A következő ige, melyre a figyelmet szeretném irányítani, egy szintén ismert szakasz a 2. Thesszalonikai levélből. A mondatokat az antikrisztussal kapcsolatban szokták idézni (akárki is ő), de én most nem eszkatológiai, hanem episztemológiai jelentőségüket szeretném kiemelni: „Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság (ψεύδους) minden hatalmával, jelével és csodájával; és a gonoszság mindenféle csalásával (ἀπάτῃ) azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek. Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés (πλάνης) hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban (ψεύδει) gyönyörködtek.” (2Thessz 2,9-12)

A szakasz központi gondolata a tévelygés. Pál arról beszél, hogy a Sátán megpróbálja hazugsággal megtéveszteni az embereket. Nem az a lényeg, hogy a szóban forgó csodák valódi csodák vagy csak szemfényvesztő mutatványok-e, hanem maga a megtévesztés, valamint az, hogy emberek hisznek azoknak. A tévelygés hatalma a Sátántól ered, csaláson és hazugságon alapul, de Isten szolgáltatja ki az embereket ennek a hatalomnak. Miért? Pál szerint azért, mert nem hisznek az igazságnak és a hamisságban gyönyörködnek. Megpróbálom kibontani ezt a gondolatot, hogy lássuk a hallgatólagos dimenzió (többnyire rejtett) működését a tévelygés kialakulásában. Fontos téma ez, hiszen a tévelygés, amiről a szakasz szól, az apostol szerint az örök életünkbe is kerülhet.

Pál három szóval is jelöli az igazságtól való eltérés jelenségét: hazugság vagy hamisság (ψεῦδος), csalás (ἀπάτη) és tévelygés (πλάνη). A ψεῦδος szót az apostol kétszer használja, a szakasz elején és végén. A szó hazugságot, hamisságot, az igazság ellentétét jelenti. Az ἀπάτη olyan csalás, csábítás, megtévesztés, mely az Újszövetségben nem egyszer a bűnös vágyakkal, az élvezetekkel, a gazdagsággal áll kapcsolatban (pl. Ef 4,22; Mk 4,19; Zsid 3,13). A πλάνη pedig eltévelyedés, az ösvény elvétése, az a fajta úttévesztés, mely után a feleség és a férj a térkép fölé hajolva összevesznek az autóban, vagy a GPS újratervezést kezdeményez. Hiba, tévedés, elkavarodás.

Figyeljük meg a mondatok logikáját, mert az fejbekólintó és megvilágosító erejű. Az emberek Pál szerint azért tévednek el végzetesen az igazság kérdésében, mert megtévesztik őket, és azért tudják megtéveszteni őket, mert Isten ezt megengedi, Isten pedig azért engedi meg, mert az emberek nem szerették az igazságot, nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek. Sokkal mélyebb isteni, ördögi és emberi dinamikák játszanak szerepet a megismerés folyamatában, mintsem hogy azt pusztán a megfigyelés, logika, ráció és megfelelő módszertan mátrixában le lehetne írni. Döntő jelentőségű szenvedélyek befolyásolják a megismerést az emberi lélekben, melyeknek több közük van az esztétikához (a szó legmélyebb értelmében), mint a logikához és a rációhoz.

Az apostol – mintha tisztában lenne a 20. századi poszt-kritikai episztemológia felismeréseivel, és már előre cáfolná a megismerés teljes objektivitásának lehetőségében hívő logikai pozitivizmus és evidencializmus naivitását – leszögezi: az igazságnak azért nem hisznek az emberek, mert nem szeretik azt, hanem inkább a hamisságban gyönyörködnek. Ez teljes összhangban van azzal a 21. századi tudományfilozófiai közhellyel, hogy a tudományt szenvedélyek viszik előre – és időnként zsákutcákba is. Egyébként már Plátón is megmondta, hogy „erósz űzi az elmét az igazság felé”, Pál csak kiegészíti azzal, hogy a hazugság felé is.

Ez persze rengeteg kérdést vet fel, melyekre választ kell adnunk. Ezek a kérdések roppant fontosak, és nem csak általában a filozófia számára, hanem a személyes döntéseinkben is. Vajon mekkora szerepe van saját életünk úttévesztéseiben annak, hogy mit akarunk hinni és mit nem? Milyen mértékben befolyásolja ítéletünket az, hogy mit szeretünk és mit nem? Mik a csalódásaink, félelmeink és vágyaink szerepe a tapasztalatainkra épülő összegzéseinkben? Milyen irányba fordítja figyelmünket, kutakodásunkat, milyen episztemológiai szemüveget ad ránk az, hogy merre húznak vágyaink és minek a gondolatától vagy létezésétől irtózunk, és mi az, amit szeretnénk megszerezni magunknak? Vajon mekkora szerepe van a vallási téveszmékben ugyanezen vágyaknak? És a tudományos közösség plauzibilitási struktúráiban?

Ne legyünk menthetetlenül naivak. Sőt, ha Pálnak igaza van, a hamisság szeretetéből egyenesen meg kell térnünk (igen, megtérnünk), ha nem akarunk megtévesztésben élni. Ellenvetésként mondhatja valaki, hogy ehhez már eleve Isten igazságát kell feltételeznünk, és pont ez a kérdés az, amire választ keresünk. Ha Pálnak igaza van, akkor viszont Isten nyilvánvalóvá tette az emberek előtt hatalmát és istenségét, sőt, a szívükbe is beírta azt. Ha Pálnak igaza van, akkor ez a kiindulópont. Akkor a sensus divinitatis velünk született tapasztalat. Semleges kiindulópont egyébként nincs, ezt ma már a legszkeptikusabbaknak is tudniuk illik. Ha Pálnak igaza van, akkor az ember coram Deo él a világban, akár akarja, akár nem. Ha azonban elnyomja magában ezt a tudást, mert jobban szereti a hamisságot, egy idő után maga is el fogja azt hinni és elméje a megtévesztés áldozatává válik. A megismerés ennyire emberi. És isteni. És démoni.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum