Elegáns, szép kötetet tartok a kezemben. Dorothy L. Sayers Aki királynak született c. könyve, melyet Pásztor Péter fordításában az Encián Kiadó most karácsonyra jelentetett meg, tizenkét hangjátékot tartalmaz. A rövid drámákat a BBC rendelte meg a második világháború sötét napjaiban, és évről évre még mindig rendszeresen műsorára is tűzi. Dorothy Sayers írásai magyar közegben méltánytalanul kevéssé ismertek, pedig Agatha Christie formátumú krimiszerzőről van szó (csak igényesebb és mélyebb nála), aki ráadásul Chestertonnal, Tolkiennal, C. S. Lewisszal, George MacDonalddal és T. S. Eliottal a huszadik századi angol keresztény irodalom legjelentősebb képviselői közé tartozott. A drámásköteten keresztül a magyar olvasóközönség most ez utóbbi oldaláról ismerheti meg az írónőt.

Dorothy Sayers ezekben a hangjátékokban művészi formába öntötte az evangéliumok történetét, miközben két szempontot tartott szem előtt. Egyrészt úgy gondolta, a dramaturgia számára a teológia kifejezett előnyt jelent, „hiszen a szellemi következetesség roppant építményébe zárja az egész szerkezetet”. Vagyis Sayers sokakkal ellentétben nem tartotta a tiszta hitbeli meggyőződést kalitkának a szárnyalni vágyó alkotó számára. Szerinte a „laza és érzelgős teológia laza és érzelgős művészeti formákat teremt; a logikátlan teológia logikátlan helyzeteket hoz létre; a kiegyensúlyozatlan teológia hamis hangsúlyokat és képtelenségeket idéz elő”. A kidolgozott teológiára viszont aligha lehet „egyenetlenséget, semmitmondást vagy hamisságot felhordani”.

Másrészt azt vallotta, hogy a drámaírónak szabadnak kell lennie az építő és teológiai törekvésektől. „Azzal a céllal kell nekifognia, hogy nem eligazít, hanem bemutat, nem tanulságot közöl, hanem történetet mesél el, nem hittudományi leckét fejt ki, amit párbeszéddel szemléltet, hanem jó színművet ír.” Ha a műalkotás nem jó műalkotásként, akkor nem lesz jó építő műként sem, hiszen hazudik. A drámaírónak „úgy kell felfognia a teológiát – a dogmát –, mint ami belső részét képezi a feldolgozandó anyagának, nem pedig külső célként, amelyre műve irányul. A dogma nem más, mint művészetének nyelvtana és szókészlete.” A drámaírónak nem az a dolga, hogy a teológiának alárendelje a drámáját, hanem az, hogy „a saját kiindulópontjából végezze el az igazmondás feladatát, és bízzék, hogy a teológia magától, sértetlenül kibontakozik a történet drámai megjelenítéséből”.

Sayers rövid drámái különlegesek, mert sajátos módon az egyedit állítják a középpontba, nem az általánost. Arisztotelész szerint a történetírót az különbözteti meg a költőtől, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. „Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem inkább az egyedi eseteket mondja el.” (Poétika, 18) Ez azonban nem igaz Sayers művére. Ő drámaíróként történetet mesél el, melynek fókuszában az egyedi áll, nem az általános. „Mert Jézus Krisztus egyedülálló – egyedülálló az istenek és az emberek között.” Ő „valóságos Isten a valóságos Istentől… Poncius Pilátus alatt szenvedett”. „Szerte a világon a keresztények naponta sok ezerszer ismétlik el ennek a nem éppen kiváló római helytartónak a nevét, nem irtózatból… hanem csupán azért, mert ez a név egy néhány éves időközben rögzíti Isten halálát.”

A drámaköltőnek éppen ezért kell kerülnie ebben a konkrét témában az általánost. „Szembesülnie kell az ’egyediség botrányával’. Ecce homo – azaz Krisztus nem egyszerűen az Általános Ember és az Isten a maga az voltában, hanem Isten a maga ez voltában, és ő ez az Ember, ez a személy, aki gondolkodó lélek és táplálkozó emberi test volt, ott és akkor járt-kelt és beszélt, nem merő embertípusoktól, hanem valóságos egyéni személyektől körülvéve. Ez a történet, amely az Istenember életéről, meggyilkolásáról és feltámadásáról szól, nem csupán jelképezi és összefoglalja az Isten és az ember mindenkori kapcsolatát, hanem az idő egy adott pillanatában lezajlott eseményeket beszél el.”

És mégis, éppen ez a konkrétság és egyediség teszi igazán drámaivá mindazt, ami kétezer éve Palesztinában lejátszódott. Az események résztvevői valóságos, hús-vér emberek voltak, akik úgy követték el a legnagyobb bűntényt, hogy nem voltak tisztában tettük valódi súlyával, indítékaikra pedig ma is könnyen magyarázatot lehet adni. Dorothy Sayers zseniálisan ragadja meg azt, amit később Hannah Arendt fogalmazott meg a gonosz banalitásáról. A bűnelkövető akár én is lehetnék, vagy a jellegtelen, szürke életet élő szomszédom. Ebben az értelemben Sayers műve mégiscsak eljut a filozofikushoz és az általánoshoz. Abban az értelemben azonban nem, hogy közben megszüntetné a Történet tökéletes egyediségét: Jézus Krisztus különálló egyetlenségét.

C. S. Lewis újból és újból könnyek között olvasta az Aki királynak született epizódjait. Nem azért, mert önmagára talált volna benne, hanem azért, mert a Királyt találta meg, mint a bölcsek. Ha idén karácsonykor megtisztító könnyeket akarunk ajándékozni a minőségi irodalmat értékelő és a Nagy Történetre nyitott szeretteinknek, csempésszük szépen oda ezt a kötetet is a fa alá.

3 hozzászólás a “Dorothy Sayers és az egyediség botránya” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum