Mielőtt összefoglalom, milyen konklúziók születtek meg bennem a darwinizmussal kapcsolatban, több bejegyzésben néhány olvasmányélményemről szeretném elmondani a szubjektív benyomásaimat. A cikkek nem recenziók vagy könyvismertetők lesznek, nem is célom, hogy magukat a könyveket vagy azok érvelését ismertessem, inkább úti beszámolók ezek a „Darwin-országban” tett kalandozásaimról. Ha tetszik, fényképek, melyeket azokról a dolgokról készítettem, melyek valamiért megragadták a figyelmemet. Csak néhány képet mutatok meg, hogy ne legyen túl hosszú az élménybeszámoló. Választottam darwinista és a darwinizmussal szemben kritikus könyveket egyaránt. Elsősorban azt mondom el, hogy milyen gondolatok és érzések születtek bennem a könyvek kapcsán. A szubjektív jelleg némi hátrányt jelent azoknak, akik nem olvasták a könyveket, de mivel az elsődleges célom most nem az ismeretterjesztés vagy a vitatkozás, hanem az, hogy beszámoljak a téma körüljárása során szerzett benyomásaimról, a könyvek ismerete nélkül is lehet hozzám kapcsolódni. A beszámolót egy régi és egy új darwinista könyvvel kezdem.

Charles Darwin: A fajok eredete (Neumann Kht., 2004)

Egyik legfontosabb és legérdekesebb olvasmányom ebben a témában maga A fajok eredete volt. Ezt semmiképpen nem akartam kihagyni, hiszen innen indult az egész, ez a könyv a darwinizmus Alfája és Ómegája. Mindig érdekesnek tartom egy korszakalkotó gondolat megszületését, mert már a megtermékenyüléskor benne van az a genetikai kód, mely a gondolatot a későbbiekben – a gondolat evolúciójának későbbi fázisaiban – is meg fogja határozni. A darwinizmusnak nevezett gondolatrendszer közös őse „egyetlen hosszú gondolatmenet”, melyet Darwin A fajok eredetében papírra vetett. Ez a gondolatmenet páratlan hatást gyakorolt a 20. századi nyugati világra, és ma sem veszítette el az erejét. A könyvet olvasva én is azonnal a hatása alá kerültem.

A hatodik kiadást választottam, mely 1872-ben jelent meg, és amelyik már válaszol egy csomó ellenvetésre is, amit az első kiadások után prominens 19. századi tudósok Darwin elméletének szegeztek. A lehető legőszintébben mondom, hogy nagy élmény volt a könyv elolvasása. Mindig lenyűgöz egy kiváló elme kreativitása, és Darwin kétségkívül az volt. Bár intuíciói merészek, alapos és hihető megfigyelései fényében ezek az intuíciók nem tűntek számomra teljesen indokolatlannak, hacsak nem az implicit naturalista előfeltevései okán (mely előfeltevéseket én magam nem osztok, és magából a tudományból sem vezethetők le). A brit természettudós hatalmas anyagmennyiséget dolgozott fel, részben saját, részben mások megfigyelései alapján. A fajok jelenbeli változásai és a természetes szelekció melletti érvei cáfolhatatlannak tűnnek. Valamiféle evolúciós folyamat kétségkívül zajlik a világban.

Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy Darwin érvei mennyire spekulatívakká válnak, amint a jelenben megfigyelt jelenségeket a múltba extrapolálja. A növény- és állatvilágban megfigyelt jelenbeli változások nyilvánvalóak (bár mondjuk éppen a Galapagos-pintyekkel kapcsolatban derült ki azóta, hogy a módosulások ciklikusak, ami arra figyelmeztet, hogy talán még a megfigyelt változások esetében is több az állandóság, mint a lényegi természetet érintő változás), viszont amikor a fajok közös eredetét ezekkel a változásokkal magyarázza, Darwin érvei bizonytalanok és hipotetikusak lesznek, és ezt csak retorikai fogásokkal tudja leplezni. Hemzsegnek például a könyvben az „elképzelhető, hogy így történt” típusú érvek, melyekkel aztán a bizonyítás terhét azokra hárítja, akik „nem tudják elképzelni” az adott szcenáriót. Darwin azonban nem volt arrogáns. Meglepően őszintén maga is elismeri, hogy elmélete rengeteg – elsőre áthidalhatatlannak tűnő – nehézségbe ütközik, melyek miatt többször majdnem ő maga is elvetette a közös eredet hipotézisét. Ha Darwin azt a címet adta volna a könyvének, hogy A fajok változása az idő múlásával, és megmaradt volna a megfigyelések szintjén, kikerülve a spekulációt, valószínűleg senki nem is vitatkozott volna vele.

De Darwin A fajok eredetéről írt könyvet, és ez a merész vállalkozás már a találgatások és nehezen igazolható állítások területére vitte őt. Oda, ahol a fantázia és a retorika több szerepet kap, mint a szilárd tények. Ezt kortársai rendre meg is jegyezték. Bár a tudós társadalom nagyobbik részét Darwin – szemben Lamarck korábbi próbálkozásaival – végül maga mellé tudta állítani, az elmélet spekulatív jellege nem tűnt el, modern darwinisták írásaiban is könnyen észrevehető, főleg, ha a fizika vagy a kémia felfedezéseivel vetjük egybe. Ezen a neo-darwinista szintézis sem változtatott. A társadalomban viszont láthatóan nagy igény van egy eredettel kapcsolatos naturalista/materialista elméletre, és ezt az igényt Darwin hipotézise egyelőre kielégíti. Amennyiben naturalista magyarázatot keresünk, jelenleg ez az egyetlen a piacon, úgyhogy Darwin versenyelőnye pillanatnyilag behozhatatlannak tűnik. Azonban ha Darwin elméletére akarjuk alapozni a világnézetünket, megkerülhetetlennek látom, hogy azt is rögzítsük: ez az elmélet a legtöbb ponton ma is spekulatív feltételezéseken alapul, bizonyítékai közvetettek és messze nem perdöntőek.

Lehet, hogy ezt meglepve olvassák azok, akiknek velem együtt azt tanították, hogy a darwini evolúció ugyanolyan bizonyított tény, mint az, hogy a Föld gömbölyű. Talán még jobban meglepődnének sokan, ha megtudnák, amit én is csodálkozva konstatáltam, hogy az első élet eredetéről Darwin egyáltalán semmit nem mond a könyvben! Még spekuláció sincs erről. A darwinizmus alapkönyvében Darwin a fajok közös leszármazása modellezéséhez már feltételezi az első élőlény(eke)t. Hogy az(ok) hogyan jött(ek) létre, arról a könyvben nem szól egy árva szót sem, vagy ha igen, akkor Isten teremtésének nevezi az élet első formáit (bár ezt is inkább kissé vonakodva teszi). Még érdekesebb volt számomra, hogy A fajok eredete az ember leszármazásáról sem tesz említést. Darwin eredetileg kizárólag az állat- és növényfajok közös ős(ök)től való leszármazásának erősen spekulatív hipotézisével állt elő. Ezt később persze kiegészítette, de az 1859-es nagy művében még nem kerülnek elő az élet és az ember eredetével kapcsolatos töprengései (a hatodik kiadásban sem).

Szokatlan volt látni azt is, hogy Darwin kisebbségi pozícióból érvelt. Nyoma sincs annak a pökhendiségnek, ami gyakran a mai darwinista elitet jellemzi. A 19. század közepén Darwin elmélete még nem volt uralkodó paradigma. Bár egy-két nemzedékkel korábban Lamarck is a közös leszármazás mellett érvelt, és Darwin egyik közvetlen kortársa is éppen akkor állt elő saját evolúciós nézeteivel, amikor Darwin, ezek ekkor még egy kisebbségi vélemény csírái voltak. Darwin érveiben ezért számos olyan elem megjelenik, melyeket manapság az ID képviselőihez kapcsolnak. Darwin folyamatosan azzal védekezik például, hogy túl sok magyarázatot várnak elméletétől. „A tudomány… nem derítette fel azt a sokkal komolyabb problémát, amit az élet lényege jelent. Miért, ki tudná megmagyarázni, hogy mi a gravitációs vonzás lényege? Ma senki sem kifogásolja az ismeretlen vonzásból levont következtetéseket, pedig Leibniz még azzal vádolta Newtont, hogy ezzel ’csodákat és okkult minőségeket vezet be a filozófiába’.” (15. rész) Aki tehát ma az intelligens tervezettség bizonyítékait nem hajlandó addig tudományosnak tekinteni, amíg annak pontos mechanizmusait be nem mutatják, Darwinról is ítéletet mond.

Darwin egyébként mindvégig tisztelettel beszél ellenfeleiről. Látja, hogy az elmélete rengeteg ponton támadható. Azonban azt is elismeri, hogy a kritikusok (pl. a kiváló paleontológus Louis Agassiz) érvei nem kevésbé építenek tényekre, mint az ő elmélete, csak a tényeket máshogyan magyarázzák. Darwin természetesen nem velük értett egyet, de az ellenérveket nem negligálta, hanem igyekezett azokat részletesen cáfolni, vagy legalább néhány kreatív megoldási javaslattal feloldani. A darwinizmus mai kritikusai szintén a tények alapján fogalmazzák meg az uralkodó paradigmával szembeni kritikáikat, a különbség csak az, hogy azok a tények, amelyekre az új kritikusok építenek, Darwin számára még ismeretlenek voltak (miközben a problémák, melyekre Darwin kortársai felhívták a figyelmet, azóta sem tűntek el, ahogy Darwin remélte). A molekuláris biológia robbanásszerű fejlődésével új horizontok nyíltak meg a tudomány előtt, és Darwin elmélete megint élet-halál harcot folytat a túlélésért. Talán ez is magyarázza, hogy néhány neo-darwinista véleményvezér miért reagál egyre indulatosabban a kritikákra.

Az egyik érzékeny terület, melyre Darwin kitért, a „kambriumi robbanás” ügye volt. A kambrium földtörténeti korszakában darwini szempontból indokolatlanul hirtelen jelentek meg az állatok, ami nehezen magyarázható a darwini paradigma fényében. Az elégséges időtartam kérdését már Darwin is kritikus jelentőségűnek tartotta elmélete számára, és elismerte (sőt, kifejezetten nyugtalanította), hogy a kambriumi fosszíliák (illetve azok mintája) elmélete buktatóivá válhatnak. Darwin abban reménykedett, hogy ez a kérdés idővel nyugvópontra jut majd. Valószínűleg csalódást okozna neki, ha tudná: elméletének ugyanolyan, ha nem még sérülékenyebb pontja ez másfélszáz évvel később is. Bírálói erre rendszeresen fel is hívják a figyelmet, legutóbb Stephen Meyer írt a problémáról ötszáz oldalas tanulmányt Darwin’s Doubt címmel.

Felfigyeltem egy másik kritikus területre is A fajok eredete olvasásakor. A hatodik fejezetben Darwin ezt mondja: „Ha be lehetne bizonyítani, hogy létezett olyan bonyolult szerv, amely nem jöhetett létre számos apró, egymást követő módosulás révén, akkor elméletem teljesen megdőlne.” Nos, nagyon úgy tűnik, hogy vannak ilyen bonyolult szervek. Nem, nem a szemre gondolok most, bár az is zavarba ejtő jelenség, hanem a közelmúltban felfedezett mikrogépekre, melyek például a sejtjeinkben vannak, és éppen az a jellemzőjük, hogy bonyolultak, és apró, egymást követő módosulások révén nem jöhettek létre. Michael Behe ezzel kapcsolatos bizonyítékait darwinista tudósok folyamatosan támadják, hiszen Darwin mondatainak fényében a tét igen-igen nagy, megcáfolni azonban – a sikeres propaganda ellenére – eddig szerintem nem tudták. (A kooptáció lehetőségét, melyet cáfolatként szoktak lobogtatni, nem látom valódi cáfolatnak.)

Ezzel most kicsit előre szaladok a cikksorozatban, de ha valóban ez Darwin elméletének Achilles-ina, ahogy ő gondolta, akkor a molekuláris biológia új felfedezései fényében jogos lehet az egyre több tudós által osztott vélemény, hogy másfél évszázad egymásra halmozott sikerei után a tudomány radikális fejlődése Darwin elméletét mégiscsak megdöntötte. Ha valamiért nem akarunk ilyen erőteljesen fogalmazni, az is elég, ha annyit megállapítunk, hogy a tudomány fejlődése mintha oldalára döntötte volna a darwinizmust, mint a hullámok a léket kapott hajót. Még nem tudjuk, hogy végleg elsüllyed-e, még nagyon sokan bíznak a talpra állásában, sokan el sem hiszik, hogy léket kapott, talán az erről szóló vélemények sem jutottak el hozzájuk. Akárhogy is alakul az elmélet sorsa, egy dolog világos előttem: evangéliumi keresztényeknek nem most kellene lelkesen felkapaszkodniuk erre a bárkára. Ha meg egyébként sem lelkesek a dologtól, okosan teszik, ha inkább csak várnak és figyelnek. Nem biztos, hogy Darwiné lesz az utolsó szó.

Douglas Futuyma: Evolution (Sinauer, 2013)

Futuyma könyve az evolúcióról szóló irodalom egyik meghatározó modern zászlóshajója. Fontos könyv. Nekem azonban elsősorban a neo-darwinizmus mai képviselőivel kapcsolatos alapvető frusztrációimat testesítette meg. Nem vitatom el a könyv értékét – szemléletesen, gyönyörű képek segítségével magyaráz el fontos evolúciós hipotéziseket és a jelenben megfigyelt valós idejű evolúciós folyamatokat –, Darwin könyvével összehasonlítva az Evolutiont mégis inkább bosszantó olvasmányként éltem meg. A fajok eredetében egy nyitott és kreatív elmével találkoztam, amelyik tisztában van a korlátaival és a tudomány határaival, de szeretne messzebb látni és többet érteni a valóságból, mint korábbi generációk. Futuyma ezzel szemben dogmatikus és zárt gondolkodású embernek tűnt fel előttem, akiből egyaránt hiányzik a paradigma felülvizsgálatának a készsége és a kritikusai iránti tisztelet.

Futuyma dogmatikusan jelenti ki, hogy az evolúcióelméletet tényként kell kezelnünk. A releváns fejezetekből ugyanakkor nyilvánvaló számomra, hogy nem foglalkozott mélyebben a kritikusok tudományos érveivel, és nem is feltétlenül érti, hogy miről szólnak ezek az érvek. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, vagy néhány olcsó retorikai fogással lesöpri őket az asztalról. És most nem csak a fosszíliák hírhedten problematikus mintájára gondolok, amit paleontológusok is gyakorta hangsúlyoznak, hanem az információ keletkezéséből és a rendszerszinten építkező biológiai folyamatokból levezetett ID-s (és nem ID-s) érvekre is. Mivel átrágtam magamat az ID mozgalom tudósainak érvrendszerén (és látom, hogy magas szintű szakmai körökben is sokan elismerik ezeknek az érveknek a létjogosultságát és erejét), számomra Futuyma hozzáállása menthetetlen. Futuyma egyszerűen a homokba dugja a fejét az új tudományos tények elől, vagy rendkívül szelektíven értelmezi azokat. Márpedig a neo-darwinizmus jelenlegi kritikájában éppen a tények az újak, nem azok értelmezése. Az elmúlt néhány évtizedben (sőt, néhány évben!) hihetetlen mértékben bővült a tudásunk a molekuláris folyamatokkal kapcsolatban. Ezt nyilván Futuyma is tudja. Mégis elbagatellizálja a tényt, hogy éppen ez az a szint, ahol a neo-darwinista magyarázatok sokak szerint látványosan és talán végérvényesen zátonyra futnak. Futuyma dogmatizmusa számomra rendkívül ellenszenves.

Amikor Futuyma az evolúcióelmélet bizonyítottsága mellett érvel, rendszeresen olyan példákat sorol, melyeket szinte senki nem kérdőjelez meg. Neki is tudnia kell, hogy a vita tárgyát nem az élővilágban jelenleg zajló evolúciós folyamatok képezik! A vita tárgyát az képezi, hogy vajon jogos-e ezeknek a folyamatoknak az extrapolációjával azt feltételezni, hogy nagyszámú új fehérjepárok és „body plan”-ek is így jöttek létre. Más szóval: a mikroevolúciós folyamatokból extrapolálhatjuk-e a makroevolúció hipotézisét (melyet megfigyelni nem tudunk). Futuymát láthatóan nem érdekli például az az alaposan, több évtizedes kutatásokkal és megfigyelésekkel alátámasztott érv, hogy a maláriát okozó P. falciparum, a HIV-vírus és E-coli baktériumok evolúciós harca éppen az ellenkezőjére szolgáltat bizonyítékokat. Ez – a genetika és az epigenetika terén szerzett más ismeretekkel együtt – annak a konklúziónak a levonására késztet újabb és újabb neves tudósokat, hogy a Futuyma által is felsorolt mikroevolúciós jelenségek egyáltalán nem bizonyítékai a darwini evolúcióelméletnek, vagy legalábbis nem a fajok eredetére bizonyítékok, hanem csak azok rendkívül korlátozott változásaira. Futuyma azzal intézi ezt el, hogy a „kreacionisták” már megint okoskodnak. Hangerőt használ érvekkel szemben. Úgyhogy nekem Futuyma tekintélyként bukóágra került, legalábbis ami a neo-darwinizmus plauzibilitásának megítélését illeti.

Meglepő módon Futuyma teológiai fejtegetésekbe is bocsátkozik, amikor a tervezettséget az élővilágban tapasztalt állati kegyetlenséggel cáfolja. Az állati kegyetlenség valóban felvet kérdéseket, de nem a tervezettséget cáfolja, hanem legfeljebb Isten vagy a teremtés jósága mellé tesz kérdőjeleket. Ez azonban már teológiai probléma, mellyel teológusként próbáltam is megküzdeni (pl. itt és itt), és ami nyilván további gondolkodást igényel a részünkről. Hogy tervezett vagy nem tervezett-e a világ, azt viszont nem az arról való etikai ítéletünk dönti el, hogy egy tervező tervezett volna-e ilyesmit. Maga az etikai ítélet is kockázatos vállalkozás, amikor Istenről van szó, de az ítélet meghozatalában Futuyma biológusként (hiszen ebben a szerepben fogalmazza meg az érvét) végképp nem illetékes. Ahogy abban sem, hogy a mezőgazdaságban és az orvoslásban tapasztalt hasznot, vagy az eugenetikában és a náci haláltáborokban tapasztalt hideg kegyetlenséget tekinti-e a darwinizmus logikus következtetéseinek.

(Folyt. köv.)

3 hozzászólás a “Kalandozásaim Darwin-országban (2)” bejegyzéshez

  • Nazo says:

    Nagyon jó, tetszett a cikk! Főleg az a része lehet aktuális, hogy mai evolucionisták azzal az igénnyel, sőt, szerintem arroganciával lépnek fel, hogy az evolúció nem elmélet, hanem olyan tudományos tény mint a fizika törvényszerűsége. Ezt egyre többet hallom, már politikai színezetet is kapott:
    http://index.hu/belfold/2014/08/18/semjen_zsolt_helyretette_darwint/

    Gyakorlatilag ezt azt jelentené, hogy aki a teremtővel számol az hülye, mert nem hisz abba, ami nyilvánvaló.

  • dzsaszper says:

    @Ádám,

    örömmel vennék néhány rövid idézetet (forrásmegjelöléssel még jobb) az alábbi mondatod illusztrálására:

    “Ez – a genetika és az epigenetika terén szerzett más ismeretekkel együtt – annak a konklúziónak a levonására késztet újabb és újabb neves tudósokat, hogy a Futuyma által is felsorolt mikroevolúciós jelenségek egyáltalán nem bizonyítékai a darwini evolúcióelméletnek, vagy legalábbis nem a fajok eredetére bizonyítékok, hanem csak azok rendkívül korlátozott változásaira. Futuyma azzal intézi ezt el, hogy a „kreacionisták” már megint okoskodnak. Hangerőt használ érvekkel szemben.”

  • Szabados Ádám says:

    Pl.: “…no scientific observations have ever cast serious doubt on the reality of the basic mechanisms of evolution, such as natural selection, nor on the reality of basic historical patterns, such as transformation of characters and the origin of all known forms of life from common ancestors. Contrast this mountain of evidence with the evidence for supernatural creation or intelligent design: there is no such evidence whatever.” (Futuyma: Evolution, 532)

    Philip Skell kémikus, az Amerikai Tudományos Akadémia volt tagja viszont ezt írta M. Behe könyvéről, mely megfigyelt evolúciós jelenségek korlátait mutatja meg a genetika és epigenetika friss ismereteinek fényében: “Until the past decade and the genomics revolution, Darwin’s theory rested on indirect evidence and reasonable speculation. Now, however, we have begun to scratch the surface of direct evidence, of which this book offers the best possible treatment. Though many critics won’t want to admit it, The Edge of Evolution is very balanced, careful, and devastating. A tremendously important book.” (Behe: The Edge of Evolution, Free Press, 2007, borító)

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum