Az episztemológiai jelentőségű igék sorát kezdjük egy jól ismert szakasszal: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.” (Róm 1,18-21)

Ez a szakasz a hallgatólagos dimenzió működési hibájának locus classicusa. A görög filozófiában és a Tóra világában egyaránt járatos tarzuszi Pál szerint a gondolkodás gyümölcstelenségének egyik alapvető oka az istentelenség (ἀσέβεια) és gonoszság (ἀδικία), mely az emberi lélekben is és a társadalmak plauzibilitási struktúráiban is az igazság ellen hat. Az istenesség és igazlelkűség Pál szerint a hálaadásban mutatkozna meg. Az emberek szíve azonban istentelen és gonosz, ezért nem adnak hálát a Teremtőnek, hanem tőle elfordulva más irányokban kezdenek kutatni, hogy jelentést, magyarázatot és megelégedést találjanak a teremtett világ dolgaiban. Ennek következménye a szív elsötétedése és a gondolkodás felesleges és haszontalan zsákutcái, melyekbe belenavigáljuk magunkat.

Az apostol azt tanítja, hogy az emberi szemmel láthatatlan Teremtő két dolgot kezdettől nyilvánvalóvá tett az alkotásait értelmesen vizsgáló ember előtt: az egyik örök hatalma (ἀΐδιος αὐτοῦ δύναμις), a másik istensége (θειότης). Ha valaki értelmesen kutatja a teremtett világot – a kozmoszt, a galaxisokat, a kémia és a fizikai törvényeit, az élet rendszereit, az emberi agyat, tudatot, kreativitást és lelkiismeretet –, arra a következtetésre jut, hogy van Isten, aki öröktől fogva rendkívüli hatalommal alkotta meg az univerzum és az élet elképesztő funkcionális komplexitását. Nem a bizonyítékok hiányoznak, amikor valaki mégsem ad hálát ezért Istennek, hanem a szív megfelelő indulatai. Más elméleteket az gyárt, aki nem akarja a Teremtőt imádni. A bűnös és Istentől elidegenedett ember számára nehéz a megalázkodás és a látszólagos autonómia feladása, ezért inkább felcseréli a halhatatlan Isten dicsőségét a teremtett világ halandó dolgaira (1,23), és azokban keres magyarázatokat az értelme (1,25), kielégülést pedig a céltévesztett vágyai számára (1,24).

Pál szavainak episztemológiai implikációi ma is könnyen felismerhetők. Az elme akkor indul el a materializmus úttalan útjain, amikor szíve hallgatólagos dimenziója elkezdi visszaszorítani az örök és személyes Isten létéről és hatalmáról szóló igazságot. Groteszk látvány, ahogy a tudós ott áll az élet lenyűgöző rendszerei előtt, de véletlenről, szükségszerűségről meg irányítatlan fejlődésről motyog, és a végsőkig kapaszkodik naturalista rögeszméihez. E rögeszmék részben saját szíve vágyait tükrözik, részben annak a közösségnek a világlátását, melynek istentelen (modern szóval: naturalista) módszertanát ő maga is megörökölte. Miközben felfedezi Isten teremtett világát, hiszen az megnyílik előtte, és hasznosítja a teremtett világról szerzett növekvő ismereteit, átsiklik a legnyilvánvalóbb tény felett: az egész rendszer Isten létére és hatalmára mutat! Elnyomja magában ezt az ismeretet, tévedése hallgatólagos dimenziója részévé válik, mely „from-to” struktúraként befolyásolja további kutatását. Így születnek a technológiai fejlődés mellett a gyümölcstelen, hamis minták és jelentések is.

Mivel az indítékok mélyén ἀσέβεια és ἀδικία áll, Pál szerint az emberi gondolkodásnak ez a deformálódása Isten haragja alatt van. A változásnak a hallgatólagos dimenzióban kell megkezdődnie.

8 hozzászólás a “Episztemológiai jelentőségű igék (2)” bejegyzéshez

  • Éva says:

    Honnan örökli a tudós a materialista, istentelen “módszertant”? Az iskoláztatásból. A gyermek – ahogy a Polgár lányok papája, Polgár László írja – zseninek születik. Állapotuk – a bántásmód/nevelés következtében – meredeken zuhan, már egyéves kortól.
    “A lelket ki ne oltsátok” írja Pál apostol. Ez történik (igaz, a szellemet, de ez másik kérdés). Nem véletlenül volt Albert Einstein ‘közepes képességű diák az iskolában, és bukott meg Karinthy magyarból. Persze, vannak akik túlélik … És vannak, akik az iskolarendszerükkel megőrzik/visszaállítják a gyermeki képességet, ahol nem nyűg – a kicsi gyereknek nem az – hanem öröm a tanulás (pszt a matematika is). http://uzenete.blogspot.hu/2013/09/orosz-eletiskola-scsetyinyin-magyarul.html
    Tanulmányoztam a merev poroszos iskolatípusból kitörni szándékozókat, módszereket, és csupa evangéliumi gondolatot találtam, nem színtisztán, de szándékában.

  • balivi says:

    Lawrence M. Krauss elméleti fizikustól, aki korunk egyik legaktívabb vallásellenző tudósa megkérdezték:
    -Ön szerint mi a létezés?
    Lawrence M. Krauss: “Ami valóban létezik, nem más, mint ami akkor is létezik, ha már nem hiszünk benne. Ez a létezés, a valóság végső természete.”
    “…az egész rendszer Isten létére és hatalmára mutat!”

    Kedves Ádám! Szted ez lehet a hittől való elszakadás, amiről Pál beszél?

  • Ödönbéla says:

    Nagyon érdekes ez a sorozat, meg ez a szövegrész is kulcsfontosságú. A Polányi mentén történő értelmezés kifinomultabbnak is tarthatóbbnak tűnik, mint az a leegyszerűsítő apologetika, amely olyan párbeszédeket eredményez, mint hogy “Nem hiszek Istenben”, “De igen, hiszel.”

    Viszont nekem nem annyira egyértelmű ez a textus. Miért lehet az, hogy az istentagadásról egészen a 28. versig múlt időben ír, és csak az erkölcsi következményeket sorolva vált jelen időbe? A 28. versben pedig azt mondja Pál, hogy ők “nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben (ἐν ἐπιγνώσει)”. Hol van hát a sensus divinitatis?

  • Szabados Ádám says:

    Örülök, hogy érdekesnek tartod a sorozatot, remélem, a többi rész is az lesz. A kérdésedet nem biztos, hogy teljesen értem. A 18. versben praesens particípiumban áll az, hogy az emberek feltartóztatják az igazságot, a következő versek azt fejtik ki, hogy milyen igazságról van szó (arról, amit Isten önmagáról kinyilatkoztatott). A sensus divinitatis éppen az, amit elnyomnak, feltartóztatnak, lenyomnak magukban az emberek. Vagy félreértettelek?

  • Szabados Ádám says:

    balivi, sem a cikk, sem a Krauss-idézet nem a hittől való elszakadásról szól, nem értem a kérdésedet.

  • Ödönbéla says:

    Még egyszer átolvasva a szöveget és végiggondolva a kérdést, tulajdonképpen az nem világos számomra, hogy egy magát istentagadónak valló emberben jelenleg mennyire, illetve mennyire tudatosan van jelen az istenismeret. Merthogy “nyilvánvaló bennük”, de “elnyomva tartják” (Vida) és “nem tartották meg ismeretükben”.

  • Ödönbéla says:

    Igaz, ezt a kérdést próbálja megválaszolni maga a cikk… Talán az a gond, hogy én analitikus filozófiai kategóriákban gondolkodom, ahol egy személy hitei kimerítően megfogalmazhatók propozicionális formában, míg sem Pál, sem Polányi nem szorosan ebben a keretben működött.

  • Szabados Ádám says:

    Pál egyrészt mintha egy spirálról beszélne, amelyben a szív/elme elsötétedése nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem fokozatosan, lépésről lépésre, öngerjesztó módon, illetve aszerint, ahogy Isten megengedi. Másrészt mintha volna ennek egy társadalmi vetülete is: közösségi szinten is zajlik a folyamat. Az is fontos, hogy a teremtett világ értelmes vizsgálata vezet a bizonyítékokhoz, melyeket mégis elvetnek az emberek, mert akkor nem kell hálát adniuk. Ez a szív sokszor kevésbé tudatos indulataira irányítja a figyelmet, ami meghatározó a hit és hitetlenség, istenimádás és bálványimádás dinamikájában.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum