Általános vélekedés, hogy az emberiség sokat köszönhet Freudnak, aki hatásosan rámutatott az emberi indítékok mélységére és összetettségére. Freud óta sokkal óvatosabban mondunk ítéletet pusztán felszíni benyomások alapján, és megértőbbek vagyunk a „bűnnel” szemben. Tudjuk, hogy a gyermekkori élmények, traumák befolyásolják a személyiségfejlődésünket. Torz jellemek mögött általában szomorú élettörténetek és tragikus sérülések vannak, melyek helyesebb, ha ítélet helyett sajnálatot és együttérzést váltanak ki belőlünk.

A freudi szemlélet több ponton találkozik a szintén együttérzést és befogadást hirdető keresztény evangéliummal, de néhány fontos kérdésben nem működik az illesztés. Ilyen például egy személyes Sátán létében való hit, valamint az utolsó ítélet és az örök büntetés tana, amely a morális rossz súlyát a freudi elvekhez képest különös szigorral közelíti meg.

Susan Wise Bauer amerikai írónő a gonosz ábrázolásáról szóló esszéjében arról panaszkodik, hogy Amerikában „meghalt a Sátán”, és a sírkövét A Sátán eredete (The Origin of Satan) című könyvével Elaine Pagels készítette el. Pagels szerint a Sátán alakját a keresztények azért alkották meg, hogy önmagukat igaznak, ellenfeleiket pedig gonosznak láthassák. Jézus maga kezdte a szokást, amikor ellenfeleit rendszeresen a Sátánnal azonosította. Követői az ő módszerét folytatták, János például a zsidókat nevezi (Pagels szerint!) az emberi gonosz jelképeinek, a későbbi keresztények pedig mindenki mást, aki tőlük különbözött, az ördög gyermekeinek bélyegeztek: zsidókat, eretnekeket, független nőket, homoszexuálisokat, és egy sor további „bűnöst”.

Pagels hangsúlyozza, hogy mások démonizálása gyors ítéletre jogosít fel, a másik másságának mélyebb megismerése és megértése helyett. Maga a „gonosz” szó is azt sugallja, hogy távol tartjuk magunkat a másik élményvilágától, inkább stigmatizáljuk a másmilyenséget (legyen az más etnikum, szexuális orientáció, vagy torznak tűnő jellem), ahelyett, hogy belépnénk a világába és megpróbálnánk megérteni. Nem csoda hát, gondolhatjuk Pagels szigorú és erősen vitatható bírálatát olvasva, hogy Freud és sokszínű követőinek szemlélete nem a kereszténységet erősítette, inkább párhuzamos világnézetet hozott létre, melyben a transzcendens gonoszság helyét a másság misztériuma vette át.

Amerikában – és a globalizáció hatására a tömegkultúrában nálunk is – lassú tiltakozás van mégis kialakulóban a gonosz és a Sátán „halálával” szemben. Az amerikai psziché számára „nine-eleven” (szeptember 11.) sokkoló képei üzenik, hogy a gonosz mégsem redukálható pusztán másságra. Van gonosz, és az tényleg gonosz: füst, láng, romok, sikoly, rettegés és halál jár a nyomában. A gonosz fogalmának indexre tétele elleni tiltakozás hullámai azonban már korábban is elindultak. Nem az Egyesült Államokban igen erős keresztény kultúrlobbira gondolok, mert az onnan érkező teológiai alapú ellenkezést elerőtlenítette az amerikai kereszténység azzal egyidejű pszichologizálódása. Sokkal érdekesebb az a tiltakozás, amely a „gonosz-ipar”, a horrorfilmek és horror regények szerzői és kedvelői irányából érkezett.

Dean R. Koontz, népszerű pszichothriller és horroríró, akinek számos regényét magyarra is lefordították, Végsőkig (Intensity) című bestsellerében szót emel a gonosz pszichologizálása ellen. Koontz szerint a könyve részben azt a freudi gondolatot állítja pellengérre, mely „elhitette velünk, hogy szinte mindenkit meg lehet érteni és fel lehet menteni. Pedig ez nem így van. Veszélybe sodorjuk magunkat, ha elfogadjuk, hogy nincs valódi gonosz a világban és a gonosz inkább csak a diszfunkcionalitás valamely mértéke, melyet kezelni lehet.” Koontz szavainak súlyt ad a tény, hogy apja két alkalommal is megpróbálta őt meggyilkolni.

Susan Wise Bauer szerint a horror regények szembemennek a freudi megszállottsággal, emlékeztetnek bennünket arra, hogy a gonosz nem pusztán kificamodott idegpályákról szól. Stephen King történeteiben például – Bauer szavaival – a „halott” Sátán „szelleme” kísért, a démonok valódiak, a gonosz számára nincs pszichológiai felmentés. A gonosz valóban gonosz.

Andrew Delbanco A Sátán halála című könyvében azt állítja, hogy a horror regények népszerűsége valójában „válaszreakció arra a páni félelemre, amit a gonosz leírására használt nyelv elvesztése miatt érzünk.” Miközben tagadjuk a gonosz gonoszságát, a gonosz valósága (mert gonosz van) a konkrétság hiánya miatt még ijesztőbbé válik, szorongásunk valójában a gonosz létét igazolja, nem a hiányát. A horror műfaja rámutat a gonosszal kapcsolatos freudi elfojtásra. Persze ezt művészi kifinomultsággal is lehetne tenni, mint Golding, Stevenson és Dosztojevszkij, vagy akár Flannery O’Connor, aki saját művészetéről mondja: „Biztos akarok lenni abban, hogy az Ördögöt Ördögként azonosítják, és nem pusztán ilyen vagy olyan pszichológiai folyamatként.” De a tömegek nem O’Connor, hanem King és Koontz könyveit olvassák.

Nem akarom a horrort mint műfajt sem propagálni sem túlságosan komolyan venni. Szinte soha nem olvasok horror regényeket, nem nézek horrorfilmeket, hacsak nem tudatlanságból, mint Antal Nimród első hollywoodi filmjét, amelytől – naivan – a Kontroll üzeneti mélységét reméltem. Egy pillanatig nem tartom a gonosszal való őszinte szembenézés szükségszerű velejárójának, hogy csak félve mehessünk végig egy sötét utcán. A gonosz elsődleges tulajdonsága nem is a kegyetlenség, hanem az istentelenség, legalábbis a Biblia szerint. A horror végső soron nem segít a valódi önismeretben, inkább externalizálja a gonoszt, és ezáltal megspórolja a szívben lakozó bűnnel való szembesülést. Természetesen azt sem gondolom, hogy a gonoszt csak akkor vennénk komolyan, ha az embereket a Pagels által kifogásolt módon démonizáljuk. A gonosz pszichologizálása nem, de a másság megértésére való törekvés igenis része a keresztény erkölcsnek.

Pusztán azt akarom felvetni, hogy ez egyszer talán egy lenézett és jogosan bírált műfaj úgy került a valóság közelébe, hogy akár tanulhatunk is tőle valamit. Lehet, hogy a kultúránk egy sajátságos torzulását, a gonosszal való teljes pszichológiai kiegyezést, a történelem e különös időszakában – paradox módon – éppen a horror műfaja akadályozza, vagy valamelyest ellensúlyozza. Legalább addig, amíg a kereszténység képes a Biblia alapján újra úgy megfogalmazni a gonoszról szóló tanítását, hogy azt a világ is a valóság hiteles leírásának láthassa.

***

A bejegyzés a mindennapi.hu blogomon is olvasható.

19 hozzászólás a “Hogyan fékezheti kultúránk torzulását a horror?” bejegyzéshez

  • golyafeszek says:

    Az emberek szerintem azért olvasnak könyveket, néznek filmeket, mert vagy tanulni akarnak vagy szórakozni, élvezetet találni. Ha valaki horrort néz elsősorban az utóbbi jöhet szóba. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem tudom elképzelni, hogy mit lehetne tanulni egy horrorfilmből. A szórakozásnak ez viszont eléggé furcsa módja. Az ember Sátántól megrontott természetének az eredménye, hogy a gonoszsághoz vonzódik, akár a filmekben, akár az életben. Az emberek többsége nem szeret halottakat, hányást stb. nézegetni (ezt nem is tartanánk normálisnak), mert az taszít; inkább a szépet, a jót szeretjük (normális esetben).
    Értem az utolsó bekezdés gondolatmenetét, de ezen az alapon örülnünk kellene, hogy vannak heteroszexuális pornófilmek, mert emlékeztetnek arra, hogy van férfi és nő közötti szexualitás is, nemcsak homoszexualitás létezik.
    Vagy örülnünk kéne a cukrosbácsi mosolyának, hogy kedvesen csábítja a gyerekeket nem erőszakkal, mert látjuk, hogy a kedvesség még nem halt ki a világból stb.

  • Szabados Ádám says:

    Köszönöm a hozzászólást! Elgondolkodtató érvek, de számomra nem teljesen meggyőzőek. Sem a homoszexualitás terjedése sem a kedvesség kihalása nem olyan finom és nehezen azonosítható változása a kultúrának, mint a gonosz pszichológiai bagatellizálása. A horrort nem ajánlom, nem szeretem, de egy kalap alá sem venném a pornóval és a cukrosbácsi mosolyával. Vajon rá tud-e mutatni a horror népszerűsége valami rejtett problémára? Szerintem igen. És nem csak az illető lelkében rejlő problémára (bár egyetértek: időnként arra is!), hanem a kultúráéra is, melyben él. A cikk nem a horrorról szólt, hanem a gonosz eljelentéktelenítése elleni tiltakozásról.

  • Bevallom, a rajtunk kívül pozicionált gonosz lehetősége az egyik ok, ami miatt nem tudok őszintén közeledni a kereszténységhez. Tiszteletben tartom, mint minden vallást, minden törekvést, ami Isten felé irányul, de ennél többre nem vagyok képes.
    És pontosan tudom, hogy ti itt ezzel nem értetek egyet – bár minden vágyam, hogy egyszer egy kereszténnyel hosszasan elbeszélgethessek a témáról, körbejárjuk minden oldalról, és megismerhessem ezt a számomra kissé idegen álláspontot.

    Én azt gondolom, a gonosz nem más, mint szándék és akarat szülötte, rossz szándéké és akaraté, és kizárólag az ember “sajátja”. 9/11 nem egy misztikus szinten létező Sátánt bizonyít, hanem éppenhogy az emberi, az emberben rejlő gonoszságot, aminek az origója bennünk van.
    Számomra kissé kényelmes álláspontnak tűnik az emberen kívülre helyezni a gonoszt, mégis érdekes, hogy tapasztalataink szerint is csak az emberhez köthető. Sehol máshol a világban nem fedezhető fel ugyanis, csak az emberhez kapcsolva.
    A rossz pedig a jótól való távolsággal egyenértékű, minél távolabb vagyunk a jótól, annál több bennünk a rossz, és minél közelebb, annál kevesebb. Nem hiszek egy létező Sátánban, de remélem, egyszer sikerül megértenem, miért olyan fontos ez a keresztényeknek. És tudom, hogy a Biblia is így festi elénk – annál nagyobb a rejtély.
    De talán az is elmond valamit a dologról, hogy maga Lucifer is jóként, angyalként kezdte, majd “akaratból és szándékból”, saját elhatározásból bukott meg, vagyis távolodott el Istentől. Ebből nem éppen arra következtethetünk-e, hogy eredendő gonosz nem létezik, Isten nem teremtett gonoszt és rosszat, hanem az a “személyiségből”, a döntéseinkből származik?

  • Csaba Tarró says:

    Kedves Menhely gondnoknője!
    A keresztény hit szerint, a bűn, s ezzel a gonoszság nem csak az emberen kívűl helyezkedik el, hanem része az óemberi természetünknek, amely az Isten elleni lázadással öröklött módon a részünké vált.
    A gonoszság kűlső forrását, lefőbb gonosz fogalmát ezzel nem kívánjuk kizárni.

  • Kedves Csaba!
    Köszönöm a választ! Remélem nem veszitek ezt valamiféle “támadásnak”… tényleg nagyon szeretném ismerni a téma keresztény olvasatát, de a hétköznapi életben nem nagyon van lehetőség mélyen taglalni ilyen témákat. És talán egy gyülekezetben sem feltétlenül érdemes ilyesmit feszegetni. Mégis fontosnak érzem, és keresem a lehetőségeket. Nem tudom, a blogvilág alkalmas-e erre… És azt is tudom, milyen nehéz nem csak a vallások közötti, de még a felekezetek közötti párbeszéd is.
    Csak nem hiszem, hogy ez a párbeszéd beszüntetését és az egymástól való elfordulást kéne eredményezze, szerintem éppenhogy többet kéne tudnunk egymás tapasztalatairól.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves MG,

    köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat. Csabával egyetértve azt húznám én is alá, hogy a kereszténység szerint is elsősorban belső valóság a gonosz, ami az emberi szívhez kapcsolódik. Ebben a cikkben nem azt akartam elmondani, hogy a gonosz rajtunk kívül áll, hanem azt, hogy nem lehet mássá szelidíteni, a rossz valóságosan rossz. A Sátán valóságát azért hoztam be a képbe, mert sokaknak a gonosz a démonin keresztül megragadhatóbb, mint a szív belső valóságán keresztül. Egy pszichologizált kultúrában a démoni valósága emlékeztet bennünket arra, hogy a gonoszt nem lehet másra redukálni. Azonban nem szeretnék kitérni az ellenvetéseid elől sem. A Biblia világképében valóban van az emberen kívül álló gonosz is, aminek léteznek személyes képviselői is. A Biblia világképében van angyalvilág, mely hierarchikus, és amelynek egy része bukott. Ezt a bukott részt vezeti az, akit a Biblia Sátánnak, Vádlónak és Ördögnek nevez. Ő kísértette meg az embert és vezette félre és el Istentől.

    Neked mi az, ami ezt elfogadhatatlanná teszi?

  • Szabados Ádám says:

    Nem tudom, a blogvilág alkalmas-e erre…

    Abszolút alkalmas, van erre itt tér és hely.

  • Csaba Tarró says:

    Kedves Gondoknő!
    Én nem találtam semmi sértőt a szavaidban.
    S talán a keresztyén vallás az, amelyben egyetlen kérdést a legtöbb féle módon értelmeznek. 🙂

  • Ádám, köszönöm, hogy teret adsz a kérdéseimnek itt az oldaladon.

    “A Biblia világképében van angyalvilág, mely hierarchikus, és amelynek egy része bukott. Ezt a bukott részt vezeti az, akit a Biblia Sátánnak, Vádlónak és Ördögnek nevez. Ő kísértette meg az embert és vezette félre és el Istentől.”

    Tulajdonképpen a Sátán személyes valósága bennem összefügg a Pokol létezésének tényével, ezeket egyszerűen nem tudom “magamba fogadni”.
    Az indoklásommal visszamegyek a teremtés körülményei közé, ott keresem a választ.
    Már ne haragudjatok a kevéssé keresztény hasonlatért, de a teremtés aktusáról valahogy mindig a Nap képe ugrik be nekem, több okból is: a Napból kiáradó energia mindent elér, mindenki felé irányul, hiszen a gömb “tökéletes” test, a kiterjedése minden irányban egyforma, nincsen benne “megosztás”. A Nap közelében van a legmelegebb, ahogy távolodunk tőle, úgy érezzük egyre kevésbé a melegét. Isten teremtése szerintem úgy helyezkedik el “hozzá képest”, hogy ami a legközelebb van hozzá, az a “legmelegebb”, az a leginkább valóságos, a lehető legnagyobb teljesség és világosság, és ahogy távolodunk, úgy lesz egyre nagyobb a sötétség és a hideg, és a valóság ereje, teljessége gyengül. De teljes sötétség sehol nem lehet, hisz nincs olyan hely, ahonnan Isten “hiányozna”.

    Isten látja a mi legteljesebb formánkat, a mi “ideánkat”, az ember, a világ, és minden személy “ideáját”, de persze emellett a mindenkori, éppen aktuális jelent is, ami a be nem töltött teljességünk – hiszen ő egyszerre lát múltat, jelent és jövőt; mindent. Számára a mi beteljesedésünk is valóságos, és mivel ez van a legközelebb az ő eredeti elképzeléseihez rólunk, de hozzá magához is; ez az, amilyennek minket látni “szeretne”, ezért ennek a valóságnak az ereje a legnagyobb.

    És mivel az ő közvetlen közelségében, a valóságok valóságában semmi gonosz nincsen, ezért a gonosz valódi realitása szerintem alaptalan – ugyanúgy, mint az örökre elkárhozott léleké.
    Ha mindannyiunk legteljesebb valósága Isten közvetlen közelében van, márpedig az ő elsődleges gondolatai rólunk éppen ilyenek, mert eredetileg nem létezik “rossz idea”, akkor senki sem végezheti az örök sötétségben, hiszen ahogy a Nap közvetlen közelében is csak a mindent átható fény van, úgy van Isten közvetlen közelében a Jó.
    Az “elsődleges kiáramlás” Istenből csak Jó lehet, és mindannyian eredetileg a “napkoronában” vagyunk, a magunk idea-alakjában.

    Így foglalnám össze ezt: Isten tudja, hogy mi mind a lehető legközelebb vagyunk hozzá, hiszen szeret minket, és éppen a szeretetével von magához, saját közelségébe. Nem hiszem, hogy van olyan lélek, akit eredendően ne szeretne, hiszen mindannyian a “napkoronában” jöttünk világra.
    Mi azonban nem tudjuk ezt, vagy másképp, nem mindenki és nem mindig érzi a szeretetét, és ebből a nem-tudásból, a szeretet nem-tudásából következik a szenvedés és a rossz, az eltávolodás. Ha tudnánk, nem szenvednénk, és a rossz számára se lenne bennünk hely.

    Nem tudom, sikerült-e úgy elmagyaráznom, ahogy szerettem volna…

  • Szabados Ádám says:

    Kedves MG,

    tehát ha jól értem, nem konkrétan a Sátán személye, hanem általánosabban a gonosz keresztény értelmezése okozza számodra a problémát. Az jutott eszembe, hogy lelki utazásukban Augusztinusz is és C. S. Lewis is megpihentek egy ideig a neo-platonizmus kellemes völgyeiben, mielőtt kereszténnyé váltak. A gonosz valósága ugyanis nehezen tagadható (akkor sem, ha azt a jó hiányaként írjuk le), hiszen nap mint nap szembesülünk vele, a neo-platonizmus pedig választ ad arra a gyötrő kérdésre, hogy a gonosz hasonlóképpen végső princípium-e, mint a jó. Augusztinusz és C. S. Lewis a neo-platonizmus segítségével jutottak arra a meggyőződésre, hogy nem, a gonosz nem lehet a jóval egyenrangú princípium. A Legfőbb Jó a végső princípium, a gonosz valamiképpen inkább a jó hiánya. Augusztinusz előtte manicheus volt, ezért rendkívül felszabadítóan hatottak rá Plótinosz érvei. C. S. Lewis is a neo-platonizmusban (és Plátónnál) talált valamiféle választ. De ez mindkettőjüket a kereszténység előszobájába vezette, mert rájöttek, hogy a kereszténység sem dualista vallás, a kereszténység sem tekinti a gonoszt örök és a jóval egyenrangú princípiumnak. Ami konkrétan továbblendítette őket az úton, az annak a lehetősége volt, hogy a Legfőbb Jó (Isten) kijelenthette magát a történelemben. Vagyis hogy többet tudhatunk róla mind a filozófia, mind a misztika által szerzett ismereteknél. Így jutottak el mindketten Jézus Krisztus személyéhez és az evangéliumokhoz.

    Én úgy látom, hogy a pokol a Szentírásban az igazságos büntetés helye, ahol Isten végleg és visszafordíthatatlanul elpusztítja azokat, akik nem akarták a szeretetét. Az örökérvényű pusztulás után Isten lesz megint minden mindenekben (1Kor 15,28), újjáteremt mindent (Jel 21,5), dicsőségével világít meg mindent annyira, hogy napra nem is lesz szükség (Jel 21,23), és a megváltottak az ő és a Bárány (aki Jézus Krisztus) világosságában járnak örökké. Az új világból kirekesztetnek azok, akik nem ismerték meg és el Istent. A kereszténységben az örök tudatos gyötrelem gondolatának erős hagyománya van, de én inkább azokkal a keresztény gondolkodókkal és bibliamagyarázókkal értek egyet, akik az örök büntetést eredményében, nem időtartamában tekintik örökkévalónak. A Jó győz végül. Amikor Isten teljes dicsőségében közel jön, kiperzseli a gonoszságot a világból, azokat is, akik tudatos lényekként maradtak hálátlanok vele szemben. Mert jóságának egyik aspektusa a gonosszal szembeni igazságos haragja is. És mert a gonosz személyes emberi (és angyali) indulatokban nyilvánul meg, mely méltatlan és mélyen igazságtalan Isten tökéletes jóságával szemben. A büntetés ezért végrehajtatik, mint a jó megnyilvánulása. A kegyelem lehetősége sokáig nyitva állt, hiszen Isten a szeretet.

    Nyugodtan reagálj, ez egy hasznos beszélgetés lehet másoknak is.

  • Értem… Azt hiszem az én elgondolásaimmal az nem fér össze, hogy Isten valakit az örök kárhozatra “előrerendelt” volna. Az előrerendelésről Aquinói Szent Tamás is ír, aki szintén azt mondja, hogy előrerendelésünk Istenben aktusként jelen van, bennünk pedig mintegy passzív, kitöltetlen formaként, amolyan nyugvó státuszban. Isten tehát pontosan tudja, kiket rendelt előre az üdvösségre, és kiket a kárhozatra.
    Azt hiszem érteni vélem azt, hogy Istenben az igazságossággal együtt az ítélkezés és a szigor is megfér, sőt nemcsak hogy megfér, de a kereszténységben ez kifejezetten fontos szempont.
    Mégis, a kárhozatra való előrerendelés, ez a végletes és valamiképpen ÖNKÉNYES szigor akkor is nehezen csúszik le a torkomon, ha tudom, hogy ez végeredményben a jót szolgálja.

    Minden egyes emberben ott van az isteni szikra, hiszen Isten teremtményei vagyunk, ő hívott minket életre. Minden szenvedés és fájdalom, és talán még a rossz szándék hátterében is az áll, hogy éhezünk a szeretetre, arra hogy valaki szeressen minket. Hogy ne legyünk eldobottak, mindig legyen legalább egyvalaki, aki odafordul hozzánk. Hogy ne maradjunk visszavonhatatlanul magunkra.
    Számomra a kárhozat azzal egyenértékű, hogy Isten örökre hátat fordít az embernek, eldobja és elutasítja azt, akit pedig éppen ő hívott életre. Márpedig én úgy gondolom, amikor az embernek minden más ember hátat fordít, mindenki magára hagyja, akkor egyesegyedül Isten az, aki még ott áll mellette, és aki soha sem hagyja el.

    Azt is értem, hogy fontos lehet a természetfölötti szankció, és egyáltalán, a szankció lehetőségének fenntartása, de én ebben sokkal inkább “emberi gondolkodást” látok, mint istenit. A rosszat megbüntetni kell – ez számunkra így tűnik jónak és logikusnak.
    Azonban a rossznak mindig újabb és újabb utat mutatni, felvillantani a rossz számára a jó végtelenségét, ez már isteni dimenzió. Összességében azt gondolom, Isten senkit sem hagy magára, és ez nem feltétlenül kell hogy azt jelentse, hogy megspórolja a fejlődést, az önerőből való megtisztulást.

    A rossz a leginkább szánalomra és sajnálatra méltó, van valami végtelenül szomorú abban, hogy egy gyermek hogyan válhat “fenevaddá”, saját sötétségének foglyává, és szerintem Isten megszánja azokat, akik ebben a maguk kreálta pokolban sínylődnek. Éppen azért, mert nincs senki más, aki megszánhatná őket. Ráadásul ha belegondolunk abba, milyen nagy hatással van a környezet, a nevelés egy ember életére, hogy vannak olyanok, akik gyerekkoruktól kezdve gyakorlatilag nem is találkoznak a jóval, akkor éppenhogy Isten az, aki a jóval meg fogja őket ismertetni, aki hálát ébreszt bennük és a jó felmutatásával saját gonoszságukkal szembesíti őket, ezáltal pedig örökre magához is köti.

  • Még valami – érdekes kérdés a rosszal való mindennapi szembesülés, amit te is említettél, és amit oly gyakori érvként hallok: mi is az valójában, amivel ilyenkor szembesülünk?

    Az én életemben is volt szenvedés, fájdalom, mégsem éreztem azt, hogy a “rosszal” szembesültem volna. Csináltam dolgokat, gondoltam, tettem valamit, és ennek megvolt a következménye.
    Volt olyan is, amikor meghalt valaki, akit nagyon szerettem. És őszintén mondom, nem éreztem azt, hogy vele valami rossz történt. A halál önmagában nem rossz dolog, a halál a végét jelenti valaminek, és esetleg egy új kezdetet. Persze az illető hiányzik nekem, de egyrészt az emléke velem van, másrészt úgy gondolom, talán ő már jobb helyen is van, mint ahol volt, itt a Földön.
    Saját szenvedésemért pedig soha sem valami rajtam kívül álló rosszat okoltam, azt hiszem elég jól fel tudtam térképezni, hogy a dolgok miért és hogyan vezettek oda, ahova.
    Vagy talán nem szenvedtem “eleget”? Mennyit kell szenvednünk ahhoz, hogy a szenvedés megéléséről beszélhessünk?

    Mások szenvedését pedig meg tudjuk-e ítélni? Ugyanúgy, ahogyan a saját szenvedésemet sem éreztem feltétlenül rossznak, pedig mások szemében úgy tűnhetett, esetleg mások szenvedését sem tudjuk helyesen felmérni.
    Ebben a témában érdekes olvasmány Viktor Frankl, egy Auschwitzot megjárt pszichológus könyve: És mégis mondj igent az életre. Ha valaki, hát ő tudta, mi az a szenvedés, és mégis érdekes konklúziókra jutott.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves MG,

    a gonosz valósága alatt nem csak a szenvedésre gondoltam, hanem a szenvedés (tudatos) okozására is (pl. nők megerőszakolása, gyermekek bántalmazása, mások rossz hírének keltése, rágalmazás, házasságtörés stb.). És olyasmi apró gonoszságokra, amilyenek például a Dogville c. film váratlan befejezését indokolják (talán láttad, ha nem, akkor rossz a példám).

    Istennel kapcsolatban megértem, amit mondasz, és sok tekintetben közel is áll hozzám. Isten, ahogy Jézus megmutatta, tele van irgalommal és szánalommal, különösen azok felé, akiket az emberek megvetnek és elutasítanak. Istennel kapcsolatban az én hozzáállásom ezzel együtt az, hogy mivel ő szükségszerűen nagyobb, bölcsebb, jobb nálam, nem akarom eldönteni, milyen lehet, milyen nem, mit tehet, mit nem. Amikor megalázkodtam előtte és megtértem hozzá, eldöntöttem, hogy nem akarok többé bálványszobrot készíteni róla. Ő a Vagyok, én meg a teremtménye. Ő a fazekas, én meg a fazék. Ő a mindenható, én csak egy gyermeke vagyok.

    A Bibliából úgy ismertem meg Istent, mint aki igazságos és kegyelmes. Soha nem igazságtalan senkivel szemben, de nem mindenkinek azt adja, ami jár neki, mert akkor mind büntetést kapnánk, hanem sokaknak kegyelmet ad, ami nem jár nekünk. Sőt, Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása alapján hívja az egész emberiséget, hogy béküljön meg vele. Úgy szerette a világot, hogy egyetlen Fiát adta, hogy aki hisz benne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen. Isten szeretettel megy ellenségei után, hogy megnyerje őket az örök életre. Aki elfogadja a szeretetét, az lehet az emberek között a legelvetettebb ember, Krisztusban szeretetet fog találni. De ha valaki elveti ezt a szeretetet, azt végül Isten is szomorúan elengedi, hogy legyen meg az akarata.

    Itt írtam egy cikket a kárhozatra rendelés jó és rossz értelmezéséről, lehet, hogy kapcsolódik a kérdéseidhez.

  • Köszönöm a választ, egyre közelebb vagyok az álláspontod megértéséhez, bár nyilván én is úgy gondolom, hogy amit felfogok Istenről, az nem bálvány, ugyanis a róla alkotott gondolataim nem belőlem származnak, nem valamiféle idealisztikus projekció.
    Elismerem, hogy ez nem fér össze a keresztény istenképpel, de szerintem akkor sem haszontalanok az ilyesféle beszélgetések.

    Még azt hadd kérdezzem meg, hogy pontosan mit jelent az, amikor valaki “elveti Krisztus szeretetét”? Hogyan történik mindez?

  • Szabados Ádám says:

    Kedves MG,

    nem akartam azt sugallni, hogy az istenképed bálvány, hiszen nem is ismerem ehhez eléggé a gondolkodásodat, inkább a magam hozzáállását akartam azzal megmutatni, hogy megjelöltem az istenképem forrását. Amit a teizmusodról eddig megismertem (az itt és más honlapokon írt kommentjeidből), az több szempontból inkább vonzó volt eddig számomra. Az a szelíd és tiszta hangnem is tetszik, ahogy a gondolataidat megfogalmazod. Én inkább csak tovább haladnék a megismerésben a bibliai kinyilatkoztatás – és különösen Jézus Krisztus és az evangélium – mentén.

    Krisztus (illetve Isten) szeretetének elvetése alatt azt értem, amikor valaki nem ad neki hálát, nem nyitja meg magát a világossága előtt, hanem jobban szereti vagy az istennélküliséget, vagy saját önigazságát, és elutasítja azt a konkrét szeretetet, amit Isten Jézus Krisztus áldozatában mutatott nekünk. János evangéliuma sokszor szóba hozza azt, hogy Jézus Krisztus a Világosság, és a hozzá való személyes viszonyunk meghatározó abban, hogy Istenhez közel kerülünk-e vagy sem. Krisztus szeretetének elfogadása az, ha vele személyes kapcsolatba kerülünk, elfogadjuk értünk hozott áldozatát, a benne kapható bűnbocsánatot, és hiszünk az ígéreteinek. Jézus szeretetének elvetése az, ha elutasítjuk őt, nem hiszünk benne, nem érezzük szükségét, hogy általa megbékéljünk Istennel, vagyis azt az egyszeri szeretetet és lehetőséget vetjük el, amit Isten sajátosan a Fián keresztül nyújt az emberiségnek.

    Szerintem is hasznosak az ilyen beszélgetések.

  • Kedves Ádám,

    természetesen nem sértettél meg ezzel a bálvány-dologgal, abszolút tisztában vagyok vele, hogy a helyzetem kissé faramuci, és úgy tűnhet, zavaros vizeken evezek.
    Valójában ismerem – valamennyire – a bibliai kinyilatkoztatást, sokáig jártam hittanra és keresztény családban nevelkedtem. Nemrég ismét elkezdtem újraolvasni a Bibliát. Csak valamiért úgy érzem, és ez egy elég erős késztetés bennem, hogy meg kell ismernem más kinyilatkoztatásokat is, minden olyan mód érdekel, ahogyan az ember valaha Isten felé fordult. Minden ilyen odafordulást szeretnék valamennyire megismerni, és nem csak a vallások nagyobb köreiben, de a személyek kis köreiben is.
    Ez valahogy olyan nekem, mintha kincseket keresnék – még ha azt is tudom, hogy “mintha” az egyes kinyilatkoztatások kizárnák egymást.
    Szóval van bennem egy eredendő mágnesezettség arra nézve, hogy kutassam Isten és ember viszonyát, mindenféle társadalmi és történelmi körülmények között.
    Egyébként ha beszélhetek bármilyen isten-tapasztalatról, az nekem mindig olyan formában érkezett, hogy nem tudtam egyik konkrét kinyilatkoztatáshoz sem kötni, mert ezeknél szimbolikusabb, archetipikusabb volt.
    És én úgy éreztem, hogy ennek van jelentősége – legalábbis kizárólag saját magam számára. Ezért nem is próbáltam soha senkit meggyőzni arról, hogy az ő tapasztalata helytelen, csak azért, mert más, mint az enyém.

    Igen, azt hiszem értem, mire gondolsz a témánkkal kapcsolatban… és lesz időm még jobban megérteni, mert sok olvasnivaló akad itt :).

  • Szabados Ádám says:

    Kedves MG,

    én is érdekesnek tartom, ahogy az emberek az elmúlt évezredekben arra a bennük lévő belső érzetre válaszoltak, amit Kálvin sensus divinitatisnak nevezett (és amiről Pál apostol is ír a Római levél elején). Pál is némi szimpátiával nézte az athéniek vallásosságát, noha elszomorította annak konkrét formája (ApCsel 17). Számomra Jézus Krisztus Isten önkinyilatkoztatásának legteljesebb formája, mert elhiszem, amit Jézus magáról állított, hogy ő az emberi testet öltött Vagyok. János szerint Jézus a Logosz, a Világosság, az Út, az Igazság és az Élet. Pál szerint Isten nem hagyta magát bizonyság nélkül Jézus eljövetele előtt sem, ezért valamiféle megtapasztalása lehetséges volt korábban is, Jézussal azonban valami minőségileg új kezdődött. Ez engem is egész lényemmel magával ragadott. (Hitchens halálakor írtam erről egy rövid bizonyságtételt, ha van kedved, olvasd el azt is.)

  • Érdekes ez a posztod Hitchens-szel kapcsolatban, és külön tetszik a Lázár Ervin idézet, egyik kedvenc mesém a Hétfejű Tündér. Csak gyorsan egy megjegyzés: ismered Lázár Ervin felnőtteknek szóló novelláit? Különösen vallásos szemszögből érdekesek, a Csillagmajor c. kötete a neten is olvasható, itt van belőle egy érdekes szöveg:
    http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/modern/lazar/csillag/html/csillag09.htm

    Én ezt a kérdést valahogy úgy közelítettem meg eddig, hogy Istent úgy is tisztelem, mint az eredetem eredete, teremtőként őrá mint “legelső szülőmre” tekintek. Ilyenformán pedig sem zsarnokságot, sem a szabadságom ellenzőjét nem éreztem benne soha, hanem olyasvalakit, aki számomra elsősorban lehetőségeket adott, akinek az életemet nem csak mint ember, de mint XY is köszönhetem. A szülőket pedig – jó esetben – tiszteljük, szeretjük, és nem azért igyekszünk megfelelni nekik, mert zsarnokoskodnak felettünk, hanem hálából és szeretetből.
    Jómagam gyerekkorom óta érzem ezt a “viszonyt”, legelső emlékeimben is szerepel, tehát számomra ez mindig is így adódott, valahogy természetesen. Talán annyit itt még elmondhatok, ha már a posztodban te is említettél személyes elemeket, hogy több álmom során is “közeledett” felém, azzal az üzenettel, hogy “Ne félj!”. Ugyanis az álomban megjelenő közelsége elég félelmetes volt.
    De emellett mindig éreztem egy végtelen jóindulatot is, egyszer még mosolygott is álmomban :), és ennek tudata végigkísérte az életemet.

    Ami a szabadságot illeti – én úgy gondolom, hogy minél közelebb kerülünk hozzá, úgy válunk hozzá egyre “hasonlatosabbá” is, vagyis nemhogy gyengülnénk, de ellenkezőleg, erősödni fogunk, persze nem fizikailag. Valami olyasfajta szellemi erő kerül a birtokunkba, amivel egyre könnyebben kezeljük az akadályokat, és egyre jobban átlátjuk a környezetünk viszonyait.

  • Szabados Ádám says:

    A „Ne félj!” Isten egyik leggyakoribb szava emberekhez a Bibliában is. De ahogy C. S. Lewis írja Aslanról: ő mérhetetlenül jóságos, de nem szelíd oroszlán. A bűn Isten igazságos ítéletét vonja ránk, ezért engesztelés nélkül mégis van okunk félni. Isten azonban szeretet, ezért talált megoldást erre a megoldhatatlannak tűnő problémára: önmagát áldozta fel a vétkeinkért, hogy igazsága teljesüljön. Ez az evangélium.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum