2018. október havi archívum

Tertullianus a 2-3. század fordulóján élt egyházatya, akitől jelentős mennyiségű írás maradt fenn, és aki a római egyházzal való szakítása és a montanista mozgalommal való kacérkodása ellenére éppen montanista időszakában írta több kiváló könyvét az egyetemes keresztény hit védelmében (például Markion tanításai ellen írt négy könyvét). Tertullianust csodálta Cyprianus és Augusztinusz, Lerinumi Vince a legkiválóbbnak tartotta a latin és görög szerzők között. Tertullianus számos témát ölel fel az apostoli hagyománytól a keresztségen és az imádkozáson át a keresztény asszonyoktól elvárt viselkedésig, Krisztus váltsághalála nem tartozott az általa részletesen tárgyalt témák közé. Ennek ellenére több alkalommal bepillantást nyerhetünk abba, hogy a karthágói egyházatya hogyan értette Krisztus halálát, és az alábbi idézetekből láthatjuk, hogy azt helyettes bűnhődésnek tartotta: Krisztus a mi bűneink átkát vette magára, amikor az Atya mint igaz Bíró általa békélt meg velünk, törvényszegőkkel.

Tovább a teljes cikkre »

Egy pillanatra megszakítom a helyettes bűnhődésről szóló sorozatot, hogy néhány általánosabb tanulságra irányítsam a figyelmet az atyák kapcsán. Aki már unja a témát, azt hadd biztassam arra, hogy adjon mégis esélyt ezeknek a posztoknak, mert fontosabbak, mint aminek látszanak. Van idő, amikor az a helyes, ha nem akarunk másról tudni, csak Jézus Krisztusról, róla is mint Megfeszítettről (vö. 1Kor 2,2). Az összegyűjtött idézetekben az atyák újból és újból ugyanazt mondják el, amit egyszerűen nem unhatunk meg: Jézus Krisztus elszenvedte helyettünk a bűneink jogos büntetését! Az igazságos Isten annyira szeretett minket, hogy magára vette a bűneinket és helyettünk bűnhődött. Ez óriási hír, az elképzelhető legfelszabadítóbb üzenet! Örök életünk lehet, ha hiszünk benne! Ezt nem lehet elégszer hallani. Fontos, hogy lássuk ennek általános elfogadottságát is a korai egyházban. Arra buzdítok tehát mindenkit, hogy olvassa el a sorozat eddigi és ezután következő posztjait. De van egy másik oka is annak, amiért érdemes követni a sorozatot.

Tovább a teljes cikkre »

Lyoni (Lugdunumi) Irenaeus a korai egyház egyik legismertebb teológusa és apologétája. Polükarposz tanítványa volt, aki ismerte János apostolt, így mindössze két generációnyi távolság választotta el az apostoloktól. Legismertebb műve Az eretnekek ellen (Advesus Haereses), amelyben a gnoszticizmus tanaival szemben képviseli az apostoli hagyományt. A megváltás leírására Irenaeus használta először a recapitulatio kifejezést. A kifejezés arra utal, hogy Isten Krisztussal (a második Ádámmal) újrakezdte, amit (az első) Ádám elrontott, a megváltásban Krisztus engedelmessége hozza helyre az első ember engedetlenségét. Ezt a megváltás-felfogást időnként szembeállítják a helyettes bűnhődés tanával, de a szembeállítás nem csak felesleges, hanem Irenaeus esetében tökéletesen téves is, hiszen a lyoni püspök egyértelműen hitt abban, hogy Jézus a mi bűneink büntetését szenvedte el, engesztelő áldozatként, amely megbékéltet bennünket Istennel.

Tovább a teljes cikkre »

Szardeszi Melitón gondolatai következnek a helyettes bűnhődésről. Szardesz városának keresztény gyülekezetéről már a Jelenések könyvében is olvasunk, ez az a gyülekezet, amelynek Krisztus azt mondja: „Ébredj fel!” (Jel 3,2) Ennek a „haldokló” gyülekezetnek volt néhány évtizeddel később püspöke Melitón, aki a fennmaradt írásai alapján kiváló retorikai képességgel hirdette az evangéliumot és buzdította gyülekezetét Krisztus követésére. Fontos a témánk szempontjából, hogy legismertebb műve, a Kr. u. 166 körül született Húsvéti homíliája, a Krisztus általi megváltást a zsidó páskaünnep képeivel mondja el. Az 1940-ben megtalált igehirdetés (és egyéb fennmaradt töredékek) azt igazolják, hogy Melitón – az eddig megvizsgált korai egyházatyákhoz hasonlóan – Krisztus váltsághalálát helyettes bűnhődésként értelmezte. Nézzünk meg néhány idézetet ennek alátámasztására.

Tovább a teljes cikkre »

Hogy a helyettes bűnhődés megfelelő leírása-e Krisztus megváltó munkájának, azt a Szentírásnak kell eldöntenie. Véleményem szerint a tan nem csak biblikus, de a vele szembeni kétely az evangélium központi igazságát kérdőjelezi meg. Ebben a sorozatban azonban nem a tan szentírási alapjait akarom megmutatni, hanem csak azt szeretném bizonyítani, hogy a helyettes bűnhődésben az egyházatyák is hittek, vagyis nem igaz, hogy a tan Anzelm vagy a reformátorok teológiai újítása lett volna. Jusztinosszal folytatom a sort, aki Rómában élő filozófus volt, keresztény hitre tért, és Kr. u. 165-ben mártírhalált halt a hitéért. Három műve maradt fenn: két Apológia, amelyeket a keresztény hit védelmében vetett papír(usz)ra, és egy dialógusként megírt mű, a Párbeszéd a zsidó Trifónnal. Utóbbi írásában egyértelmű igazolást látunk arra, hogy a második századi keresztény filozófus a bűneink átkaként elszenvedett helyettes bűnhődésként értelmezte Jézus váltsághalálát.

Tovább a teljes cikkre »

A Kr. u. 2. század keresztény irodalmának egyik gyöngyszeme a Diognétoszhoz írt levél. A szerzője egy bizonyos Mathetesz; a neve egyszerűen Tanítványt jelent, egyébként semmit nem tudunk róla. A levél egy Diognétosz nevű embernek szól, aki szerette volna megismerni a keresztények vallását: „miféle istenben hisznek, őt hogyan szolgálják”, és „miért nem azonos a keresztény vallás a zsidókéval”. Ebből a levélből származik a híres részlet, amely úgy kezdődik: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől.” A keresztények egyéb módon megmutatkozó másságát hangsúlyozó levélből – sok más értékes részlet mellett – az is kiderül, hogy a Tanítvány Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezte.

Tovább a teljes cikkre »

Bár elterjedt nézet, mégis egyértelmű tévedés, hogy a helyettes bűnhődés tana Anzelm vagy a reformátorok újítása volna. A rendkívül szűkös források ellenére jó okkal hihetjük, ahogy az előző posztokban megmutattam, hogy a helyettes bűnhődésben hitt Római Kelemen, Antiókhiai Ignatiosz és Szmirnai Polükarposz, három ismert apostoli atya. A sort folytatva Barnabás levelében is ugyanezt fogjuk most látni (és még messze a sor vége!). A Barnabás-levél egy valamikor Kr. u. 70-135 között született írás, amely a korai keresztények között nagy népszerűségnek örvendett. Barnabás neve alatt maradt fenn, de kutatók szerint inkább egy alexandriai zsidó szerzőtől származik, aki azt igyekszik számtalan példával igazolni, hogy az Ószövetség Krisztusról szól. Az időnként elrugaszkodott allegorizálásba is hajló fejtegetések a szerző szándéka szerint azt illusztrálják, hogy a zsidók nem értették meg az áldozatok, az étkezési törvények, a körülmetélkedés és a szombat valódi jelentését, hiszen ezek Krisztusra mutatnak. Ahogy a levél szerzője az Ószövetség tipológiai jelentőségének példáit veszi sorra, nyilvánvalóvá válik, hogy a megváltást Krisztus helyettes bűnhődéseként értelmezi. Két hosszabb szakaszt nézzünk meg, ahol ezt láthatjuk.

Tovább a teljes cikkre »

Azt kérem, hogy most minden olvasóm figyeljen, mert a lényegről lesz szó. Hitünk misztériumáról, a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthaláláról. Hagyományosan, évszázadokon keresztül úgy értettük Jézus halálát, hogy ő a mi bűneink jogos büntetését kapta meg, hogy nekünk Istennel békességünk lehessen. Ezt nevezik a helyettes bűnhődés tanának. A helyettes bűnhődés tana az evangélium szíve, a tannal szembeni kétely azonban újra és újra felüti a fejét. A helyettes bűnhődéssel szemben az egyik legfőbb ellenvetés a mai korban az, hogy a megváltásnak ez a magyarázata Istent „vérszomjas szörnyetegnek” mutatja, aki saját Fiát „kínozza”, holott az Atya meg tudna bocsátani vérontás nélkül is; neki nincs szüksége elégtételre, hiszen ő a szeretet. Egy régen megcáfolt, de Gustaf Aulén Christus Victor c. könyve óta sokak által felmelegített feloldása a „problémának” az, hogy Isten valójában a Sátánnak fizetett váltságdíjat, nem saját igazságának. Isten arcát csúfítja el – mondják nekünk –, ha úgy ábrázoljuk a szeretet Istenét, mint akinek elégtételre van szüksége, és ezt éppen a Fián veszi rajtunk. Nem, Isten szeretet, Isten nem vár elégtételt! – halljuk egy ideje liberális és progresszív teológusoktól, és időnként már az evangéliumi mozgalmon belül is. Mit felelhetünk erre?

Tovább a teljes cikkre »

A megváltásban mint helyettes bűnhődésben hitt Polükarposz, szmirnai püspök is. Polükarposz nem csak ismerte Antiókhiai Ignatioszt, akitől az előző posztban idéztem, de Ignatiosz az egyik levelét éppen neki írta. A szmirnai püspök is mártírhalált halt, a prokonzul jelenlétében máglyán égették meg valamikor a Kr. u. 2. sz. közepén, 86 éves korában. Polükarposz minden valószínűség szerint ismerte János apostolt is, aki az első század végén halhatott meg. A vértanúságáról fennmaradt aktában Polükarposz azt mondja az őt elítélő kormányzónak: „Ideig-óráig égő és rövid idő multán kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár.” (Vanyó L.: Vértanúakták és szenvedéstörténetek, 49.) Polükarposz hitt Isten büntető ítéletében, és abban is, hogy Krisztus éppen azért szenvedett, hogy a benne való hit által ne kelljen a bűneinkért nekünk elszenvedni ezt a büntetést.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum