Az erosz általános esztétikai jelentésének etikai-teológiai vonatkozásaira a svéd evangélikus teológus, Anders Nygren (1890-1977) híres tanulmánya hívta fel keresztény gondolkodók figyelmét. Nygren kétkötetes művében (angolul: Agape and Eros. Westminster Press, 1953) az eroszt a szeretet másik ismert fogalmával, az agapéval hasonlította össze. A svéd teológus nem szótanulmányokat végzett, hanem a kétfajta szeretet motivációs gyökereit kutatta. A judaizmus, a hellenizmus és a kereszténység meghatározó indítékait kereste, így érkezett el az erosz és agapé kérdéséhez. Az első kötet az agapé és erosz egybevetésén keresztül a keresztény szeretet definícióját adja, a második kötet az agapé és erosz egymásra hatásának történetét mutatja be. A tanulmány immár klasszikusnak számító tézise a görög erosz és a keresztény agapé közötti kibékíthetetlen ellentétről szól. Nygren szerint az alapvető indítékok hatással vannak az egész rendszerre. Míg a hellenizmust az erosz motívuma hatja át, a kereszténység az agapé indítékával írható körül. „Az Erosz esetében mindenekelőtt Plátónra gondolhatunk, az Agapé esetében pedig mondjuk Pálra.” (33)

Az erosz-szeretet mint esztétikai erő Nygren szerint éles ellentétben áll az agapé-szeretettel. „Az Agapé teljes mértékben a kereszténység új alkotásaként érkezett hozzánk.” (48) A kereszténységben az isteni szeretet győz az esztétikum ereje felett. Az erosz a pogányság feltételes szeretete, az agapé Isten feltétel nélküli szeretete. Az erosz emberközpontú, az agapé istenközpontú. Az erosz az érdemekre épít, az agapé a kegyelemre. Az erosz az ember törekvése, hogy Istenhez eljusson, az agapé Isten lehajlása az emberhez. Az erosz az értéket látja, és ezért szeret, az agapé szeret, és így értéket teremt. Az erosz ok-okozati, az agapé spontán, motiválatlan. Az erosz önző, az agapé önzetlen. Az erosz szükség-szeretet, az agapé bőség-szeretet. A kettő közötti szintézis lehetetlen. Választanunk kell erosz és agapé között, de keresztényekként a választásunk csak az agapé lehet.

A kereszténység mégis gyakran kacérkodott az erosz és agapé egyesítésével. Egy modern szintézis (Catherine Osborne: Eros Unveiled, Plato and the God of Love. Clarendom Press, 1994) éppen Nygren tanulmányára adott válaszként született meg. A szintézis legismertebb példája Szent Ágoston szeretet-fogalma, a caritas. Nygren szerint az egyház története az agapé tisztaságáért vívott küzdelem. Az apostoli korban még nyilvánvaló a két motívum szembenállása, a korai egyház viszont elkezdte a kettő egyesítését, és ez a folyamat Augusztinusszal tetőzött. A középkor gyakorlatilag az ágostoni szintézis kibontásáról és megéléséről szólt. Nygren amellett érvel, hogy minden ilyen szintézis a kereszténység torzulásához vezetett, hiszen a két szeretetben nincsen semmi közös, amely a szintézist igazolhatná. A középkori katolicizmus és miszticizmus az erosz és agapé szintéziséből jutott az Isten előtti érdemekhez, Luther éppen ezt a szintézist bontotta fel. A lutheri reformáció felismerte az erosz és agapé kibékíthetetlenségét, az agapét megtisztította az erosz hatásától, így megváltásunk újból eredeti szépségében csilloghatott. Ha Nygrennek igaza van, az erosz Ellenségünk legveszélyesebb fegyvere. Le kell lepleznünk, meg kell tagadnunk, menekülnünk kell előle.

Nygren érvelése többek között arra épül, hogy az Újszövetség szerzői tudatosan kerülték az eroszra való bármiféle utalást, helyette a görög irodalomban viszonylag ismeretlen agapé szót használták. És valóban, bármilyen furcsának is tűnik ez, az Újszövetségben egyetlen egyszer sem találkozunk az erosz szóval. Nygren számára Isten agapé-szeretete áll a kereszténység középpontjában. Isten agapé-szeretete a kereszten érte el csúcspontját, azt sem ember, sem Isten nem tudja meghaladni. A keresztény hit Isten hozzánk lehajló szeretetéről szól, ebből fakad minden más szeretet is. A felebaráti szeretet mintája és forrása Isten agapéja. Nygren paradigmájában az erosz megfertőzi az agapét, mert tisztátalan forrásból, az emberi önzésből jön elő.

Az erosz és agapé közötti alapvető különbség a két szeretet indítékában található. Az erosz indítéka a másik dolog, tárgy vagy személy értéke. Az erosz „vágyódás és törekvés a jó, az igaz és a szép iránt”. Az erosz birtokló szeretet, célja a szeretet tárgyának megszerzése, a vonzás feszültségének feloldása, a hiány betöltése, az egyesülés. Az erosz indítéka nem a szeretőben, hanem a szeretettben található. A szerető „elszenvedi” a szeretetet, csapdában van, ellenállhatatlan vonzás kerítette hatalmába. Az erosz esztétikai erő, mely „elcsábítja” a szeretőt. A szerető egy hatalom bűvkörébe került, az érték vonzása birtoklásra készteti.

Az agapé Nygren szerint éppen ennek ellenkezője. Az agapé példája Isten szeretete, amint odaadta Fiát olyanokért, akik ellenségeiként viselkedtek, akiket nem értékükért, hanem éppen annak ellenére, nem szépségükért, hanem bűnösökként szeretett. Az agapé nem a másik értékére tekint, a szeretet tárgyának értéke vagy értéktelensége teljesen mellékes szempont. Az agapé indítéka nem a szeretettben, hanem a szeretőben van. „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR, és megtartja azt az esküt, amelyet atyáitoknak tett.” (5Móz 7,7) A szeretet oka és indítéka abban van, aki szeret. Ez az agapé. „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,6-8)

Nygren tézise első hallásra cáfolhatatlannak tűnik. Isten valóban nem értékeinkért szeretett bennünket, és a felebaráti szeretet mintája tényleg Isten agapé-szeretete. Jézus azt várja tőlünk, hogy szeressük ellenségeinket is, imádkozzunk értük és áldjuk őket, mert Isten is így szereti a gonoszokat. Az erosz önző és istentelen ehhez a szeretethez képest. Ha Isten szeretete erosz lett volna, meglehet, hamarabb talált volna társra angyalokban, mint a bűn által megrontott emberekben. Ha mi is erosszal szeretnénk egymást, soha nem valósult volna meg a keresztények lenyűgöző közössége, a koinónia. A szegények, nemtelenek és erőtlenek nem kaptak volna helyet benne. Nygrennek igaza van: a kereszténység az agapé győzelme az erosz felett. Isten nem személyválogató, az erosz viszont lényegét tekintve az.

Egy évszázaddal Nygren előtt Kierkegaard az erotikus szeretetet „a kivételezés szenvedélyének” nevezte, szemben a keresztény szeretettel, mely „az önmegtagadásból fakadó szeretet” (Works of Love. Harper & Row, 1962, 65). „A kereszténység soha nem tanította azt, hogy csodálnunk kell felebarátunkat – szeretnünk kell őt.” (65) Bár Nygren elsősorban az Istennel való kapcsolatról ír, valószínűleg teljesen egyetért a dán filozófus kijelentésével. A kereszténység az agapé és nem az erosz vallása. Ebből látszólag logikusan következik, hogy minden alkalommal, amikor szeretetünk vágyakozás vagy sóvárgás, illetve ha azt a másik személy vagy dolog értéke váltja ki, nem egy belső, megmagyarázhatatlan többlet, mely adni akar, nem keresztény, hanem pogány motivációról van szó.

Miért érzünk mégis nyugtalanságot, ha az erosznak ilyen határozottan búcsút kell mondanunk? Pusztán keresztre feszítetlen önző énünk haláltusájáról lenne szó? A világ szeretete ez, melyről János olyan elítélően szólt? Leküzdendő bírvágy? Igen, ezek valószínűleg mind szerepet játszanak nyugtalanságunkban. A tízedik parancsolat azt mondja: „Ne kívánd!” Ez halálos döfés az erosznak. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt is, amit Pál erről mond: „Mert azt, hogy ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: „Szeresd felebarátodat, mint magadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.” (Róm 13,9-10) Az erosz ebben a kontextusban törvényszegés, éppen az agapé ellentéte, mely a törvény betöltése. A bírvágy megöli az igazi szeretetet.

Mégsem gondolom, hogy csak erről lenne szó. A dolog komplexitását jól illusztrálja C. S. Lewis hosszú ideig méltatlanul elhallgatott utolsó regénye (Míg arcunk nem lesz. Harmat, 2005), mely feldolgozza Psziché mítoszát. A gyönyörű Pszichét nővére, a csúnya arcú Orual neveli. Orual mindennél jobban szereti Pszichét, benne talál vigaszt és viszonylagos boldogságot sanyarú sorsában. Ez a szeretete azonban tönkreteszi Psziché tiszta szerelmét. A történet akkor érkezik fordulóponthoz, mikor az országot sújtó éhínség miatt az Afrodité szépségével vetekedő Pszichét a kor barbár szokásai szerint odaáldozzák az Árnyszörnynek nevezett lénynek, akinek létezésében Ungit papja szilárdan hitt. Mindenki azt gondolja, hogy Psziché élete tragikus véget ért. Orual szinte beleőrül a fájdalomba, és elhatározza, hogy megkeresi a halottnak hitt Psziché testét. Mikor hosszú keresés után rátalál a még mindig élő, és láthatóan boldog Pszichére, a lány elmeséli, hogy az Árnyszörny valójában a Szürke Hegy istene, aki mindennél nagyobb boldogságot hozott az életébe. Szerelme egyetlen dolgot tiltott csak meg neki: nem szabad napvilágnál találkozniuk, arcát soha nem pillanthatja meg. Orualban féltékenység ébred, és az áldozatos, féltő szeretet nevében eléri, hogy Psziché gyertyafénynél meglesse az isten arcát. A látvány lélegzetelállító, a büntetés éppen ezért is iszonyatos: Psziché nem találkozhat többé szerelmével. Ezzel kezdődik meg Psziché és Orual igazi tragédiája.

C. S. Lewis döbbenetes erővel mutatja be, hogy bár Orual szeretete látszólag féltésből fakadó önzetlen odaadás és áldozat, valójában sokkal „erotikusabb”, mint Psziché valóban erotikus szeretete a Hegy istene iránt. A mítoszban a bírvágy az agapé köntösében jelentkezik, az erosz ezzel szemben önzetlen és tiszta. Ez persze lehet, hogy csak azt jelenti, hogy az agapé és az erosz indítékai mélyebben vannak, mint ahogy Nygren kategóriái sejteni engedik. Nem is akarok most ennél többet állítani. A svéd teológus tézisével talán éppen az a probléma, hogy a gyakorlatban megélhetetlennek és sivárnak tűnik. Az élet lényegesen bonyolultabb, sokrétűbb és gazdagabb. Az az élet is, amit Isten helyesel.

A Nygren által kidolgozott és népszerűsített nézet sérülékenységét két kérdés világítja meg: 1) miért érezzük elviselhetetlenül kizárólagosnak az erosz és agapé abszolút ellentétét? 2) hogyan lehetséges az Isten iránti szeretet Nygren bináris rendszerén belül? A következőkben ezt a két kérdést szeretném megvizsgálni.

(Folyt. köv.)

7 hozzászólás a “Erosz és agapé: antitézis (2)” bejegyzéshez

  • dzsaszper says:

    Nygren szép kerek rendszert dolgozott ki, első ránézésre tényleg nehéz érvelni ellene, különösen ahogy felépül.
    A hétköznapjainkban is gyakran látjuk, mire képes az erosz a bukott világunkban, és ezzel szemben mire képes az agapé — és ennek a taglalása még teljesen rendben is van.

    A kétségeim ott kezdődnek, amikor a szintézis lehetetlenségéről esik szó. A szép és kerek rendszer addig szép és kerek, amíg eszünkbe nem jut, hogy Isten az embert képére és hasonlatosságára teremtette férfivá és nővé. Ez számomra sehogy sem illeszkedik Nygren rendszerébe. (Azt, hogy Isten féltőn szerető Isten, még ki lehet magyarázni egy kisebb bűvészmutatvánnyal, hogy a mi érdekünkben szeret féltőn). A házasság és az Isten-képűség elég központi, ami kicsúcsosodik Pálnál, amikor Krisztusról és az egyházról ír.

    Szóval számomra az első kérdés, hogy amikor Nygren az eroszról ír, netán csupán arról ír, ami az eroszból a bűn következtében maradt?
    Ha komolyan vesszük, hogy “ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden”, akkor felmerül a kérdés, hogy az erosszal mi történik mindeközben. A magam részéről meggyőződésem, hogy az erosz nem csak az elmúlt régiek alatt fut, hanem van újjáteremtett erosz, amire nem illik Nygren jellemzése — elsősorban épp azért, mert Isten az embert férfivá és nővé teremtette.

    Nem egészen követtem a gondolatmenetet a posztban, hogy a Míg arcunk nem lesz esetében hogy van az agapé és az erosz — fontos szónak tűnik a látszat, és a köntös… Nygren a szintézis tagadásával azt is el akarja kerülni, hogy az önzés az agapé köntösébe bújhasson — ezzel nincs is semmi bajom.
    Ha már C. S. Lewis, a témában nekem inkább a Rettentő erő jut eszembe Lewistól, Mark és Jane történetének kifejlete (a könyvet nem imserőknek: regény, tehát fiktív a történet) egy igen jó kisérlet vagy illusztráció az agapé és az erosz szintézisére úgy, hogy az agapé ne sérüljön.

  • Veszt says:

    Dzsaszperre reagálva nekem is az jutott eszembe, hogy férfi és nő… Isten az Ő és az Egyháza kapcsolatára miért éppen a vőlegény és mennyasszony képét használja. Pedig éppen az a leginkább erosz által “áthatott” kapcsolat…

  • mezei says:

    Vajon a bűnbeesés előtti zavartalan, Isten eredeti, tökéletes terve szerinti “igen jó” állapotban melyik típusú szeretet volt az első emberpárban (egymás iránt, és Isten iránt)?
    Úgy gondolom képesnek kellett lenniük az agapé szeretetre, ha egyszer jó és zavartalanul harmonikus volt a kapcsolatuk Istennel, akinek a Biblia szerint ez az agapé szeretet a legjellemzőbb sajátja.

    Vajon megvolt-e bennük emellett az erosz szeretet is?
    Vajon az eroszra való képesség egy olyan sajátosságunk-e, amit az eredeti teremtettségünkkel kaptunk? Mert ha ez Isten eredeti tervének része volt, akkor erre is vonatkozott, az “igen jó”-nak nyilvánítás. Akkor viszont mégsem lehet az erosz mindenestül rossz, és az agapéval egészében összeférhetetlen.

    Másrészt, ha eredetileg nem volt meg bennü(n)k az erosz, vagy az arra való képesség, még egymás felé sem, akkor ezek szerint az erosz abban a tökéletes világban nem is volt elengedhetetlen feltétele egy teljes, egészséges párkapcsolatnak. Hiszen Isten a teremtést jónak nyilvánította, a férfi-nő kapcsolat az Ő “ötlete volt”, és akkor nyilván bele is tett mindent a teremtésbe, ami a teljes, egészséges párkapcsolathoz kellett.
    Ez viszont így a mai fogalmainkkal ellentmondásnak tűnik, mert az erosz-ról mindenkinek elsőre pont a férfi-női kapcsolat jut eszébe, még ha ott is van mögötte egy sokkal szélesebb jelentésréteg.

    (Most szólok hozzá először ehhez a bloghoz, és bocsánatot kérek, ha nem illik ide, ha butaság, vagy terjengős. Csak egy érdeklődő-gondolkodó “mezei” hívő ember vagyok, de teológiai háttér nélkül.)

  • Viktor Barnabás says:

    Két letaglózó Ige, szerintem a fenti témáról:

    Az élet útjára tanítasz engem. Színed előtt az öröm teljessége, s jobbodon a gyönyörűség mindörökké. (Zsolt 16,11)

    Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél. (…) Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek. (Jn 17,24.26)

    Azt hiszem, hogy az Úr képes minden embert úgy szeretni, mintha az Ő egyetlene volna. Ez pedig abból adódik, hogy minden ember teljesen egyedi. Szerintem képes rá, hogy mindenkit kiválasztottként szeressen.

    De erről ennyit. Nagyon érdekel a folytatás.

  • Idealista says:

    Ez egyre érdekesebb lesz 🙂 Egyrészt természetesen tanulságos és tiszteletre méltó, amit Nygren tanít (legalábbis amit Ádám itt leírt belőle). Ha már mindenki C.S. Lewist emlegeti, akkor én a Csűrcsavar leveleiből hoznám azt a remek illusztrációt, hogy “El kell érni, hogy tűzoltófecskendővel rohangáljanak, miközben árvíz fenyeget.” Tehát valószínűleg napjainkat is jobban fenyegeti az agapének álcázott bírvágy, mint más. Például ezért is hasznos volt ezt elolvasni. Tulajdonképpen ez a legnagyobb gondunk a Világgal, nekik meg velünk. “De hát Isten szeret.” “De hát szeretem őt, az miért baj?” “Már nem szeretem, már mást szeretek.” stb stb.

    Viszont, ennél a mondatnál <> nekem valami nagyon _nagyon_ nem stimmel. Vagy nem teljesen értem, amit ez a mondat jelent, és amit a helye az egész üzenetben, vagy Nygren elmélete valahol nagyon lukas. Ha az erosz a jóra vágyódás és az erosz az agapé ellensége és tehát az erosz végtére is rossz: tehát szeretni a szépet és vágyódni a “szép és igaz” után az bűnös, pogány, testi dolog?
    Elég sarkos így, de talán Nygren-nek is el kellett volna olvasni Ádám “Az értelem megtérése a személyességhez” c. írását. Nekem ez, ahogy itt le van írva (aztán lehet, hogy ez nem tükrözi teljesen Nygren filozófiáját); úgy tűnik, hogy Nygren nem nagyon számol az érzelmekkel – úgy egyáltalán. Ma túl vannak hangsúlyozva, igen; de attól még nem mindenestől sátáni dolog, hogy az embernek érzései vannak. Az erosz szereti az értékeset, mi ezzel a baj? A kereskedő s szerette az igaz gyöngyöt, el is adta mindenét, hogy megvegye – mert értékes. Az egyszeri ember is megvette a szántóföldet, mert a benne levő kincs értékes. Arról meg ne is beszéljünk, hogy Mennyei kincseket kellene gyűjtenünk – mert értékesebbek az aranynál. Jézus vére DRÁGA ár. A bölcsesség is jobb, mint a sok kincs.
    Akárhogy nézem ezt a dolgot, nem fér a fejembe. Persze lehet, hogy Nygren csak is és kizárólag a személyes kapcsolatokra vonatkoztatja az Agapé és Erosz ellentét… De ez se segít sokat. Nem vagyok benne biztos, de nekem majdnem istenkáromlásnak hangzik megpróbálni Istent az ő értékeitől függetlenül, az én belső túláradó szeretetemmel szeretni… vagy félremagyarázom? Mit tanít Nygren pontosan az ember Isten iránti szeretetéről?

  • Idealista says:

    Hmm… az előző posztból valahogy eltűnt az idézett mondat… A két között ez lett volna: Az erosz „vágyódás és törekvés a jó, az igaz és a szép iránt”.

  • Szabados Ádám says:

    Idealista, szerintem jó irányba tapogatózol.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum