„Legnagyobb gondunk: a növekedés”

2014 ápr. 12. | Divinity, Közösség, Spiritualitás | 10 hozzászólás

Lenyeltem a csípős-fűszeres kecskepörkölt utolsó falatját, majd odafordultam indiai vendéglátómhoz, aki maszatos kezével egy marék szaftos currys rizst emelt a szájához. Próbáltam én is a kezemmel enni, de néhány szerencsétlen kísérlet után visszatértem a késhez és villához, amit – az idegen iránti könyörületből – előre a tányérom széléhez igazítottak. A palacsintához hasonlító roti kenyérrel ügyesebben bántam, annak ugye nálunk is van némi hagyománya, hogy a kenyérhéjjal kanalazzunk („eb, aki a kanalát meg nem eszi”), de kezdetleges technikámmal mindenki rég megebédelt volna, mire én is befejezem az evést, ezért inkább újra nyugati eszközökhöz nyúltam (kés, villa, kanál). Az ebéd végéhez közeledve az engem érdeklő irányba tereltem a beszélgetést. Szerettem volna többet megtudni arról az evangéliumi mozgalomról, melynek meghívására Indiába csöppentem.

Szilárd növekedés

„Melyek a legfőbb kihívások, melyekkel szembe kell néznetek?” – kérdeztem az idősödő indiai keresztény vezetőt. Angolul beszéltünk, bár legnagyobb csodálkozásomra az angolul értő és beszélő indiai olyan ritka volt, mint a fehér holló. Vendéglátóim anyanyelve a gujarati, de hindiül is folyékonyan beszéltek. A hindi az ország hivatalos nyelve, azt mindenki érti, a törzsi területeken élők is. Angolul igazán jól és érthetően beszélő indiaiakkal viszont csak egyetlen családban találkoztam (egy testvérpár kiváló és szinte hibátlan angolsággal tudott kommunikálni), az általános élményem inkább az volt, hogy még az angolul jól tudó indiaiak kiejtését is nehezen értettem. Az volt a legkínosabb, amikor a szigorú határőr kérdéseit nem tudtam értelmezni, és csak negyedszerre sejtettem meg, hová akar kilyukadni. Vendéglátóim akcentusa mögött is sokszor keresgéltem, vajon mely angol szavakra gondolhattak. Pár nap után azért rájöttem, hogy a fonetikai furcsaságok és nyelvtani hibák viszonylag következetesek, így a kommunikációnk is napról napra könnyebbé vált.

„Legnagyobb gondunk a növekedés” – hangzott a válasz, miközben vendéglátóm citromos meleg vízbe áztatta zsíros ujjait. Majd előrehajolt, barátságosan felém fordította fejét, melyet egy korábbi gerincműtét miatt csak felsőtestével együtt tudott forgatni, és sugárzó arccal folytatta: „Nehéz lépést tartanunk a Szentlélekkel. Annyi új gyülekezet jön létre, hogy a vezetők megfelelő képzése jelenti számunkra a legnagyobb kihívást. Nyugatról a bővölködés evangéliumát hirdető prédikátorok érkeznek hozzánk, akik félrevezetik az embereket. Stadionokat töltenek meg, gyógyulást és anyagi gyarapodást ígérnek, bűnről, megváltásról, Krisztus keresztjéről, üldöztetésről azonban nem beszélnek. Aztán hazamennek, és maguk mögött hagynak egy csomó megtévesztett embert, akik bár ‘elfogadták Jézust’, az evangéliumot valójában soha nem hallották.” „Hogyan szálltok szembe ezzel?” – érdeklődtem. „Képzéssel. Az a célunk, hogy 2020-ig kétezer fiatal vezetőt képezzünk az új gyülekezetek számára, olyan vezetőket, akik szilárdan állnak a Biblia tanításai mellett és iránymutatást tudnak adni a megtérők számára is.”

Vendéglátóm nem a levegőbe beszélt. Azóta, hogy 2001-ben Istentől azt a látást kapta, hogy Észak-India államaiba is elvigyék az evangéliumot, több ezer gyülekezetet alapítottak, és közel százezer ember jutott általuk Krisztus-hitre. Nem a felemelt kezeket számolják, hanem a létrejött gyülekezetek taglétszámát. Pontos adatok nincsenek, mert minden folyamatos változásban van, de ami történik, az nem csak egy evangélista ellenőrizhetetlen beszámolója, hanem az evangélium kézzel fogható terjedése a legalapvetőbb bázis, a gyülekezetplántálás szintjén. Ráadásul rendkívül kemény terepen. Dél-Indiában sok keresztény misszió működik, de az északi vidékek, ahol az évszázados hindu-muszlim szembenállás megkeményítette az emberek szívét, viszonylag zárt területeknek számítanak, minimális keresztény jelenléttel. Ahmedabadban például mindössze 0.8 százalék a keresztények aránya, és ebbe minden beleértendő, a római katolikusoktól a szélsőségesen karizmatikus csoportokig mindenki. Vendéglátóim ezeken a területeken akarják megnyerni az indiaiakat Krisztus számára, és úgy tűnik, a munkájukat csodálatos gyümölcsök kísérik.

Személyesen győződtem meg arról, hogy ebben az esetben valóban szilárd evangéliumi mozgalomról van szó. Vezetőik hitelességét sokan mások is tanúsítják, de alázatukról és hitelességükről magam is sokféleképpen megbizonyosodtam. Egyszerű, tüzes, de bölcs és óvatos emberek, akik nagyot álmodtak, ugyanakkor lépésről lépésre haladnak előre, és tudják: csak akkor lesznek eredményesek, ha a Szentlélek jár előttük. Nem emberi módszerekben bíznak, hanem Istenben. Teológiai álláspontjukat leginkább a „karizmatikus kálvinista” címkével jellemzik (a mi nyugati világunkból többek között John Piper szolgálatát érzik legközelebb a szívükhöz). Mindent Isten igéjére akarnak alapozni, akkor is, ha az megkérdőjelez nem csak indiai, de indiai keresztény szokásokat is. Mégis, ez egy indiaiaktól indult, indiaiak által végzett és indiaiak által vezetett misszió. Bár szoros partneri kapcsolatokat ápolnak nyugati evangéliumi felekezetekkel, hitük, stratégiájuk, tüzük, lelkesedésük indiai talajon született, indiai emberek szívében. Problémáik is indiai problémák.

Új gyülekezetek

„Hogyan születik egy új gyülekezet?” – kérdeztem, miközben szedtem a tálkámba a frissen felvágott mangóból és papayából, amit vendéglátóm felesége tett az asztalra. „Ez még korai mangó, néhány hét múlva lesz ideális az íze” – mondta, de én semmi kivetnivalót nem találtam benne, sőt, azt hiszem soha nem ettem még olyan zamatos mangót, mint amilyen ez a friss gyümölcs volt, bár konzervatív ízlésem miatt egy érett őszibarackra lehet, hogy elcseréltem volna. Az idős indiai vezető is szedett magának, majd hozzám fordult. „Amikor egy ember Jézus követője lesz, arra buzdítjuk, hogy azonnal ossza meg az élményét másokkal is. Az evangélium akkor terjed leggyorsabban és legnagyobb erővel, ha az emberek elmondják azt, amit Jézus tett velük. A rokonok, barátok felfigyelnek, ha valaki megváltozik, megszabadul gonosz szellemektől, békességre talál, abbahagyja az ivást, szeretettel kezd bánni a feleségével.”

„Az indiaiak rosszul bánnak a nőkkel?” – kérdeztem vissza. „Igen. Indiában a nők másodrendű polgárok, rabszolgaként tekintenek rájuk, sokat dolgoztatják őket, a férjek gyakran erőszakoskodnak velük, verik őket. Sok nő éppen azért vonzódik a kereszténységhez, mert a keresztény férjek megértőbbek velük.” „Vannak női egyenjogúsági mozgalmak Indiában?” – kérdeztem vissza. „Természetesen vannak, de mi ezeket fenntartásokkal figyeljük. Nem helyeslünk mindent, amit nyugaton látunk. Nem akarjuk mindenestül felborítani a nemi szerepeket. Azt szeretnénk, ha a férfiak vezetők maradnának a családjukban is és a gyülekezetekben is, ugyanakkor szeretettel és tisztelettel bánnának a feleségükkel, ahogy a Biblia tanítja.” Vendéglátóm feleségére pillantottam, aki egyáltalán nem tűnt elnyomott asszonynak, de férfias sem lett, hatvanas évei végéhez közeledve is szép maradt és rendkívül nőiesen viselkedett. Nem volt kérdés számomra, hogy a férjét követi, de az sem, hogy ebben a szerepben szabadnak és boldognak érzi magát.

„És hogyan jut el az evangélium új falvakba, városokba?” „Minden gyülekezetnek van felelősségi köre. Az egyes gyülekezetek felelősek azért, hogy a közelükben lévő falvakba és városokba eljusson az örömhír. Arra biztatjuk a hívőket, hogy gondolkodjanak, kiket ismernek egy adott faluban. Lehet szó rokonról, barátról, távoli ismerősről, a lényeg, hogy legyen köztük valamilyen természetes kapocs. Miután összegyűjtöttek neveket, imádkozni kezdenek értük. A gyülekezetek hónapokig csak imádkoznak ezekért az emberekért. Aztán valaki közülük útra kel, hogy meglátogassa az egyik ismerőst, akiért imádkoztak. Nálunk a vendégszeretet könnyűvé teszi ezt. Mindenki örül annak, ha távoli rokon vagy barát meglátogatja.” „És mi történik egy látogatás alkalmával?” – érdeklődtem. „A látogatás alatt a mieink megosztják azt, amit ParMishvar (a Nagy Isten) tett velük. Aztán felajánlják, hogy ha van valamilyen szükség a háznál, szívesen imádkoznak azért Jézus Krisztus nevében. Az a tapasztalatunk, hogy Isten meghallgatja az egyszerű, bizalommal elmondott imákat.” (Aznap éppen egy fiatal lelkész mondta el nekem, hogy a családjuk akkor lett Jézus követője, amikor Jézus meggyógyította az édesanyját egy súlyos betegségből. Úgy tűnik, ilyesmi valóban történik, és talán nem is ritkán.)

„Néhány hónap múlva a testvér újból ellátogat az adott faluba. Előre jelzi a jövetelét, és arra biztatja az ismerőseit, hogy hívják össze az ő barátaikat, rokonaikat és ismerőseiket is, hogy ha valakinek imára van szüksége, Jézus segítségét kérjék. Ilyenkor nagy dolgok történnek. Meggyógyulnak betegek, megtérnek, megszabadulnak emberek gonosz szellemektől, és máris ott az új gyülekezet magja.” „Megszabadulnak gonosz szellemektől?” – kérdeztem vissza. „Igen. Különösen animista törzsi területeken tapasztaljuk ezt, ahol az emberek korábban behívták az életükbe a szellemeket. De ez hinduk között is gyakran előfordul.” „Hogy nyilvánulnak meg a démonok?” „Ó, az egészen egyértelmű. Jézus Krisztus jelenlétében annyira kényelmetlenül érzik magukat, hogy nem maradnak észrevétlenek.” „És ilyenkor parancsolnak a hívők Jézus nevében?” „Igen, ezt tanítjuk nekik. Jézus szolgálatában is ezt látjuk. A démonok pedig távoznak.”

Egyszerűen nagyszerű

„De fontosnak tartjuk, hogy a hívők megfelelő képzést kapjanak” – vette fel vendéglátóm újra a korábbi fonalat. „Ezért hívunk külső segítséget. Mi nem győzzük ezt a munkát, egyedül nem tudjuk elvégezni. Hálásak vagyunk, hogy amerikai testvérek ebben segítenek nekünk. Neked is nagyon örülünk, hogy itt vagy. A lelkészeink többségének csak Bibliája van, segédirodalomhoz alig jutnak. Az itteni képzések kulcsfontosságúak. Azt szeretnénk, ha a gyülekezetek az ismeretben szilárdak lennének, ehhez pedig képzett lelkipásztorokra van szükség. Ezek a fiatal vezetők odaszántak, örömmel jönnek. Van, aki negyven órát utazik zsúfolt vonatokon, hőségben, és útközben ételt sem tud venni magához, amit otthonról hozna, az meg útközben megromlana. De nem bánják, szívesen hoznak áldozatot Krisztusért.”

„A lelkészek többsége egyszerű, tanulatlan ember, sokan földműveléssel foglalkoznak” – szólt közbe vendéglátóm fia, aki nagyjából velem egyidős, és maga is aktívan részt vesz vezetők képzésében. Meglepődtem teológiai műveltségén, mert nemcsak otthonosan mozgott a teológiai szakirodalomban, de láthatóan ismerte a különböző teológiai irányzatokat és azok képviselőit is, és nagyszerűen tudott érvelni a saját álláspontja mellett. N. (a szolgálat biztonsága érdekében a teljes nevét nem írhatom le, ahogy vendéglátóimét sem) rendszeresen járja az észak-indiai tartományokat. Ilyenkor összehívja a közelben lévő lelkipásztorokat, és a Biblia egy-egy könyve alapján tanítja őket. Napokat, heteket van távol, de a felesége örömmel támogatja ebben. Az evangélium az életük.

„Ezek a lelkészek nagyon szeretik a tanításaidat, mert egyszerűen, gyakorlatiasan és erőteljesen beszélsz hozzájuk” – bátorított N. A dicséret akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, ugyanis a szolgálatomat ért leggyakoribb bírálat mindig az volt, hogy túlságosan intellektuális vagyok és elbeszélek az emberek feje fölött. Ha egyszerű indiai emberek, akik szinte mind első generációs hívők és csak néhány éve keresztények, írni-olvasni is nehezen tudnak, azt mondják, hogy egyszerűen és gyakorlatiasan beszélek hozzájuk, az nem jelenthet mást, mint hogy Isten valóban felkent erre a szolgálatra! Egyébként belül is ezt éreztem. Szabadsággal, bátran és örömmel hirdettem közöttük Isten igéjét, ők pedig nyitottan és intenzíven figyeltek, mint akik nem akarnak egyetlen morzsát sem a földre ejteni abból, amit hallanak. Úgy figyeltek, mint akik tudják, hogy a növekedés problémáira jelenleg ők a válasz. Nem városnézésre jöttek Ahmedabadba, hanem azért, hogy keményen dolgozzanak, hiszen Jeremiás megmondta: átkozott az a férfi, aki az Úr munkáját hanyagul végzi. Engem is ehhez hasonló istenfélelem járt át.

Amikor ezek a lelkipásztorok visszamennek szolgálati területükre, számunkra felfoghatatlan nehézségek közé térnek vissza. „A lelkipásztorok nyolcvan százaléka komoly ellenállásba ütközik a hite miatt” – mondta vendéglátóm. Én magam is meghallgattam néhány történetet. Egyikük elmesélte például, hogy egy faluban prédikálni kezdett Jézusról, mikor megdobálták tehénganéjjal, kövekkel és téglákkal. Azt kérte a támadóktól, hadd fejezze be az üzenetét, utána azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Megengedték neki, de a mondandója befejeztével elzavarták a faluból, és azt mondták, ha még egyszer beteszi a lábát, nem fogja többé a saját lábán elhagyni a falut. Két nap múlva mégis visszament hozzájuk. Többen köréje gyűltek és bocsánatot kértek tőle, valamint kérték, beszéljen még nekik Jézusról. Ma egy gyülekezet van ebben a faluban. Azonban a megtértek helyzete is általában nehéz. Aki keresztény lesz, azt a családja kiközösíti, ha egy egész család tér meg, azt pedig a falu közösíti ki. Ez nem csak azt jelenti, hogy onnantól nem állnak szóba velük, hanem azt is, hogy el vannak zárva a falu erőforrásaitól, nem vásárolhatnak, nem kereskedhetnek, és sokszor bizony a víz sem áll többé rendelkezésükre.

A békesség Istene

„Mi az, ami miatt mégis Krisztust választják ezek az emberek?” – kérdeztem. „Elsősorban a belső békesség miatt” – válaszolta N. „A hinduizmus békességet ígér, de nem tudja megadni. A hindu a jó cselekedeteivel próbálja kiegyensúlyozni a rossz cselekedeteit, és erre vannak is megfelelő eszközök a vallásukban. Ez azonban nem hoz számukra valódi békességet. A Krisztusban kapott shanti viszont minden mást felülmúl. Ez a legjellemzőbb keresztény tapasztalat Indiában. Maga a Szentlélek az, aki az evangélium által cselekszik az emberek életében, és ha egyszer átélték a munkáját, mindent képesek kockára tenni azért, hogy a belső békességük megmaradjon. Jézus olyan békességet ad, amilyet a világ nem adhat, nem is ad. Jézus viszont igen.”

„És ez áll a növekedés mögött?” – próbáltam megérteni annak a különös mozgalomnak a titkát, amibe betekintést nyerhettem. „Isten áll a növekedés mögött, aki kegyelméből kiválasztotta ezeket az embereket magának, hogy dicsőségének magasztalására legyenek. Istennek mindig az volt a célja, hogy a népek által dicsőséget szerezzen magának. Mi is ezt tesszük itt Indiában. De ő az, aki cselekszik bennünk és általunk. Ez az egész Istenről szól.”

Miközben beszélgettünk, az étkezőbe beszűrődött két másik gyülekezet éneklése, akik szintén abban a konferencia központban tartják istentiszteleteiket, ahol a lelkipásztorok képzését végeztük. A dallam és a szöveg ismeretlen volt számomra, de a lelkülete nem. A bágyasztó meleg ellenére volt ebben a légkörben valami hihetetlenül frissítő.

10 hozzászólás

  1. Ödönbéla

    Nagyon izgalmas és bátorító beszámoló, Ádám, te pedig nagyon jól írsz 🙂 Miről tanítottál?

  2. Szabados Ádám

    Köszi. Vezetési elvekről tanítottam a Példabeszédek könyve alapján.

  3. Biró János

    „Szabadsággal, bátran és örömmel hirdettem közöttük Isten igéjét, ők pedig nyitottan és intenzíven figyeltek, mint akik nem akarnak egyetlen morzsát sem a földre ejteni abból, amit hallanak.”

    Kedves Ádám!

    Tény, hogy én is elgondolkodtam azon, amikor elolvastam, hogy Indiába mész: vajon mit fognak megérteni azok az egyszerű átlag-indiaiak a tudásod mélységeiből? Végül, arra gondoltam: a Szentlélek téged fog hozzáigazítani az ő gondolkozásmódjukhoz, képi megfogalmazásaikhoz.

    Beszámolód alapján arra következtetek, homályos elképzeléseimnél sokkal gazdagabban munkálkodott általad (is), a kegyelem Istene.

    „Egyszerűen, gyakorlatiasan és erőteljesen” tolmácsolni Isten üzenetét – lehet diploma nélkül is, de bölcsen döntöttek az ottani missziós vezetők úgy, hogy a gyorsan szaporodó gyülekezetek vezetőit is tovább kell képezni.
    Mit adhat hozzá ehhez a nagyszerű mozgalomhoz egy magadfajta „intellektuálisnak” elkönyvelt teológus? Szerintem, éppen azt a biztonságot, amit mi is élvezünk, biblia-értelmező bejegyzéseid nyomán.

    Ma már sokan ébredtek tudatára annak, hogy túl sok „igazság” hemzseg a mai globalizált világban. Egyre többen kérdezik azt is: ezekből mi az, AMI SZÁMÍT? Szerintem, benned is felmerült ez a kérdés, India hatalmas kulturális gazdasága, sokszínűsége, és a merőben másféle lehetőségek megtapasztalása nyomán.

  4. Sytka

    Jó volt olvasni a beszámolót. India, Kína, Afrika… jó dolog látni, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol erőteljesen növekszik a kereszténység.

  5. Agnus

    Hiszen ez csodálatos! Köszönjük.

  6. dzsaszper

    Kedves Ádám,

    ha jól értelek, ebben a posztban fejted ki azt, amit a Mámoros hazatérés posztban így fogalmazol meg: „Azt hiszem, amit ezen az úton kaptam, az egy másik perspektíva.”

    Remélem lesz még folytatása a posztsorozatnak. Szükségünk van ezekre a mámorokra és új perspektívákra, de vajon mit tudunk kezdeni velük idehaza? És leginkább, mit tud kezdeni velük és velünk a Szentlélek?

  7. Viktor Barnabás

    „A dallam és a szöveg ismeretlen volt számomra, de a lelkülete nem. A bágyasztó meleg ellenére volt ebben a légkörben valami hihetetlenül frissítő.”

    Szia Ádám!

    Ez az ismerős „lelkület” nagyon átjött a sorokon. És nekem is ismerős 🙂 Bárcsak minden nap megmártózhatnánk benne.

    Köszönésképpen: shanti!

    Viktor

  8. Szabados Ádám

    Köszönöm mindenkinek (BJános, Sytka, Agnus, dzsaszper, VBarnabás) a visszajelzéseket!

  9. Nagy Péter

    Jó hallani ilyen példákról.
    Ma Magyarországon is vannak pozitív beszámolók?

    Péter

  10. Vati

    Na ez az 🙂

    Köszi Ádám hogy leírtad. Teljesen apostoli amit ők csinálnak és amiről beszámoltál. Ilyen az apcsel. Imádkoznak, mennek, kockáztatnak. Bizonyságot tesznek, ördögöket űznek és gyógyítják a betegeket.

    Ezt a lelkületet kell Europában is meghonosítani.
    Nem tanítani róla, csinálni. És ahogy ismerem az Urat, a szegényebb falvakkal kell kezdeni.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK