról, meg arról, hogy kinek volt lehetősége megnézni, hol találták meg, és hogy mik a publikálás halogatásának okai. Az ügy egyre kínosabbá vált, amit csak mélyített, hogy Dan Wallace a kézirat megtekintéséért cserébe olyan szerződést írt alá, amely őt a publikálásig hallgatásra kényszerítette. Ahogy az lenni szokott, a hallgatás jó táptalajává vált a rossz nyelveknek és az alaptalan összeesküvés-elméleteknek. Ezeket eddig senki nem tudta megerősíteni vagy cáfolni. Most viszont végre vége a találgatásoknak, örömmel jelentem, hogy az ominózus kéziratot publikálták, Wallace is megtörte a csendet, és lassan szinte mindent tudunk, amit az ügyben tudnunk kell.

Tovább a teljes cikkre »

William Righter szerint „az allegória a didakticizmus hagyományos eszköze” (in Clifford: The Transformation of Allegory, vi.). Ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy – Gay Clifford szavaival – a forma „kiment a divatból”, hiszen a mi korunk talán soha nem látott bizalmatlanságot mutat a művészet tanító céljával szemben. A horatiusi dulce et utile (vagy prodesse et delectare) kettősségéből korunkat az édes és gyönyörködtető érdekli, a hasznos és nevelő célzat inkább idegesíti. Az allegóriával szembeni bizalmatlanság azonban részben a didaktikus szándék félreértéséből, vagy rossz értelmezéséből fakad. Az előző posztban írtam arról, hogy az allegória metaforikus irodalmi forma, amelyben elkülönül egymástól a „hordozóeszköz” és a „rakomány”, a jel és a jelölt, és akkor válik erőtlenné és hatástalanná, ha ezt a különbséget nem tartjuk tiszteletben. Erről szeretnék most többet mondani.

Tovább a teljes cikkre »

Angol irodalomból írt diplomamunkámban két középkori allegorikus művet hasonlítottam össze egymással. Mikor beadtam a témajavaslatot, leendő témavezetőm visszakérdezett, hogy biztosan ezzel akarok-e foglalkozni, mert a 20. század végi ember nem igazán lelkesedik már az allegorikus művekért. Mivel engem viszont lelkesített a dolog, elvállalta a témavezetést, de a modern ember ízlését illetően igaza volt. A 19-20. századi regények (mondjuk a modernizmus fénytelen időszakát leszámítva) sokkal olvasmányosabbak, mint a hozzájuk képest darabos és didaktikus allegóriák, amelyek jelentéséhez sem biztos, hogy végül hozzájutunk. Azt ma is elismerik, hogy a középkorban és a reneszánsz idején volt ereje ennek az irodalmi formának, azonban hozzáteszik: a modern ember már nem ismeri azokat a világnézeti kereteket, amelyekben az allegóriák értelmezhetők, és idegenkedik azoktól a hierarchikus társadalmi viszonyoktól, amelyeket ezek a művek tükröznek. Vagy ahogy Gay Clifford irodalomkritikus egyszerűbben fogalmaz: az allegória „kiment a divatból”.

Tovább a teljes cikkre »

A poszt címe a 444.hu nemrég megjelent cikkének teljesen logikus és helyes konklúziója. A cikk az ún. „incel” (saját akaratukon kívül cölibátusban élő) férfiakról szól, illetve arról a nemrég született felvetésről (és annak kritikájáról), hogy „a szex újraelosztására” lenne szükség. Ha valaki most jobbra meg balra néz, hogy ugyan kinek jut eszébe ilyen eget rengető hülyeség, annak ébresztő: bizony olyan világban élünk, ahol ilyesmit időnként felvetnek és egészen komolyan meg is vitatnak. Aztán többnyire el is vetnek, mint a 444.hu cikk szerzője, de az ilyen felvetések jellemzően csak úgy halnak el, mint a bretagne-i hullám, amelynek most épp nem sikerült újabb darabot leszakítania a parti sziklából. Én nem megvitatni akarom az ominózus kérdést, hanem csak rámutatni arra az ellentmondásra, amit a 444.hu cikk konklúziója jelez.

Tovább a teljes cikkre »

Ötvenéves a huszadik század messze legjelentősebb társadalmi fordulata, az 1968-as diáklázadásokban testet öltő kulturális forradalom. Ez a forradalom gyökeresebben átalakította a nyugati társadalmakat, mint bármely más korábbi lázadás az azt megelőző évszázadokban. Politikai értelemben csak bolhacsípés volt a polgári berendezkedésnek, főleg ha a Nagy Francia vagy a Nagy Októberi forradalom radikális társadalommérnökösködésével vetjük egybe, amely nem egyetemek néhány hétig tartó elfoglalásáról szólt, hanem a tulajdonviszonyok teljes átalakításáról és egész társadalmi rétegek likvidálásáról. A 68-as mozgalom mégis mélyebben nyúlt bele az emberi létezés szöveteibe, mint a korábbi lázadások bármelyike. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a 68-ban felszínre törő kulturális forradalom három M betűje, amit a nyugati egyetemek falára rajzoltak. Három M, három kulturális ikon: Marx, Mao, Marcuse. Ebből a harmadik a legfontosabb.

Tovább a teljes cikkre »

Megy a második évad, és A szolgálólány meséje továbbra is elképesztően izgalmas. Progresszív. Propaganda. Nem, nem úgy, mint az evangéliumi keresztény filmek. Az evangéliumi filmek zöme úgy propaganda, hogy az csak annak nem nyilvánvaló, aki ezt is várja el az evangéliumi filmektől. A szolgálólány meséje egyáltalán nem nyilvánvaló propaganda, mert a forgatókönyvírók és a rendezők értenek ahhoz, hogyan kell szimbólumokkal bánni és jó filmet csinálni. (Várom, mikor értik meg végre a pragmatikusan gondolkodó amerikai keresztény producerek, hogy akár propagandát is meg lehet jól csinálni.) A szolgálólány meséjében a kívülállóknak is átélhető a progresszív gondolkodás összes hiedelme, félelme, projekciója és tévedése, és mivel filmesztétikailag jó a sorozat, ezek a hiedelmek, félelmek, projekciók és tévedések erőteljesen hatnak. Szemben az ügyetlenül összebarkácsolt evangéliumi filmekkel, amelyek a kívülállókra nem hatnak, sőt kíváncsivá sem teszik őket.

Tovább a teljes cikkre »

(A Félelem és reszketésben a hitet kívülről fürkésző Johannes De Silentio négy változatban gondolja végig Ábrahám és Izsák drámáját. Ez az V. az én hívő változatom.)

Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megfogta Sára öreg kezét, csókot nyomott az arcára, majd némán útnak indult Izsákkal. Sára az ablakból utánuk nézett, és ugyanaz a nyugtalanság fogta el, mint fiatal feleségként Ur-Kaszdimban. Ábrahám lelke is nyugtalan volt, mindvégig Istenhez kiáltott, aki érti ezt az érthetetlen szörnyűséget és bizonyította már, hogy az elhaltból is elő tudja hozni az ígéret gyermekét. Három napig lovagoltak szótlanul, apa és fia. Mórija hegyéhez érve Ábrahám verejtékezett, sóhajtozott és Istenhez könyörgött, hogy akármi is lesz, tegye Izsákot hívővé. Amikor előhúzta a kést, Izsákból hangtalan, kétségbeesett kiáltás szakadt ki, hogy apja Istene mentse meg őt. Ekkor látták meg mindketten a kost. Ábrahám soha olyan gyorsan nem végzett állattal, mint ott fent a hegyen. Izsák pedig soha nem felejtette el, hogy a kés aznap nem rá, hanem a bárányra sújtott le. Hívő lett és amikor felnőtt, az Isten báránya képét véste anyja sátrának tartócölöpébe. Haláláig félénk ember maradt, gyűlölte a konfliktusokat és többre becsülte az élet apróbb dolgait a nagy drámáknál.

Tovább a teljes cikkre »

A vallástalanság a nép ópiuma. Elfeledteti a nyomasztó gondolatot, hogy van valaki felettünk, akinek engedelmességgel tartozunk, és csillapítja a lelkiismeretfurdalást, hogy nem adunk neki hálát. Elhiteti velünk, hogy mindenben egyenlőek vagyunk, holott számtalan különbség és hierarchia járja át a valóságot. Könnyebbé teszi a kozmikus lázadást. Abba az álomba ringat, hogy magunknak szabhatunk törvényt, eldönthetjük, mi a jó és mi a rossz, holott ez már rég el van döntve, és egyáltalán nem tőlünk függ. Mákonyos utópiaként tár elénk soha meg nem valósuló jövőt – nevezzük azt kommunizmusnak, igazságos társadalomnak vagy akárminek –, amely azzal a meleg érzéssel tölt el, hogy haladunk valamerre és jobbak vagyunk, mint az elődeink. Kétszáz éve született Karl Marx, aki ezt az ópiumot adta a nép kezébe. A szer a százmillió áldozat és egyéb mellékhatások ellenére még mindig kelendő és hat. Ez mindennél többet elmond a modern emberről.

Tavaly ősszel sokan, sok helyen, sokféleképpen ünnepeltük a reformáció 500. évfordulóját. Én is írtam róla egy egész hónapon át tartó cikksorozatot (kezdve itt). A reformáció lényegét tekintve azonban nem emlék, hanem az egyház mindenkori lehetősége és kötelessége, és nem is a katolicizmussal való harcról szól, hanem Isten igéjéről és az evangéliumról. Az Evangéliumi Fórum honlapjára felkerült az az előadás, amit tavaly novemberben a reformáció erejéről tartottam. Ezt az előadást az egyik legfontosabb előadásomnak tartom azok közül, amelyeket valaha tartottam. Azt a meggyőződésemet mondom el, hogy a reformáció ereje ma is megváltoztathatja Európát, sőt, a saját szívünket is, mert az Isten igéjénél és az evangéliumnál nincsen nagyobb és tisztább erő. Ha valaki végignézni (vagy meghallgatja) az előadásomat, megismerheti, mi mozgat engem legbelül. Itt lehet megnézni (itt pedig meghallgatni).

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum