Olvastam hosszú filozófiai fejtegetéseket a gonosz problémájáról, melyek érdekesek és hasznosak voltak, tanultam belőlük, de van két anekdota, ami többet mond mindegyiknél. Azért szeretem őket, mert nem próbálják feloldani a dilemmát, viszont új perspektívában találjuk magunkat, és a meglepetés mélyebb feloldást ad, mint a logikai érvek. Hirtelen elnémulunk, valahogy úgy, mint Jób, aki annak idején nem magyarázatot kapott, hanem olyan kérdéseket, melyekre ő nem tudta a választ. Velem legalábbis ez történt. És elhallgatni jobb, mint válaszokat kapni, mert a válaszokban csak az értelmem nyer kielégülést, a hallgatásban viszont meggyógyulhat a kapcsolat.  A most következő két jelenet kiegészíti egymást.

***

1. Wilhelm Busch ifjúsági lelkészként szolgált Németországban. Különleges bátorsággal hirdette Krisztust egy olyan korban, amelyik éppen hátat fordított a názáreti vallásának. Az „…és Isten… hogyan nézheti?” c. füzetecskében meséli el egyik élményét.

„…a két világháború közti mozgalmas időkben egyszer valahogyan egy viharos gyűlésbe kerültem. Amint a szónok megpillantott, fölkiáltott:

– Tessék! Nézzétek! Itt van egy pap! Jöjjön csak előre!

Odamentem. Az előadó így szólt hozzám:

– Ön biztosan azt állítja, hogy van Isten! Ha pedig van, akkor halálom után biztosan találkozom vele…

Szó nélkül bólintottam, ő pedig folytatta.

– Ezt a pillanatot várom! Akkor ugyanis oda fogok menni ehhez az Istenhez, és a szemébe mondom: ’te tudtad, hogy gyermekek halnak éhen, míg másoknak mindenük megvan? És nem tettél semmit! Megengedted a háborúkat, amelyekben ártatlanok szenvedtek, akik nem voltak benne hibásak, akik pedig hibásak voltak, nevetve sütögették a pecsenyéjüket… Nem volt egy szavad sem a sok nyomorúság, igazságtalanság ellen! És az elnyomást és kizsákmányolást is megengedted! – és tudja, mit mondok még ennek az Istennek? Nos azt, hogy ’El veled! Le arról a trónról! Takarodj!’

Ez a beszéd már engem is kihozott s sodromból, és a szavába vágtam:

– Helyes! Annak az Istennek én is csak azt mondhatom…

Erre nagy csend lett.

A szónok csodálkozva nézett rám, azt gondolhatta, hogy tévedett, és én talán nem is vagyok lelkész. Elképedt mindenki. És ezzel a légkör hirtelen megváltozott, most már lehetett értelmesen beszélni egymással. Az ilyen alkalmat pedig nem szabad elszalasztani. Azt mondtam tehát:

– Értsék meg, valóban nevetséges az olyan Isten, aki hagyja magát így lehordani! Igaza van – ilyen Isten nincs! Ilyen csak az ön fejében létezik. Akit ön felelősségre vonhat – nem! Ilyen isten csak zavaros fejekben lehet, az ilyennel le kell számolni egyszer s mindenkorra!

– De hiszen ön lelkipásztor… dadogta a szónok értetlenül.

– Igen, az vagyok, és éppen azért akarom azt mondani önnek… – és fölemeltem a hangomat, hogy mindenki tisztán hallhassa – igen, arról akarom biztosítani, hogy létezik a másik, az igazi Isten! Őt nem vonhatja felelősségre, hanem Ő ítél meg bennünket. És ha Ővele áll majd szemben, akkor önnek torkán akad a szava! Mert olyan isten nincs, akinek ön azt mondhatná, hogy: ’takarodj!’, van azonban egy szent, élő ISTEN, aki önnek mondhatja, hogy takarodjon…”

***

2. John Stott The Cross of Christ c. könyvében találkoztam először a Long Silence c. mini-színdarabbal, mely szintén Istent állítja a vádlottak padjára. A fiktív jelenet a következő:

„Az idők végén milliárdnyi ember gyűlt össze Isten trónja előtt egy nagy síkságon. Legtöbben visszariadtak az előttük levő ragyogástól. De néhány előrébb álló csoport heves beszélgetést folytatott – nem ijedten, szégyenkezve, inkább forrongva.

‘Ítélhet Isten fölöttünk? Mit tudhat ő a szenvedésről?’ – csattant fel pökhendien egy fiatal barna hölgy. Ezzel felgyűrte az ingujját, hogy láthatóvá váljon a tetovált szám, amit egy náci koncentrációs táborban kapott. ‘El kellett viselnünk borzalmat… verést… kínzást… halált!’

Egy másik csoportban egy néger fiú hajtotta le a gallérját. ‘És ezért ki felel?’ – és a nyakán kötél nyomaira mutatott. ‘Meglincseltek csak azért, mert fekete a bőröm!’

Egy másik csoportban egy terhes iskoláslány állt, könnyes szemekkel. ‘Mért kellene szenvednem’ – mormogta – ‘Nem az én hibám volt.’

A síkságon több száz hasonló csoportot lehetett látni. Mindegyiknek volt valami panasza Isten ellen a szenvedések és gonoszságok miatt, amelyeket megengedett az ő saját világában.

Milyen szerencsés volt Isten, hogy a mennyben lakhatott, ahol csak gyönyörűség és fényesség vette körül, ahol nem volt sírás, félelem, éhség vagy gyűlölet! Mit tudhatott Isten mindarról, amiket az emberek kénytelenek voltak elszenvedni ebben a világban? Mert, ahogy mondták, Isten védve volt mindezektől.

Mindegyik csoport választott megának képviselőként egy vezetőt, azt az embert, aki közülük a legtöbb szenvedésen ment keresztül. A jelöltek között volt egy zsidó, egy fekete, egy ember Hirosimából, egy szörnyen deformálódott ízületi gyulladásos ember, valamint egy torzszülött gyerek, aki azért lett ilyen, mert az anyjának káros nyugtató gyógyszereket adtak az orvosok. A síkság közepén tanácskoztak egymással. Miután meghányták-vetették a dolgokat, kész volt a vádirat. Nagyon ravaszul állították össze.

Mielőtt Isten alkalmassá válna arra, hogy bíróként ítéljen felettük, el kell szenvednie azokat a dolgokat, amiket ők elszenvedtek. A döntésük értelmében Istennek az a büntetése, hogy a földön kell élnie – emberként!

‘Szülessen zsidónak. Születésének törvényességét lengjék körbe sejtelmes kételyek. Legyen olyan nehéz munkája, hogy amikor megpróbálja elvégezni, még a családja is azt gondolja róla, hogy megőrült. Árulják el legközelebbi barátai. Kelljen szembenéznie hamis vádakkal, legyen a pere koncepciós, és ítélje el egy gyáva bíró. Kínozzák meg.

Végül tapasztalja meg, mit jelent iszonyatosan egyedül lenni. Azután haljon meg. Úgy haljon meg, hogy ne lehessen semmi kétség afelől, hogy meghalt-e. Legyen sok tanú, aki ezt igazolni tudja.’

Ahogy a választott vezetők egyenként kimondták az ítélet részleteit, hangos egyetértés moraja szállt fel az összecsődült embertömegből.

De amikor az utolsó részlete is elhangzott az ítéletnek, hosszú csend lett. Senki se mert megszólalni. Megmoccanni sem mert senki. Mert hirtelen mindannyian rádöbbentek, hogy Isten elszenvedte már az ítéletet.”

27 hozzászólás a “Két anekdota a gonosz problémájáról” bejegyzéshez

  • Kövi György says:

    Kedves Ádám!
    Ezek valóban nagyon szemléletes történetek. Jézus nem biztatott senkit, hogy álljon ki mellette, a sorsa mártírhalál. A kérdésem az, hogy e történetek mondandója vezérelt-e téged, amikor aktívan kiálltál a Bodnariu-család mellett? Nem biztattad őket mártírlétre, ahogy egyetlen keresztyén támogató sem. Mindenkit, aki aktívan tett értük, az emberi jogok védelme mozgatott. Mi alapján döntöd el, hogy a beletörődést (végső esetben a mártírsors vállalását) választod/”tanácsolod”, szemben a saját vagy más emberi jogoiért való kiállással, amikor azokat a gonosz tiporja?

  • Kövi György says:

    helyesbítés: “más emberi jogaiért”

  • Szabados Ádám says:

    Sehol nem írtam, hogy a gonosz ellen ne lehetne/kellene harcolni. Az eszközeinket persze meg kell válogatnunk, és van olyan helyzet is, amikor látszólag eszköztelenek vagyunk. De még a vértanúság sem jelent feltétlenül vereséget. Krisztus halála többek között azt mutatja, hogy a gonosz legyőzéséhez időnként az vezet, amikor a gonosz győzhet a jó felett (l. még Aslan).

    Hogy mikor helyes a mártírhalál vállalása, az kicsit más téma, mint amiről a cikk szól, de szerintem jó alapelv, hogy ha csak a meggyőződésem feladásával tudnék megszökni egy életemet fenyegető helyzetből, a vértanúság elfogadása a helyes opció. A Jelenések könyve szerint vértanúk számára ez az első feltámadás, és nem lesz részük a második halálban. Vagyis győztesek.

  • Éva says:

    Köszönet mind a két történetért, az első most valamiért nagyon aktuális, a másodiknál sejtettem, hogy “összehozzák” amit az Úr Jézus szenvedett el …

    György, szinte az első gondolatom, melyet le is írtam a cikkekhez, az volt hogy “a vértanúk vére az Egyház magvetése”. Ez után pedig megértettem azt a nagyon kanyargós vonalat melyen az Isten egyenesen ír: még mielőtt kiderült volna sok dolog az újságokból hogy az Úr KIVÁLASZTOTTA a Bodnár családot mert megelégelte a gyermekek és a szülők szenvedését (már tavaly összehangolt tüntetések folytak)!
    Pont így lett, sorban jelentkeztek névvel, arccal, és visszakapták a gyermekeket vagy van rá remény azután hogy láttuk a norvég főügyész arckifejezését (néha az is több minden szónál) – és LESZ változás …
    Semmiképpen nem emberi jogi kérdés volt – lehet, másoknak az?! – inkább égbekiáltó szenvedés el-nem-tűrése részünkről! Azon külön KIAKADTAM amikor úgy fogalmaztak, hogy “sérült az anyának a szoptatáshoz való joga” és ezt még társaimmal sem sikerült tisztázni…

  • Simonné Papp Ágnes says:

    “Nem biztattad őket mártírlétre, ahogy egyetlen keresztyén támogató sem.”

    Ja. Támogatók valóban nem, hiszen ha valaki támogat egy ügyet, akkor nem javasolja az ellenkezőjét, ez így teljesen abszurd.

    De én olvastam magyar nyelven olyan cikket, amely ezt kéri számon a keresztyénektől, hogy a Bodnariu-család és támogatóik miért nem a mártíromságot választják. Sajnos most nem találom a cikket, nem is olvastam végig, különösen mivel a szerző az elején maga is keresztényként aposztrofálta magát. Ezen felül amikor az egyházi vezetők körében kerestünk támogatókat, akkor is volt, aki igével megtámogatva kifejtette, hogy Néró ellen sem tüntettek a keresztyének. Sokakkal ellentétben ő legalább válaszolt.

    Mi dönti el? Mondjuk szerintem elég egyértelmű, hogy csecsemőket például nem szólítunk fel mártíromságra. Könyörgöm!

    Vagy például a fene nagy liberalizmus (a szabadság eszméje ugyebár elvileg) nagymellényű hívei vajon hol lennének most, ha pl. William Wilberforce (meg persze sokan mások sok más helyen, időben és helyzetben) mártíromságra szólította volna fel a rabszolgákat?

  • Simonné Papp Ágnes says:

    “Semmiképpen nem emberi jogi kérdés volt – lehet, másoknak az?! – inkább égbekiáltó szenvedés el-nem-tűrése részünkről!”

    A KETTŐ UGYANAZ.

  • Simonné Papp Ágnes says:

    Az emberi jog lényege az, hogy az embert ne lehessen égbekiáltó szenvedéseknek kitenni, csak azon egyszerű oknál fogva, hogy ember.

  • Simonné Papp Ágnes says:

    Amúgy meg ki az a “részünkről”? Kinek a részéről? A keresztyén támogatók részéről? Még ez sem biztos hogy igaz, de ha az ügy harcosaival, köztük például az egyik főkolompos Marius Reikeras emberijogi ügyvéddel közösséget vállalunk (ahogy egyébként a világméretű tüntetéssorozat lényege a világméretű összefogás volt nem csak területileg, hanem vallástól, világnézettől függetlenül is), akkor végképp nyilvánvaló, hogy MI (mindannyian, akik a világ bármely táján bármilyen módon kiálltunk a Barnevernet túlkapásaitól szenvedő családokért) emberi jogi kérdés formájában is megfogalmaztuk ennek tarthatatlan és tragikus voltát.

  • Éva says:

    Nagyon off, de nagyon fontos téma. Az ügy emberi jogi kérdésként IS felmerült de abszurd témában: az embernek köze van-e a saját gyerekéhez vagy inkább az államnak (elméletük szerint)?

    Emberi jogi kérdés volt, és valaki sikerre vitte bíróságon az USA-ban, hogy nem bírja hallgatni – köteles-e hallgatnia, joga volt követelőzni emiatt hogy megszüntessék – a szomszéd kutyájának ugatását. NEM volt KÖTELEZŐ hallgatnia, joga volt a csendhez: a kutyának kivágták a hangszálait.
    Ezen a nyomon nem jutunk semmire.
    ——————————————————–
    Nem off: mindig előkerül a “bűnös Isten” mellett az alávaló emberek témája és azt tapasztalom, hogy a legjobb a “vádló” szót helyére tenni.

  • Simonné Papp Ágnes says:

    “Ezen a nyomon nem jutunk semmire.”
    Te nem. Maradjunk ennyiben.

  • endi says:

    Abból a sztoriból amiben az emberek a földre küldik Istent, marha jó scifi filmet lehetne csinálni. 🙂

  • endi says:

    Amúgy Istennek még a létezése is csak Jézusban nyer értelmet, úgy értem, számunkra, teremtmények számára.
    Jézus nélkül akkora szakadék van ember és Isten között, hogy az felfoghatatlan. És itt most nem erkölcsi dolgokról beszélek, hanem simán logikai, “felfoghatósági” dolgokról.

  • Éva says:

    Az emberi jogi kérdéshez, mert igen rövidre fogtam. Röviden kiegészítem, elnézést kérek, off de befejezem: a panaszossal szemben a kutyagazdi méltányolható joga, hogy legyen kutyája, lehet, megnyugtatja az ugatás, általa biztonságban érzi magát. Speciel nekem is finom hallani a falusi estékben a kutyusok ugatásait :)távolról, közelebbről …

    Azt, hogy jogok mentén haladjunk, már kipróbáltuk, ahogy az egyenlőséget is. Sosem jött össze. A “mérleg” képtelenség, hogy különböző embereknek igazán jól mérjen. A jó házasságban sincs “egyenlőség”…
    ————————————————-

    Éppen az borzasztott el amikor hallottam, “a homoszexuálisoknak is joga van a családra”. ITT álljon meg a menet (ahogy kiderült, innét is fújt a szél 🙁 gyermekrablás ügyekben).

  • Simonné Papp Ágnes says:

    A tisztánlátás érdekében:
    https://hu.wikipedia.org/wiki/Emberi_jogok

    Innen a lényeg:
    “Az emberi jogok azok a jogok és szabadságjogok, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek. Olyan alapvető polgári és politikai jogokat foglalnak magukba, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog, a vélemény és kifejezés szabadsága , a törvény előtti egyenlőség, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogokat, mint a kulturális életben való szabad részvétel joga, élelemhez, neveléshez és munkához való jog.”

    A Barnevernet tevékenysége az itt felsoroltak majd mindegyikét sérti. A kutyaugatás egyiket sem. És egyik sem teszi lehetővé a homokosok örökbefogadását. Az meg, hogy Téged egy ilyen kétes eredetű bagatell történet miatt már maga a “jog” szó is idegesít (más miatt, de engem is) és összetéveszted a jogokat az emberi jogokkal, valóban off. A gonoszság témakörénél az emberi jogok kérdése valamivel kevésbé.

  • Éva says:

    Sajnos választ kell adnom erre a vádra és amiért, az bizony off – maximálisan, ezen a lapon.
    A “jogainkat” egy eltervezett kommunában kipróbáltuk anno (ki is váltam ahogy láttam hogy mi történik) – ezért mertem nagymerészen írni erről – gyászos lett az eredmény. Miért? Mert mindenki ELVÁRT valamit nem pedig adott vagy, amit adott azt kidekázta. Magasra értékelte a magáét míg másét – finoman szólva – nem annyira.

    Sarkított történet ez a kutyás, szándékos volt ennek az idétlenségnek említése, hogy lássék: a jog igazából az, ami “jár”. Szempontot pedig mindig lehet találni. Határozottan őrült szempont – elhangzott viszont, magyarul hallottam és az események is igazolják, nehéz lesz ellene tenni – az, hogy az egynemű pároknak is “jár a családi élet”. Hajrá emberi jogok? Sokan gondolják ám így sajnos!
    Nem véletlenül folyik aláírásgyűjtés az AnyaApaGyerekek ügyben és sok az ellenző!

    Állítom, hogy abszurd a “szoptatáshoz való jog” említése Bodnariuék esetében, azért, mert anya és gyermeke még valamelyest “egyben van”: még kettőbe is nehéz választani, persze erőszakkal lehet 🙁

  • Éva says:

    Hogy a cikknél maradjunk: a második témában “elvárások” voltak Istentől, és lássuk be, hogy szinte minden esetben amikor Ő “nem felel meg” ugyanez történik. Az elvárások vonalán nem fogunk célhoz érni …

    Aki odaszenteli az életét másokért, nem az elvárásainak dolgozik. Egy másik történetben – ha már mesélek – a nácik egy lengyel férfi szeme láttára végezték ki az egész családját.
    “El kellett döntenem, hogy ugyanezt az utat választom mint ők, vagy a MÁSIKAT.” Ez a válaszút: visszaütök-e vagy éppen nem …

  • Simonné Papp Ágnes says:

    Szerintem aki kommunát akar, az nem százas. És számomra ez az egész csak azért felháborító, mert Reikeras követője vagyok a fészen, aki naponta több cikket oszt meg a témában, saját maga által írt nyílt leveleket is kitesz, amiket illetékeseknek írt. Osztja mások írásait, és főleg az új eseteket. Ő jogász. Jogi úton küzd. Kijelentéseiddel többek között (mint például Peter Costea, aki még keresztyén is, ha jól értettem) az ő munkáját írod le kirekesztő módon. Mellesleg a Bodnariu-család is jogi úton kapta vissza gyermekeit, ügyvédjük a kerekasztalon is szót kapott.

  • Simonné Papp Ágnes says:

    Most például a kedvenc idézeted Steven Benett által írt parafrázisát osztja: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=809090002524286&set=a.546765985423357.1073741826.100002698812121&type=3&theater

  • Éva says:

    El sem gondolható másképpen, mint hogy jogi úton kapták vissza, miről beszélünk?! Ahogy “jogi lépés” volt a norvég állami képviselet előtt tüntetni mivel mi akkor nem templomba mentünk. Mégis, a háttérből a sok imát és böjtöt nem lehetett volna elhagyni.

    A gonoszság megsokasodik a földön és sokakban kihűl a szeretet. (Máté 24.12)

    A kommunáról pedig annyit, hogy a leggyönyörűbb minta az ApCsel-ben a “mindenük közös volt” és az hogy “nem akadt közöttük szűkölködő”. Nekifogtunk a hetvenes évek elején, végül sikertelenül, viszont amint láttam a jeleit hogy ez így nem fog menni, kiváltam. DE még MINDIG az álmom, és az ilyesmit az Úr Isten nem hagyja megválaszolatlanul.

  • Szabados Ádám says:

    És akkor most térjünk vissza a cikk témájához…

  • Éva says:

    Kedves Ádám, a gonosz problémája a norvég gyermekügyekben abszolút tetten érhető, ezért is mentem bele a témába, amit mint emberi jogi kérdést Kövi György vetett fel. Ezt nem azért írom, mintha magyaráznám a biz-t viszont valóban, a szoptatás joga a CitizenGO szövegében is benne volt, és nem sikerült onnan kivenni, így küldték szét (és mit írtam volna mást mint társat hiszen a FB oldalon közösségünk van/volt).

    A gonoszság problematikájában első szerep az “én”-é aztán – szerintem – a “mi jár nekem” hiszen ebből is származtak a példában a reklamációk. Ebből a mindenféle közösségi problémákra is lehet utalni, így lukadtunk ki a kommunára – bocsánat!

  • Miklós says:

    Azt hiszem, ezekből a történetekből is látszik, hogy fontos különbséget tenni a rossz, mint erkölcsi rossz, vagyis gonosz, és a rossz, mint szenvedés között. Az előbbihez nincs Istennek köze, ez utóbbihoz nagyon is, mert méltó dolog az, hogy Isten nyomorgatással fizessen azoknak, akik másokat nyomorgatnak. Krisztus méltatlanul szenvedett, mi pedig méltán és méltatlanul, mert hát nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. Úgy tűnik Isten jobbnak látta, hogy szenvedjünk és meghaljunk, mint hogy gonosz módon éljünk, és valahogy a méltatlan szenvedésnek is lehet tanulsága. Ennek ellenére azért sok szenvedés és halál van, ami teljesen értelmetlennek látszik. Nem csak közvetlenül a gonoszság miatt szenvedünk, hanem az ostobaság miatt is, és azért is, mert eleve egy tövistermő, ellenséges világban élünk, tele mérgező növényekkel, ragadozókkal, élősködőkkel. Úgy tűnik, ebben az életben nincs olyan helyzet, aminél nem lehetne rosszabb. Javítani pedig csak szisztematikus, értelmes munkával lehet a dolgokon. Talán ez a legjobb, amit tehetünk, hogy megkeressük a helyünket, ahol értéket teremthetünk.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum