A korai egyházatyák írásmagyarázati elveiről írtam az előző bejegyzésben, most pedig a patrisztikus exegézis történetéről lesz szó. Ez az összefoglalás is James L. Papandrea Reading the Early Church Fathers c. könyvének függelékéből van. Amikor az egyházatyák írásait olvassuk, néha nem értjük, miért pont azokat a következtetéseket vonják le egy-egy igeszakaszból, amelyeket levonnak, és azt sem, hogyan jutottak ezekre a következtetésekre. Papandrea tömör összegzése segít a tisztánlátásban. Az egyháztörténész szerint a patrisztikus írásértelmezés változásokon ment át az első évszázadokban. Papandrea négy fázist különböztet meg egymástól, melyek sajátos exegetikai hangsúlyokat jelenítenek meg. Az eltérő írásértelmezési hangsúlyok egymásra épültek, de reagáltak is egymásra.

Első fázis: A jelentés két szintje

Kb. 2-3. század. Az értelmezés vagy szó szerinti, vagy nem szó szerinti (spirituális). Amikor a szó szerinti jelentés nem Krisztusra mutat, spirituális jelentést kell keresni. A nem szó szerinti (spirituális) értelmezés lehet tipológia vagy allegória. A magasabb/mélyebb jelentés a nem szó szerinti (azon plátóni előfeltevés alapján, hogy a spirituális valóságosabb). Krisztus a kulcs, a legjobb értelmezés mindig a krisztocentrikus értelmezés.

SZÓ SZERINTI VS. SPIRITUÁLIS/MISZTIKUS – azzal az előfeltevéssel, hogy a spirituális a jobb

Második fázis: A jelentés három szintje

Kb. 3-5. század, különösen Nyugaton és Alexandriában. Fontos Origenész és az alexandriai „iskola” (vagyis módszer) allegóriát hangsúlyozó öröksége. Ez az exegézis a test, lélek, szellem hármasságát valló antropológiára épül. A Szentírás olyan, mint egy tojás, melynek van héja, fehérje és sárgája. Ahhoz, hogy eljussunk a sárgájához, a héjával kell kezdenünk (ami a felszíni szó szerinti jelentés). A komoly bibliatanulmányozó azonban nem állhat meg a héjnál, mélyebbre kell hatolnia. Ebben a fázisban még jobban ragaszkodtak ahhoz, hogy a spirituális (nem szó szerinti) jelentés a fontosabb.

SZÓ SZERINTI (történeti) – amit Jézus tett

ERKÖLCSI (etikai) – amit nekünk kell tennünk

ALLEGORIKUS (teológiai) – amit hinnünk kell

Harmadik fázis: Reakció az allegóriára – vissza a jelentés két szintjéhez

Kb. 4-5. század, különösen Antiókhiában és Keleten. Ebben a fázisban felismerik, hogy problémás minden részlet allegorizálása. Felismerik, hogy az allegória segítségével kényelmetlen szövegeket meg lehet fosztani a jelentésüktől. Elmozdulás a nem szó szerintitől a szó szerinti jelentés felé. Újra hangsúlyozzák az Ószövetség zsidó/héber kontextusban való tanulmányozását.

SZÓ SZERINTI/TÖRTÉNETI – amikor csak lehetséges

ALLEGORIKUS – csak amikor feltétlenül szükséges, és akkor is igazodnia kell a szó szerintihez

Negyedik fázis: A jelentés négy szintje

Az 5. századtól a középkorig. Középút és egyensúly keresése a szó szerinti és nem szó szerinti értelmezés között. Komolyan veszi a történeti kontextust, de a történeti értelmezést nem tartja mindig elégségesnek. Azt vallja, hogy az Ószövetséget az Újszövetség lencséin keresztül kell olvasni ahhoz, hogy releváns legyen az Egyház számára, a spirituális jelentésnek azonban a szó szerinti/történeti jelentésben kell gyökereznie.

SZÓ SZERINTI/TÖRTÉNETI – ami történt

SPIRITUÁLIS (három fajta): 1) analogikus/teológiai – amit hinnünk kell; 2) morális/etikai – ahogyan viselkednünk kell; 3) anagogikus/eszkatologikus – amit remélünk.

A jelentésnek ezt a négy szintjét nevezték quadrigának.

***

Amikor aztán a reformáció találkozott a középkori quadrigával, hasonlóképpen reagált, mint a patrisztikus írásmagyarázat harmadik fázisának exegétái. De az már egy másik történet…

23 hozzászólás a “A patrisztikus exegézis története” bejegyzéshez

  • Ken says:

    Laikusként érdekelne, hogy ezen terminológia szerint Papandrea hogyan írná le az Újszövetség szerzőinek exegézisét. Vagy akár Te.
    (Az utolsó mondatban a reformátorokat nem a HARMADIK fázishoz akartad hasonlítani? Ha nem elírás, akkor viszont fejtsd ki picit jobban, lsz!)

  • Szabados Ádám says:

    De, persze, a harmadik fázist akartam írni, figyelmes olvasó vagy! Mindjárt javítom.

    Az újszövetségi szerzők gyakran nyúltak a tipológiai értelmezés lehetőségéhez, krisztocentrikusan olvasták az Ószövetséget, de az allegorizálás inkább a platonizmussal jött be a keresztény hermeneutikába.

  • Viktor M. says:

    Érdekes, hogy ezek a jelentések, még a “spirituális” is, megmaradnak az emberre vonatkoztatott keretek között; amit neki tennie kell, amit hinnie kell, amit remélhet. De gondoljunk arra, hogy a Szentírás egyben Isten önközlése is, saját lényére, valóságára mutató információkkal, melyek azt a célt szolgálnák, hogy az ember Isten teljességéhez, transzcendenciáját is beleértve, közelebb kerülhessen. Az az ember, aki Isten országának lakója, nyilván jobban ismeri Urát, mint aki még nem lépett be ide.

    Márpedig ha az emberhez képest transzcendens Isten önmagáról is beszél az Írásban, az szükségszerűen, Isten misztérium-jellegéből adódóan nem lehet közvetlen, vagyis nem értelmezhető szó szerint, sőt ezen túl valamennyire ki is kell lépni az előbb említett emberi keretekből, különben Isten ezen aspektusa teljességgel elérhetetlen marad, ha pedig így van, akkor joggal feltételezzük, hogy egyéb közléseit sem értettük helyesen, mivel azokat nem a maga teljessében felfogott Isten által értettük meg.

    A kérdésem az, hogy a teológia szerint hogyan kell megközelíteni, értelmezni a nyilvánvalóan jelenlévő, Isten transzcendenciájából adódóan miszteriózus isteni önközléseket?
    Nekem úgy tűnik ugyanis, mára a teológia szinte teljesen leszámolt ezzel a dimenzióval, és nem azt mondja, a misztérium jelen van és ehhez másféle megközelítések szükségesek, hanem mintha hallgatólagosan azt állítaná, hogy nincs is jelen.

  • Szabados Ádám says:

    Viktor M.,

    mit értesz a teológia alatt?

  • Viktor M. says:

    Mondjuk úgy, a témához kapcsolva, hogy a hivatásos exegézis. Tehát azok véleménye érdekelne elsősorban, akik, végzett teológusként elvileg a legjobban értenek az írásmagyarázathoz.

  • Szabados Ádám says:

    De milyen teológiára gondoltál, amikor ezt írtad: Nekem úgy tűnik ugyanis, mára a teológia szinte teljesen leszámolt ezzel a dimenzióval, és nem azt mondja, a misztérium jelen van és ehhez másféle megközelítések szükségesek, hanem mintha hallgatólagosan azt állítaná, hogy nincs is jelen.

    Hivatalos exegézis nincs (protestánsok között pláne), úgyhogy végzett teológusként sem egészen értem a kérdésedet.

  • Viktor M. says:

    És azért vettem valamennyire általánosan a teológia fogalmát, mert olyan jól látható vonulatok, nagyobb hullámok, elfogadott irányvonalak jellemzik, amelyek egy adott kor teológusainak felfogását, hozzáállását egyéni szinten is áthatják. Az általam említett, isteni transzcendenciához és annak Írás-béli megjelenéseihez való hozzáállás (vagy hozzá nem állás) is egy ilyen “vonulat”.

  • Szabados Ádám says:

    Sokféle teológiai irány van, de a liberális teológia néhány megnyilvánulási formáját leszámítva mindegyik alapból nyitott az isteni transzcendenciára. Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a korai egyházatyák a Szentírást is a Logosz rögzített hangjának látták. Így tekint rá az evangéliumi teológia is.

  • Pető Hunor says:

    Ádám, bocs, de a válasz a “milyen” kérdésre: “a hallgatólagosan misztérium tagadó teológiák” 🙂 Hát az ilyenekre. Van ilyen? Netán ez egy üres halmaz? Hogy lehet a misztériumot hallgatólagosan tagadni?

    A reformátorok meg ott léptek, hogy visszatértek a Krisztus-központúsághoz?

    Amúgy ezeknek a bejegyzéseknek inkább csak az olvasója szeretnék lenni, nem aktív hozzászóló.

  • Viktor M. says:

    Ádám,

    a transzcendenciára való nyitottság mértéke látszik abból is, mennyire szívesen nyúlnak a teológusok, vagy egyáltalán, az egyház képviselői olyan témákhoz, melyek alapvetően a transzcendencia felől megközelíthetők. Ilyen például a teremtés, az isteni “Én-ség”, Jézus örök voltának, emberfeletti természetének kutatása, az időhöz és természeti feltételekhez kötött ember kapcsolati lehetőségei az örökkévaló és feltételekhez nem kötött Istennel, stb, és úgy tűnik, mintha az lenne a hallgatólagos megállapodás, hogy ezek a témák már le vannak zárva, meg vannak oldva. Mintha a teológia tudománya a természettudományokhoz hasonlóan olyan pontokon haladna keresztül, melyek egyszer s mindenkorra lezárhatók, és nem feltételezi azt, hogy az embernek bizonyos kérdéseket mindig, újra és újra fel kell tennie, saját korából, saját környezeti és személyes meghatározottságaiból kitekintve.

    Másrészt lemérhető mindez onnan is, mennyire szívesen és milyen gyakran alkalmazzák az elsőre kézenfekvőnek tűnő jelentést azokkal szemben, amelyek mélyebb és másfajta vizsgálódást igényelnének.
    Sajnos a komment keretein belül nem tudom a maga teljességében kifejteni ezt, de azért mondok egy konkrét és alapvető példát. Amikor Jézus önmagára, saját én-jére utal, legtöbb esetben ezt úgy és aszerint értelmezik, ahogy annak a szűk zsidó közösségnek, abban az élethelyzetben mondhatta, azaz elsősorban történelmi emberségét veszik alapul, kevésbé véve figyelembe Jézus tágabb valóságát, hiszen Isten Fiaként neki is van miszteriózus, transzcendens aspektusa. Mondjuk amikor azt mondja, “senki nem mehet az Atyához, hanem ha énáltalam”, akkor ezt a megjegyzését egyetlen dimenzióra leegyszerűsítve úgy értelmezik, hogy az Atyához vezető út nem más, mint amit a konkrét kereszténység Jézusban való hitként meghatározott, holott Jézus ott és akkor nem beszélt HIT-ről, hanem saját személyéről beszélt. Az Ő személye az, amin keresztül az Atyához lehet jutni, nem pedig a benne való hit, és ennek a különbségnek bizonyos szempontból nagy jelentősége lehet.

    Ki az az Én, akire Jézus gondol, akit önmaga alatt ért?

    Ez az egyik legfontosabb kijelentés az Evangéliumban, mégis elég szűkösen, további értelmezésekre kevés teret hagyva magyarázzák.
    Nemrég kérdezte valaki, miért ragadott meg annyira a Zóhár, hát többek között azért, mert ennek az írásmagyarázatnak része egy olyan szemlélet, miszerint Isten misztériuma olyan sokféle értelmezést tesz lehetővé sőt követel meg, éppen a misztérium mélysége miatt, hogy éppen azt üdvözlik, akkor sírnak, és valóban, megríkatta a korabeli rabbikat az, ha valaki egy újfajta értelmezéssel állt elő, mert ezzel is gazdagította Isten “csodálatos törvényeire” való rálátást. És ez egy fontos különbség – míg az egyik szemlélet örvend az újfajta értelmezéseknek, addig a másik igyekszik szigorú és határozott mederbe terelni őket, ami nem biztos, hogy javára szolgál az isteni igazságnak.

  • Szabados Ádám says:

    Viktor,

    továbbra sem teljesen tiszta előttem, hogy milyen teológiára (illetve teológusokra) utalsz, de ha jól értelek, egy kalap alá veszed a kereszténység teológusait és teológiai kutatásait, és így együttesen fogalmazol meg bírálatot velük szemben. Talán igazad is van abban, hogy a keresztény teológiát együtt látod, mert tényleg van valami közös az összes (valódi) keresztény teológiában, ami egyben el is választja más Istenhez, Istenséghez vagy istenekhez kapcsolódó kutakodásoktól. A keresztény teológia kiindulópontja a Jézus Krisztusban adott és az apostolok által hirdetett kinyilatkoztatás. Ez a kinyilatkoztatás a keresztény hit számára alapvető, megmásíthatatlan és végleges, és semmiféle elégedetlenség vagy kíváncsiság nem adhat felhatalmazást a keresztény teológusnak arra, hogy ettől eltérjen vagy ezt meghaladja. Ahogy a Zsidókhoz írt levél fogalmaz:

    „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. (…) Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. Mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését, akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először. Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra, Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.” (Zsid 1,1-2; 2,1-4)

  • Viktor M. says:

    De itt éppen arról van szó, hogy maga a kinyilatkoztatás is bennünk tárul fel, tehát a kinyilatkoztatást magát, annak célját, az abban foglalt igazságokat meg kell “érteni”, szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel. A kereszténység történelme is mutatja, hogy ehhez a kinyilatkoztatáshoz többféle jelentés is társítható – mi az, amitől nem lehet eltérni és nem lehet meghaladni?

  • Viktor M. says:

    Egészen konkrétan arról van szó, hogy a kinyilatkoztatás egy személyközi térben élhet és juthat érvényre, ez pedig az isteni személy és az emberi személy között áll fenn. De ez azt is jelenti, hogy személy szerint minden hívőnek dolga kellene legyen a misztériummal, ami az isteni személy maga, és a tanítók, teológusok, az irányok meghatározói erről nem nagyon beszélnek és nem tanítják, hiányzik a repertoárból.
    Vagy te ezt nem így látod?

  • Szabados Ádám says:

    De ez azt is jelenti, hogy személy szerint minden hívőnek dolga kellene legyen a misztériummal, ami az isteni személy maga, és a tanítók, teológusok, az irányok meghatározói erről nem nagyon beszélnek és nem tanítják, hiányzik a repertoárból.
    Vagy te ezt nem így látod?

    Nem, egyáltalán nem így látom, nem azt tapasztalom, hogy hiányozna a repertoárból. A rendszeres teológiák/dogmatikák egyik legfontosabb részterülete a szóteriológia, mely a kinyilatkoztatás és a megváltás átélhető, átélendő oldalával foglalkozik. Ha megnézed ezt a blogot, teológusként írok a spiritualitásról, mert fontosnak tartom, hogy a hit elméleti alapjai lelki megtapasztalásban és gyakorlati megélésben, valamint Isten személyes, egzisztenciális megismerésében is testet öltsenek. Ha csak az episztemológiai igékről szóló sorozatot elolvasod, abban is láthatod ezt a hangsúlyt. Igehirdető-tanítóként ez még inkább jellemez engem, és nem csak engem, de a kereszténység egész kétezer éves történetét és mai megnyilvánulásait is. A kereszténység történetében (és ma is) elenyészően kicsinek látom a teológia művelésének azt a területét, mely figyelmen kívül hagyná azt az aspektust, mely Isten személyes megismeréséről szól. Persze mindig voltak e nélkül okoskodó, elefántcsonttornyokban tét nélkül szöszmötölő skolasztikusok és szofisták, de ez egyáltalán nem általános. A teológia Isten megismeréséről szól az általa adott kinyilatkoztatás alapján.

    Persze az is lehet, hogy te valami egészen másról beszélsz, akár olyanról is, ami kilép a keresztény ortodoxia keretei közül. De ha pusztán az önmagát a próféták és Jézus Krisztus által kinyilatkoztató Isten személyes, egzisztenciális – kissé félve írom: misztikus – megismerésére gondolsz, akkor nem látom, miért volna elégtelen ezen a téren a keresztény teológusok munkája.

  • Szabados Ádám says:

    Még annyit, hogy az Isten megismeréséről szóló teológia és Isten megismerése természetesen nem azonosak egymással. Isten megismerése a fontos, nem a teológia. A teológia azért fontos, mert Isten megismeréséről gondolkodik, de a teológia nem helyettesítheti Isten személyes megismerését, csak elősegítheti azt.

  • Viktor M. says:

    Például nemrég olvastan azt a cikkedet, melyben az egyes amerikai iskolák teremtéssel kapcsolatos felfogását összegzed. Szinte mindegyik a hat napos teremtést fogadja el, ami szerintem nem alkalmazható a teljes valóságra, melyben Isten a maga időntúli, transzcendens jellegével is jelen van, azaz a teremtett világnak és benne az embernek is kell hogy legyen úgymond transzcendens aspektusa. Erről beszélni, erről írni nem nagyon látok és hallok tanítókat, igehirdetőket, teológusokat. De ha tudsz ajánlani anyagot a témában, érdekelne.

    A tudománnyal kapcsolatos viták is másfelé tendálnának, illetve a hívők hétköznapi életében is fokozottabban jelen lenne az isteni személy iránti érdeklődés, a vele való viszony szorosabbra fűzésének vágya. Többször találkoztam azzal a felfogással, hogy Isten örökkévaló világa túl van azon a területen, amivel lehetőségünk van foglalkozni, ezért az nem is szükséges. Nem foglalkozhatunk a teremtés körülményeivel, Isten ‘milyenségével’, mert nem a mi hatáskörünk. Kb ilyenekre gondoltam.

    Magam is jártam hittanra, hallgattam igehirdetéseket, de mindez egyáltalán nem volt hangsúlyos, hát még ha azt vesszük, hogy erről nem elég néhanéha hallani. Én is igyekeztem olyanokat találni, akik szemléletében központi szerepet kap az Isteni Személy és az Ő megismerése, keresztény körökben. Ha valaki szeretne elmélyedni ebben, hova fordulhat, melyek azok a keresztény felekezetek, melyek nem látják lezártnak a témát és konkrétan ilyen irányú céljaik vannak?
    Ha tudtok ilyen közösséget ajánlani, azt megköszönném

  • dzsaszper says:

    Kedves Viktor M.,

    “a transzcendenciára való nyitottság mértéke látszik abból is, mennyire szívesen nyúlnak a teológusok, vagy egyáltalán, az egyház képviselői olyan témákhoz, melyek alapvetően a transzcendencia felől megközelíthetők. Ilyen például a teremtés, az isteni “Én-ség”, Jézus örök voltának, emberfeletti természetének kutatása, az időhöz és természeti feltételekhez kötött ember kapcsolati lehetőségei az örökkévaló és feltételekhez nem kötött Istennel, stb, és úgy tűnik, mintha az lenne a hallgatólagos megállapodás, hogy ezek a témák már le vannak zárva, meg vannak oldva. Mintha a teológia tudománya a természettudományokhoz hasonlóan olyan pontokon haladna keresztül, melyek egyszer s mindenkorra lezárhatók, és nem feltételezi azt, hogy az embernek bizonyos kérdéseket mindig, újra és újra fel kell tennie, saját korából, saját környezeti és személyes meghatározottságaiból kitekintve.”

    Laikusként azt gondolom, hogy az általad példának hozott témákat a teológia nem zárta le, inkább tudomásul vette, hogy most tükör által, homályosan látunk. Inkább látom azt, hogy a teológia nem reménykedik abban, hogy közösségi szinten ezekben a témákban előre lehetne lépni…

  • dzsaszper says:

    Kedves Viktor M.,

    Egészen konkrétan arról van szó, hogy a kinyilatkoztatás egy személyközi térben élhet és juthat érvényre, ez pedig az isteni személy és az emberi személy között áll fenn. De ez azt is jelenti, hogy személy szerint minden hívőnek dolga kellene legyen a misztériummal, ami az isteni személy maga, és a tanítók, teológusok, az irányok meghatározói erről nem nagyon beszélnek és nem tanítják, hiányzik a repertoárból.
    Vagy te ezt nem így látod?

    Időről időre, mindenféle felekezetben és irányzatban voltak kisérletek, hogy a hívő és az isteni személy közé egyfajta kiválasztott személyt, személyeket, grémiumot állítsanak, akiken keresztül lehet megismerni bármit is az isteni személyből. Sajnos elég gyakoriak voltak, és alighanem máig is gyakoriak ezek a kisérletek. Jobb ezzel nem kisérletezni.

    Amit a magam részéről inkább hiányolok, és a trivialitások puffogtatásán kívül kevés teológustól hallottam, az az, hogy Isten személyének megismerése kapcsán a hívőnek dolga van a körülötte lévő emberekkel és a velük való kapcsolatával. Azt hiányolom a repertoárból igen gyakran, hogy Isten megismeréséből fakadóan az emberi kapcsolatok is misztérium módjára formálódnak.

  • Viktor M. says:

    Kedves dzsaszper,

    én egyáltalán nem beszéltem kiválasztott harmadik személyről, hanem éppen arról, hogy ez a kapcsolat Isteni és emberi személy között marad úgy, hogy az ember ebben segítséget kap egy közösségtől.

    Szerintem az egyik legnagyobb keresztény közhely éppen az, amit te hiányolni vélsz, azaz a hit emberi vonatkozásban, interperszonális térben megnyilvánuló dimenziója, vagyis mit és hogyan kell embertársainkkal cselekednünk, hogyan kell viszonyulni hozzájuk. Én azonban most ezen túlmutatóan égetően fontosnak érzem azt, különösen ebben a korban, hogy Isten transzcendenciáját (és innen kiindulva persze az immanenciáját is) a maga helyén tudjuk értékelni és kezelni.

  • dzsaszper says:

    Kedves Viktor M.,

    “Magam is jártam hittanra, hallgattam igehirdetéseket, de mindez egyáltalán nem volt hangsúlyos, hát még ha azt vesszük, hogy erről nem elég néhanéha hallani. Én is igyekeztem olyanokat találni, akik szemléletében központi szerepet kap az Isteni Személy és az Ő megismerése, keresztény körökben. Ha valaki szeretne elmélyedni ebben, hova fordulhat, melyek azok a keresztény felekezetek, melyek nem látják lezártnak a témát és konkrétan ilyen irányú céljaik vannak?
    Ha tudtok ilyen közösséget ajánlani, azt megköszönném”

    Amit ennek kapcsán szintén szeretnék ajánlani, az a biblia-tanulmányozással kapcsolatos többféle módszer elsajátítása, hogy egy kibővített eszköztárral értelmezhesd a kinyilatkoztatást — tudj az adott helyzethez passzoló eszközt választani.
    Talán külön érdekes lehet a Lectio Divina a számodra. Ezt közösségben is alkalmazzák, elsősorban katolikus testvérek, a magam részéről MEKDSz táborokban ismerkedtem meg vele. Ha gondolod, megpróbálok utánajárni, egy adott földrajzi környéken vannak-e ilyen közösségek.

    Ami a fenti megjegyzésemet illeti az emberek közti kapcsolatról, protestánsként megint egy katolikus mozgalmat kell említsek: a Focolare mozgalmat, amivel nem kerültem közvetlen kapcsolatba, de könyveik már többször a kezem ügyébe kerültek, sőt, volt hogy a gyülekezetem házicsoportjában olvastuk együtt és gondolkoztunk rajta közösen.

    Sokféle társ létezik ezen az úton, de ha téged tényleg az Isteni Személy érdekel, akkor fókuszálj Jézusra, aki az egyetlen közvetítő. Lehet hogy Pál ültetett, vagy Apollós öntözött, de a növekedést az Isten adja 🙂
    Ami a közösséggel kapcsolatban igazán lényeges, hogy ne takarja el Krisztust és ne is torzítsa el az ő személyét — hogy a közösségben is Vele találkozz!

    Nekem ezen felül egyéni szinten sokat adott az, amikor némelyik misztikustól olvastam (bár volt, amelyikük emészthetetlen volt a számomra). Más poszt alatt már említettem, hogy számomra Riveaulxi Eldréd írásai adtak sokat.

    Ajánlom továbbá Roy Hession: Jézus erőterében c. könyvét (szerintem jobb lett volna tükörfordítani a címet magyarra: Jézust szeretnénk látni)

  • dzsaszper says:

    Kedves Viktor M.,

    “Szerintem az egyik legnagyobb keresztény közhely éppen az, amit te hiányolni vélsz, azaz a hit emberi vonatkozásban, interperszonális térben megnyilvánuló dimenziója, vagyis mit és hogyan kell embertársainkkal cselekednünk, hogyan kell viszonyulni hozzájuk.”

    Épp az a probléma, hogy közhely! Ez sajnos jó indikátora annak, hogy Isten személyének megismerésével is gondok vannak…

  • Viktor M. says:

    Kedves dzsaszper,

    köszönöm a kedvességed, jól érezted, hogy a közösségen belüli kapcsolatok, a tapasztalatok megosztása, a közös munka és együtt haladás számomra fontos.
    Talán valamivel tágabban megközelítve a lehetséges módszereket, például szívesen beszélnék valakivel a kereszténység és a zsidó megközelítések közös pontjairól, vagy személyes vizsgálódásaink eredményeiről, stb. Azaz minden olyan eszközt latba vetve, ami valamiért kínálja magát az embernek.

  • dzsaszper says:

    Kedves Viktor M.,

    amiket felsoroltál nem csak neked fontosak… sőt! szerintem ezek nélkülözhetetlenek egy egészséges keresztyén gyülekezetben.

    Ami a kereszténység és a zsidó megközelítések közös pontjait illeti, csak eléggé távolról hallottam ezekkel foglalkozó emberekről. Az egyetlen kivétel pedig épp Angliában él… szóval, ebben most nem sokat tudok segíteni sajnos.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum