T. S. Eliot kétszer csinált forradalmat a huszadik századi angol irodalomban. Először akkor, amikor zseniális formabontó elképzeléseivel megtörte a költészetben a romantika hatalmát és egy új, a modern kor életérzését hordozni képes, drámai klasszicizmust állított a helyébe. Ennek jelképe az Átokföldje (The Waste Land) c. vers, melyet sokan a huszadik század legfontosabb költeményének tartanak. Eliot második forradalma az volt, amikor kereszténnyé válása után visszaemelte az etikát az esztétika területére. Ez utóbbi lépése sokak rosszallását váltotta ki, de ekkor már semmi nem akadályozhatta, hogy megkapja a legnagyobb szakmai elismerést, az irodalmi Nobel-díjat. Filozófus-költőként Eliot rendkívül tudatosan lépett ki a modernizmus világnézeti korlátai közül, és a költészetét sem hagyta hátra. Mindenki láthatta, hogy megtérése hatott verseire és irodalomkritikusi megnyilvánulásaira is.

Eliot szerint az irodalomból nem lehet kihagyni az etikai szempontokat (amelyek értelemszerűen vallási előfeltevésekre támaszkodnak). „Határozott etikai és teológiai nézőpontból elmondott kritika nélkül az irodalomkritika nem teljes” – hangsúlyozta „Religion and Literature” c. esszéjében. After Strange Gods: A Primer of Modern Heresy címmel megjelent kötetében, mely a Harvard Egyetemen tartott előadásait tartalmazza, Eliot odáig merészkedett, hogy a korábbi romantikus-klasszikus kettős helyett a Chesterton által is használt ortodox-eretnek szembeállítást alkalmazta irodalmi művekre. Eliotot korábbi barátai – különösen a Leonard és Virginia Woolf által fémjelzett „Bloomsbury-kör” és Ezra Pound, aki megjelenés előtt az Átokföldjét a ma ismert formára vagdosta – emiatt reakciósnak és anti-intellektuálisnak tartották. Sem azt nem tudták elfogadni, hogy Eliot visszavezette az etikát az esztétikába, sem azt, hogy kereszténysége beleszólt irodalomkritikai ítéleteibe.

Eliot válasza erre az volt, hogy akik kifogásolják az etika és az esztétika összekapcsolását, azok az esztétikát a vallás rangjára emelik. Ez pedig kategória hiba. Az esztétika nem vallás, ezért nem lehet mentes sem attól. Eliot megtérése után keresztényként gondolkodott erről. Isten világában létezik etika, mely befolyásolja az esztétikai alkotásokat, az etika alapjai pedig a vallásban találhatók. A vallás tehát nem azonos az esztétikával, és mivel a kettő különbözik, az esztétika nem élvezhet vallástól független autonómiát, mintha maga is vallás volna. Az irodalomkritika elsődlegesen persze esztétikai jellegű. „Az irodalom nagyszerűségét nem lehet kizárólag irodalmi mércével mérni, de azt, hogy irodalomról van-e szó vagy sem, kizárólag irodalmi mérce dönti el.” Teljessé azonban etikai ítélet által válik a kritika, ami egyben teológiai ítélet is. Eliot megtérése eljutott az esztétikában a gyökerekig, melyek a „kő-szemétből ágaznak szét”. Megmaradt az a költő, aki a modernitás hangján tudott megszólalni, de kilépett a „vízbefúlástól” rettegő hazug bénultságból. Eliot az Átokföldje után néhány évvel megkeresztelkedett, és ez kihatott az etikájára, és kihatott az esztétikájára is.

Mikor Ezra Pound letöltötte börtönbüntetését (melyet a Mussolinivel való kokettálása okán kapott), csüggedt, fáradt emberként úgy gondolta, kudarcot vallott úgy is, mint költő. Eliot – aki mindig nagyra tartotta Pound költészetét, noha nem értett egyet Pound világlátásával – bátorító levelet küldött neki, melyben il miglior fabbro néven illette (ugyanazzal a kifejezéssel, amivel az Átokföldje elején). Poundot ez annyira meghatotta, hogy újra kézbe vette az After Strange Gods előadásait, és miután elolvasta a kötetet, mindenkinek azt ajánlotta, hogy olvassák Eliotot (READ HIM), aki „az igaz dantei hangon” szólal meg. Dante Eliot legfontosabb ihletője volt, aki még egységben látta az esztétika, az etika és a vallás szféráit. Pound öregkorára talán maga is belekóstolt ennek gyönyörűségébe, bár inkább csak távolról, vágyakozva utána. Mint Madame Sosostris, még mindig rettegett attól a bizonyos vízbefúlástól. Pedig átokföldjéről nincs más kiút, csak ez, amin át Eliot is kijutott. És ha az ember végre kint van, ott ismét egyesül számára az etika az esztétikával, és mindkettő a vallással. Mint a szétválás előtt.

17 hozzászólás a “„Igaz dantei hang”: esztétika, etika és vallás egysége” bejegyzéshez

  • Idealista says:

    Nagyon köszönöm az érvet az esztétika vallástól való nem-függetlenségével kapcsolatban. Ezt nem ismertem eddig, de nagyon hasznosnak találom. Lehet, hogy elkezdek majd Eliot-ot olvasni. Sajnos a gimnáziumi szöveggyűjteményben csak az Átokfölde volt tőle, ami tizenéves fejjel elég zavaros. ráadásul a tananyagnak sem volt része. Keresztényésgét pedig hasonló nagyvonalúsággal hallgatja el a tanterv, mint Balassy vagy Ady “istenes” verseinek nagy részét.

  • Laura says:

    Szerintem érdekes kérdés az, hogy az “eretnek” akkor is eretnek marad-e, a kategóriai besorolás szerint, ha magát az “ortodoxot” érzékletesebb kibontakozásra készteti?

    Gondolom azt elfogadjuk, hogy az igazságot a maga módján itt nem ismerjük, azaz vehetjük úgy, hogy az előttünk álló igazságra különböző irányból, különböző erősségű fénysugarak vetődnek, melyek fényénél az igazságból megpillanthatunk bizonyos részeket. Szerintem ilyen fénysugár lehet az is, ha egy “eretnek” gondolat impulzust vált ki bennünk, ami által új szögből kell megvizsgálnunk a valamennyire már feltérképezett igazságot, és így, saját gondolatunk által vetül új szögből fény az igazságra.

    Ha pedig valami segíti az igazság kibontakozását, akkor tekinthető-e továbbra is “eretneknek”?
    Ha nagyon tágan szemléljük ezt, akkor a világban szinte minden tevékenység, gondolat, létező az igazságra vezethető vissza, azaz fordítva, az igazság valamilyen módon kibontható belőle.

    Szóval szerintem a “vallás” dimenziója minden egyes alkotásban jelen van, ugyanis a vallás Istenen keresztül magára a “létezésre” reflektál, a művészet pedig a létezés feszültségeit dolgozza fel, vagyis ugyancsak a létezésre reflektál.
    Azaz a LÉTEZÉSRE VALÓ REFLEXIÓ örökké, mindig és szétválaszthatatlanul összeköti a vallást, az esztétikát és az etikát.

  • dzsaszper says:

    Kedves Laura,

    az eretneket egyrészt a szándéka, másrészt a nézeteinek a nyilvános hirdetése teszi eretnekké.

    Amit a témában gondolok:

    Amíg valaki az ortodoxia érzékletesebb kibontakoztatása céljával, és korrekt (gyakran nem publikus) párbeszédet folytat a terület szakértőivel, megméri a gondolatait, hajlandó a saját hibáit korrigálni, nem menekül összeesküvés-elméletekbe hogy kibújjon mások korrekciói alól stb., az elég nehezen lesz eretnek.

    Viszont ha az ilyen ember gondolatait valaki más elkezdi hirdetni széjjel a világba és nem folytat korrekt vitát, az lehet eretnek úgy is, hogy akinek a gondolatait hirdeti, nem is volt eretnek.

  • Szabados Ádám says:

    Eliot (Chestertonhoz hasonlóan) az ortodox-eretnek megkülönböztetést nem nyers dogmatikus értelemben alkalmazza, hanem figyelembe véve az indirekt kommunikáció szükségszerű ambivalenciáit és töredékességét.

  • Szabados Ádám says:

    Idealista,

    javaslom, hogy kezdd Eliotot az Ariel-versekkel vagy a Négy kvartettel. Dráma műfajban pedig a Gyilkosság a székesegyházban és a Koktél hatkor színdarabokat ajánlom, ezek bevisznek a keresztény Eliot világába. A remény töredékei ott vannak az Átokföldjében is, de az még a keresés időszakát jellemzi.

  • Laura says:

    Kedves dzsaszper,

    “az eretneket egyrészt a szándéka, másrészt a nézeteinek a nyilvános hirdetése teszi eretnekké.”

    A mondat második fele nem csak az eretnekekre áll, hiszen az “igaz hitűek” is terjesztik a tanaikat, tehát ez nem kizárólag az eretnekség ismérve.
    Ugye nem gondolod, hogy minden egyes eretnek tan mögött rossz szándék rejlett :)? Szerintem nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Sokan a legőszintébben hittek abban, amit “terjesztettek”. Lehetséges persze, hogy voltak olyanok, akik kimondottan arra törekedtek, hogy bizonyos csoportokat megfúrjanak, de a legtöbb esetben nincs szó másról, mint a valóság másféle szemléletéről és egy adott kinyilatkoztatás másféle értelmezéséről.

    Jeanne d’Arc-ot boszorkánykánt elégették, majd szentté avatták. Avilai Terézt egész életében azzal vádolták, hasonlóan Pio atyához, hogy a Sátán játékszere, aztán szentté avatták. Rengeteg filozófus gondolataiból profitált a kereszténység, akik bizonyos szempontból eltértek a fősodrástól.

    Ádám,

    igazából csak arra akartam utalni, hogy bizonyos szemszögből vallás és művészet soha nem is vált szét, ugyanis az emberi lélek legmélyebb megrázkódtatásai mindig kapcsolatba hozhatók Isten létével vagy nemlétével, az ember reményteli vagy kiszolgáltatott helyzetével a világban, és művészet általában ezekből a megrázkódtatásokból jön létre. Adott esetben jobban kibomlik Isten léte és valósága egy őt tagadni szándékozó alkotó művéből, aki lelke mélyén Istenre vágyik, és ez kifejezésre kerül a művében, mint egy Istennel “eltelt” alkotóéból, aki a kor vallási elvárásainak megfelelően fogalmaz. Krisztust például egy időben csak meghatározott módon, szimbólumokkal és jelekkel lehetett ábrázolni, ami épp azt az eredendő feszültséget szüntette meg, amit az emberben az Isten létezésére vonatkozó kérdések kiváltanak, és ami által a művészet őszinte lesz.
    A nem őszinte művészet pedig nem hat az emberre.

    Röviden: nem ér-e többet vajon az – akár beteljesületlen – VÁGY, mind művészetben és mind a vallásban, ember és Isten viszonyában, mint a beteljesülés hitében való megnyugvás, ami viszont elaltatja a lángot? Ezzel valami olyasmit is mondok, hogy aki azt hiszi, megismerte Istent, ismeri az igazságot, abban szükségszerűen el is tűnik a vágy Isten felé.

    Szerintem elismerhetnénk azt, hogy az Isten felé való elmozdulás és a felé való irányulás ereje fontosabb, mint az, hogy MI AZ, amit tudunk róla.

    Így egy belül lánggal lobogó lélek, ami a világ szemében eretnek, lehet Istennek tetszőbb, mint a parázs, ami Isten “birtoklásában” megnyugodott. Nem tudom, érthető-e ez a hasonlat.

  • Szabados Ádám says:

    Laura,

    érthető a hasonlat, és részben egyet is értek vele. Azt gondolom ugyanakkor, hogy Isten valódi megismerése növeli az iránta való vágyat, nem csökkenti. Kétféle vágy van ugyanis: a hiányból fakadó vágy és a jelenlétből fakadó vágy, illetve van olyan vágy is, ami a jelenlét utáni hiányból fakad, de alapvetően a megismerés tapasztalata adja az erejét.

    Azt is gondolom – egyetértve Elitottal -, hogy a művészet kritikájának nem egyetlen mércéje az őszinteség.

  • Laura says:

    Az ismeretről: szerinted mennyire kell az Istenről való ismeretet belső bizonyosság formájában is megélni?
    Például több olyan mélyen hívő keresztény ismerősöm is van, aki bár elfogadja a Szentháromság-tant, de nincs róla tapasztalata, nem élte meg igazán. Van ismerete az Atyáról, Jézusról is, de magát a hármasságot nem élte át. Azaz ha nem beszélnek róla neki, és nem olvassa, akkor nem is tudna róla. Szerinted ez valós ismeretnek számít? Sok olyan hittétel van és lehet a kereszténységben is, ami nem válik egy adott személy személyes tudásává, azaz végül is kívül marad rajta. Ez attól még valós ismeret Istenről?

  • Szabados Ádám says:

    Laura,

    nagyon fontosnak tartom a kérdésedet, de sajnos most csak röviden fogok tudni válaszolni, mert mindkét kezem tele van munkával. Azt gondolom, hogy Isten megismerésének sokféle formája van, ezek közül az egyik az, amelyik üdvözítő ismeret, az, amit Jézus Lélektől való újjászületésnek nevezett (Jn 3). Ebben benne van a Szentlélektől jövő bizonyosság, egyfajta belső felismerés, megvilágosodás, közvetlen tapasztalás arról, hogy Isten Krisztus által a gyermekévé fogadott (Róm 8). A bizonyosság azonban ingatag dolog, ezért Pál imádkozott hívőkért, hogy gyökerezzenek meg a hitben és ne engedjék, hogy elvesszen a belső bizonyosságuk, hanem inkább jussanak benne előre egyre jobban (pl. Kol 2,1-4). Ez a bizonyosság nem azonos a dogmatikai ismeretekkel, de az igaz dogmatikát visszaigazolja a tapasztalat, és fordítva, az Isten kinyilatkoztatásából építkező dogmatika lefedi a tapasztalatot (Ef 4,15). Ezt most sajnos nincs időm jobban kifejteni.

  • Laura says:

    Ádám,

    köszönöm a választ, tudom, hogy nehéz a téma. És semmiképp nem akarlak elvonni a munkádtól. Jó munkát ezen a szép őszi napon :)!

  • Szabados Ádám says:

    Cambridge-ben vagyok, de itt is szép az idő.:)

  • dzsaszper says:

    Kedves Laura,

    >> “az eretneket egyrészt a szándéka, másrészt a nézeteinek a nyilvános
    >> hirdetése teszi eretnekké.”

    > A mondat második fele nem csak az eretnekekre áll, hiszen az “igaz
    > hitűek” is terjesztik a tanaikat, tehát ez nem kizárólag az eretnekség
    > ismérve.
    > Ugye nem gondolod, hogy minden egyes eretnek tan mögött rossz szándék > rejlett :)? Szerintem nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Sokan a
    > legőszintébben hittek abban, amit “terjesztettek”. Lehetséges persze,
    > hogy voltak olyanok, akik kimondottan arra törekedtek, hogy bizonyos > csoportokat megfúrjanak, de a legtöbb esetben nincs szó másról, mint a
    > valóság másféle szemléletéről és egy adott kinyilatkoztatás másféle
    > értelmezéséről.

    Nem gondolom, hogy az eretnek tanok kitalálóiának mind rossz szándéka volt… épp ezt írtam. Ugyanakkor, úgy tűnik, el lehet csúszni az inkorrekt vitán ésa közösségi kontroll elutasításán…
    (és olykor a közösségi kontroll gyakorlói sem a legkorrektebbek a vitában — a nem eretnek felekezetek közti aprózódás ezt mutatja legalábbis).

    Innentől kezdve a történeti példákat el lehet kezdeni elemezni egyesével…

  • Laura says:

    Ádám,

    biztosan szép lehet az ősz Cambridge-ben, ódon falak, hatalmas fák és kedélyes angolok között :).

    dzsaszper,

    attól függ, mit és kiket tartunk a saját közösségünknek, illetve hogyan értelmezzük a kontrollt. Az egyének kibontakozása a közösség érdeke is, és nem igazán látom, hogy ennek megfelelő hagyománya lenne. A maguk teljességét kitöltött egyénekből lenne a legjobb közösség, akik felett már igazából kontrollt sem nagyon kellene gyakorolni, mert nem lenne rá szükség.
    Az ideális közösséget olyannak képzelem, ami felhasználja a tagok szabad kibontakozásából származó tapasztalataikat, információkat, és ezeket magasabb szintre képes emelni, viszont magát a tapasztalást nem igyekszik befolyásolni a személyen kívül álló tudás előre meghatározásával. Mivel tudják, hogy a talaj azonosságából adódóan azok, akik ügyesen és jól tapasztalnak, kis eltéréssel ugyanoda fognak kilyukadni, a tapasztalat azonban mélyen a bőrükbe, a lelkükbe vésődött.

    Ez a közösség azt mondaná a tagjainak: menjetek, és fedezzétek fel Istent, úgy, ahogy csak tudjátok, vessétek be magatokat a sűrűbe, és hozzatok nekünk az erdőből mindenfélét, levelet, ágat, magot, termést, gyümölcsöt. Aztán együtt megnézzük, mihez kezdhetünk mindezzel.
    Ehhez képest az “igaz hit” azt mondja: menj, de nehogy belevesd magad a sűrűbe, mert veszélyes, és különben is, mi már ismerjük az erdőt, ennyi és ennyi tölgy, annyi meg annyi nyírfa van benne, így és így oszlanak meg a vadak fajták szerint, ilyen és ilyen gombák találhatók benne. Az erdő fel van térképezve, flóra és fauna számba van véve, jegyzék is van róla – tessék, fogd a jegyzéket és tanuld meg, és akkor megtudod, milyen az erdő (azaz Isten).

  • Laura says:

    Itt írtam egyén és hagyomány (szerintem) reális viszonyáról:
    https://letrahozo.wordpress.com/2015/09/25/ember-es-hagyomany-realis-es-idealis-viszonya/

    A lényeg az, hogy egy hagyomány korpuszának megszilárdulásával a benne élő emberek figyelme elfordul a centrumtól, ami az önmagát kinyilatkoztatott Isten, és inkább irányul a hagyomány írásos emlékezetére, a hagyomány “dokumentációjára”, a hagyomány testére, holott nem a hagyomány testének megismerése a cél. A hagyomány tömege és alakja időről időre változik, az apostoli korban például még semmiféle hagyomány nem létezett: a hagyomány Jézus alakjában összpontosult, az apostolok pedig erre az alakra összpontosítottak. Az Ige nem a könyvben volt, hanem az apostolok szívében és elméjében, aztán mindezt papírra vetették… a szívben élő Ige a könyv lapjaira került át.

  • Laura says:

    javítok: “Itt írtam egyén és hagyomány (szerintem) IDEÁLIS viszonyáról”

  • Szabados Ádám says:

    Kicsit OFF topik ez, de a készülő doktori témám középpontjában éppen az a hagyomány áll, melyet az apostolok is átvettek (vö. Mt 28,18-20; 1Kor 15,1-2; 11,23 stb.). Orális hagyomány előzte meg az írott hagyományt, utóbbi az előbbi foglalata. Most sajnos ki kell szálljak a beszélgetésből, ami ha lehet, maradjon inkább a cikk témájánál.

  • Laura says:

    Ádám,

    egyáltalán nem mindegy, HOGYAN teszünk másokat tanítvánnyá, nem mindegy, hogyan értelmezzük a parancsolatokat, amiket kaptunk, illetve azt, hogy azokat hogyan kell megtartani.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum